A feminista sajtót felváltották a „női lapok”: a teljes depolitizáltság, a fogyasztói társadalom mindennapjai, a piaci irányultság, a kommercializáció és persze az egészség-háztartás-szerelem hármasának a kizárólagos tartalma. Ezek a lapok még a szerelemről is (egyébként is a szabadság akarását számukra felváltotta a csábítás imperatívusza) a közgazdaságtan, a marketing és a „HR” nyelvén képesek beszélni.
„Dans les yeux de la Jeune-Fille, c’est le Spectacle qui vous regarde”
„A Fiatal-Lány szemében a Spektákulummal nézünk farkasszemet”
(Tiqqun: Premiers matériaux pour la théorie de la Jeune-Fille, 67.)
A régi nő lapokat (egyrészt a hagyományos, burzsoá, konzervatív nőképet közvetítő lapokat, másrészt a hetvenesek-nyolcvanasok libertariánus-szabados, lázadó sajtóját – nálunk ugyebár csak az előbbi volt, annak is persze csak a kispolgári verziója, pl. a régi Nők Lapja) felváltották napjainkban az egymással felcserélhető női reklámújságok. Magazinok helyett magasin-ek (boltok, üzletek), ahogy a franciák mondják.
Az újságárusítók polcait pedig ellepik a színes, minden kulturális, vagy társadalmi tartalmat mellőző, valamiféle regresszív nőképet és még agresszívebb reklámokat és sztárkultuszt közvetítő „női lapok”. Ráadásul milyen tagikusan hasonlítanak egymásra: ugyanaz a képvilág, ugyanazok a rovatok, ugyanazok a vélemények és tanácsok, az egyéniség vagy a kreativitás legteljesebb hiánya. Még az általuk erőszakolt nőkép is mélyen univerzalizált: nincs kevésbé személyes dolog, mint ezen magazinok nőinek „személyes értékei”.
Ezek a lapok már régen sem egyszerűen reakciósak voltak a szó szoros értelmében, hanem inkább konformisták: először az arisztokrácia, később a burzsoázia társadalmi sémáinak nőképét népszerűsítették. Egyszerűen a társadalmi konformizmus jegyében maguk is változtak a társadalomban bekövetkezett változásokkal (és az ezeknek a nők helyzetére, a nőkről alkotott képre tett hatásával) párhuzamosan. A háztartásbeli, gyermeknevelő, erényes, jó feleség képnek leginkább a háztartási gépekről és a konyhafelszerelésről szóló „cikkek” (valójában egyszerű reklámok) feleltek meg a leginkább, míg a nők munkaerőpiacra való kilépésével mondjuk éppen „a munka és a család” összeegyeztetése lett a fő téma. A magazinok számára a mai nő optimista, boldog, elégedett, pozitív, elragadtatott, lelkes, azaz más szavakkal: szenved.
Ma már az is egyre világosabb, hogy noha a „női lapokat” elsősorban éppen maga a közönségük definiálta, illetve a társadalmi erkölcs valamiféle vállfaja az „örök nőről”, az „örök nőiességről”, azonban ezek a lapok nem voltak mások, mint kereskedelmi vállalkozások már a kezdetek kezdetétől. Céljuk olyan termékek eladása volt, amelyeket a női nemhez lehetett valamiféle formában társítani – semmi több. Nem véletlen, hogy „a női sajtó” nagy előretörése éppen egybe esett a tömegfogyasztás felfutásával, azaz a második világháborút követő évtizedekkel.
Aztán mindebbe belerobbant az igazi, népszerű, tízezrek által olvasott feminista sajtó a hatvanas években. Magyarország ugyan érintetlen terület volt, mint annyi minden más (valódi jóléti szociáldemokrácia, „1968” stb.) által, így a radikális, antikapitalista feminizmus által is. Nálunk ilyen sajtó sem volt természetesen, de máshol (Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban) a hetvenes és a nyolcvanas években a feminista lapok virágkorukat élték.
Mára mi maradt mindebből? A feminista sajtót felváltották a „női lapok”: a teljes depolitizáltság, a fogyasztói társadalom mindennapjai, a piaci irányultság, a kommercializáció és persze az egészség-háztartás-szerelem hármasának a kizárólagos tartalma. Ezek a lapok még a szerelemről is (egyébként is a szabadság akarását számukra felváltotta a csábítás imperatívusza) a közgazdaságtan, a marketing és a „HR” nyelvén képesek beszélni.
A régi feminizmus mára divatjamúlttá vált: a női/férfi egyenlőség „már megvalósult”, a mai női magazinok által közvetített kép pedig sztereotípabb, mint „háziasszonyoknak” szóló XIX. századi lapok idején: a dolgozó , karrierista nő, a burzsóá tárgyiasult úrnő, aki egyszerre jó feleség, kiváló anya, de persze nőies és „szexis” is mindazonáltal; aki ha olvas, akkor nyilvánvalóan csak receptekre és szentimentális lektűrökre kiváncsi; ha moziba jár, akkkor romantikus vígjátékokra; a férfiakat illetően csak a „love story”-k érdeklik és így tovább.
Ha esetleg valamiféle csoda folytán szóba kerülnek komoly dolgok is, mint például a nők jogai, a valós egyenlőség és így tovább – hirtelen mindig Afganisztánban, Iránban vagy Afrikában találjuk magunkat, hiszen a nyugati világunkban minden rendben a nők helyzetével.
A feminizmus gyakorlatilag eltűnt a női lapokból: maradt helyette valami közhelyes semmitmondás, amely valamennyire megfeleltethető a tökéletesen üres PC-beszédnek a nők helyzetéről (szerencsésebb országokban), de leginkább teljesen konform a következő lapon látható joghurt- vagy kozmetikum-hirdetéssel: „Mi nők hihetetlen haladást értünk el, még ha vannak is még a férfiuralomnak bizonyos jelei, azért mi nem hagyjuk, hogy a magassarkúnkon tapossanak. Nem a férfiak ellen vagyunk, mint a zsíroshajú, ronda szüfrazsettek, akik még Princesse tam.tam. melltartót sem hordtak. Mi már büszkén vállaljuk frivolitásunkat, harminc százalékkal kevesebbet keresünk ugyan mint a férfiak, de azért csak fogyasztunk, fogyasztunk és fogyasztunk”.
Ez a teljesen üres poszt-feminista (ahogy az okosak nevezik) fecsegés a nők helyzetéről valójában csak alibi a női olvasók hülyítésére, de az egész célja temrészetesen nem más, mint a termékkatalógusokra emlékeztető „újságok” eladása. A „poszt-feminista” nő, aki már emancipált és felszabadított, aki már maga mögött hagyta az egyenlőtlenségről szóló régi történetek emlékét is.
Ezek a női lapok büszkén hirdetik, hogy kibékítették a feminizmust a feminitással (a nőiességgel – l. minderről a „zsíroshajú”, ronda, „biztosanleszbikus” feministákról szóló reakciós mítoszt), noha mindösszesen annyit tettek, hogy esszencializálták a mai konformista nőképben az „örök nő” feltételezett reprezentációját, amivel csak hozzájárulnak a társadalom egy igen patriarchális felfogásához.
Az egyetlen komolyan vett téma, a más kultúrában létező női elnyomás („az afgán nők”) is lényegében úgy jelenik meg, mintha az elnyomás tartalma az lenne, hogy ezek a nők nem képesek élni alapvető szabdságukkal: a frivol fogyasztással. Természetesen ez az önmagából teljesen kiforgatott „feminizmus” pontos tükröképe a mai társadalmunknak: ez a shopping addict nőkép, melyet ezek a lapok vetítenek, teljesen inoffenzívvá és veszélytelenné teszi még a „női témák” tágyalását is. Mert ha legalább ennyi történt volna, hogy valamiféle eredeti, dinamikus, determinált női szerep váltotta volna fel az archaikus (érzelmes, pityeredésre hajlamos, kicsit butácska) fiatal nők képét, de hát még erről sincs szó. Itt az ideál a szív és lélek nélküli, jól öltözött, szexis, karrierista ragadozó.
Remek.
Természetesen mondanunk sem kell, hogy ezzel szó sincs a feminizmus valamiféle (akár részleges) győzelméről sem. Az eredeti feminizmus és a feminizmus régi lapjai éppen ez ellen harcoltak: céljuk nem a nők „férfiasítása” volt, hanem a patriarchátus (a férfiuralom) rendszerének a megkérdőjelezése. A nők felszabadulása nem azt jelenti, hogy ők is eljátszhatják a társadalomban a hagyományos férfi szerepeket, nem is csupán azt, hogy megszűnik az alárendeltségük, hanem hogy megszabadulunk végre a „feminitás” (és persze a „maszkulinitás”) fetisisztikus kategóriáitól és vele végre véget vetünk az az emberiség előtörténetének.
Ahelyett, hogy valóban a nők érdekeit képviselnék például azzal, hogy kérdéseket tesznek fel a nők szerepéről a társadalomban, a meglevő sztereotípiákról, a patriarchátus és a tőkés rendszer viszonyáról, ezek a lapok nem mások mint termék-katalógusok némi alibi-cikkekkel körbevéve. Lehet hogy ma már kevesebb szó esik a trendibb női lapokban a kötésről és a konyhafelszerelésről és több a life style-ról, de hát az az „örök nő” képén mit sem változtat: vásárolgató, költekező, frivol, de csinos – és ennyi, amit ezek alapok nyújtani tudnak a női olvasóiknak.
A legújabb ránctalaníó krém.
A legdivatosabb fogyókúra-recept.
Az elmaradhatatlan horoszkóp (karrier + szerelem).
A párkapcsolat.
A házasság. Az Ön életének a legszebb napja.
A női lapok által tárgyalt témák katalógusa igen szerény: a külső megjelenés (ruhák, divat, sport, fogyókúra, frizura, fiatalító-szerek...), az érzelmi élet (szingliség, párkapcsolat, szexualitás...), önfejlesztés (pszichológia, személyek közti kapcsolatok...) és hobbi-háztartási kérdések (konyhafelszerelés, kertészkedés...).
Női lapjaink szerint tehát a tradícionális női szerepek valójában mit sem változtak: a nőből egyrészt a külső megjelenése ami számít, másrészt a nő még mindig a belső szférákba száműzött: háztartás, érzelmek, szexualitás...A női magazinok által felrajzolt nők külső megjelenése maguk ezek a nők: a kettő között nincs semmi.
„La Jeune-Fille ressemble à sa photo” („A Fiatal-Lány hasonlít a fotójára”).
A női lapok szerkesztői számára egyszerűen elképzelhetetlen, hogy egy nő érdeklődjön a privát-széfrán kívüli események és témák iránt, mint például a politika vagy a társadalmi-gazdasági kérdések.
Számukra úgy tűnik bizonyos kérdéseknek még mindig nemük van: a gazdaság, a társadalom, a politika hímnemű, arról ezek a lapok nem szólnak, valószínűleg (túl azon, hogy szerkesztői attól tartunk nem is nagyon értenek hozzá...) attól tartván, hogy ilyen témák tárgyalásával elvesztenék a „női jellegüket” és talán olvasóik egy részét is.
Politikai, társadalmi lapoknál is gyakran az a helyzet, hogy az azt író, szerkesztő emeberek általában tájékozatlanabbak, műveletlenebbek (gyakran rosszabb sítlusban is írnak...), mint olvasóik egy része, azaz száműzik a lapjaikból azokat a dolgokat, amiket ők nem értenek...A női lapok esetében különösen súlyosan ez lehet a helyzet, a következményei sem túl vidámak mindennek: mindez bezárja a nőket abba a nem túl hízelgő szerepe, melyet a társadalom igen gyakran amúgy is rájuk kényszerít. A nők felszínesek, csupán az érzelmeik által irányítottak, könnyelműek, pazarlóak...és így tovább.
Még riasztóbb a helyzet, ha azoknak a szexológusoknak és pszichológusoknak a „szakértő” válaszaira gondolunk, melyet az olvasói levelekre adnak (ez a rovat minden női magazin sajátja, érdekes, hogya férfi magazionokban nincs ilyesmi: csak a nőknek lennének szexuális vagy lelki problémái?). Ezek rettentő kis kivételtől eltekintve, csak megerősítik a társadalomban létező nemi mintákat és szerepeket.
Ha ilyen szakértőink vannak, nincs is szükségünk amatőrökre.
Ezek a női lapok egyébként egyes női generációknak mást és mást „ajánlanak” (azaz közvetítenek, mint normalitást): a fiatal nőknek valamiféle obszesszív feltűnési vágyakozást és persze szépség-kultuszt, középkorúaknak az öregedés elleni harcot, míg a „szépkorúaknak” egészségi és életmód tanácsokat. Egyéni autonómia? Önálló értékek? Női emancipáció?
Semmi ilyesmi. Még a „felszabadult, modern nő”-kép is a lehető legkonformistább: a női emancipáció csak egyéni lehet és szigorúan a fogyasztói társadalom normái között valósulhat meg. A önmegvalósító nő egyszerre építi a karrierjét, remek családanya és persze szexis feleség: azaz ezen lapok szerint a „girl power” képlete nem más, mint szexuális vágykeltés + tradícionális női értékek + sikeres karrier....Nagyon úgy tűnik, hogy a női önmegvalósítás semmi más mint megfelelés a domináns férfi-igényeknek.
Micsoda lebecsülése mindez a nőknek- mellesleg.
Jóllehet úgy tűnik, hogy éppen a női lapok azok, melyek legkevésbé érintettek az egész írott sajtóra jellemző visszaeséstől, bizonyos szempontból azonban velük sem történt persze más, mint a sajtó más szereplőivel: a lapok szerzőinek elburzsoalizálódása (mert persze erről is szó van, nem csak a tulajdonviszonyokról: a mai újságírók a lehető legrosszabb kispolgárok), teljes begyöpösödöttségük, a fogyasztói társdalaom iránt érzett mély csodálatuk, gondolataik kongó üressége, a szelekciójuk tragikus belterjessége (mindenki vannak ismerősei, akik tudnak és szeretnek írni, hányan dolgoznak közülük a sajtóban? Na ugye)....mindenhol ugyanazokkal a következményekkel járt. Azonban mindez azt is jelenti, hogy távolról sem fatalitás, hogy az emberek szart olvassanak. Mindösszesen még kellene változtatni a rendszert mindehhez.
A női lapokkal sem más a helyzet.
Megoldás lehet, hogy a feminista harcokat közvetlen társadalmi kontexusukba helyezzük, azaz a nőket, mint a társadalmi átalakulás ágenseit is reprezentáljuk, nem csak mint elnyomott alanyokat. Nyilvánvalóan a feminizmusból nehéz „glamour” eladható terméket csinálni, de hát nem is az a cél, hogy a nők szimpatikussá tegyék magukat, vagy hogy a minél nagyobb számú embernek „tetszenek”, hanem, hogy nyilvánvalóvá és láthatóvá tegyék az elnyomás mechanizmusait.
A nők sem olyanok, mint a Marie-Claire-ben, és noha jól tudjuk Mme. Bovary óta, hogy „la conversation de Charles était plate comme un trottoir de rue”, de azért a férfiak sem óra-, kocsi-, munka- és szex-mániás elmebetegek, ahogy a férfi magazinok sugallják nekük. Mindkét nemnek jót tenne ha az „örök férfi” és az „örök nő” helyett az egyenlőség és az igazságosság megvalósításán dolgoznánk – természetesen nemektől függetlenül.
Ráadásul ma már az is a feministák számlájára íródik, hogy a férfiak elveszítették a magabiztosságukat („hol vannak már az igazi férfiak?”), elnőiesedtek és így tovább. Magunk hosszan írtunk arról, hogy a „munka világának a krízise a modern maszkulinitás válsága is”: a neoliberalizmussal, a kapitalizmus válságával az érték-leválás rendszerének klasszikus formája lassan elveszti jelentőségét: a munka világának a válsága a munkás, a férfi válsága is.
De azért még mindig a nők korunk barbarizálódásának elsőszámú áldozatai, elnyomásuk nem tűnt el attól a ténytől, hogy van néhány business-woman, az állam leépítése éppen azokon a szociális területeken a legjelentősebb, ahol a nők dolgoznak, ők a perifériákon folyó, az árutermelő társadalom romjai között zajló „világpolgárháborúnak” legjobban kitett áldozatai. Még a „fejlett világban” is kiszúrja a szemünket, hogy a nők alárendelt szerepe nem szűnt meg teljesen: alacsonyabb bérért dolgoznak, igazi döntéshozó helyzetbe kevesen jutnak el még mindig ők végzik el a háztartási munka döntő részét, a szexuális előítéletek nem tűntek el és így tovább.
Mindezt ünnepelni, mint a női emancipáció diadalútját, ahogy a progresszisták teszik, vagy éppen sajnálkozni a női szerepek átalakulásán, ahogy a konzervatívok művelik – tévedés. A változás valóban valós és radikális. A neve: barbarizálódás. Az egyre értelmetlenebb kapitalista kategóriák (mivel túlhaladásuk lehetetlennek tűnik) abban a formában barbarizálódnak, amelyben éppen léteznek.Mint minden nap tanúi lehetünk azonban szó sincs arról, hogy maga a patriarchátus rendszere kérdőjeleződött volna meg. A világ és vele együtt a pariarchátus barbarizálódott.
A női lapok ebben a barbarizálódásban és a patriarchátus rendszerének a fenntartásában kiemelt helyet foglalnak el. Mert nem csak arról van szó, hogy egy egész iparág (helyesebben több iparág) épült a nők testének áruvá tételére és kommercizálására, nem is egyszerűen azért, mert a patriarchátus megszüntetése aligha lehetséges a tőkés értéktermelés felszámolása nélkül (és persze vice versa), hanem mert az a nő-kép, melyet ezek a lapok sugallnak a lehető legsötétebb katasztrófa: ez a nő minden gesztusában, minden tettében és minden gondolatában az elidegenedett társadalmiasulás legfelső foka, ahol maga ez a szocializálódás a legmélyebben antiszociális.
Nagyon szomorú látvány.
A cikk eredeti megjelenési helye: http://noimediakozpont.hu/
