burkini4Nem lehet máshogy érteni a burkini tiltását és az azt viselő nők üldözését, mint különösen explicit rasszista és szexista gyakorlatot. A burkini-tiltásával eljutottunk addig, hogy egy meghatározott kisebbséget (a muzulmán nőket) közvetlen diszkrimináció ér – éppen az állam részéről.

burkini1„Kényszeríteni egy nőt, hogy levegyen egy ruhadarabot, pontosan ugyanaz, mint kötelezni, hogy viselje”.
(Samira, Aubervilliers)1

A szégyen és a gyalázat fotói bejárták a világsajtót.


Négy fegyveres rendőr körbevesz egy nőt a nizzai tengerparton. Arra kényszerítik, hogy levegye fürdőtrikóját, mely eltakarta felsőtestét. A nő - úgy tűnik, a többi fürdőző megelégedésére - engedelmeskedik.


A megaláztatás képei borzongással tölthettek el mindenkit. Milyen világban élünk?


És hogy az őrület még nagyobb legyen: a hölgyet nem azért alázták meg mert muzulmán, dehogy. Sőt meg sem alázták: éppen megvédték a jogait.

Mindennapok a mai Európában.


A rendőrök még vissza sem éltek a hatalmukkal, semmi efféle: végrehajtottak egy önkormányzati rendeletet, amely betiltotta az ún. burkini viselését bizonyos városokban. A helyi bíróságok még jóvá is hagyták mindezt (igen, szerintük rendben volt az, hogy egy nyomorult önkormányzat mondja meg, hogy kinek mit kell viselnie a strandon...), aztán az Államtanács (az alkotmánybíróság) szerencsére valamennyire megmentette az „emberi jogok hazájának” megmaradt becsületét és kimondta, hogy természetesen alkormány-ellenes ez az eszement őrültség. Egyébként még a törvényhozónak is erős kétségei lehettek és lehetnek arról, hogy egy demokráciában vajon a közhatalomnak joga van-e megszabni, hogy ki milyen ruhadarabot viseljen vagy éppen ne viseljen. Ezt bizonyítja az is, hogy az emlékezetes, a burkát a közterületeken betiltó 2010-es törvény indoklása nem a laicitást (állam és egyház szétválasztását), vagy éppen a nők jogait emlegette, hanem biztonsági kérdéseket: meg kivánta tiltani, hogy valaki közterületen teljesen eltakarja az arcát...A képmutatás szép példája volt már ez, de persze mindez semmiség napjaink eseményeihez képest.    


A burkini-ügy miatti szívszorító rosszérzés azonban az Államtanács döntésétől aligha múlik el minden becsületes emberben és ami persze fontosabb: magában a muzulmán közösségben, mindenekelőtt persze a muzulmán nőkben sem.


Odáig csak egészen elvetemültek merészkedtek (azaz  természetesen a szélsőjobb és jobboldal, valamint nem kevésbé természetesen maga Manuel Valls miniszterelnök, az európai baloldal jelenleg legveszélyesebb figurája), hogy támogassák a nyíltan iszlamofób önkormányzati rendeleteket. Melyek persze nem csak Nizzát érintették: Cannes, Villeneuve-Loubet, Sisco, Le Touquet...összesen harminc település!

 

„Az itteni merényletek után heti rendszerességgel sértegetnek vagy köpnek utánam az utcán. ’Takarodj haza’ – mondják. ’Azt teszem, éppen itt lakom, mit akartok, hova menjek?’  
Lyna (Nizza)

 

A dolog egyébként az idegeneket legendásan jól tűrő Korzikán kezdődött még augusztus közepén: verekedés tört ki Sisco-ban a helyiek és az „arabok” között, állítólag a burkini miatt. Senki ne kérdezze ezért miért kell verekedni: Korzikán vagyunk, a mai idegengyűlölő, iszlamofób Európa egyik mélypontján. Nyilván ártatlan senki nem volt a dologban, ami érdekes igazában az az önkormányzat megoldása minderre: betiltani a burkinit. Azaz nyilvánvalóvá tenni, hogy mindegy mit történt: itt ti vagytok az idegenek, kotródjatok.


Az arabok iránti mély szimpátiájáról híres dél-francia városok már tényleg ki tudja miért, de azonnal követték a példát. Itt már nem a közrend megvédéséről volt szó (eddig a kutyát sem érdekelte ki, miben fürdik), hanem arról, hogy, kapaszkodjanak meg, idézünk a nizzai önkorm. rend. indoklásából,: „egyesek hivalkodó vallási jelképeket viselnek a tengerparton, miközben nem régen terrortámadások történtek városunkban”.


Erre talán még Bayer Zsolt is elégedetten csettintene: ilyen szépen muszlim terroristázni kevesen tudnak (persze éppen hogy nem: nagyon is sokan, hiszen nem nehéz, csak iszonyú ostobának kell lenni hozzá).


Ja és persze a laicitás! Természetesen szó sincs arról, hogy Franciaországban ne lehetne vallásos jelképeket viselni közterületen: például egy pap, vagy egy apáca nem mehetne ki az utcára? Vagy a kipa (pl. Párizsban nagyon is vannak vallásos zsidó közösségek)? Tiltsuk be a kipát? Nem, nem: a burkininek semi köze a laicitáshoz.


Hát akkor mihez van?


A burkini kérjük alássan a franciaországi iszlám közöséget érintő szalafista/wahabbita térfoglalás nyilvánvaló megjelenési formája. A közkeletű szöveget is mindenki jól ismeri: „A burkini ugyanannak az ideológiának, korlátolt morálnak a része mint a fejkendő. A patriarchális, szexista erkölcsé, amely szerint a nők szexuális tárgyak, a férfiak tulajdonai”.

 

„A mai hangulat engem az első napra emlékeztet, amikor betiltották a fejkendőt az iskolákban. A tanárom arra kényszerített, hogy levegyem a kendőmet a többi diák előtt. Megalázva éreztem magam...A mostani helyzet megint összetöri a szívemet, csak néztem ahogy a strandon a hölgyet kényszerítik, hogy levetkőzzön és azt gondoltam magamban: hová fog ez az egész vezetni?”
Dina (Lyon)

 

A burkini tehát valamiféle obskúrus fundamentalizmus kifejeződési formája lenne. Sőt, nem is egyszerűen csak a megnyilvánulása a nőket elnyomó iszlámnak, hanem egyenesen az iszlámizmus trójai falova: helyfoglalás a strandjainkon, mely nem csak arról szól, hogy mindez már most is jelen van társadalmunkban, hanem hamarosan ők diktálják majd a normát.


Most a delíriummal ne is foglalkozzunk, hogy lányaink, asszonyaink kötelezve lesznek a jövőben arra, hogy burkiniben strandoljanak. Egyébként, mint erről már ezernyi fejkendőt vagy burkinit viselő nővel készült interjú áll rendelkezésünkre (kár hogy ezeknek a nőknek a véleménye éppen azokat nem érdekli, akik olyan nagyon vigyáznak a jogaikra...), őket nem kényszeríti senki ilyesmire: Franciaországról beszélünk, nem Szaúd-Arábiáról.


De: a burkini valóban a fundamentalizmus kijfejeződése volna, a nők rabságban tartásának eszköze?


Persze jól tudjuk, hogy a fundamentalista muzulmánok a lehető legkevésbé tolerálják a burkinit (kevéssé volt szerencsés a névadás persze, amely a burkára utal), amely (és ez a lényeges) éppen arra ad lehetőséget az iszlám nők számára, hogy megjelenjenek félig levetkőzve, nyilvános és „vegyes” (férfiakkal közös) helyeken.


Sőt, valójában az iszlám vallás megélésének egyfajta gentrifikációjáról van szó a nyugati társadalmak kontextusában: a burkini éppen az iszlám vallású nők társadalmi felemelkedésének és integrációjának a szimbóluma. Ezeknek, a legtöbbször fiatal, nőknek lehetőséget ad végre, hogy egy nyugati szokásnak hódoljanak: strandoljanak a családjuk, barátaik körében.


Tökéletes őrület mindezt vallási fanatizmusnak, vagy éppen iszlám fundamentalizmusnak tartani. Mindez inkább a nyugati (elsősorban a tökéletesen paranoiddá váló francia) társadalomról mond valamit: azt, hogy ez a paranoia mennyire semmit sem tud az iszlám vallású embertársainkról, leszámítva az irántuk érzett félelemet, gyűlöletet és megvetést.


Az, hogy mindez ismét elsősorban a nőkön csattan, aligha lepődhetünk meg. Azon, hogy elsősorban az iszlámon: még kevésbé.

 

”Muzulmán nőnek lenni Franciaországban azt jelenti, hogy egy apartheid rezsimben élsz. Ennek csak a legutóbbi megnyilvánulási formája a strandolás betiltása.”
Karima (Lyon)

 

Mint láthattuk a burkini betiltásának indoklása még elképesztőbb volt: „az iszlám fundamentalizmus” szimbólumát Dél-Franciaországban a nem oly régi „terrorcselekmények kontextusa miatt” tiltották be. Mint másutt hosszan szóltunk róla, erősen kérdéses, hogy csak úgy egyszerűen az iszlám fundamentalizmus lenne felelős a terrortámadásokért (azok elkövetői a nyugati társadalom elleni lázadásuk előtt gyakorlatilag semmilyen kapcsolatban sem álltak az iszlámmal, azaz „nem az iszlám radikalizálódik, hanem a radikalizálódás iszlamizálódik”), de a bukini idekeverése már tényleg a teljes paranoid iszlám-gyűlölettel magyarázható csak.


burkini2A cél éppen a „terroristák” izolálása lenne, azaz annak határozott visszautasítása, hogy ők lennének az iszlám avantgárdja: ez segítené elő egy valódi európai iszlám kialakulását, amelynek egyébként a jelei számosak és természetesen dominánsak az európai iszlám közösségekben. Ennek érdekében mi sem hasznosabb, mint ha a vallásos jelképeket integráljuk a modernitásba, helyet szorítunk nekik a társadalmunkban (persze csak akkor, ha valóban együtt akarunk élni az iszlámmal), a mai helyzet súlyos paradoxona, hogy a burkini éppen ennek lehetne eszköze.


A burkinit 2003-ban találták fel Ausztráliában (egyrészt egyszerű divat-szempontok miatt, másrészt pontosan azért, hogy az iszlám nőknek ne kelljen ruhában fürdeniük), azaz hagyományos, fundamentalista öltözéknek nevezni, egyszerű tudatlan gonoszság. A burkinit viselő hölgyek minden bizonnyal hisznek istenben (vagy egyszerűen muzulmán identitásúak, bizonyos mértékben tartják az iszlám szokásokat stb.), de éppen arra törekednek, hogy összeegyeztessék vallásos hitüket/iszlám identitásukat a nyugati társadalomba való integrációjukkal. Teljes félreértés azt gondolni, hogy a burkini „egy lépés hátra” az integrációban: éppen ellenkezőleg, kompromisszum a vallási tradíció és a modernitás között.


Isten áldja meg, aki a kitalálta.


De ami lényegesebb: nem létezik erősebb eszköz a fundamentalisták visszaszorítására, mint hogy helyet szorítunk az iszlám jeleinek társadalmunk közterületein is (még egyszer: feltéve ha nem akarunk minden iszlám embertársanktól egyszer és mindenkorra megszabadulni...), ha ugyanis visszaszorítjuk a magánszférába, azzal csupán helyet csinálunk a vallási őrültek számára.  

 

„Minden nap sértegetnek, megaláznak a metróban, a buszon, az iskolában. Jóllehet én sohasem sértettem meg senkit. Én egyszerűen csak egy muzulmán nő vagyok. Komolyan arra gondolok, hogy másik országba kellene költöznöm, ahol mások tekintete miatt nem sírnék minden este az ágyamban...attól félek, hogy egy napon sárga félholdat kell majd hordanunk, mint a zsidóknak sárga csillagot nem is olyan régen”.
Charlotte (Toulouse)


Valójában a burkini igaz ugyan, hogy láthatóvá teszi viselőjének az iszlám valláshoz, kultúrához való tartozását, azonban mindezt a modern öltözködési kódokon belül teszi. Sőt: az iszlám szokásokat viszi be a mai korunk mindennapjaiba.


Hát pont ezt várjuk el iszlám vallású, kultúrájú honfitársainktól, nem?


A burkini nem az obskúrus fundamentalizmus megjelenései formája, hanem éppen ellenkezőleg: eszköz arra, hogy egy nő összeegyeztesse vallásos meggyőződését és egyéni autonomiáját. Lehetőséget ad vallásos muzulmán hölgyeknek arra, hogy szabadon strandra járjanak és fürödjenek.


Valami ilyesmit nevezünk integrációnak, nem?


Mint ahogy azt is nehezen lehet nem észrevenni, hogy burkinit elsősorban másod- vagy harmadgenerációs iszlám nők hordanak, akik amúgy nagyon is intergráltak a francia társadalomba: a burkini ugyanaz, mint a mindennapi életben a fejkendő, lehetőséget ad a kettős identitás megélésére, egy nő egyszerre lehet muzulmán és francia.

 

Valami ilyesmi lenne a cél, nem?


Ja, hogy nem!


De hát akkor mondjuk azt, hogy nem akarjuk látni az iszlámot utcáinkon, tereinken, strandjaikon, hogy aki muzulmán az „otthon legyen muzulmán” (ahogy a melegekről szóló ócska duma ugyanezt követeli, még a szóhasználat is azonos, a francia 2004-es törvény az iskolákban a „hivalkodó” – ostentatoire - vallási jelképeket tiltotta be, ahogy meleg is lehet bárki, ha nem „hivalkodik” vele...), de leginkább takarodjon vissza, ahonnan jött (ez különösen a sokadik generációval szemben szimpatikus, aki „nem jött sehonnan se”).


Mondjuk ezt tehát, Magyarországon ezt is mondják a szélsőjobbtól a Magyar Nemzet „polgári baloldalán” át a Hit Gyülekezetéig, de könyörgöm akkor ne emlegessük a nők jogait, mert ez elég gyomorforgató.

 

„Évek óta érezzük, hogy a ránk irányuló tekintetek megváltoztak, a nekünk szóló szavak fenyegetőek lettek: „Menjetek haza!” De hát én itt vagyok itthon.”
Taslima (Párizsi régió)

 

A feminizmus dekolonizációja
 

Túl mutatna jelenlegi írásunk témáján, hogy részletesen érintsük a „feminizmus dekolonizációja” (l. mindenesetre azért a „Femen”-jelenségről szóló írásunkat) szükségességének témakörét, azonban annyi bizonyos, hogy az önmagának a feminizmus, a progresszió és a női emancipáció monopólimát követelő „nyugati feminizmus” (mindenekelőtt az igen agresszív francia, a másik zászlóshajón, az amerikai feminizmusban, mintha több lenne a megértés más kultúrájú népek problémái iránt) valószínűleg jóval kevésbé „feminista” és még kevésbé egalitárius, mint az hirdeti magáról.


Hiszen kizárja a női emancipáció minden más formáját, amely nem felel meg a maga (burzsoá, fehér, nyugati) normatív képének: ezzel nem csak lehetetlenné tesz minden a patriarchátus ellen harcoló „nem-nyugati” stratégiát, hanem ki is zárja a nők nagy részét  az egyenlőségért való harcból. Mindazokat, akik számára az emancipáció nem jelenti feltétlenül a nyugatosodást és a szekularizációt, a domináns fehér feministák számára az ilyen nők: mindenképpen elnyomottak, de leginkább szánni (és segíteni) való idióták.


Mindebben nem nehéz észrevenni a gyarmati múlt rasszista és paternalista örökségét: az iszlám fejkendőt viselő nők ebben az elnyomott szerepükben esszencializáltak és infantilizáltak. Ez azzal is együtt jár, hogy ezeket a nőket éppen ez a „feminista” diskurzus zárja be idegenségükbe és a „többségtől” való elidegenedésükbe, de ez járul hozzá a számukra a lehető leghatrányosabb törvénykezési aktusokhoz is.


burkini3Ez a nyugati feminizmus pontos képe a mai nyugati társadalmaknak: számára elképzelhetetlen, hogy más kultúra, más szokások, más etnikumok jelenléte nem csak veszélyforrás lehet, hanem gazdagság is...Ebből a kulturalista (mely persze félig vagy talán egészen rasszista) felsőbbrendűségből következik, hogy a nyugati feminizmus számára elképzelhetetlen, hogy egy muzulmán nőnek is lehet személyisége, véleménye, hogy „a muzulmán nő” az nem egy homogén entitás, hanem éppoly sokszínű, mint a „nyugati nők”. És még az is elképzelhető, hogy horribile dictu számukra az a nyomorult fejkendő vagy burkini nem ugyanazt jelenti, mint az őket oly nagy kolonialista hévvel felszabadítani akaró nyugati feminizmus számára: nem feltétlenül az elnyomás és az alárendelés eszköze, és nem feltétlenül a családjuk vagy a férjük kényszeríti őket a viselésére. Sőt a rendelkezésünkre álló információk (vannak olyan elvetemültek, akik megkérdezik a fejkendőt vagy burkinit viselő nőket, hogy mit miért tesznek!) ezt igen egyértelművé teszik.

 

Köszönet a New York Timesnak, hogy emberi lényként kezel minket és kiváncsi a véleményünkre, mert Belgiumban, ahogy Franciaországban is, nekünk soha sem lehet szavunk, noha mi muzulmán nők (fejkendőben vagy anélkül) vagyunk az elsőszámú érintettjei az iszlámról és a nőkről szóló vitáknak. Itt úgy kezelnek minket mint agyatlan bigott nőket, akik alá vannak vetve apáiknak vagy fivéreiknek. Én muzulmán vagyok, tanárnő, toleráns, feminista ÉS fejkendőt hordok.”
Khadija (Brüsszel)

 

Annyi mindenestre bizonyos, hogy a fejkendő vagy a burkini távolról sem egyszerűen egy vallásos ruhadarab, vagy éppen a női elnyomás szimbóluma és eszköze: a nők szabadságának a tiszletete éppen azt jelenti, hogy meghagyjuk nekik a jogot, hogy szabadon értelmezzék ezeket a ruhadarabokat, melyek ezer dolgot jelenthetnek. Szolidaritást egy elnyomott és stigmatizált népcsoporttal; szabad vállalását a származásuknak, amelyet többek között a fehér nők is alacsonyabb rendűnek, őket pedig „nem igazán franciának/nyugatinak” tartanak; éppen az iszlám kultúrába ágyazott megszabadulást a patriarchális elnyomástól; csendest tiltakozást a fehérek „iszlám nő”-képe ellen és így tovább.   


Ezen feminizmus számára a fejkendőt vagy burkini hordó nők: árulók vagy idióták. Abból a feltevésből indulnak ki, hogy az iszlám nőknek pontosan olyannak kell lenniük mint ők maguk. Ez pedig nem így van: ezek a nők elnyomottak és hátrányos helyzetben levők származásuk és bőrszinük miatt is.


A nyugati feministák számára is lassan világossá kell válnia, hogy az iszlám fejkendő vagy éppen most a burkini elleni támadással, az ezek ellen hadjáratot folytató állami erőszak és törvénykezés támogatásával, nem felszabadítják nőtársaikat (akik ezt a legkevésbé sem kérték tőlük: „ne szabadíts fel, ez az én dolgom!”, ahogy a régi anarchista szállóige tartja), hanem még egy követ raknak az őket a társadalomtól elválasztó falba: egyre inkább kizárják őket a munkaerőpiacról (lassan az oktatásból is...), azaz egyre inkább hozzájárulnak izolációjukhoz. És hát igen: ezzel kiszolgáltatják őket férjeiknek, családjuknak.


Bravó.

 

„Én is érzem, hogy kimenni fejkendőben az utcára a téged érő tekintetek miatt egyre félelmetesebb. De én is ott voltam a Charlie-merényletek utáni nagy tüntetésen, ahol azt mondogatták nekem: ’Jó, hogy Ön is itt van’, mintha valamiféle nagy különlegesség lett volna, hogy én is ott vagyok. Persze, hogy rosszul esett. Én nem csak egy fejkendő vagyok, azt akarom, hogy úgy kezeljenek mint teljes jogú francia állampolgárt.”
Samia (Párizsi régió)

 

Máshol hosszan szóltunk róla, hogy miként vált a híres-hírhedt francia laicitás önmagából kiforgatottá (Jean Baubérot francia történész mára közkeletű kifejezésével: „laicité falsifiée”), hogyan lett a rasszista, iszlamofób politikai nézetek egyszerű homlokzatává. Hiszen a lacitiásról szóló viták esetében mindig az iszlámról van szó, mint „idegen” és persze barbár vallásról. Nincs ez máshogy a „feminista” harcosok esetében sem: Zahra Ali (a híres muzulmán szociológus és feminista hölgy; egyébként természetesen létezik feminizmus az iszlám országokban is, itt elsősorban arról van szó, hogy a Korán és az iszlám hagyomány más szövegeit megtisztítsák patriarchális vonásaitól2) meséli el, hogy még a 2004-es, az iszlám fejkendőt az iskolákban betiltó viták idején, a (szélső)baloldali tiltás-párti vitapartnerei nem csak az ő vallásos gyakorlatát kezelték enyhén szólva tartózkodással, hanem „mély megvetést tanúsítottak „az arabságom, az ’idegenségem’, a én állítólagos ’barbár szokásaim’ iránt. Áldozattá degradáltak, apám, családom és fivéreim egyszerű áldozatává”.


A burkiniről szóló mai vita egyébként Franciaországban lényegében csak megismétli a 2004-es iszlám fejkendőről szóló érveket. A fehér feministák már akkoriban egyszerűen úgy döntöttek (természetesen mit sem törődve nem fehér nőtársaik véleményével, akik ezerszer hangsúlyozták, hogy nem kényszeríti őket senki arra, hogy fejkendőt hordjanak, számukra az egy közösséghez tartozás, és nem az elnyomás jele stb. stb.), hogy a fejkendő „az elnyomás eszköze” és semmi más. Sőt, aki fejkendőt, az elnyomás eszközét viseli: az maga is az elnyomás párján áll! (Ezért elképzelhetetlen Franciaországban, hogy egy baloldali párt fejkendőt viselő nőt indítson el a választásokon, a szélsőbaloldali NPA egyszer megpróbálta, elképesztő volt a reakció, erről mi is írtunk annak idején: „Az iszlámkérdésről”).  

 

„Amikor elképzelhetetlen erőfeszítéseket teszel, hogy „integráltnak” hidd magadat, amikor állandóan azt ismételgetik neked, hogy ’a teljes’ integrációnkhoz le kell mondanunk az elveinkről és a vallásunkról. Otthonainkban, munkahelyeinken, barátaink között is érezzük a nyomást. Lassan nem merjünk már elfogadni „barátaink’ meghívásait, mert elegünk van abból, hogy magyarázkodnunk kell, ha visszutasítunk egy pohár alkoholt, hogy állandóan figyelnünk kell arra, hogy nehogy valami félreérthetőt mondjunk, amikor majdnem mindenért bocsánatot kérünk. És persze a munkahelyen a kis viccelődések egy merénylet után: ’Na, te is benne voltál?’....Szóval akkor? Igen, izolálódunk. És amikor izolálódunk, akkor nem lehet szó integrációról.”
Mira (Orléans)

 

Másrészről a nyugati feministák sohasem tették fel maguknak a kérdést, hogy vajon az ő öltözködési szokásaik, melyeket a „nőiség kifejeződésének” tartnak, valójában nem maguk is az elnyomás eszközei-e. Hiszen az sem olyan evidens, hogy a nyugati nők olyan szabadok volnának, mint ahogy mély leereszkedésükben ezt szeretik hangsúlyozni iszlám nőtársaikkal szemben. Nem csak arról van szó, hogy „a férfi-uralom eszköze a nők levetkőztetése éppúgy lehet, mint a burkába borításuk”, hanem arról is, hogy ha a „keleti” nők gyakran egyenesen térbeli kizárás áldozatai („hárem”), akkor a nyugati nők pedig a „38-as méret háremének” rabjai igen gyakran: a szépségkultusz kegyetlen elvárásai is képesek kizárni nőket a társadalomból és komoly szenvedést okozni, mint ezt nőtársaink sokkal jobban tudják, mint mi magunk.


Annyi mindenestre bizonyos, hogy nem létezik egyetlen módszer arra, hogy feministák legyünk, nőként vagy férfiként megvédjük a nők jogait. Lehet, hogy a nyugati feminizmus a hetvenes években abban nőtt fel, hogy a nőknek igen is joguk van arra, hogy megmutassák a testüket anélkül, hogy fizikai vagy verbális agressziónak lennének kitéve, és ezt társadalmi vagy törvényi tiltások sem akadályozhatják meg. Azonban mindez nem azt jelenti (ahogy ma lehet hallani), hogy „a feminizmus azért (is) harcolt, hogy a nők bikinit hordhassanak”. Dehogy. A feminizmus azért harcolt, hogy a nők szabadon hordhassanak bármit, amit akarnak. Nem a bikini feminista, hanem az azért való harc feminista, hogy szabadon lehessen akár bikinit is hordani.
Tehát hogy mindenki értse: a burkini is lehet feminista, amennyiben a nő úgy dönt, hogy burkinit akar viselni. Vagy még inkább: egy ember, egy gondolat, egy harc feminista, nem egy tárgy. A nő nem egyenlő azzal, amit visel. A fejkendő vagy a burkini (ahogy a bikini) sem önmagában anti-feminista, vagy éppen feminista.    


Ma már Franciaországban fejkendőt (munkaidőben) viselő nő nem dolgozhat a közszférában, nem járhat állami általános iskolába és gimnáziumba, sőt kisérő szülő sem lehet különböző iskolai rendezvényeken.


Nem hisznek nekünk? Pedig ezek az érvényben levő törvények Franciaországban! A hatásaik? Ne mi beszéljünk erről, beszéljenek inkább a muszlim nők!


Zahira bioinformatikus, a férje más régióban talált állást, így ő is munkahelyet próbált váltani. Zahira azonban munkaidőben is fejkendőt szeretne hordani, ezért a felvételi beszélgetésekre is így jár. „A munkaügyi hiatalban megmondták nekem, hogy egy munkakör van, ahol nem fog gondot okozni a fejkendő: a takarítónői.”


Fatima pszichológusként dolgozik, neki szerencséje van, a magánrendelőben a főnöke eltűri a fejkendőt, de nem mindenütt van ez így: „Egyértelmű, hogy egy fejkendős nő előtt rengeteg kapu bezárul. Egy átlagos nő, ha nem akarja levenni a fejkendőjét, el kell fogadnia, hogy háztartásbeli lesz”.

Micsoda diadala ez a nyugati, fehér feministáknak!


Az őrület pedig nem fog megállni: teljesen egyértelmű, hogy a burkini betiltására tett kísérlet az első lépés a fejkendő teljes betiltása felé. Nicolas Sarkozy (volt elnök, jelenleg elnök-jelölt) kiterjesztené ezt a tiltást az egyetemi diáklányokra is, a Front National pedig egyenesen az utcákra és a tömegközlekedésre!


Azaz Franciaországban egy fejkendős nő nem dolgozhatna, nem tanulhatna és nem léphetne az utcára.


Ha olvasóink úgy gondolják, hogy ez az ország egy bűzlő fasiszta pöcegödörré kezd válni, akkor bizony tévednek. Az iszlám nők jogainak megvédéséről van csupán szó.


Hát persze.  


burkini4Ma már a femizmussal kapcsolatban közhelyszámba megy az ún. intersectionnalité/intersectionality hangsúlyozása, azaz hogy a női elnyomás „rassz, osztály, nem” által meghatározott. A mai nyugati reakciós feminizmus mindezt elfelejteni látszik, amikor hadat üzen az iszlám nők öltözködési szokásainak (miközben, mint szóltunk róla, a saját „háremét” valamiféle szabadságnak állítja be...) és a fejkendőt vagy éppen burkinit viselő nőket gyámság alatt levő kiskorúakként kezli, akik még azt sem tudják eldönteni, hogy mi a jó nekik. Éppen ez a szexista (és itt ráadásul rasszista) attitüd, amely ellen minden feministának fel kell vennie a harcot.

 

„Úgy érzem magam mint valami törvényen kívüli, mert gonosztevők egy bandája be akar tiltani valamit. Én pedig semmi mást nem akarok, mint élni a szabadsághoz való jogommal.”
Nadia (Zellik, Belgium)

 

Mi más jöhetne jobban az egyre reakciósabb nyugati feminizmus számára mint a felfrissülés a más kultúrából érkező nők harcai révén, legyen azok fejkendősök vagy sem, hordjanak burkinit azon istenverte strandon, vagy sem. Mert ezek a szabad, intelligens, bátor nők fogják leporolni az áporodott közhelyeket, megszabadítani a mozgalmat kultúr-rasszista, felsőbbrendűségi kliséitől, kikényszeríteni a feminista mozgalom hármas küzdelmének („rassz-osztály-nem”) dominanciáját, azaz dekolonizálni a feminizmust.


Insallah.

 

Vigyázó szemetek

 

Kétségtelen tény azonban, hogy még a mostani paranoid Európában is különlegesnek számít a francia eset. Egyrészt persze arról a lacitiásról van szó, amely állam és egyház elválasztásának gyakorlatából valamiféle „republikánus morállá” vált – aligha véletlenül immár a (szélső)jobboldal által is támogatva, erősen iszlám-ellenes éllel.


Ma már nagy különbséget ebben az ügyben nem látunk a (szélső) jobboldal és a baloldal között: utóbbi valamiféle hagyományos antiklerikalizmusból (mintha a mai iszlám olyan erőt és veszélyt képviselne Franciaországban, mint annak idején a hatalmas katolikus egyház...) másrészt valamiféle „marxista” félig megértett vulgátára hivatkozván a „nép ópiumáról” (mintha Marx betiltani akarta volna a vallásokat, nem megváltoztatni azt a világot, ahol a vallások egyáltalán lehetségesek lehetnek....) folytat valamiféle kultúrharcot.


A mai baloldal számára elviselhetelen, hogy az iszlám gyökerű bevándorlók második-harmadik generációja újra az iszlám identitás felé fordul (hogy ez a kérdés mennyire identitás-ügy és milyen kevéssé valódi vallási kérdés, arról lásd írásunkat). Árulást kiált akkor, amikor elsősorban ő volt az, aki elárulta ezeket a néprétegeket az egyenlősítő politikák feladásával: a republikanizmus kiüresedése, szociális oldalának eltűnése okozza az „iszlám-identitás” térnyerését, távolról sem fordítva.


Nem is marad más ebből a valaha progresszív republikánus univerzalizmusból mint valamiféle türelmetlen, sértődött, a laicitást a mindennapokban is kikényszeríteni akaró, erőszakosan asszimilálni kivánó, franko-francia nacionalista republikanizmus. Nem véletlen, hogy ezen baloldal és a mai iszlám fiatalok között kölcsönös a teljes értetlenség.


burkini5Amikor a baloldali Chevènement „diszkréciót” követel a muzulmánoktól, amikor a szélsőbaloldali Mélenchon a fejkendőt „bizarr szokásnak” minősíti és ahhoz hasonlítja, hogy vannak, akik „tollakat tűznek a fejükre” vagy éppen amikor Valls miniszterelnök arról beszél, hogy a burkini ellentétes „az értékeinkkel”, akkor nem lepődhetünk meg azon, hogy Franciaországban jelenleg a szélsőjobboldaltól a szélsőbaloldalig tartó konszenzus van az iszlámellenesség tekintetében. A jobboldal a „francia identitás”, „a keresztény gyökerek” védelmében stigmatizálja és üldözi az iszlámot, a baloldal pedig valamiféle teljesen idejétmúlt antiklerikalizmus és önmagából kifordult republikanizmus és laicitás védelmében. Utóbbi képtelen megbocsátani a bevándorlóknak, hogy muzulmán gyerekeket hoznak a világra: márpedig éppen ennek a baloldalnak az árulása az oka az iszlám identitás erősödésének.

 
Ráadásul mindez nem old meg semmit, sőt éppen az ellenkező hatással jár: távolról sem enyhíti  a különböző közösségek között létező konfliktusokat, hanem éppen kiélezi azokat, ahogy éppen a burkini-ügyben láthatjuk. Mintegy esszencializálja a franciaországi „iszlám közösséget” (amely egyébként éppen valami ellenében létezik, ha létezik egyáltalán), amely egyre gyanúsabb lesz, hogy nem képes alkalmazkodni a „francia életmódhoz”.

 

„Lassan paranoiddá válok! Az műegyetemi előkészítő osztályomban az egyik társaim sértegetett és halálosan megfenyegetett. Miért? Mert az utcán fejkendőben látott. Amikor szóltam a felügyelőnek, az egyetlen dolog, amit mondani tudott, hogy jobb lenne ha mindketten megnyugodnánk. Valódi rémálom ez, ahol mindig téged ér az igazságtalanság...
Ahogy ezeket a szavakat írom, könny van a szememben, noha nem akarok áldozatnak tűnni, de ezek a dolgok tudom, hogy odáig fognak vezetni, hogy elhagyom ezt az országot. El fogják érni, amit akarnak, mert nincs annyi erőm mint Rosa Parksnak. Eggyel kevesebb mérnöke lesz Franciaországnak, ennyi a büntetésük.”
Nora (Párizs)

 

Ez a republikanizmus egyre kevésbé képes „integrálni”, éppen azért mert maga is egyre inkább kizáró jellegű és persze egyre kevésbé egalitárius. Ebben a kontextusban nem lehet máshogy érteni a burkini tiltását és az azt viselő nők üldözését, mint különösen explicit rasszista és szexista gyakorlatot. A burkini-tiltásával eljutottunk addig, hogy egy meghatározott kisebbséget (a muzulmán nőket) közvetlen diszkrimináció ér – éppen az állam részéről. Az állam részéről, melynek élén jelenleg egy baloldali vezetés áll: nem véletlen, hogy ez a baloldal minden legitimitását elveszítette a rasszista és szexista elnyomás áldozatai szemében, akik pontosan látják, hogy nem az ő jogaik megvéséről van szó, hanem egészen másról.  


Ma már több mint nyilvánvaló: az iszlamofóbia semmi mást nem jelent, mint a jó öreg rasszizmus respektálhatóvá tételét a társadalom nagy többsége számára. Az, hogy a feministák támogatnak különböző nyíltan rasszista intézkedéseket: a lehető legnyugtalanítóbb fejlemény. A nyugati fehér feministáknak is meg kell érteniük, hogy a fejkendőt, vagy burkinit viselő nők a patriarchátus elnyomása mellett a rasszista diszkrimináció által is háttérbe szorítottak. Hogy az igazi feminizmus azt jelenti, hogy ezek a nők létrehozzák a saját feminizmusukat, számot vetve speciális helyzetükkel és természetesen az iszlám kultúrába való beágyazottságukkal is. Az iszlám nőket sújtó törvényeket támogató „feministák” hozzájárulnak a nyugati társadalmakban tomboló iszlám-ellenesség erősödéséhez, melynek elsőszámú áldozatai éppen nőtársaik.


Kényszeríteni egy nőt, hogy a strandon levetkőzzön: felháborító barbárság. Mindezt állami kényszerrel, rendeletekkel, rendőrséggel végrehajtani: nő- és szabadságellenes önkényeskedés. Ha ezeknek a szívszorító eseteknek a célkeresztjében egy meghatározott kisebbség áll (jelesül a muzulmánok): fasizmus.  


Éppen az ellentéte a mi feminista harcunknak.

 

 1. Az írásunkban idézett női vélemények két forrása: „Françaises, musulmanes, voilées ou non : elles se racontent" és "Regards ‘changés’ et ‘langues déliées’ : Des musulmanes évoquent l’Europe d’aujourd’hui".


  2. L. erről magyarul egy interjút Zahra Alival: „Nyugati kontra iszlám feminizmus – a muszlim nők a saját útjukat járják”,  Feminista új hullám, A baloldali feminizmus ma, Válogatott tanulmányok (A tanulmányokat válogatta, a cikkeket szerkesztette Morva Judit és Posváncz Etelka), Kiadja a Közép-Európai Fejlesztési Egyesület, Budapest, 2015, 105-121.

 

Az írás eredeti megjelenési helye: http://noimediakozpont.hu/

Submit to FacebookSubmit to Google PlusSubmit to TwitterSubmit to LinkedIn

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés