Mondanunk sem kell, hogy szembe menni a mainstream képével a szovjet-rendszerről, ma leginkább politikai feladat. Távolról sem menthetetlen dolgok mentegetéséről van szó, valamiféle nosztalgiáról, vagy éppen üres, szimbolikus hommage-ról. A szovjet-rendszer temetésekor nem csak attól illúziótól vettünk búcsút, hogy a néphatalom lehetséges, hanem minden politikai terv, egyáltalán a politikai gondolat posszibilitásától is: a nagy, profán, politikai kísérletet két társadalmi alak kísérte a sírba, a munkás és az elkötelezett értelmiségi.

"Még elgondolni is: itt, a "Szemjonov"-vendéglővel átellenben ("Utcán át kiszolgálás nincs"), az úttesten, ahol vásott botosokat árulnak ünnepnapon, ahol máskor pisilni guggoltatják a vén mámik a gyerekeket, a kereszttel megpecsételt ásító sivárság kellős közepén holmi Ivan Beszpalov (vagy éppen Fjodor Kubiskin) vitába szállt az évszázadokkal"

(Ilja Ehrenburg: A Harácsoló, 1924, 43.o.)

Nem véletlen, hogy a “történelem vége” akkor lett divatos szlogen (ma nem divatos szlogen, noha majd mindenki hisz benne: a tőkés rendszeren túl nincs semmi, még elgondolni is képtelenség olyasfélét) amikor valami nagy, valami történelmi véget ért. 1917: a kevés évszámok egyike, amely az egész világon szimbólum, senkinek sem kell különösebben magyarázni miről van szó.

Egyébként tényleg: miről van szó?

A könyv, melynek tulajdonképpen az apropóján szólni szeretnénk ezen nagy politikai terv, lényegében a „létező szocializmus”, pár jellemzőjéről, Rita di Leo munkája. A szerző az ún. operaismo, ezen olasz marxista teroetikus és mozgalmi irányzat „szovjet-szakértője”. Az ötvenes évek végén létrejött operaismo (az operaio „munkás” szóból a kifejezés) lényege az volt, hogy visszahozta a munkásosztályt a politikai-ideológiai küzdőtérre a Togliatti (az Olasz Kommunista Párt vezetője) által megalkotott néppárti stratégia ellenében politikailag, és a reformizmus ellen ideológiailag: újra a munkásosztály lett a történelem motorja, az ún. tömegmunkás (a marxi, munka a tőkének való reális alávetésének bérmunkása), a szakképzetlen gyári munkás képében. 

Éppen az ebből a teoretikus tradícióból fakadó eszmei háttér teszi igazán érdekessé könyvünket, gazdagíthatja a magyar olvasót sajátlagos megfontolásaival.

Ez a megközelítés tulajdonképpen azért érdemli meg különleges figyelmünket, mert alapvetően különbözik a két legismertebb elemzéstől. Egyrészről a győztesek, mondjuk így a liberális demokraták, állapontjától, akik valamiféle teleologikus elbeszélésben keresik a szovjet-tapasztalat leírásának módját: a kísérlet bukásával a „rend helyreállt”, a történelem igazságot szolgáltatott a tőkés rendszer/képviseleti rezsim párosnak, a piaci szisztéma egyszerűen magasabb rendűnek bizonyult. Míg a másik híres olvasat, a trockistáké (majd az álataluk befolyásolt ilyen-olyan baloldali csoportoké), akik szerint Sztálinnal „thermidori ellenforradalom” történt, a munkásállam degenerálódott, egy új bürokrácia vette át az uralmat a Szovjetunióban.

Di Leo tulajdonképpen szakít ezekkel az elbeszélésekkel, melyekben a közös, központi elem, hogy maga a munkásosztály nem a szovjet-történet főszereplője (ahogy mint jól tudjuk, a hivatalos szovjet ideológia állította róla), hanem tulajdonképpen csupán áldozata. A szerző egyértelművé teszi: a szovjet szocializmus központi eleme a munkásosztály volt. Számára a szovjet-kísérlet hátterében álló politikai terv alapvető jellemzője éppen a munkásosztály hatalomba emelése.

Jól tudjuk – nem teljesen ez történt. De Rita di Leo felhívja a figyelmünket, hogy nem is teljesen az ellenkezője.

„Polgártársak, azért vagyunk itt, hogy újrakezdjük a világtörténelmet”

Ez a megközelítés, és ez szintén az operaista tradícióból ered, inkább szociológiai, mint filozófiai, vagy a politikai gazdaságtan kritikáján alapuló, teoretikus jellegű. Ennek értlemében most félretesszük egy pillanatra a szovjet kísérlet értékelésben a szoros értelemben vett, „ezoterikus” marxi, „kommunista” megfontolásokat. Mi is jól tudjuk, hogy a szovjet-rendszerben nem történt meg az alapvető (a termelő és a termelőeszközök közötti) elválasztás felszámolása, az elidegenedett munka továbbra is létezett, azaz tisztán teoretikus oldalról aligha állíthatunk mást, mint hogy a Szovjetunió egy hagsúlyosan nem-burzsoá, nem-piaci kapitalizmus volt, mindezen mit sem változtat, hogy ezt „államszocializmusnak”, vagy „államkapitalizmusnak” nevezzük el.  

Rita di Leo sem állít mást: „a gazdaság piaci koordináció nélkül, a termelés magántulajdon nélkül működött, de mindez nem változtatta meg az ember és a gazdaság közti alapvető viszonyt, ahol az előbbi az utóbbi függvényeként létezett, ahogy minden ipari társdalomban. És egy idő után fel sem merült, hogy ez a viszony megváltozhat”.

Azaz a nagyszabású kísérlet alapvető célja, az „új ember” létrehozatatala tulajdonképpen sikerült, de nem a „szocialista ember” született meg, hanem a „szovjet ember”. És a szovjet nép, melynek az országa egy olyan komoly, filozófiai kísérlet terepe volt (ezért is olyan elképesztően véres ez a történet), amely egyedülálló a világtörténelemben. Hirtelen tényleg egyérteéművé vált, hogy valóban „semmi sem szent”. De nem csak a szakralitás tűnt el, hanem lényegében minden tekintély is kihívásra került.      

Di Leo végigköveti a Szovjetunió történetét három nagy fejezeten keresztül: a „filozófus-királyok” uralmától a „népi igazgatás” rendszerén át a piac diadaláig. Itt most nincs helyük, hogy tökéletes elmebetegekkel foglalkozzunk, akik szerint az Októberi Forradalom meg sem történt. Természetesen forradalom zajlott le, amelyben egy hivatásos forradalmárokból álló élcsapatnak sikerült a lázadásban levő nép élére állnia: előbbiek fejében nem csak a „béke és föld” volt, hanem a társadalmi rend teljes felforgatásának a gondolata, amelyet, mint jól tudjuk, az európai, a XIX. században kidolgozott kommunista-szocialista teória alapján képzeltek el. Ez az élcsapat (azaz a bolsevik párt vezérkara, a forradalom idején a párt már munkás tömegpárt) elsősorban értelmiségiekből állott, akik tulajdonképpen a német szociáldemokrácia ideológiáját vallották magukénak. A célul kitűzött politikai tervre lényegében úgy tekintettek, mint egy missziós célra egy „szűz területen”. Felszabadítani egy népet és egy országot a politikai osztályutalom és a tőkés termelési rendszer járma alól.

És hogy miért profán ez a kísérlet? Ahogy Giorgio Agamben idézi Trebatius latin jogtudóst: „Profánnak a szó eredeti értelmében azt nevezzük, ami szent vagy kultikus voltából visszahelyeztetik az emberek birtokába és használatába.” Ebben az értelemben a szovjet kísérlet profán volt: „az önmagát teremtő ember” etikája és racionalitása került hatalomra, amelynek a központi eleme a kommunista-szocialista gondolat. Az ebből fakadó politikai terv az eredeti elképzelések szerint helyettesítette volna az államhatalmat, a kapitalizmust, a vallásos elképzeléseket, a gazdasági érdeket, Istent, Pénzt, Császárt egyaránt.  

Aztán jól tudjuk mi történt: mindezen ideológiai alapvetés ellenére, az „önmaga sorsát a kezébe vevő ember” létrehozatalának kísérlete végül a reguláció egy különleges formájába, a tervgazdálkodásba torkollott. Mindebben komoly szerepet játszott a marxizmus szociáldemokrata olvasata és persze maga az orosz modernizációs elmaradottság ténye is – maga Lenin volt a leginkább tisztában azzal, hogy mindennek igen kevés köze lesz a szocializmushoz. Az állam legyőzte a forradalmat.

Az eredeti terv „regulációs mániája” nem volt egyszerűen őrültség: a teoretikusok elképzése szerint egy valódi racionális társadalom felépítése vette kezdetét (abban pedig aligha tévedtek, hogy a tőkés rendszer piaci „rendetlensége” valóban osztályuralmat jelent), ahol a végcél elérése érdekében történik minden. A húszas évek elejének elképesztő kulturális forradalma tényleg azt jelentette, hogy egy új világban mindent újra kell gondolni. A polgártársak tényleg úgy vélték (mint a francia Konventben egy másik nagy forradalom idején), hogy itt bizony „újra fogják kezdeni a világtörténelmet”. Hogyan legyünk szerelmesek a szocializmusban? Mi legyen a házasság intéményével? A joggal? Hogyan neveljük gyermekeinket? Szükségünk van-e még művészetekre? – ilyen apróságok tartották lázban az embereket, amint a nagy Varlam Salamov mesél a húszas évek Moszkvájáról (mint jól tudjuk, ő a rendszer legsötétebb foltjának, Kolimának is az egyik fontos krónikása).  

Persze mindenki jó tudja, hogy ebből később mindennapi rutin vált, vagy még inkább ideológiai semmitmondás: az eredeti gondolat képviselői amúgy is vagy a margón, vagy a Ljubljankán/Gulágon végezték. A kommunizmusból marxizmus-leninizmus lett; a pártból, mint a kísérlet eszközéből és vezetőjéből hatalmi gépezet; az új ember új erkölcsisége pedig egy idő után börtönnek számított mindenki számára. A szabadságot az jelentette, hogy legalább a magánéletben ki tudtak törni mindebből. Aztán amikor az a menekülés lényegében általánossá vált (a hetvenes évektől), nem állt többé semmilyen más ideológia rendelkezésre a rendszer számára, hogy a fenntarthatóság legalábbis minimumát biztosítsa. A szovjet rendszer vége ezért ilyen kevéssé heroikus: egyszerűen a rezsim belefulladt a hivatalos ideológia és az egyre terjedő társadalmi anómia félelmetes ellentmondásába. Ezért van egyébiránt az is, hogy a poszt-szovjet rendszerek ilyen végtelenül amorálisak, kegyetlenek, a közönyre, a gondolattalanságra, minden közösségiség ellenzésére/lenézésre, a „szar is le van szarva” moráljára épültek: egy társadalmi anómia szülöttei.

„Sztálin mögött egyszerre volt ott Henry Ford és August Bebel”

Di Leo talán legeredetibb gondolata Sztálin ouvrierizmusának (a francia ouvrier, munkás, szóból származó kifejezés jelentése: munkáselvűség, a munkások vezető szerepének ideológiája és gyakorlata) tételezése. A tézis nyilván nem független a szerző teoretikus gyökereitől, noha az operaismo nem volt ouvrierista: számukra a lényeg éppen a munkásosztály harca volt a munkás lét (a bérmunka) ellen. Sztálin szakítva a lenini elvekkel és gyakorlattal a harmincas évek elejétől hangsúlyosan egy új, a munkásosztályból érkező elit létrehozására törekedett (a „régi bolsevik gárdával” való leszámolás ennek a része volt, nem egyszerűen csak hatalmi küzdelem). A munkásosztály „választásának” természetes ideológiai, politikai és társadalmi okai voltak: a bolsevikok eredendően szociáldemokrata pártként osztoztak a „munkásmozgalmi marxizmus” elvi alapvetéseiben, a proletariátus értelemszerűen állt a nagy modernizációs-indusztrializációs terv szívében, és a munkásosztály felemelkedése a lehető legjobban szimbolizálta a társadalmi hierarchiák felforgatását. Mindez, mint említettük, a lehető legélesebb ellentétben állt a lenini, a párt élcsapat jellegén, vagy a bevitt osztálytudaton alapuló elvekkel: Lenin leszámolása a szovjetekkel vagy a munkásellenzékkel egyébként ezekben a keretekben is értelmezhető, egyszerűen nem bízott a munkásokban, hogy értelmiségi vezetők nélkül. a szocialista utat választanák.

Ezzel természetesen az eredeti tervi gyökeresen változott meg: a „szocializmus egy országban” tulajdonképpen semmi mást nem jelentett mint egy utolérő modernizációt, amelynek az élén az ipari munkásosztály állt (illetve a Párt élén, egészen a legfelsőbb vezetőkig, a proletariátusból kikerült káderek). Ez az elképesztő ütemű modernizáció-iparosítás-urbanizáció nem volt megvalósítható csak a munkásosztálynak kedvező szociális politikák és a rémisztő brutalitás különös egyvelege által. Noha az alapvető cél ugyanaz volt, mint más ipari társadalmakban (rávenni a munkásokat, hogy dolgozzanak), az ehhez szükséges eszközök azonban a speciális szovjet világban mások voltak: bizonyos szempontból az ouvrierizmus és a munkatáborok (a hatalmas Gulág-irodalom igen nagyrészt értelmiségiekról szól értelmiségieknek, az ottani munkás-és paraszt elítéltek jóval kevesebb figyelmet kapnak) egymást feltételezte. Kenyér és korbács – a legklasszikusabb recept.

Ráadásul, az eredeti tervek szerint a szovjet-kísérlet egyik legfontosabb jellemzője az állam lassú elhalásának feltételezése volt. Ez távolról sem történt meg, de egészen Sztálinig a rezsimnek mégis volt egyfajta állam-ellenes, jog-ellenes karaktere. Di Leo álláspontja szerint a Sztálin idejében kialakuló vissza-államosítás alapvető magyarázatát is a pártvezető ouvrierizmusában kereshetjük: egyszerűen a munkásosztályból jövő új elit nem volt elég erős és tapasztalt ahhoz, hogy csupán a Párt intézményrendszere révén irányítsa az országot. A jogi-adminisztratív rendszer újjászervezése egészen hasonlatossá tette a Szovjetuniót más ipari-modern országokhoz: az államkapitalizmus/államszocializmus rendszere intézményileg is készen állt.

Mindazonáltal a harmincas évek elejétől hatalomra került ouvrierizmus egy tekintetben mégis mindvégig jellemző maradt és ez talán a szovjet-történelem legpartikulárisabb vonása más ipari országokhoz képest: a rezsim mindvégig azt hirdette, de tulajdonképpen a gyakorlatban is azt képviselte, hogy egyedül a termelő munka teremt értéket, így a munkásosztály a társadalom uralkodó osztálya. Ennek a gazdasági árát igen drágán fizette meg a munkásállam: míg más ipari országokban a technológiai haladás/innováció alapvető befolyással bírt a munkaritmusra, a munkavégzés konkrét körülményeire, addig a Szovjetunióban a távolról sem csupán illuzórikus munkáshatalom igen eredményesen tudta fékezni, de akár megakadályozni is a kapitalizmus alapvető tendenciáját, azaz az élő munka felváltását gépekkel. Bizonyos szempontól ennek köszönhetjük a tényt, amelyet a létező szocializmusban élt minden ember jól ismer: a szocialista ipar termékeinek igen alacsony színvonalát. Nem csak technológiailag, hanem minőségileg is: az ipari munkások is olyanok voltak, mint mindenki más: ki ne dolgozna keveset, figyelmetlenül, rossz színvonalon, ha megteheti? A korabeli viccek a szocializmusról, miszerint itt hányan végezték egy ember munkáját, valljuk be: teljesen igazak voltak. Ez következett az igencsak realítv, de mégis létező munkás-autonómiából, és bizony a szocialista munkás gyenge teljesítménye nem volt éppen független magas szociális státuszától, sőt. Az elképzelések szerint a munkások, ha kezükbe jut a hatalom a gyárakban, hatékonyabbak lesznek, mint Ford, vagy Taylor: persze nem ez történt, a szocializmus számukra a kevesebb munkát is jelentette. A munkásosztályból származó káderek által irányított országról azt tételezték, hogy jobban fog működni, mint Roosevelt Amerikája: ők ellenben a kizsákmányolás fokozása, a technológia fejlődése helyett végül is azt tekintették elsődlegesnek, hogy a dolgozó nép érdekei ne sérüljenek túlzottan.

Márpedig a rendszer alapvető konstruáló tényezője volt, hogy az ipari munkások megtehetik: a tervgazdaság számai igen távol álltak a valóságtól, a valós termelési adatok mindig az egyes gyárakon belüli „beszámításos-rendszer” döntötte el, amelyben a munkások nem voltak teljesen fegyvertelenek. Ennek a „beszámításnak” két fontos követkeménye volt: növelte a „terven kívül eső” béreket és akadályozta a technológiai-tudományos modernizációt (a rezsimben például nem a meglevő gyárakat modernizálták, hanem újakat építettek, általában legfeljebb az ötvenes évek technológiai színvonalán, leszámítva természetesen a hadiipart). És mint tudjuk: ez okozta a Szovjetunió vesztét. Az utolsó ipari forradalom (a mikroelektronika forradalma), amely újra teljesen átrendezte ember-és gép viszonyát, akkor érkezett meg a „fejlett országokba”, amikor a Szovjetunióban tulajdonképpen még a klasszikus indusztrializáció sem fejeződött be egészen.

De magát a bukást nem ez okozta, hanem éppen a Szovjetunió „munkásállam” karaktere. A két világ közti versenyt ott vesztették el a munkások, hogy nem voltak képesek eléggé kizsákmányolni, tulajdonképpen: önmagukat. Végül is a viszonylagos munkás-autonómia körülményei között a gyári munkások hatékonyan védelmezték érdekeiket, azonban mindez azzal az eredménnyel járt, hogy maga a munkásosztály (legalábbis abban az értelemben, ahogy a burzsoáziát felváltó uralkodó osztállyá vált) kudarcot vallott a „két világrendszer közti versenyben”.

Ez a viszonylagos munkahelyi szabadság (ahol tehát tulajdonképpen mindenki azt csinál és úgy, amit és ahogy akar, feltéve, hogy a végén betartásra kerülnek a terv számai) komoly következményekkel járt a társadalom egészére is: ez a mérsékelt és informális munkás-szabadság inspirálólag hatott a társadalom más rétegeire is. Főleg abban, hogy létezett egy formális megfelelés az uralkodó ideológiának és mellette virágzott az informális „második” élet, más normákkal és más szabályokkal.  

A szovjet ember

Hruscsov idejében az eredeti terv elviekben mit sem változott (mint sokan emlékezhetnek rá, az ígéretek szerint a nyolcvanasokban jött volna el a kommunizmus) azonban a gyakorlatban a proletárdiktatúra lassan átváltozott „az egész nép államává”, a hivatalos szövegekben a visszatérő formula immár a „néphatalom” lett. Az ouvrierizmus egyre inkább populizmust jelentett, a párt vezető pedig inkább voltak a nép soraiból érkező narodnyikok, mint a bolsevik élcsapat régi hivatásos forradalmár tagjai. Tulajdonképpen a permanens rendkívüli állapot (melynek bizonyos jelenségeit aligha lehetett elkerülni egy ilyen politikai terv megvalósítása során, ahogy mondani szokás, a polgárháborúnak csak két frontja van) lassú lezárulásával, Sztálin halála után, ez lett a „létező szocializmus” modellje: „népállam”, modernizáció, tervgazdálkodás, „a népi igazgatás” rendszerének gyakran csupán informális elismerése, az általános szociális garanciák rendszerének létrehozása, a lakosság iskolázottsági és kulturális szintjének emelése, a hatékony vertikális mobilizáció és így tovább. A híres brezsnyevi pangás pedig semmi mást nem jelentett, mint az eredeti politikai terv immmár ideológiai feladását is: elfogadni, hogy az ország és a szovjet ember olyan, amilyen – nem akarni többet meggyőzni semmiről, amiben egyébként már mi sem hiszünk igazán.

Mit érthetünk ezen a „népi igazgatáson”? A hatvanas évek elejétől létrejött a beszámítások, a kis alkuk, az informális megkerülések rendszere, melyet minden „szocialista ember” jól ismer. A jóléti politikákért, a permanens osztályharc, az állandó mozgósítás, a közös nagy célok felfüggesztéséért, a nyugalomért, az individuális célok előtérbe helyezésért a nép engedelmességgel fizetett. A józan népi bölcsesség elfogadta, hogy a teljes egyenlőség nem valósult meg, azaz nagyon is vannak különbségek a felelősségek, képességek és javadalmazások között, de mindez nem változtatta meg alapvetően a rendszer „népi jellegét”.

A gondot más okozta. Tulajdonképpen az eredeti terv sikere, amely egy tekintetben cáfolhatatlan volt: a társadalmi hierarchia megdöntetett, a munkásosztályból származó káderek irányították az országot, a tervgazdaság pedig működött. A célok megvalósultak, de igencsak eltérő következményeket hozott mindez magával.

Az eredeti politikai terv végleges feladását (kevésbé az ideológiában, mint a gyakorlatban: elvben a Szovjetunióban még a hetvenes években is a kommunizmus épült, miközben a rendszer egyre több elemet vett át a piaci kapitalizmusból) nagyban elősegítette a tervgazdálkodás gazdasági sikere. Ma már kevesen emlékeznek rá, de az 1929-es válság távolról sem csak a Szovjetunióban hozta magával a terv piaccal szembeni magasabbrendűségének gondolatát. Azaz a siker gazdasági volt, nem politikai: innentől kezdve nem az volt a kérdés, hogy a tőkés társadalomtól különböző társadalmi rendet hozzanak létre, hanem hogy felülmúlják azt. Még maga Trockij is acéltonnákban mérte a szocializmust. A gazdaságé lett a fő szerep, a politikát tulajdonképpen az ötéves tervek ritmusa szabályozta, azaz a politika egyenlő lett a terv végrehajtásának folyamatával. A minden kapitalista rendszerre jellemző tény, azaz a gazdaság totalitarizáló tendenciái, a Szovjetunióban is érvényesültek, a gazdaság felzabálta a politikát, a proritások ellentétükbe fordultak: az eredeti politikai tervből ideológia lett, politika és gazdaság elválasztása megszüntetésének kísérletéből pedig a tervgazdálkodás diadala. Aligha véletlen, hogy a végső bukás után kik kerültek hatalomra: a volt szovjet gazdasági minisztériumok vezető káderei, a nagy ipari koglomerátumok vezetői, a „vörös bárók”. Mindez persze kiegészült a nép egyre növekvő közömbösségével minden iránt, ami az eredendő közös politikai tervet akár csak távolról is érintette volna: mindenki jól tudja, hogy a volt szovjet-blokkban a mai napig bármilyen magasztos gondolat vagy elv, irónia, gúny, megvetés vagy egyenesen gyűlölet tárgya.

És a nép igen drágán fizette meg mindezt: a lehető legbanálisabb bukás során a világ második legnagyobb ipari hatalma olyan dezindusztrializáción esett át, amelyre még háborúk idején is ritkán találunk példát. Mindennek az áldozatai természetesen elsősorban éppen a munkások voltak: alig pár év leforgása után úgy tért vissza a kapitalizmus (ráadásul a lehető legtisztább formájában, megszabadulván mind a kapitalizmus előtti tradícióktól, mind a munkásmozgalom ellenhatalmától – melyek Nyugaton némiképp ellensúlyt képeznek a ma napig), mintha mi sem történt volna.

És ellenségei

A szovjet-rendszer konszolidációja és nagyjából 1956 (a XX. kongresszus és a magyar forradalom) között a rendszert sokan és igen szenvedélyesen gyűlölték a másik táborban, de végeredményben egy valamit senki sem kérdőjelezett meg: a rendszer alternatívát képvisel a piaci kapitalizmussal szemben, és ami még fontosabb: működik. Olyannyira működik, hogy maguk a nyugati országok is kénytelenek voltak különböző engedményeket tenni a szovjet rendszer iránt vonzalmat érző néptömegeik számára (ez a jóléti állam története, amely végnapjai kezdete aligha véletlenük esik egybe a Szovjetunió bukásával).

A nyugati burzsoázia gyűlölete nem tévesztett célt. A korban mindenki meg volt győződve arról, hogy egy valamiben a szovjet-rendszer biztosan nem állított valótlanságot: a föld valóban kifordult a sarkából, abban az értelmben, hogy az évszázadok óta uralkodó elitek elvesztették a hatalmukat és megtörtént, ami még soha, sehol. Az társadalmi hierarchia felborult: az alsó néposztályok kerültek hatalomra. Nem véletlen, hogy a kezdetek kezdetén a Párizsi Kommün, ahol „a munkásosztály belépett a történelem színpadára”, volt a rendszer talán legfontosabb hivatkozási alapja. Mint ahogy az sem, hogy a szovjet-kísérlet éppen ebből a szempontból váltotta ki a legnagyobb gyűlöletet: „patkánylázadás”, ahogy a cizellált magyar jobboldal találta és találja nevezni a Tanácsköztársaságot.  

Magának a rendszernek az ideológiája is ezt sugallta: itt nem a királyokat dicsőítették, hanem a parasztlázadásokat; nem a hatalmat, hanem az ellenállást; nem a rendet, hanem a forradalmat (a polgári forradalmi Marseillaise-t éppúgy énelketették az iskolákban, mint a proletár Internacionálét); nem az engedelmességet, hanem az igazságtalanság elleni fellépést, és így tovább. Nem volt ez jelentőség nélküli, hiszen mindez megadta a népnek a kollektív méltóság legalábbis érzetét – noha ha valaki mindezeket az elveket magán a szovjet rendszeren akarta számon kérni, akkor igen rosszul járt.

Hiszen volt ebben persze óriási képmutatás is (egy idő után csak az volt), de talán cinizmus jóval kevesebb, mint az azt megelőző és követő rendszerekben. Mikor 1990 után nyilvánosságra kerültek a párt belső dokumentumai, a történészek igencsak meglepődtek, hogy ezekben a belső levelezésekben, beszélgetésekben úgy beszéltek egymással a pártvezetők, mint a Pravda vezércikkeiben – el lehet képzelni, hogy mostani vezetőink egymás között hogyan beszélnek a népről.

És persze a magaskultúra járt a népnek is, nem is volt mindez hatástalan: alighanem egy szovjet-rendszerbéli munkás műveltebb volt, mint egy ma önmagát publicistának, sőt akár egyenesen irodalmi alaknak képzelő kisnyilas házmester, aki habzó szájjal panelprolizik.

Bizonyos szempontból a baloldalról jóval komolyabb kritikák illették a rezsimet (felvetvén a kérdést, hogy lehet-e szocializmusnak nevezni egy országot, ahol létezik az állam, a pénz, a bérmunka, az alapvető elválasztás stb. stb.), mint a jobboldalról. Utóbbi esetében nem volt kérdés a szovjet-kísérlet antikapitalista és antiburzsoá karaktere. Ezen a marxizmusban kevéssé jártas ideológusok a piaci koordináció megsemmisítését és a társadami hierarchia félresöprését értették – de ez mit sem változtatott a dolgon: mindenki biztos volt benne, hogy a szovjet-rendszer valami más. Ez a meggyőződés nem változott 1956 után sem, csak az iránya módosult: ettől kezdve ezen ideológusok fő célja a rendszer demisztifikálása volt. A munkások (és a nép más tagja) tulajdonképpen áldozatok a politikai szabadságtól való megfosztottság, a Gulág, a szegénység, az embertelenség szovjet börtönében. Természetesen ebben sok igazság volt, de „a szabad világ” embertelenségéről igen kevés szó esett: nem is arról beszélünk, hogy „Amerikában meg verik a négereket” (noha Amerikában verték a négereket, és egyébként még mindig verik), hanem a kapitalizmus fekete könyvéről, melynek lapjait olyan apróságok díszítik, mint a gyarmatosítás, a rabszolgatartás, az imperialista háborúk, az ökológiai katasztrófa, vagy éppen a XIX. századi Manchester egy vidám napja.

Jellemző volt az is, hogy a rendszer igazi elvi ellenségei távolról sem a munkások voltak, hanem (a burzsoázia lényegi megsemmisítése után) az értelmiségiek. A munkásfelkelések (1953, 1956, 1968, 1980-81) azt kérték számon a rendszeren, hogy miért hazudja magáról azt, hogy szocializmus, míg az értelmiségiek mozgolódásai azt, hogy miért szocializmus. Hiszen a társadalmi hierarchiák felborulásának a nagy vesztese, a kezdeti a hivatásos forradalmárokat a hatalomba emelő szakasz után, elsősorban a „nem termelő munkát végző”, ezért a rendszer munkás-ideológiája szerint alacsonyabb státuszú, értelmiség volt (elsősorban a humán-értelmiség). Nem véletlen, hogy olyan kevés értelmiség könny hullott a rendszer bukása után, ami persze érthető, de azért az a teljes közöny, amivel a példátlan társadalmi-kulturális-gazdasági összeomlást nézték végig egy szó nélkül az értelmiségiek, mindenesetre beszédes. Még az ilyesmire fogékony irodalomban is sok szó esett édösapákról, családregényekről, nyelvi bravúrokról, arról a katasztrófáról azonban, melyen a rendszerváltás alatt átestek a poszt-szovjet társadalmak: szinte semmi.

Az átmenet, a rendszerváltás példátlan szociális kegyetlenségét, érzéketlenségét, radikalizmusát aligha tudjuk megmagyarázni anélkül, ha nem feltételeznénk némi bosszúvágyat a „rendszerváltó – értelmiségi és gazdasági – elit” részéről a munkásosztállyal szemben. Elég kinyitni egy korabeli liberális újságot, hogy azonnal szembesüljünk mindezzel: mindezt a korszellem, a neoliberalizmus, és maga a munkaerőpiac globalizációja tette persze lehetővé és különösen explicitté. A munkásosztály igencsak drágán fizette meg pár évtizedes uralmának árát.

Azon kevéssé lepődhetünk meg, hogy a felemelkedő gazdasági elit milyen szinte irracionális dühvel támadt a munkásautonómia amúgy is kivérzett jelenségeire. A diadalmaskodó liberalizmus számára nem volt nagyobb ellenség a kilencvenes évek elején, mint a szakszervezet.  Érdekes, hogy sem az értelmiség, sem a gazdasági elit esetében a „lenti” társadalmi rétegekből való származás (mert az azért nehezen tagadható, hogy a „létező szocializmusban” összehasonlíthatatlanul jelentősebb volt a vertikális mobilizáció, mint előtte, vagy éppen napjainkban) mit sem enyhített a nép sorsa iránti érzéketlenségen.

Mondanunk sem kell, hogy szembe menni a mainstream képével a szovjet-rendszerről, akár ahogy Rita di Leo teszi, akár máshogy, ma leginkább politikai feladat. Távolról sem menthetetlen dolgok mentegetéséről van szó, valamiféle nosztalgiáról, vagy éppen üres, szimbolikus hommage-ról.

A szovjet-rendszer temetésekor nem csak attól illúziótól vettünk búcsút, hogy a néphatalom lehetséges, hanem minden politikai terv, egyáltalán a politikai gondolat posszibilitásától is: a nagy, profán, politikai kísérletet két társadalmi alak kísérte a sírba, a munkás és az elkötelezett értelmiségi.

A mai ellenforradalmi időkben a nagyon széles értelmű antikommunizmus fő vonása, hogy el sem tudja viselni a tényt, hogy „ott, az a valami, megtörténhetett”. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy ez a harc egyszerűen lehetséges volt, hogy egy politikai terv nevében hadat lehetett üzenni istennek, úrnak, hazának. Mert jelenkorunkban is igaz: a társadalom alján levőknek nincs más fegyverük csak a politika, az osztályharc és más semmi. Azaz a társadalmi hatalom egyensúlyozása a politikai hatalommal.

Napjainkban már nem is az elfogult rágalmaké a fő szerep (mintha milliófajta kritika a rendszerrel szemben ne lenne legitim), hanem leginkább a hallgatásé: szinte kitöröltetik az emlékezetből ez a profán kísérlet, amelynek nagyságát, történelmi jelentőségét józan ésszel aligha lehetne tagadni.

Hiszen 1917-ben nem kritikával illették a Palotát (egy bizonyosat különösen: a Télit), hanem birtokukba vették, hogy „vitába szálljanak az évszázadokkal”.

Szóljon hozzá!