Ki lehet törni a rendszerből, de már csak akkor, amikor valóban mindenből kitörünk, félúton már aligha lehet megállni (talán sohasem lehetett). Az ellenállás formái éppen itt találhatóak, a nem dologiasítható, árusítható életformák között. Itt tapasztalható meg a szubjektivitás és már csak itt. Ez kétségtelen fordulat forradalom-elméletben, mindennek semmi köze sincs többé a politikához és mindennel szemben áll (tudomány-üzem, kultúra-üzem stb.), amit ez a civilizáció nyújtani képes. De a marginális életformák a tanúi, hogy a szubjektivitás leigázhatatlan. Ezek „politizálása”, azaz kollektív akciója: nem más, mint az eljövendő felkelés. - Utószó Az eljövendő felkelés című könyvhöz, ami honlapunkon olvasható.

« Nem ismertem olyat se, aki igazán jól érezte volna magát a földön : "az élet nem tréfa, az élet nem regény" - ismételgették kórusban. »  
(Simone de Beauvoir : Egy jó házból való úrilány emlékei)

Aligha lehetnek kételyeink az iránt, hogy  ma az ultrabaloldal az egyetlen teoretikus és gyakorlati mozgalom, amely valóban fenyegeti a tőkés társadalmi rendszert. A fenyegetés valós veszélyessége persze megítélés kérdése, de az semmiképpen sem, hogy csak az ultrabaloldal tekint a kapitalizmuson túli horizontokra, csak az ultrabaloldal próbálja kidolgozni a valódi ellenállás elméleti és gyakorlati módozatait, csak az ultrabaloldal hisz még benne, hogy a kommunizmus nem szocializmus.
Az ultrabaloldal a húszas évek elejének munkásmozgalmából érkezik (ellenük írta Lenin a „Baloldaliság, mint a kommunizmus gyermekbetegsége” című munkáját), lényegében a parlamenten kívüli, sőt az abban való részvételt ellenző, valamiféle munkástanácsokon alapuló rendszer híveit nevezték a korban ultrabaloldaliaknak. A korban az ultrabaloldal (szerintük a történetét indokoltabb lenne a latin országok első világháború előtti ún. anarchoszindikalizmusával kezdeni) elsősorban és mindenekelőtt a társadalomtól való munkás-szeparáció, a munkás-autonómia (1) , a közvetítés nélküli munkás cselekvés (a direkt akció) mozgalma volt, azaz az osztály különállásának és affirmációjának forradalmi irányzata (végső soron a tanácskommunizmus is ennek örököse: az munkás-autonómia mint a forradalom tartalma és a munkástanácsok mint a forradalom nem a teóriából, hanem a gyakorlatból érkező formája). Az anarchoszindikalizmus az anarchisták és a szindikalisták "szerelemházassága" (2) volt, hasonlóképpen mint a munkásmozgalom politikai szárnyának a létrejötte a marxi marxizmus és a szociáldemokraták között. Ez is rosszul sikerült: a forradalmi szindikalizmus éppúgy zsákutcának bizonyult, mint a szociáldemokrácia vagy a bolsevizmus. Az anarchisták (mindenekelőtt a halhatatlan Errico Malatesta) bizalmatlansága a munkások közvetlen szervezési formája (a szakszervezet) és egyáltalán az egész osztályszemlélet iránt indokoltnak bizonyult. A szindikalizmusban való feloldódás elfeledtette az osztályalapú gondolkodásra egyébként mindig gyanakvóan tekintő anarchistákkal, hogy a kommunista forradalom célja az osztály-hovatartozás megszüntetése. Azaz az anarchistáknak igazuk volt: az osztályharc mellékes hadszintér, a háború a fennálló civilizáció, az árutermelő társadalom ellen folyik.
Mindenestre egyedül az ultrabaloldal vetette fel komolyan, hogy a kommunista forradalom alapkérdése az, hogy hogyan lehetséges, hogy egy osztály osztályként, a kapitalizmus részeként cselekedve képes legyen megsemmisíteni az osztályokat és ezáltal a kapitalizmust. A forradalmi szubjektum kérdését a korabeli ultrabaloldal sem tudta megoldani, hiszen maga is része volt a problémának: azaz annak a felfogásnak, mely a tőkés rendszer "szívének" az osztályantagonizmust látta. Azonban ha komolyan vesszük a marxi értékelméletet, akkor egyértelművé válik, hogy nem az osztályharc az, amely létrehozza az árutermelő társadalmat, hanem az árutermelő társadalom szüli világra az osztályharcot (a történelem nem osztályharcok története). Burzsoák és proletárok csak az értékesülési folyamat ágensei csupán, ellentétük a rendszeren belüli antagonizmus.
A különböző államkapitalizmusok uralkodása idején a maga sem a legjobb formában levő   ultrabaloldal visszaszorult, hogy aztán a következő forradalmi hullámban ismét az első sorokban találja magát. Az irányzat a hatvanas-hetvenes évek újbaloldalán született újra a francia szituacionisták, ’68 „Veszettjei”, de különösen az olasz úgynevezett autonómok képében. Persze a hatvanas-hetvenes években már nem az az ultrabaloldal tért vissza, amely a húszas évek közepén-végén elment.
Időközben ugyanis maga az ellenfél, a tőkés rendszer is megváltozott: még az első nagy forradalmi hullám idején (1917-1923) a nagy kérdés a gazdaság elkülönülésének (és a többi életszférát determináló hatásának) a megszüntetése volt, a forradalom bázisa pedig egy a kapitalizmuson kívül állónak látszó társadalmi csoport, a munkásosztály.
A második forradalmi hullám idejére (1968-1977) minden megváltozott: a gazdaság, az árutermelés logikája nem hogy elkülönült, hanem "gyarmatosította a mindennapokat is", a "represszív tolerancia" mindenütt uralkodóvá vált, a munkásosztály kapitalizmuson kívülisége pedig illúziónak bizonyult. Nem véletlen, hogy ekkor már a harc fő terepe kevésbé a kizsákmányolás vagy egyszerűen csak az elnyomás volt (és más, tulajdonképpen kapitalizmuson belüli, elosztási kérdések), hanem az elidegenedés, az árufetisizmus, a munka (azaz az árutermelés társadalmi munkája, tehát nem egyszerűen az emberi aktivitás mint olyan, hanem az emberi munkaerő a kapitalista árutermelésben való részvétele – a munka történeti kategória) elleni küzdelem, a küzdelem bázisává pedig a gyárat felváltva a város, a mindennapi élet vált. 
Ami mondjuk „A spektákulum társadalmának” (1967) idején még csak zseniális sejtés volt, az mára közhelyszerű igazság: a tőkés rendszer (a mostani válság ellenére, hacsak nem ez a válság lesz a végső)  a csúcspontján van: sikerült szintetizálnia a társadalmi szférákat. Nincsenek külső társadalmi csoportok (parasztság, munkásmozgalom), relativizálódik a munkaidő/szabadidő, fizikai munka/szellemi munka közi különbség, a rendszer „integrált”: spektákulumok hatalmas gyűjteménye, ahol az autonóm szubjektum is aspektusa az egyszerre reflexív és tárgyi világnak. Ma már nincsen a tőkés rendszertől olyan független szféra, melyet a kapitalizmus „manipulálna”. Minden, ami szubverziónak számított, elkerülhetetlen részévé vált a spektákulumnak, mindaz, ami a tőkés rendszeren kívül volt, mert vagy kreatív volt (a szónak a múltbéli értelmében: azaz "a bérmunkán kívüli"), vagy mert a lázadás különféle formáiban találta meg autonómiáját: megszűnt.
A polgári állam, az osztálytársadalom elleni küzdelem - mely elméletileg sosem volt helyes: a proletariátus éppen úgy a tőkés rendszer része, mint a burzsoázia - mára tökéletesen jelentőségét vesztette. A burzsoázia halott - a kapitalizmus ellenben nagyon is jól van.
Persze a nagy kérdés, hogy ha a rendszer valóban totális, akkor egyáltalán hogyan lenne lehetséges a neki való ellenállás? Ha az elidegenedés teljes, akkor miért nem vagyunk legalább boldogok? A választ a korban már Debord megfogalmazta, a francia szituacionisták, de persze főleg az olasz  Autonomia pedig meg is kísérelte valósítani: a rendszer totálissá válásából nem azt a következtetést kell levonnunk, hogy nincs kiút, hanem éppen ellenkezőleg, minél inkább egységesebb rendszerré áll össze a kapitalizmus, a továbbra is létező szubjektivitás annál élesebben (és tragikusabban) áll vele szembe. Valójában, és ez (is) a spektákulum, mást is termel a tőkés rendszer, nem csak árukat: ezeket sosem lehet teljesen egységes rendszerbe foglalni, mint ahogy az is lehetetlen, hogy minden életforma betagozódjon a tőkés rendszerbe.
És éppen itt van az archimédeszi pont: ki lehet törni a rendszerből, de már csak akkor, amikor valóban mindenből kitörünk, félúton már aligha lehet megállni (talán sohasem lehetett). Az ellenállás formái éppen itt találhatóak, a nem dologiasítható, árusítható életformák között. Itt tapasztalható meg a szubjektivitás és már csak itt. Ez kétségtelen fordulat forradalom-elméletben, mindennek semmi köze sincs többé a politikához és mindennel szemben áll (tudomány-üzem, kultúra-üzem stb.), amit ez a civilizáció nyújtani képes. De a marginális életformák a tanúi, hogy a szubjektivitás leigázhatatlan. Ezek „politizálása”, azaz kollektív akciója: nem más, mint az eljövendő felkelés.

A pokol és lakói

A harcra hívó cím után a lehető legkevésbé ezt várnánk: a könyv stílusa természetesen végletekig affirmatív (hiszen végül is kiáltványról van szó (3)), azonban távolról sem hevítően lelkesítő. Igen, ezek a lányok és fiúk rettenetesen kétségbe vannak esve és hogy őket parafrazáljuk: ez nem is olyan kisszámú erényeik egyike. Kétségbe vannak esve a világ állapotán és azon, hogy mégsem tesz senki semmit.
Mindenesetre a könyv megjelenésekor igazi – hogy a mainstream kultúra szavaival éljünk - társadalmi esemény volt: úgy beszélt a világunkról, ahogy mostanában kevesen. Az ultrabalodal legszebb hagyományait elevenítette fel stílusában és tartalmában is, de kétségtelen, hogy van is valami ilyesmi a levegőben: ha nem is konkrét „felkelések” (bár persze az arab tavasz igazi népi felkelések sorozata volt), de az „Indignados”, az Occupy Wall Street jeleznek azért egyrészt egy igazi elégedetlenséget, másrészt a fennálló politikai formák teljes kiüresedését. A hetvenes évek ultrabaloldali irodalmának, teóriájának feléledése aligha véletlen jelenség: a hetvenes évek óta vagyunk „válságban”, a rendkívüli állapot a dolgok és emberek irányításának természetes módjává vált (4), a „terrorizmust” is ebben a korban találták ki (természetesen nem a terroristák, hanem az állam, amely levezényelte ezt a „nagy szemantikai hadműveletet”, ahogy maga Francesco Cossiga, az egyik véreskezű bűvészinas nevezte a jelenség feltalálását), a politikai erőszak visszatérőben van (a nagyvárosok gettóiban éppúgy, mint az egyre vadabb sztrájkokban, akik ellen gyakran kell „kozákokat” vezényelni), Görögországban lényegében valóban polgárháborús állapotok uralkodnak és így tovább. Egyszóval a politikai klíma tényleg nyomasztó és ezzel mindkét fél tisztában is van.     
A Tiqqun persze a „katasztrófizmusban” is követi ezt a hagyományt: a mai világunk maga a katasztrófa, „nincs miért, de tulajdonképpen nincs is lehetőségünk tovább várni”: ezért „történelmi időket élünk”, a Tiqqun eljövetele, a „Láthatatlan bizottság”, a „Képzeletbeli Párt” felkelése történelemi esemény  (événement). Ahogy Guy Debord írta pár évtizeddel ezelőtt: „Mene, tékel, fáresz: a rendszer megmérettetett és könnyűnek találtatott”(5).
Másrészről ezek a fiúk-lányok borzasztóan szerethetnek olvasni, és persze igencsak kedvelik mindezt meg is mutatni. Mi sem vagyunk ezzel másképpen, de most kevéssé a mi hiúságunkról lesz szó, mint inkább ennek s annak ha nem is megmagyarázásról, de legalább is értelmezési kísérleteiről. És semmiképpen sem szeretnénk a könyvnek valamiféle összefoglalását nyújtani, mert ez a könyv amúgy sem összefoglalható: végtelenségig tömör, szuggesztív a stílus (Guy Debord kísért persze), amely persze könnyen félreérthető is tud lenni.
Másrészről a Tiqqun szövegei (természetesen ez is szituacionista örökség) hemzsegnek az intellektuális leszámolás legkülönfélébb módjaitól – ezek ismertetésétől többnyire el fogunk tekinteni. Lényegében pár nagy szerzőt (6) (melyekről még részletesen szólni fogunk) kivéve mindenki vagy áruló, vagy szánalmas gazember, de leginkább mindkettő. És persze munkáik stílusa legendás szerénységét is alighanem a szituacionistáktól örökölte, a könyveikben hemzsegnek az olyan megállapítások, mint hogy „egyedül a Tiqqun hatol a dolgok mélyére”, „a Tiqqun birtokolja a forradalom egyedüli érvényes koncepcióját” stb.    
Lehetnek persze igen megalapozott kételyeink, hogy a Tiqqun valóban valami eredeti dolog-e, ahogy a korban Guy Debord volt, hiszen a szituacionizmus nagyon is új fejezetet hozott a kommunista teória történetébe (7). Véleményünk szerint ez nem nagyon valószínű : hasonló filozófiai tolvajnyelvről van persze szó, mint Debord esetében, de ott azért volt egy igazi felfedezésnek számító gondolat az egész mögött (maga a spektákulum fogalma 8) és persze az eltérítések (détournement) a "tolvajlott" gondolatok sokkal mélyebb megértésére utaltak.  De persze ettől még könyvünk, a Tiqqun munkái lehetnek nagyon is fontosak, ahogy éppen Debord írta: „minden forradalmi avantgárd szerepe nem a jövőben, hanem éppen a jelenben található meg, végső soron minden avantgárd legfontosabb alkotása önmaga, feltéve, hogy egy lehetséges jelent nyit és testesít meg” (9) .  
A Tiqqun alapvető tézise viszonylag egyszerű: a mai világunk valódi pokol (innen „Az eljövendő felkelés” első hét fejezete, amely a „pokol hét körének leírása”), a spektákulum társadalmának totálissá válása. Ezen pokol lakói a Bloomnak nevezett végtelenül elidegenedett, minden valódi élettől és személyiségtől megfosztott egyedek (10). Bloomnak, „a Spektákulum és a Biopolitika kora stimmungjának”, az ál-lexikális meghatározását is megadják számunkra:
„Bloom [e: blum] fn. 1914? eredete ismeretlen, feltehetőleg az orosz Oblomov, a német Anna Blum vagy az angol Ulyssesből ered. 1. Egy a halálos ágyához láncolt civilizáció végső stádiuma, amely már csak a technofil hisztéria kurta mondatai és a szemlélődő általános testi gyengeség hosszú szakaszai váltakozása révén képes mulatni a saját pusztulásán. Mintha a bérmunkások kivéreztetett tömegei mind Bloomban élnének. “Halál Bloomra!” (J. Frey) 2. Átv. Hanyatló, üres életforma, mely elsősorban az autoritárius árutermelés világainak embereire jellemző. - bloomias, bloomság, bloomizálódás. 3. ált. Halál utáni érzés. Bloomja van 4. A klasszikus politika halotti bizonyítványa. 5. Az eksztatikus politikai születési anyakönyvi kivonata. 6. Tört. Pusztulását egy névtelen összeesküvés, a Láthatatlan bizottság különböző csoportjai idézték elő szabotázsok és felkelések révén, melyek végül is elpusztították az áruk uralmát a XXI. század első negyedében. “A nézők megdermednek, amikor elhúz az első vonat” (K.)
Az Ulyssesen túl, Bloom „kizárólagos hőse egyfajta irodalomnak (Pessoa, Kafka, Musil…), amely a szó szoros értelmében politikai, hiszen a mi világunkról szól”. “A híres doktrína az új középosztályról vagy a széles középosztályról (11) egy fél évszázada megfeleltethető bloomizálódásunk tagadásának és kiforgatásának. Ezzel akarják a társadalmi osztályok kategóriájával leírni, hogy minden társadalmi osztály végleg megszűnt. Mert Bloom úgy a mai új-burzsoázia, amelyből már patetikusan hiányzik a burzsoázia régi magabiztossága, ahogy a proletár is, aki mögött már nincsenek ott a proletariátus maradványai. Végeredményben a globális kispolgárság képviselője ő, egy osztály árvája, amely sohasem létezett. (…) Így Bloom leginkább a gyökerek nélküli ember, aki otthon érzi magát a száműzetésben, aki a helyén érzi magát a helynélküliségben, aki számára a gyökértelenség már nem kitaszítottságot jelent, hanem éppen ellenkezőleg, a normális állapotot. Nem a világot vesztette el, hanem már a világ akarását is maga mögött hagyta. (…) Minden, amit Bloom megél, tesz és érez kívül marad rajta (12) . Amikor meghal, gyermekként hal meg, aki semmit sem tanult. Bloommal a fogyasztáshoz való viszony kiterjed a létezés és a létezők teljességére. Esetében az árutermelés propagandája olyan fényes győzelmet aratott, hogy világát már nem is egy hosszú történelmi folyamat eredményeként kezeli, hanem mint ahogy a természeti ember fogta fel az erdőt, ahol élt: mint természetes közegét. Sok minden világossá válik azok számára, akik ebből a szemszögből veszik őt szemügyre: Bloom ugyan természeti, de absztrakt természeti ember….Bloom az emberiség örök kamaszkora. (13) ”
Persze, ha az árutermelő társadalom valóban totális, ha az elidegenedés ennyire teljes, ha a „bloomizálódás” ennyire mindenre és mindenkire kiterjedő, akkor hogyan lesz itt „felkelés”? Tulajdonképpen éppen mert az elidegenedés már ily totális (és lényegében ez adja könyvünk szerkezetét: azaz korunk nyomorának, pokollá vált világunknak a hányingerig menő, érzékletes leírása éppen megszabadulás közelségét vezeti be) válik „Bloom” a jövőben a tiszta negativitássá (14). Mint ilyen fenyegeti a spektákulum társadalmát, hiszen már kiszámíthatatlan és kontrollálhatatlan. Értelmetlen tettei, erőszakos kitörései (15), vagy éppen néma hallgatása és teljes érdektelensége teszik a rendszer halálos ellenségeivé. Éppen mert már a minden valódi közösségtől való teljes izoláció állapotában van, lehetséges, hogy „kiszakadjon kiszakítottságából és újra meglelje az emberhez méltó lét útját”.   
A tudatos emberré váló Bloom kapcsolatba lép más Bloomokkal, ún. kommunákat (commune) alkotnak, vagy egyszerűen csak kollektív, az árutermelés logikáján kívül álló életformákat alakítanak ki, azaz Képzeletbeli Párt (Parti imaginaire) (16) tagjaivá válnak, lassan az ellenállás millió központja révén nem csak hogy dezertálnak a mai világ poklából, hanem kormányozhatatlanná is teszik azt. Ez tulajdonképpen az „eljövendő felkelés”, győzelme pedig a Tiqqun (17).  
Ezek után aligha meglepő, hogy számukra két közelmúltbeli esemény („felkelés”) volt csak a „problémák súlyosságának szintjén”. A 2005-ös külvárosi zavargások és az ún. CPE (első munkavállalási szerződés) elleni diákmozgalmak, melyekre bőséges utalás található a szövegben. A Tiqqun szerzői a mai külvárosi lányokban-fiúkban a hetvenes évekbeli „nagyvárosi indiánok” (indiani metropolitani) utódait látják, akik hasonló gettókban éltek, és mai is élnek, mint az indián rezervátumok. Ezek a külvárosi fiatalok, akik rezervátumaikból (melyek nem mások, és ez már a hetvenes években is így volt, mint a régi városi vörös negyedekből kiszorított volt munkások lakótelepei, melyekben van ugyan fürdőkád, mosógép, parkolóhely az autónak, de igazából nincs is semmi más) törnek rá a belvárosokra, akik szemben szüleikkel, vagy a „68-as” diákokkal már tudják, hogy rájuk nem vár más, mint a rossz, alulfizetett munkák, a kínlódás, az életről való lemondás a túlélés érdekében. A társadalom iránt érzett dühük és erőszakosságuk éppen arányban van azzal (a mára ráadásul – részben -  etnicizálódott) osztálygyűlölettel, amellyel szembesülnek.   
A CPE-elleni tüntetéseket illetően pedig a korban egy újfajta ellenállási kultúra megszületését emlegették. Ezek a 2006-os tiltakozások, hapenningek vidámak, ironikusak, spontánok, központi szervezet nélküliek, a hivatalos szervezeteket megkerülők és kigúnyolók voltak, nem ritkán torkollottak valódi egyetem- és gimnáziumfoglalásokba vagy akár erőszakos cselekményekbe (a hatalom komolyan rettegett, hogy a külvárosi fiatalok és a belvárosi diákok közös frontot alkothatnak: ez sajnos csak pár helyen, nagyon részlegesen valósult meg): idősebb résztvevők egyenesen a hetvenes évekbeli olasz Autonomiát emlegették a látottak kapcsán (18).  
A szöveg valójában nem mond sokkal többet, mint amit már az olasz Autonomia nem csak hogy mondott, hanem tett is a hetvenes években: könyvünk „kommunái”, ahol a emberek végre valódi közösségeket alkotnak, olyan életformákat alakítanak ki a valós, mindennapi életükben (19), melyek a spektákulum társadalma képtelen integrálni, lényegében az Autonomia korának „autonóm területei” (area dell’Autonomia). A kommuna (végül is a « megtalált szervezeti forma ») elsősorban és mindenekelőtt érzelmi közösség a tagjai között, ebben a tekintetben jóval inkább emlékzetet a Belle Epoque anarchista miliőire, mint a klasszikus munkástanácsokra. A « minden hatalmat a kommunáknak ! » (tehát nem a szovjeteknek) is erre utal: a klasszikus munkásmozgalom végére, a harc terepének áthelyeződéséről a termelésből a nagyvárosba, a mindennapi életbe és így tovább.

Az A/autonomia

Érdekes, hogy míg Debord minden irányú hatását elhallgatják a Tiqqun szövegei, mennyire explicitté teszik gondolataik másik félreismerhetetlen gyökereit: az olasz Autonomia-mozgalom befolyását (20). Kétségtelen tény, az Autonomia olyan gyakorlati és teoretikus mozgalom volt, amelynek a felidézésébe még ma is beleremeghet a hangunk. Minden, amit fentebb összeírtunk az ellenállás lehetséges formáiról, hirtelen magává a valósággá vált, ráadásul egy olyan elméleti útkereséssel is kísérve, amely „szavakat adott” a társadalmi gyakorlatnak. Noha szégyenszemre magyarul még egy esszé-jellegű írás sincs az Autonomiáról (21), most mi mégis csak a Tiqqun mai szövegeinek értelmezését megkísérelve szólunk az Autonomia aktualitásáról. 
Az ún. operaismo-t  (22) maga mögött hagyó mozgalom idején már, hogy Trontit idézzük „a munkásosztály a tőke ellenes harcában immár önmaga ellen is harcol mint tőke ellen”. Azaz a nagy különbség a különböző, akár igen forró revindikatív harcokhoz képest, hogy itt már a harc maga a termelés, a gyári fegyelem, azaz a munkásosztályként való létezés ellen zajlik. Ez az munkás-autonómia (Autonomia operaia) ideje. Ekkor már ez az autonómia nem egyfajta hagyományos ouvrierizmust jelent, azaz a munkásosztály politikai-ideológiai-szociológiai autonómiáját más osztályoktól, polgári származású értelmiségiektől, politikusoktól, hanem a munkások különállását a tőkés rendszertől, a termeléstől, a kapitalista időtől, a gyártól, a gépektől, a munkától...Maga a munkás szubjektivitás, a munkás-hatalom ellen, kívül a gazdasági és politikai rendszeren: a munkások, akik nem akarnak többé munkások lenni (23).
Azonban, ahogy a tőkés rendszer egyre totálisabbá vált, az élet egyre több területét hódította meg, a kapitalizmus már nemcsak a termelésben van ott, hanem a mindenapjainkban is, úgy vált egyre egyértelműbbé magában a gyakorlatban (24), hogy a rendszernek való ellenállás már nem lehetséges csak magában a termelésben. Magát a gyárat is egy ellenséges környezet veszi körül: a város, a métropolisz. Az Autonomia operaia-nak ez volt a teoretikus és gyakorlati kulcskérdése: hogyan lehetséges hatékony támadást indítani ezen ellenséges környezet ellen? A gyakorlatban és persze teoretikusan is: hogyan lehet a munkás- és városi harcoknak politikai és intellektuális kifutást találni? A gyakorlati válasz erre a kor szótárában az „autonómia”, azaz milliónyi kis, egyre szaporodó ellenállási góc, módszer, csoport: ebben már a munkásosztálynak mint szociológiai csoportnak semmilyen kitüntetett szerepe sincsen, a proletariátus nem más immár, mint szubverzív életformák kollektív megélése, a métropolisz harcos élcsapata, amely proletár, de nem a termelésben betöltött hely, hanem az életformája alapján.
A munkásosztály helyett a „plebejeusok” („a munkás lét tagadása a gyakorlatban”, ahogy Michel Foucault mondta) vidám csoportjai, az Autonomia operaia helyett immár a jelző nélküli diffúz Autonomia (vagy még inkább a kisbetűs autonomiák milliárdjai), a termelés helyett magában a városban „vörös bázisok” létrehozatala, a szociális követelések helyett a „,kommunizmus újrafeltalálása a mindennapokban”, a legkülönbözőbb szubverzív életformákban, amelyek keresztbe-kasul (vö. „transversalité”, az Autonomia „Guattari és Deleuze a gyakorlatban” – mondták volt a korban) hasítják a társadalmat, a tőkés rendszer által kiosztott szubjektivitások helyett a kommunista életmódok megélése a gyakorlatban - és mindezt valahogyan szervezett formában, ráadásul rendszerellenes offenzív tartalommal (kisajátítások, foglalások, szabotázsok, viták, saját bölcsődék, óvodák, közösségi házak, rádiók, az információ gerillái, egy új nyelv, koncertek, bulik, orgiák, "orgasmo della mente"…) , a „szükségletek követelése” (a bérharc) helyett a vágyak kielégítése, mindig szigorúan a gyakorlatra alapozva...hát igen. Végül is az Autonomia nem volt más, mint egy-egy ilyen „szabad terület” (area) immár a nagyvárosban, főleg az utcákon és a tereken, ahol a cél immár a métropolisz tőkés rendszer által rajzolt topográfiájának szétverése: a város visszahódítása. Az autonómia területei, ahol a társadalom legkülönbözőbb tagjai nemcsak magát a tőkét pusztítják el, hanem vele együtt azt is, amit a tőke csinált belőlük...Az autonómia politikai szervezte („pártja”) sem más, mint „egy olyan életforma, amely egybeesik saját politikai formájával”.
Ahogy a mozgalom csúcspontjának számító 1977-es év (mely valódi jacqurie volt, igazi vörös zászlós rendkívüli állapot) végén írták a már említett nagyvárosi indiánok egyik kiáltványukban: „Nem maradunk tovább a rezervátumaikban! Ez az év végre a mulatság és a háború jegyében fog telni. A mulatságéban: mert szükségünk van rá, hogy együtt legyünk, hogy érezzük egymás melegségét, hogy megtaláljuk a kollektív vágyunkat a harcra, önmagunk és a világ megváltoztatására, hogy legyőzzük a reménytelenséget és megvalósítsuk álmainkat. De a harcéban is, mert nem vagyunk hajlandók a tőkéseknek áldozni az életünket és képzeletünket. Az arcukba akarjuk üvölteni reménynélküliségünket és életörömünket! (25)” Azaz sohasem szeparálni egymástól a kreativitást, a szórakozást, a mindennapi élet szabad életformáit és a politikát.
A „város bevétele” után immár az „élet visszavétele”: a szubverzív tettek érintik immár a szexualitást, a családot, a társadalmi reprodukciót, egyszóval amiről szó van az egészen egyszerűen a boldogság kollektív keresése. A lázadás mint a magatartások lázadása, a polgárháború kiterjesztése a mindennapokra, hiszen a kapitalizmus „főhadiszállása” már nem „az állam szívében” vagy a termelésben található, hanem mindenhol, az ezernyi különböző tevékenységformára épülő szabad közösségek, kommunák hálózata, melyek keresztbemetszik a fennálló társadalmat, a „kommunizmus a métropolisz ellen”, mert ezeknek az életformáknak időre és térre van szüksége, hogy valódi gyakorlatokká váljanak, a diffúz autonómiák rendszere, mely mai is stratégiai kérdés: tulajdonképpen ez az eljövendő felkelés.

Mindennapi élet, spektákulum, biopolitka, “Empire”, az “életformák”

A Tiqqun társadalomképe és az ebből következő ellenállási formák leírása végül is a kapitalizmus totális rendszerré válása különböző leírási formáinak végeredményében elég imponáló szintézise. Ez nem könnyű dolog és szerzőink távolról sem ügyetlenek (26). Egy olyan világ leírását adják, ahol “a tér minden pontja ellenőrzés alatt áll, egyik oldalról a Spektákulum, a másikról a Biopolitika révén”.

Aligha véletlenül a már a szituacionistákra is nagy hatással levő Henri Lefebvre klasszikus munkája (27) is az Ulysses elemzésével mint az “univerzális mindennapi élet”, ahol sohasem történik semmi, leírásával kezdődik. Az eposz kalandjainak lealacsonyítása a modern kispolgári életformához, “egy átlagos nap története, amely magában foglalja az egész világot és az egész társadalmat”. Ahol immár lehetetlen kitörni a mindennapiságból: csalások és frusztrációk terepe, amely körbe-körbe forog mióta világ a világ. Ahol az író a végtelenségig részletezi, leírja és leleplezi a mindennapot, amely egyre kevésbé tolerálható és egyre kevésbé érdekes. Az a sivárság, amely már távolról sem csak a munkahelyeinken vesz körül minket.
Ez a spektákulum társadalma, az integrált tőkés rendszer: „spektákulumok hatalmas gyűjteménye”, ahol már nem lép semmi idegenként szembe az autonóm szubjektum megmaradt magvával, ahol az autonóm szubjektum is aspektusa az egyszerre reflexív és tárgyi világnak. 
A rendszer totálissá válása azt is jelenti, hogy minden, azaz a lét biológiai vonatkozásai is hatalmi ellenőrzés alá kerültek (biohatalom). Egy olyan hatalom, mely immár az élet teljességére kiterjeszkedik a mindenhol jelen lévő felügyeleti és ellenőrző mechanizmusok révén. Ez a totális kapitalizmus: már a „pensée du dehors” (Foucault) is lehetetlen.  A  biopolitika pedig nem más, mint hogy a természetes létet a hatalmi mechanizmusok részévé, elemévé teszik, ez azzal is jár, hogy a metafizika klasszikus kérdéseit technikai problémákra és kémiai folyamatokra redukáljuk, arra, amit Giorgio Agamben „puszta élet”-nek nevez. A „puszta élet” mindenhol az élet domináns formájává változott.  A politika eredeti értelmezése alapján a város (állam), a polisz, illetve a szervezett társadalmi életforma irányításának tudománya volt, ma pedig a rendőri intézkedésekre szorítkozik. Polisz helyett police – ahogy frappánsan szokás mondani.
Ennek értelmében a harc alanya, terepe és tétje is megváltozott: „az igazi kérdéssé maga az élet vált”, ahogy Foucault mondta a korban. A régi kérdésre a válasz a „forradalom alanyáról” is oly szélessé vált, hogy tulajdonképpen értelmét vesztette: a forradalom alanya lényegében maga az élet. Az ellenállás formái pedig az árutermelés logikájába be nem illeszthető életformák (formes-de-vie), közvetlen élettapasztalatok (28).  
Ebben a felfogásban az „Empire” (29) maga a totálissá vált tőkés rendszer « szövete », « amely nem úgy áll velünk szemben, mint valaminek az alanya, hanem mint egy ellenséges miliő », «a Spektákulum és a Bipolitika által kitermelt háziasított életformák az egész világra kiterjedő uniformizáltsága »,  a hely, ahol az életformák háborúba szállnak a Birodalommal, mivel éppen mert ez totális, immár az egész lényünk, létünk minden aspektusa áll vele háborúban. Háborúnk a különböző helyek, a nyelv, a kultúra, az egyszerű túlélés csatája, ahol maga az életünk és a harcunk eggyé válhat, amellyel elkerülhetjük a minden ilyen mozgalomra leselkedő két legnagyobb veszélyt : « Ha az életünket választjuk, gettóba szorulunk, ha harcunkat, terroristává válunk ».
„Mindazok, akik nem tudják, vagy akarják a megélt életformáikat kiűzni az életükből, számot kell, vessenek ezzel az evidenciával: ők, mi a Birodalom kitaszítottjai. (...) Ez a Birodalom manicheizmusa: egyik oldalon az új, ragyogó, megfelelő módon domesztikált, a hatalom minden formája számára átjárható, minden valós tapasztalattól remekül megfosztott, önmagától a végletekig elidegenedett emberiség, a világpolgárok, a birodalom polgárai. A másik oldalon vagyunk mi. Mi, akik nem vagyunk szubjektumok, valami előre meghatározott identitással bírók, de még csak a sokaság (multitude) sem. Mi vagyunk a spektákulum alatti világok réseiben meghúzódó tömegek, akik a hatalom által nem befolyásolt szolidaritások és viszályok szöveteiben élik meg mások által megismerhetetlen létezésüket, és persze mi vagyunk a zavaros elméjűek, a szegények, a börtönök lakói, a tolvajok, a bűnözők, az őrültek, a perverzek, a megvesztegetettek, akik két végén égetik a gyertyát, a szertelenek, a testiség lázadói. Röviden: mindenki, aki követve a saját enyészvonalait (ligne de fuite), nem találja meg önmagát a birodalmi klimatizált langyosságban. Mi, azaz a Képzeltbeli Párt fragmentált konzisztencia rajzolata (plan de consistance) (30)”.           
Az ún. deszubjektivizáció kívánalmáról van szó: az egész világra kiterjedő kispolgárságban, amely formában a spektákulum paradox módon megvalósította a marxi tervet az osztályok nélküli társadalomról, a különböző identitások valamiféle képzeletbeli üresség formájává váltak. A politikai küzdelmek többé nem az államhatalom egy - új vagy régi - társadalmi alany általi meghódításáról szólnak, hanem az állam és a nem-állam (az emberiség) közti küzdelemről, azaz a „bárkik” (előre meghatározott identitás nélküliek) által alkotott egyének és az állami szervezet kibékíthetetlen szétválásáról.
Ez semmilyen kapcsolatban nem áll többé a társadalom az állam szembeni egyszerű követeléseivel, melyek a közös nevezőt jelentették sokáig az ellenálló társadalmi mozgalmakban. A bárkik által alkotott egyének a spektakuláris társadalomban nem formálnak többé előre meghatározott közösséget, mert egyszerűen nincsen módjuk valamiféle általuk birtokolt identitás kifejezésére vagy valamiféle társadalmi kötelék elismertetésére.
A bárki-egyén (Agamben: singolarità qualunque), aki maga alkotja meg valahova tartozását, saját nyelvében való létezését és éppen ezért, megszabadul minden identitástól és a valahova tartozás minden előzetes feltételétől, lesz az eljövendő politika, se nem szubjektuma, se nem társadalmi alkotórésze, hanem főszereplője. Ennek a szeparációnak a kollektív aktusa az Autonomia óta híres SEPAR/AZIONE, majd ennek általánossá válása révén, maga a kommunizmus: ”a vágyak gyakorlása, amely szubverzívvá válik, amint kollektívvá lesz”.  
A mai kommunizmus-kép (Agamben "eljövendő közössége", "la comunità che viene") is gyökeresen különbözik a „mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint” nevezetű őrülettől. A kommunizmus nem egy eszme vagy egy program, hanem egy végtelenül gyakorlati kérdés: sokszínű, vidám, a külső kényszerektől megszabadult emberek érzelmi közössége, az életformák, identitások állandó változása és játéka, a vágyak megélése és még ezernyi más...

A plebejusok és a métropolisz

Mindennek a térbeli helyszíne: a métropolisz. A régi történelmi város siratása, az ún. métropolisz születése is többrétegű megállapítás. Elsősorban természetesen a fő forrás itt is Guy Debord : ő húzott élesszeműen párhuzamot a spektákulum egyik fő jellegzetessége ("a történelem elpusztítása") és a régi város halála között. Míg a városi levegő szabaddá tett, addig a métropolisz (a modern urbanizmus terméke, város és vidék egyidejű felszámolása) rabbá: „a kapitalizmus...az abszolút uralomra való logikus hajlamának engedelmeskedve saját egyedi díszletévé alakítja...a tér teljességét. (31)” Aligha van beszédesebb ellentét a hagyományos, munkásmozgalmi baloldal és a szituacionisták között, mint mondjuk Le Corbusier építészete és az ún. egységes urbanizmus (urbanisme unitaire) között.
A céltalan flangálás, a régi város megmaradt területeinek felfedezése, az ún. pszichogeográfia a szituacionisták számára még a spektákulum totalitásában is lehetőséget adtak az igazi szubjektivitás megélésére. Ami a hatvanas években még lehetséges volt, mára lehetetlenné vált: “Párizs nincs többé”, írta Debord 1990-ben (32).  Hiszen a régi város elpusztítása talán Párizsban a leghíresebb (Haussmann) és a legkoraibb (kezdetei a Kommün előtti évtizedre nyúlnak vissza), de persze még leírásában sem egyedi: hasonlókat ismerünk a régi New Yorkról vagy Los Angelesről is.
Persze a métropolisz más értelemben is jelentős: arról van szó, mint az Autonomia esetében, ahogy a harcok hangsúlya a gyárból, a tömegmunkástól, a városra és a « szociális egyénre » került. Szimbolikusan a munkás Torinó gyáraiból a burzsoá Milánó utcáira. Másrészt, ha létezik még egyáltalán lehetőség az ez ellen való lázadásra, az természetesen csak kívül állhat a hagyományos értelemben vett politikán, munkásosztályon és így tovább. Az Autonomia után már mindenki számára egyértelmű, hogy a rendszernek nem lehet a rendszer által kifejlesztett másik absztrakció az ellenfele, a proletariátus. „Ma már világosan látszik: a munkásosztály csak a proletariátus - a tiszta tagadás osztálya - ideiglenes állomásozási helye volt. A proletariátus vagy kommunista, vagy nem létezik. (33)”
Túl az Autonomiából származó gondolaton, azaz a munkásmozgalom évszázados rágódásán a lumpenproletariátus problémájáról, a forradalmi szubjektumról és így tovább, mélyebben persze a klasszikus munkásmozgalom meghaladásáról van szó, a munka ellenes, a munkáslétet elutasító mozgalom kialakításáról. A forrás itt is Foucault és a hetvenes évek: a hatalom taktikája, hogy a szegények tömegéből legtöbbször a szó szoros értelmében kiemelje a “bűnözőket”, az “erőszakosakat”, “az őrülteket”, “az alja népséget”, “a lumpeneket”, a “kocsmázókat”, a “drogosokat”, a “csirkefogókat”, és nemcsak hogy megfosztja az ellenállás lehetőségét egyik legveszélyesebb részétől, akik “készek mindenre”, hanem szembefordítja velük a nép maradék részét is. A hivatalos munkásmozgalom csak hozzájárult mindehhez, ahogy megkülönböztette a felelős, legfeljebb sztrájkoló munkásokat a törő-zúzó, felelőtlen provokátoroktól. Azaz a proletariátust a plebstől.
A rendszerbe beillesztett, instrumentalizált és pacifikált munkásmozgalommal szemben a plebejusok, azaz a „névtelenek és a szótalanok” lázadása, az invenció és a szabálynélküliség felkelése kiirthatatlan: “Minden bizonnyal hiba lenne valamiféle állandó történelemi alapot adni a ‘plebejusok’ fogalmának mint az elnyomatás és lázadás soha ki nem hunyó tűzfészkének. A plebsnek aligha van szociológiailag körülírható realitása. De mindig van valami a társadalomban, az osztályokban, a csoportokban vagy magukban az egyénekben, amely bizonyos módon nem a hatalomhoz való viszonyban létezik: valami, ami nem elsősorban meghunyászkodó vagy éppen engedetlen, hanem az ettől megszabadult felforgató, centrifugális energiák kitörése. Nincs plebs, de van valami plebejusság” (34). 
A plebs a biopolitika korában az egyetlen valódi ellenálló ereje, éppen mert – akár a biohatalom – meghatározhatatlan, definiálhatatlan és mindenütt jelen levő. A plebs, amely teljesen alkalomszerűen, előre láthatatlanul lázad, amely létrejön és megszűnik, állandóan változik, harcok, dühök és ellenállások állandó színtere. Az eljövendő felkelés terepe.

 

A “kritikai metafizika”

Nagyon lényeges leszögezni, hogy a Tiqqun (saját szavaikkal) “kritikai metafizikájában”, a “metafizika politikaivá tételében” valójában alapvető visszalépés történik Debord spektákulumához képest. Az itt már aligha véletlenül nagybetűs Spektákulum lényegében metafizikai kategória (ez alig különbözik attól a közkeletű burzsoá tévedéstől, hogy a spektákulum társadalma a “látvány” társadalma (35) ), hiányzik a hátteréből minden teoretikus vagy történeti megfontolás. A spektákulum (amely nem képek összessége, hanem társadalmi viszony) által „sugárzott” társadalom képpel nem az baj, hogy nem felel meg a valóságnak, hanem a probléma éppen az a valóság, amelyet közvetít! 
Noha Debord ebből a szempontból félreérthetetlen: nincs kétség afelől, hogy a spektákulum a tőke reális absztrakciója, semmiképpen sem csak egy ideológiai szuperstruktúra, mégis igaza lehet mai elemzőinek, hogy számára a „munka tagadása” (Debord már 1953-ban felmázolta Párizs falaira a híres jelszót: „Sose dolgozzatok!”) inkább romantikus, forradalmi jelszó volt, mint valóban végiggondolt filozófiai program. Lehetnek kételyeink az iránt, hogy valóban tisztában volt-e a megállapítás szubverzív tartalmával (például egyszerre hirdeti a munka végét és a munkástanácsok, persze nagyon is érthető hommage-ként is felfogható, hatalmát ..(36).), vagy inkább csak egy artisztikus és zseniális intuícióról van szó - mint Debord-nál sokszor egyébként. Mert persze Debord nagy stiliszta (stílusa: a marxizmus) is volt mindenekelőtt.
A Tiqqun számára nem egyértelmű, hogy amiről szó van, azok nagyon is „reális absztrakciók”, a tőke fel sem merül mint társadalmi viszony, vagy csak egyszerűen mint létező valami: ha tőkés rendszer összeomlik az egyszerűen annak az eredménye, hogy fikcióvá vált, amelyben senki sem hisz többé. A rendszer, a Birodalom, “ők” tuladjonképpen semmi mást sem tesznek, mint fenntartják ezt a fikciót. Lényegében saját létezésük kitalációját: ez a világ nem is létezik, csak úgy tesz mintha létezne. Kevésbé megdönteni kell, mint egyszerűen eloszlatni, mint valami félreértést, jellemző még egy 1999-ből származó írásuk címe: “A gazdaságról mint fekete mágiáról”.
A biopolitikai fordulat kétségtelen ténye (a fentebb említett szerzők mellett említsük meg még mindenképpen André Gorz  (37) nevét) miatt a termelőmunka valóban megszűnt a szocializáció alapvető mintájának lenni. De ettől még a tőkés rendszer alapvető meghatározottságai nem enyhültek: az árutermelés, az értéktermelés, az elidegenedés stb. nem vált kevésbé reálissá (noha elvontabbá igen, éppen mert minden társadalmi interakcióban jelen van) - sőt éppen hogy minden alárendelődött neki. A munka társadalmának vége ténykérdés, de ez nem azt jelenti, hogy csupán valami furcsa pszichés manipuláció „vesz rá minket, hogy dolgozzunk” – sajnos a Tiqqun szerzői az Autonomia szövegeihez eljutottak, de például a Franciaországban is közismert wertkritikig, Moishe Postone-ig nemigen. Néhol a dolog valóban elég bizarr: például a Tiqqun számára a munkanélküliség nem valamiféle társadalmi jelenség, hanem „dologtalanságunk metafizikai ténye”. Valójában például az absztrakt munka nem azért elvont, mert nem létezik, hanem mert nem látható: absztrakt, de nagyon is létezik, valóságos.
Noha alighanem Debord-tól tovább tényleg errefelé vezet az út: ha a spektákulumot úgy definiáljuk, mint a „vizuálizációja annak a reális absztrakciónak, ami az érték” és komolyan vesszük a érték munkaelméletét, akkor a szituacionizmus volt „az első lépés afelé, amit poszt-marxizmusnak hívunk, azaz egy olyan elmélet, amelynek a feladata egy radikális, kritikai teória nyújtása az emberiség előtörténetének utolsó fetisiszta korszakáról” (38) . Ezzel szemben a Tiqqun számára „a munka elleni lázadás” inkább az ötvenes évek elejének szituacionista intuícióira emlékeztet, mint valóban végiggondolt elméleti és gyakorlati programra.

A polgárháború

A Tiqqun számára egyértelmű: a felkelés csak „eljövendő”, de a „lövészárok-harc” már zajlik: „Békében élünk. Fegyveres békében - amely éppen alkalmas arra, hogy eltakarja előlünk a zajló polgárháborút. (39)” Ebben minden hely, ahol a biopolitika szövete elleni támadás megtörténik, a forradalmi harc egy-egy terepe. „Beszélhetnek bármely nyelvet, mi megismerjük őket”. „Az eljövendő felkelés” célja éppen „szavakat adni” ennek a küzdelemnek: „nincs más megoldás, újra kell teremtenünk a történelmi konfliktust. Nem intellektuálisan: a gyakorlatban.”
Maga a könyv és a Tiqqun munkássága tulajdonképpen hadüzenet, de valójában csak egy evidencia kimondása: a hetvenes évektől a kivételes állapot, a szükségállapot (ahogy ezt Walter Benjamin megsejtette, majd Giorgio Agamben teoretizálta) - a kormányzás mindennapi formájává vált. A Tiqqun  (40) politikai erőszakhoz való viszonyulásában is alapvető szerepet játszik az olasz Autonomia teoretikus és gyakorlati tapasztalata. Először is abban, hogy a helyzetet tényként kezeli: igen, az állam eszközei radikalizálódtak, a neki való ellenállás formái is keményebbek lesznek. Ez így volt az Autonomia idejében is: talán jószándékú, de mindenképpen téves azt állítani, hogy a korabeli erőszak mindösszesen reakció lett volna az állami és félállami fasizmusra (41). Ez nem igaz, mindenki tisztában volt vele, hogy egy új korszak jött el a hetvenes években, az Autonomiára nem volt jellemző, hogy „forradalmat akart volna forradalom nélkül”...De, és ez nagyon lényeges, ez igen távolt állt a Brigate Rosse-féle szélsőbaloldali fegyveres ellenállástól: az Autonomia esetében a harc minden formája (így akár a  fegyveres harc is) alá van vetve egy életformának: a fegyveres harc sosem lehet szeparált ettől, hiszen akkor az egész dolog az értelmét veszíti. Az Autonomiának is volt fegyveres szervezete (többek között a Primea Linea, „az első vonal”), de ez sosem volt elkülönült magától a mozgalomtól, valamiféle belső avantgárd volt, amely a fegyveres harcot mindig a többi küzdelem dinamikájában értékelte, mint a „mozgalom ereje szintjének jelenlegi kifejeződését” (42). A Brigate ezzel szemben abszolút politikai jelentőséget tulajdonított a fegyveres harcnak, frontális háborút indított az állammal szemben (másképp kifejezve: “egy az egyben”, mint két társadalmi alany akart megküzdeni az állammal, ez természetesen nem sikerülhetett). Nem véletlen, hogy az Autonomia a diffúz gerilla harcmodorát választotta, amely természetszerűleg anonim.
Igen, a mai ultrabalodal szövege is valóban hadüzenetek. A passzív ellenállás, a puszta túlélés vége : valami újrakezdése. Megszabadulni a ránk kényszerített émelyítő pacifizmustól, annak belátása, hogy egész létünk áll háborúban: egy ésszerű kompromisszum felállítása életünk és harcunk között. Nem akarjuk hogy ezek kormányozzanak minket. Ezekkel a módszerekkel. A felkelés a Tiqqun megmaradt egy lehetséges történelemi kifutásnak.
A társadalom féken tartásának egyik legfontosabb elemévé vált a moralizáló, absztrakt erőszakellenesség. Minden mindennel egyenlő: egy feleségnek adott pofon ugyanaz, mint egy elhajított utcakő. Ez a leghatékonyabb eszköz: megfosztani minden jelenséget a politikai jelentésétől. Egy nézőpont maradt: a rendőré. Terroristák, bűnözők, iszlamisták, anarchisták, Black Bloc, „rogue states”.A legfontosabb politikai választóvonallá az erőszakmentesség vált. Elviselhetetlen konszenzussá uralkodók és uraltak között. Az erőszak mindig valaki más műve: irracionális, szörnyű, megmagyarázhatatlan. És persze egy társadalom minél inkább erőszakmentessé akar válni, annál inkább rendőri lesz: az erőszakot kirúgtuk az ajtón, visszamászik az ablakon. Egy végzetes blöff: éppen azok fejében rögzült leginkább az „erőszak gyűlölete”, akik a rendszer mindennapi erőszakának a leginkább áldozatai. A modern demokrácia utolsó fázisa, kiűzni az alternatívák közül a nép utolsó menedékét: a felkelést. Az „erőszakellenes”, rendőri moralizálás az utolsó ellenálló sejtek háziasításának hatékony eszköze – a reménytelenek pacifikálásé, akik hajlanak az „elfogadhatatlanra”. Egy ideológia bomba, melynek célja hogy az elviselhetetlen mégiscsak valahogy elviselhető legyen.
A mai ellenállás nem a társadalmi ellentmondások – vagy akár az összes társadalmi ellentmondás valamely szintézisének – képviseleti módját jelenti, hanem egyszerűen azt, hogy ezek az ellentmondások léteznek. A hatalom számára semmivé és senkivé válni, hiszen nincs egymásnak mit mondanunk. Ha úgy szállunk szembe a hatalommal mint általa meghatározott alanyok: mozgalmárok, terroristák, rendbontók – nincs esélyük. A Birodalom pályáján előre halálra ítéljük magunkat. A hatékony módszer: a városi, diffúz gerilla. A forradalomnak nincs többé alanya, minden tett anonim: nem a Birodalom által nekünk adott név számít, hanem a tett. Nem a ki számít: a hogyan (43).

„Bárkivé válni”, azaz megszabadulni a társadalom által kínált identitásoktól. Bizonyos szempontból a Black Bloc példája jól mutatja, hogy a dolog tényleg működik: a mainstream politika valóban nem tud mit kezdeni egy olyan csoporttal, amely nem határozza meg magát sehogy a fennálló keretek között, nem követel semmit, csak demonstrálja, hogy az ellenállás létezik.

"Ott állunk harcban, ahol éppen vagyunk. Senki nevében. Mindössze a magunk létezése nevében.

A másik gesztusában, a cinkosság eme váratlan érzésében. Meg fogjuk találni egymást. Ez sosem lehetetlen, de sosem magától értetődő.

De megmenekült valaha bárki is egyedül egy börtönből?"

(1) Jacques Juillard ajánlja az bolsevikoktól jövő anarchoszindikalizmus kifejezés helyett a munkás-autonómia elnevezést. Vö.Jacques Julliard: Autonomie ouvrière. Études sur le syndicalisme d'action directe, Paris: Gallimard-Le Seuil, 1988. Másik könyvében szép emléket állít a Bourse du Travail-ok, a korai CGT (1895-1902) kiemelkedő vezetőjének:  Fernand Pelloutier et les origines du syndicalisme d'action directe, Paris : Seuil, 1971.

(2) Robert Kurz kifejezésével, akinek a könyve (franciául: Les destinées du marxisme. Lire Marx au XXe siècle, Paris : La Balustrade, 2002. - most jelent meg a második kiadás, mert az első már hozzáférhetetlen) minden bizonnyal klasszikus munka lesz, ha már nem az.

(3) Könyvünk szerzői a „Láthatatlan bizottság”  (Le Comité invisible) minden bizonnyal a Tiqqun című lap írói gárdáját takarja. A Tiqqun 1999 és 2001 között létezett (két vaskos szám jelent meg mindössze), legfontosabb szövegeiket könyvben kiadta a „La Fabrique” párizsi baloldali kiadó : Théorie du Bloom (2004), Contributions à la guerre en cours (2008), Tout a failli, vive le communisme! (2009). Néhány fontosabb írásuk, mely nincs benne ezekben a könyvekben  (Appel, Premiers matériaux pour une théorie de la Jeune-Fille…) könnyen elérhető az interneten. Más nyelveken is léteznek szövegeik (angolul, németül, spanyolul, olaszul és görögül) ezeket a http://www.bloom0101.org/translations.html honlapon lehet elolvasni. Ezen utószó jellegű írásunkban összeségében szólunk a Tiqqun által kiadott szövegekről, melyek kiáltvány-jellegű összefoglalása « Az eljövendő felkelés » című könyv.

(4) Ahogy a korban, az olasz szituacionista Gianfranco Sanguinetti fejtegette egyik remek kis könyvében (Del terrorismo et dello stato..., franciául: Du terrorisme et de l’Etat, La théorie et la pratique du terrorisme divulguées pour la première fois, Paris: La Fin Mot de l’Histoire,1980), hogy miközben a társadalom fájdalomküszöbe egyre csökken, úgy nőnek a rendszer felénk támasztott túlélési igényei: „a rendszer mindenkitől mobilizációt vár, hogy történelem-ellenes mozdulatlanságát megőrizhesse” (69.). A Sanguinetti által joggal a hanyatló Római Köztársaság, Machiavelli és Dante pokolbéli bűnöseinek erkölcseivel rokonított olasz hetvenes évek nem csak az ultrabaloldal újjászületésében tértek vissza, hanem a korabeli Itália „az ellenforradalom olyan laboratóriuma, ahol kidolgozták a rendőri technikák legmodernebb módozatait” (89.).

(5) Guy Debord: „Préface à la quatrième édition italienne de la Société du spectacle” (1979), in: Oeuvres, Paris: Gallimard, 2006, 1473.

(6) Érdekes, hogy pont Debord marad ki a bőséges idézetekből, noha sok gondolatnak az eredete aligha vitatható. Az lehet az érzésünk, hogy talán kicsit túl közeli is a rokonság a Tiqqun számára.

(7) Historiográfiai tekintetben alighanem Anselm Jappe nagyszerű könyve (Guy Debord, Marseille: Editions Via Valeriano, 1995) emelte be véglegesen Debord-t a kikerülhetetlen kommunista szerzők kánonjába. Noha persze ennél jóval többről van szó: a spektákulum társadalmáról szóló könyv akkor lett olyan félelemetesen érdekes, amikor a spektákulum társadalma megvalósult (maga a Tőke c. munka is hasonló utat járt be egyébként), azaz a tőkék spektákulummá válnak. Megvalósult a totális kapitalizmus: a gazdaság többé nem elkülönült, maga a róla való reflexió is termelőerővé alakul és a kapitalista represszió egyik aspektusává válik.

(8) Tamás Gáspár Miklós szavaival az “eggyé olvadt termelés és kultúra”, vagy Daniel Bensaïd utolsó, befejezetlenül maradt maradt könyvének címével “A spektákulum mint az áru fetisizmusának legfelső foka” (Le spectacle, stade ultime du fétichisme de la marchandise, Paris: Editions Lignes, 2011).

(9) Guy Debord: „L’avante-garde en  1963, et après”, in: Oeuvres, Paris: Gallimard, 2006.

(10) A Tiqqun egyik első írásában adja meg az ideális állampolgár-fogyasztó leírását (ez a Premiers matériaux pour une théorie de la Jeune-Fille) : ez az érdekes könyv tulajdonképpen reklámszövegek, debil aforizmák, média-blődségek, ostoba interjúk stb. idézése és elferdítése, ahol a fiatal lány „a metafizika nagy kérdéseit egy egyszerű technikai problémává egyszerűsíti: melyik a leghatékonyabb ránctalanító krém?”

(11) Vö. G.Agamben a „világ globális kispolgárosodásáról”. Természetesen kulturális, történelmi értelemben ez a helyzet: a munkásosztály és a burzsoázia is megszűnt létezni. Más részről persze a világ távolról sem középosztályosodott, hanem  lényegében totálisan  proletarizálódott, azaz mindenki bérmunkássá vált, ami azt is jelenti, hogy élete idejének elsöprő többségében egy rajta kívül álló célrendszert követve cselekszik.

(12) Vö. „A termelés sikere, bősége a termelő számára úgy jelentkezik, mint a kifosztottság bősége. Minden idő és tér idegenné válik számára, amint saját elidegenedett termékei felhalmozódnak.” (Guy Debord: A spektákulum társadalma, Budapest: Balassi kiadó – BAE Tartóshullám, 2006 , 19.)

(13) Théorie du Bloom, 49-50, 62.

(14)  Vagy, ahogy Debord írta: A mai világunkban a legszebb kvalitások a legsúlyosabb személyiség-hibáknak számítanak. (...) A régi vita, hogy vajon szeretik-e az emberek a szabadságot, mára túlhaladottá vált. Ha élni akarnak, szeretniük kell.”(Guy Debord: „Préface à la quatrième édition italienne de la Société du spectacle”, 1979, in: Oeuvres, Paris: Gallimard, 2006, 1472-1473.)

(15)  A dolog anarchista gyökerei alig tagadhatóak: a lumpenproletár, a XIX. század végének "anarchista terroristája", az illegalitás pátosza és gyönyörei, Ravachol és a híres André Breton szöveg a „legegyszerűbb szürrealista tettről”, azaz arról, hogy egy pisztollyal lövöldözünk vaktában az utcán, vagy persze Michel Foucault. Ezek persze nem magának az értelmetlen erőszaknak (még kevésbé az az elkövető emberek személyiségének) apológiái, hanem a „bloomizálódás” legvégső tünetei: „Az ellentmondás Bloom izolációja, apátiája, tehetetlensége, érzelem nélkülisége és a szuverenitás iránti elpusztíthatatlan vágya között, nem vezethetnek máshova, mint teljesen abszurd, gyilkos tettekhez...” (Théorie du Bloom..., 78.) – Mindenestre a Tiqqun szerencsésen elkerüli azt a sorsot, hogy egyszerűen csak a forradalmi erőszak kiskátéja legyen.

(16)  Természetesen szó sincs semmiféle valódi pártól: ez mindösszesen az ellenállás különböző formái közti kommunikációra utal, nem valódi szervezetre. A Parti imaginaire célja az életformák közti intenzív kapcsolatot teremteni : "pas organisation, circulation". Hasonló a helyzet a „Láthatatlan bizottsággal” (a „Képzeletbeli Párt eltökélt frakciójával”) is: ez nem a felkelés valamiféle központi szervére utal, hanem a tudatossá váló emberek bármely csoportjára. És persze irónia is, a név alighanem az amerikai IWW wooblies-aitól ered, ők gúnyolódtak azzal a korabeli rendőrségen és sajtón, hogy a spontánul kitört helyi sztrájkokat, szabotázsokat egy „láthatatlan bizottság” névvel szignálták, mintha (ahogy a rend erői hitték) állna mögöttük egy obskúrus központi szervezet. Ez egyébként ma sincs másképp, az állami rendfenntartó szervek és sajtójuk fáradhatatlanul keresik mondjuk a Black Bloc „irányító szerveit”, azonban a BB nem szervezet, hanem egy módszer.

(17) A kabbalisztikus hagyomány egy válfajából érkező szó jelentése a “kozmikus harmónia helyreállítása”. Noha nehéz volna tagadni a Tiqqun vonzalmát némi messianizmus iránt, erős túlzás lenne azt gondolni – mint baloldali ellenfeleik is néha teszik – hogy valamiféle
misztikus, vallásos csodavárás hatása alatt állnának, és ez magyarázna a nevüket. Inkább szerintünk megint a szituacionisták hatásáról van szó a meglepő, némi beavatottságot feltételező, a “tőkés rendszeren kívüli” dolgot felidéző névválasztásban: vö. pl. Potlach (indián szó, a.m. nem áruviszonyban létrejövő csere, ajándékozás, adomány), a pre-szituacionista, szakadár lettrista lap neve (1954-1957).

(18)  Persze csak a dolgok formai részéről lehetett szó: az Autonomia legmérsékeltebb szárnya is minimum az elidegenedett munkavégzés ellen harcolt, a CPE-ellenes mozgalmak a munkaviszonyban a fiatalokat, pályakezdőket érintő egyenlő jogokért...

(19) Hasonlóképpen,  a Tiqqun kirohanásaiban a szélsőbaloldal militantizmusa ellen sincsen semmi új. A hatvanas-hetvenes évek ultrabaloldalán közhelyszámba ment a „militantizmus mint az elidegenedés legfelső foka” (“ahol hatalmas ellentmondás van a között, amit ezek az aktivisták óhajtani látszanak és a valódi tetteik szánalmassága és hatékonytalansága között”...”az aktivisták tevékenysége nem vágyaik valódi kivetülése, hiszen egy külső logikának engedelmeskedik”...”a megoldásaik sohasem lesznek valósággá, hiszen mint aktivisták cselekszenek, azaz aktivizmusukat elválasztják valódi életüktől”) kifejezés, hogy egy korabeli híres könyvet  (Organisation des Jeunes Travailleurs Révolutionnaires:  Le militantisme, stade suprême de l’aliénation, http://infokiosques.net/spip.php?article536 ) idézzünk. Ebben egyébként aligha tévedtek, elég szemrevételezni a tényt, hogy a korabeli szélsőbaloldali (ilyen-olyan leninista, de a  klasszikus anarchizmussal ugyanez a helyzet) írások mára lényegében olvashatatlanul érdektelenek, míg, mint akár a Tiqqun esetében is láthatjuk, az Autonomia, a szituacionisták stb. művei aktuálisabbak, mint valaha.

(20)  Ha ez elmélet és gyakorlat egységének óhajtása miatt történik (mi erre gyanakszunk), akkor ez végül is akár érthető álláspont is lehet. A Tiqqun amúgy is alapvetően különbözőnek látja a francia 68-at (mert azért a szituacionisták is csináltak valamit) és az olasz „elhúzódó 68-at” (Mai rampant), azaz az Autonomia forradalmát (1973-1977/1980), amely nagyon is védhető nézőpont.  A Tiqqun az Autonómiáról főleg: „Ceci n’est pas un programme”, in: Tout a failli..., 9-119.

(21)  Persze az igazság az, hogy nem olaszul sincs túl széles irodalma a mozgalomnak. Az olasz, nagyon érdekes, a kor sok főszereplőjének hozzájárulásával (Paolo Virno, Sergio Bologna, Franco „Bifo” Berardi...) készült alapkönyv: Nanni Balestrini, Promo Moroni: L’orda d’oro 1968-1977, terza ed., Milano: Feltrinelli, 2003.  Mi e mellett az interneten azért szép számmal lelhető kisebb írásokon túl (főleg www.infokiosque.net ), két francia nyelvű könyvet használtunk főleg: Marcello Tarì: Aunomie!, Italie, les années 1970, Paris: La Fabrique éditions, 2011 és Steve Wright: A l’assault du ciel, Composition de classe et lutte de classe dans le marxisme autonome italien, Marseille: Senonevero, 2007 – utóbbi természetesen angolul is létezik. A burzsoázia egyik legfényesebb ideológiai diadala az Autonomia valóságának, teroretikus jelentőségének igen sikeres elhallgatása. Másrészről ez azért jól mutatja, hogy ezt a mozgalmat (legtöbbször: „Autonomia”, „Autonomia operaia” vagy „Movimento 1977”) éppen radikalizmusa révén nem lehetett a nagy progresszista, liberális demokrata 68-elbeszélésbe beilleszteni. Ha 68-cal kapcsolatban is nagyon kínos azt gondolni, hogy a neoliberális társadalom 68 diadala lett volna, nem tragikus bukásáé, akkor mondjuk az Autonomia győzelemének (és nem teljes vereségének) tekinteni a „hálózati” vagy immateriális munkát, ahogy például a mai Negri teszi, nagyon kevesek számára igazán komolyan vehető.

(22)  Az operaismo (az operaio „munkás” szóból a kifejezés) lényege az volt, hogy visszahozták a munkásosztályt a politikai-ideológiai küzdőtérre a Togliatti-féle néppárti stratégia ellenében politikailag, és a reformizmus ellen ideológiailag: újra a munkásosztály lett a történelem motorja, az ún. tömegmunkás (a marxi, munka a tőkének való reális alávetésének bérmunkása), a szakképzetlen gyári munkás képében.  Ez a munkás távolról sem integrálódott a rendszerbe (az első jele, hogy vége a felszabadulás utáni demokratikus konszenzusnak, már 1962-ben megmutatkozott – ez volt a híres Piazza Statuto-i erőszakos összeütközés, ahol a főleg déli munkások felgyújtották a szakszervezeti székházat is), sőt – legalábbis az operasimo második korszakában, azaz a Mario Tronti és Antonio Negri Classe operaia c. lapjának idején - maga a munka válik a tőke külső korlátjává, azaz a a harcban álló munkásosztály. Végül is az operaismo nagy korszaka (1964-69), éppen erről szólt: politikai fomát adni a tőke korlátjának, azaz a forradalmi munkásosztálynak. A lázadásnak ez a politikai formája (amely legtisztábban a Potere Operaio volt), amely már a „munkások lázadása volt a munka ellen” nem egyszerűen csak a főleg dél-olasz tömegmunkások viselkedésének konkrét megnyilvánulási formáin alapult (akik egyszerűen nem akartak többé a tömegtermelés gyári munkásai lenni), hanem teoretikus megfontolásokon is, elsősorban a Grundrisse (főleg az éppen ekkor híressé váló része a gépekről) és a Tőke VI. fejezetének felfedezésén.  Ebből igen sok minden következett a politikai stratégiára, az államhatalommal való összeütközés kérdéseire és így tovább, de erre itt most nem térhetünk ki.

(23)  Éppen attól kell megszabadulnunk, hogy besorolhatók legyünk valahova: munkás-autonómia nem(csak) azt jelenti, hogy megszabadulunk a szakszervezeti vezetők uralmától, hanem azt, hogy megszabadulunk a munkás léttől.  Vagy a feminizmus nem arról szó, hogy « büszke nőkké » válunk, hanem hogy megszabadulunk a tőkés társadalom ránk kényszerített « nő » fogalmától...és így tovább. Az Autonomia feminista mozgalma (a „boszorkák”, ahogy magukat nevezték: „tremate, tremate, le streghe son tornate”...) az egyik legjelentősebb esemény volt a korban: „a test és a gazdaság, az ingyenesség és a bérmunka, az öntudat és az elidegenedett politika, a mulatság és az aktivista macsóság, a vágy erotizmusa és a repetatív szex, a szabad orgazmus és a fallokrata rabszolgaság, az érzelmi közösség és a család közti szakítás a feminizmust tette az Autonomia, mint életforma igazságának legfontosabb hordozójává.” – M. Tarì: Autonomie..., 152.

(24)  Ezt teorizálta zseniálisan Antonio Negri: a korban a mindenre kiterjedő termelési logika, az egész világból társadalmi szintű gyárat csinál (fabbrica-società), melynek munkásai immár a társadalom elsöprő többsége, mindannyiunk: a tömegmunkást felváltva, az operaio sociale.

(25)  M. Tarì: Autonomie..., 192.

(26)  Ezt nem mindenki gondolja így, ahogy egy kemény kritikusuk fogalmaz: „Ott, ahol a tiqqunkedés (tiqquonnerie) a modern világ rémálmává akar válni, valójában csak a teljes szétesés állapotában levő értelmiség legújabb ostobaságának bizonyul. Keveréke a fiatalkori reményeknek és a teoretikus frusztrációnak, a tiqqunkedés az egyszerre  nagyképű és lehangoló filozófiai változata a szektás, vallásos elmaradottságnak, amelyet a minden történelmi és társadalmi tudástól megfosztott korunk csak elősegít.” (D. Caboret, P. Garrone: Avant-garde & mission, La Tiqquonnerie, http://laguerredelaliberte.free.fr/doc/tiqq.pdf )

(27)  Critique de la vie quotidienne II, Fondements d'une sociologie de la quotidienneté, Paris: L'Arche, 1961. Lefebvre a „mindennapi élet gyarmatosításának” leírásával explicitté teszi a kapitalizmus totális rendszerré válásának folyamatát (másrészről a szituacionista egységes urbanizmus is sokat köszönhet neki).

(28)  Erről főként: „Une éthique de la guerre civile”, in: Contributions...,94-109.

(29)  Ahogy Antonio Negri korai írásainak hatása igen jelentős volt az Autonomiára (így könyvünk szerzőire is), úgy vált a mai Negri a legélesebb kritikájuk tárgyává. Úgy hisszük mindkét esetben igazuk van: a mai “negrizmus” (mely lényegében az “antiglob”-mozgalmak legfontosabb ideológiai összetevője volt) nem más, mint az “Empire” szimpatikusabb, mosolygósabb arca. Számára az “immaterális munka” a proletariátus nagy diadala az “üzemi munkafegyelem” felett, mintha előbb nem ugyanazoknak a törvényeknek engedelmeskedne, a munkások “kreatív önértékelése” meg bizonyára csak egy rossz vicc csupán. Negri szerint a kapitalizmus nem termelési mód, hanem „ellenőrzési rendszer”. Ma Negri a “Pax imperialis” álnaiv ideológusa: biohatalmat hirdet annak elnyomó aspektusai negligálásával, szabad kommunikációt, világpolgárságot a spektákulum uralma alatt. A Tiqqun az Empire-ről, Negriről főleg : « L’Empire, le citoyen », in: Contributions…,58-94.

(30)  Vö. Gilles Deleuze, Félix Guattari: Mille Plateaux – Capitalisme et schizophrénie 2, Paris: Les éditions de Minuit, 1980.

(31)  A spektákulum társadalma…,113.

(32)  A nagyszerű Eric Hazan írt erről mostanában könyvet: L'Invention de Paris, Seuil, Paris, 2002. Mindennek a pusztításnak a lefolyásáról, társadalmi jelentőségéről: David Harvey: Paris, capitale de la modernité, Paris: Les Prairies Ordinaires, 2012.

(33)  „Comment faire?”, in: Contributions...,181.

(34)  Vö. Egy remek ultrabaloldali  Foucault olvasattal: Alain Brossat: „La plèbe. Des infâmes et des anonymes. Foucault libertaire”, Réfractions, recherches et expressions anarchistes, n. 12, Printemps 2004.  Brossat a szerzője a hírhedt Tarnac-ügyről (a Tiqqun pár feltételezett szezőjét megvádolták egy TGV elleni szabotázskísérlet elkövetésével, az ellenük szóló legfőbb bizonyíték éppen „Az eljövendő felkelés” című munka volt: a bírósági ügy még tart. Az ügyről szóló magyar nyelvű vulgarizáció: Balázs Gábor: „Kísértet járja be Európát: az ultrabaloldal kísértete”, Népszabadság,  2009. december 13.) szóló a médiák és a mainstream értelmiségiek az ultrabaloldalt (szerintük: „anarcho-autonómok”) érintő teljes értetlenségét joggal ostorozó pamfletnek: Tous Coupat, tous coupables, le moralisme anti-violence, Paris: Editions Lignes, 2009.

(35)  Ennek, azaz Debord média-filozófussá való vulgarizációjának (a kilencvenes évek végén – sajnos – ez volt Debord újrafelfedezésének igazi oka...) legjobb kritikája: Anselm Jappe: L’Avant-garde inacceptable, Réflexions sur Guy Debord, Paris: Éditions Lignes-Léo Sheer, 2004.

(36)  Az ismert Debord bon mot („nem a szituacionisták a munkástanácsok hívei, hanem a munkástanácsok tagjainak kell szituacionistákká válniuk”) jól hangzik, de azért kevéssé meggyőző.

(37)  „Az eljövendő felkelés” munkáról szóló fejezete nagyon sokat köszönhet Gorz „önmagunk termelése” (production de soi) koncepciójának vagy a „saját vállalatává váló személy” („la personne devient une entreprise”) leírásának.

(38)  Erről a már említett Jappe más cikkeit is ajánlhatjuk, illetve Gérard Briche esszéit: Guy Debord et le concept de la spectacle: sens et contre-sens vagy Le spectacle comme illusion et réalité: Guy Debord et la critique de la valeur. Mindez a következő oldalon (amely jóval több mint egy blog, a wertkritik szerzőinek rengeteg írása franciául): http://palim-psao.over-blog.fr/

(39)  Egy jellemző „elferdítés”: „Kommunizmus az a valóságos mozgalom, amely minden helyen, minden pillanatban létrehozza a polgárháborút.”,  Contributions...,31. A polgárháborúról egyébként is leginkább: „Introduction à la guerre civile”, in: Contributions...,9-109.

(40)  És ebben osztozik vele az egész mai ultrabaloldal a Black Bloctól a görög diákokig: számukra ma egy pár órára felgyújtott kisváros többet ér, mint egy milliós, engedélyezett, bellaciao-s, lobogó vörös zászlós sztrájk. Mások a céljai és más a jelentősége is.

(41)  Másrészről, mit arra az idézett munkájában Sanguinetti felhívja a figyelmet, azt állítani (ahogy a korban még a szélsőbaloldal is tette), hogy a „fasiszták” hajtották végre a merényleteket (Piazza Fontana stb.) ugyanolyan hazugság, mint az „anarchistákat” vádolni ugyanezzel. Maga az állam követett el merényleteket a saját lakossága ellen!

(42)   “Sosem többet tenni, mint mire erőnk van, nem félelemből: taktikából” – szól az erőszakos harcról a Tiqqun. Könyvünk erőszakról szóló fejezete egyébként jószerivel az Autonomia korabeli szövegeinek fordítása, aktualizálása. Az Autonomia fegyvereseire volt jellemző, hogy mindig hangsúlyosan mutatták, hogy van nálunk fegyver a tüntetéseken (azaz legtöbbször pisztolyt formáztak kezeikből...) : éppen azért, hogy ne kelljen használniuk.

(43)  „Comment faire?”, in: Contributions...,171-194.

Szóljon hozzá!

Név (kötelező)

E-mail cím (kötelező)

Weblap

Kérek értesítést a következő hozzászólásokról

Frissítés

Küldés (Ctrl+Enter)

Mégse