.„A káosz gyermekei” radikalizálódnak. És a folyamatban ez a kulcskérdés: nem az iszlám radikalizálódik, hanem a radikalizálódás iszlamizálódik. Az agambeni homo sacerből, a megalázható semmire sem jó páriából, egy másik őrület nevében valamiféle istennek feláldozott mártír lesz. A tőkés társadalom eldobható szemetéből megváltó áldozat egy másik ideológia nevében. A kapitalizmus számára feláldozható embert feláldozza a dzsihadizmus: nincs ennél szomorúbb történet.
"az iszlamisták többsége muszlim"
(Konrád György: „Emberfolyam”, Élet és Irodalom, 2016. március 25.)
A mai helyzetet mindenki ismeri: „menekült-válság”; a menekültek, sőt fájó hiányukban, olyan országokban is mint Franciaország, egyenesen a „bevándorlók” (akár második- harmadik generációjuk is) felelőssé tétele a merényletekért; rendkívüli intézkedéseket elfogadó törvényhozások; „nemzeti egység” a terror-ellenes „civilizációs” háború frontján; rohamosan erősődő szélsőjobboldal (illetve fasizálódó jobb- és baloldal); az „identitás-kérdések” előtérbe kerülése (melyek vége mindig a megbélyegzés, rosszabb esetben a nyílt represszió) a (kultúr)rasszizmus és az iszlamofóbia összetéveszthetetlen légkörében.
És a csapda lassan ránk zárul: a baloldal lényegében eltűnt, a legkeményebb neoliberalizmus mindenütt uralmon van (és valljuk be, némi népi támogatást sem nélkülöz), a szélsőjobboldal egyre több helyen áll a hatalom kapujában (vagy egy olyan jobboldal, amelyet nagyon nehéz ettől megkülönböztetni) és persze mindezek hátterében egy régi démon, a fasizmus, egyre félreérthetetlenebb megjelenése. Ma úgy tűnhet, hogy két erő áll egymással szemben: a dzsihadista neofasizmus és az európai posztfasizmus. Végül is identitás-háború dúl ha tetszik: a dzsihádisták és az iszlám-gyűlölői között, mely háború egész régiókat taszít pusztulásba és amely (egyelőre) csak ritkán fenyegeti magát a centrumállamokat. Áldozatai mintegy járulékosak: olyan emberek, akik nem a dzsihád hívei, de az „iszlám-foglalás”, „népvándorlás” ésatöbbi elmebeteg ostorozói sem. Ez a következménye, hogy a kétoldali őrültek magával rántanak mindenkit a háborújukba.
Mi is használjuk itt a vitatható és sokat is vitatott neoliberális kifejezést, de hát maga a szó nem sokat számít: mindenki tudja miről van szó valójában. A tőke logikájának mindenféle megkötöttség nélküli büszke uralomra jutásáról – ráadásul immár az egész bolygónkra kiterjedően. Nem csak az kétségbevonhatatlan tény, hogy a kapitalizmus vitathatatlanul uralja és globális fennhatósága alá helyezte az egész világunkat, hanem az is (és ez mai korunk legfontosabb jellemzője), hogy semmiféle alternatívája nem látható a horizonton, a tőkés rendszer az emberiség egyetlen racionálisan járható útjaként tűnik fel. Röviden a neoliberalizmus nem más, mint a fel- és elszabadult tőke korszaka. Nem csak a régi kötöttségek számolódnak fel lépésről-lépésre, hanem valami ennél is jóval fontosabb történik: mindenféle globális, politikai, gazdasági, társadalmi alternatíva teljes hiányának a mindennapos megerősítése. Ez persze együtt jár a baloldal megmaradt erőinek maradiságával és defetizmusával: napjainkban alakult Magyarországon újbaloldali mozgalom (az isten áldja őket amúgy!), amelynek követelései valának: „jóléti állam+Szociális Európa”. Ez az újbaloldali program szóról szóra a hetvenes évek szociáldemokráciájának programja...Márpedig a tőke ritkán lép vissza történelmi korszakokat.
A történelmi lehetőségek kínzó hiányába, a mai politika nagy ürességébe végül is nem is oly meglepő módon törnek be fasizáló és regresszív reprezentációk, amelyek egyébként nincsenek híján némi romantikának és heroizmusnak (vagy legalábbis több van bennük ebből, mint a mindennapi életben: nem teljesen érthetelen, hogy egy fiatal lány inkább választja a dszihádot, mint a pénztárosi állást egy nagyáruházban...).Ezek persze maguk is részei a problémának: a világ egyfajta poltikai víziója egyszerűen összeomlott. Szabadság, egyenlőség, testvériség? Ki beszél ma már ilyesmiről? „Az urnáitok túl szűkek az álmaink számára” – ahogy a spanyol Indignados mondták.
Mindennek a hátterében a politikai alternatívák teljes megsemmisülése áll (a Szirízia bukása után aligha lehetnek kételyeink a valásztások tökéletes értelmetlensége felől), a modern politika legfőbb aktora, a nép, egyszerűen eltűnt a színről. A számtalan összeesküvés-elmélet sikere is azt mutatja: rég elveszítettük már a történelmi érzékünket, hiszen nincs olyan közösség („társadalom”), amelynek el tudnánk képzelni a múltját, jelenét és jövőjét.
Azzal, hogy a kapitalizmus (és a tőke uralmának közvetlen formája) teljesen betöltötte a horizontot, hogy a tőke uralma radikális formában konszolidálódott, végül is nagyban egyszerűsödött a helyzet: a progresszív reform lehetetlenné vált. Így bizonyos szempontból alapvetően változtak meg a politikai leosztások: ma (1989 óta) a tőkés rendszert csak egészében lehet elfogadni, vagy összességében elvetni. Javítani rajta, vagy ártani neki: lehetetlen.
Nincs remény sem a reformizmusban, sem a radikális változásban. A nép érdekében, a nagyobb egyenlőség irányába vezetett politika: szintúgy lehetetlen.
Még tragikusabb, hogy a nép elsöprő többsége számára teljesen egyértelmű: nem hogy valamiféle kollektív előrelépésnek a lehetősége veszett el, hanem az individuálisé is. Minden fiatal tudja, hogy rosszabbul, egy rosszabb világban fog élni, mint a szülei.
Sőt az sem valami ultrabalos hőzöngés manapság, hogy nagyon úgy tűnik, hogy a civilizációnk napjai meg vannak számlálva: a teljes katasztrófa felé rohanunk.
Nem lehet eltekinteni attól a ténytől sem, hogy a mostani „népvándorlásozó”, „barbározó”, a menekültek, a bevándorlás és a terrorizmus közé párhuzamot húzó beszédmód egyenesen a gyarmatosítás végének a korából érkezik hozzánk (talán ez a leginkább Franciaországban szembeötlő, még a „rendkívüli állapotról” szóló törvény is 1955-es, azaz az algériai háború idejéből datálódik). Ahogy akkoriban, így napjainkban is, egy rendpárti, reakciós gondolkodásmódnak nyújtja a technikai repertoárját.
Érdemes szemrevételeznünk azt is, hogy főleg a párizsi merényletek után hányszor hallottuk, hogy ezek támadások voltak „az egész emberiség ellen”. Legyen, de vajon az afrikai, afganisztáni, törökországi merényletek vagy Irak és Szíria egy átlagos napja nem „merénylet az egész emberiség ellen”? Egy nyugati ember halála szörnyűbb, mint ezer és ezer halál Afrikában vagy a Közép-Keleten? Úgy tűnik, hogy az „emberiség” a nyugati fehér emberrel egyenlő, vannak a civilizáltak és vannak a barbárok, akiknek az élete kevesebbet ér; vannak olyan emberek, akik kevésbé részei az emberiségnek, mint a nyugati, fehér emberek...
És persze mi más lenne ez, mint a gyarmatosító gondolkodásmód gyomorforgató öröksége, azaz a kolonialista imperializmus megkülönböztetése a fejlett civilizált, demokratikus Nyugat és a barbár Kelet és Dél között. Ennek logikus következménye a feltételezés, hogy az emberiség, az emberi civilizáció egyenlő a nyugati civilizációval (vö. „univerzális nyugati értékek”), azaz már nem csak egyszerűen civilizációk közti háborút vívunk, hanem egyenesen a civilizáció áll szemben a barbársággal.
A civilizációk háborúja és a háború civilizációja
Nem árt számításba vennünk azt a tényt sem, hogy a politikai központjában lévő, de a tőkés rendszer mai tendenciái által a lecsúszástól fenyegetett középosztály elsősorban a nyugati országokban él. Az őt reprezentáló politikai erők (és csak ilyenek vannak) megpróbálják elhitetni vele, hogy problémáinak az oka nem a tőkés rendszer tendenciáiban keresendő, hanem az alsóbb néposztályok nyomásában, amelybe való lecsúszástól (egyébként okkal) rettegnek derék (kis)polgáraink. Márpedig ez az alsó társadalmi réteg egyrészt gyakran a centrum országokban élő bevándorló-eredetű emberekből tevődik össze (hogy pontosak legyünk: ők azok a munkásgyerekek, akiknek a szüleit vagy a nagyszüleit mi hívtuk ide, és akik maguk is arra voltak predesztinálva, hogy munkások legyenek, de akiknek most már nem jut munka a tőkés rendszer automatizáló és globalizáló – itt: a termelés kihelyezése a perifériára – tendenciái miatt). Másrészt a periféria-országokban élőkből, akik a rettegő kispolgáraink rémálmaiban – legalábbis potenciálisan – a centrum-országokba tartanak. Így lesz a lassan fogyó erőforrásokért való küzdelem „civilizációs” háború, a tőkés rendszer kríziséből (röviden: egyre több ember lesz felesleges az értéktermelés szempontjából: aki ebben a rendszerben sem nem termelő, sem nem fogyasztó, az egyszerűen jobb lenne, ha nem is létezne) pedig a civilizáltak harca a barbárok ellen, „értékeink megvédése”, a fenyegetett nyugati középosztály sikolya. Azaz valamiféle globális szociális polgárháború a nyugati középosztály és a keleti/déli (vagy onnan elszármazott) szubproletaritáus és „a felesleges emberek” között. Ezt nevezik civilizációk közti háborúnak különösen elvetemült emberek – és a dolog nem is hatástalan (hogy finoman fogalmazzunk...), hiszen nagyon is meglevő nyugati előítéletekre, történelmi reminiszcenciákra játszik rá.
Hiszen valljuk be, a nyugati szubjektivitás nem a szerénységéről híres a más bőrszínű népekkel szemben: a gyarmatosítás, a rabszolgatartás, a több évszázados fehér felsőbbrendűség-tudat szép tapasztalatai és hagyományai (végül is évszázadokon át valóban a nyugatiak uralták a világot) mondjuk így: egészségtelen önbizalomhoz vezettek. A mostani cudar idők ezt az arrogáns önbizalmat egy állandó félelemérzettel egészítették ki, hogy nem mindig lesz ez így, a „mi szociális modellünket”, sőt „civilizációnkat” bizony a megsemmisülés fenyegeti, mindannyian lecsúszhatunk a felesleges emberek sorába, cigányútra tévedhetünk, ahogy a magyar nyelv oly kifejezően mondja.
Mi fenyegeti hát ezt a „civilizációs modellt”? Az erre a kérdésre adott válasz elferdítése a mai kormányok, médiák ésatöbbik legfontosabb spektakuláris feladata: a „mit” (a tőkés rendszer tendenciáit) fel kell váltani a „kivel” (az ezen tendenciák által életükben is fenyegetett emberekkel, akik többnyire nem nyugatiak). Azaz a középosztály félelmeit a „felesleges emberek” ellen fordítani: a bűnbakképzés, a fasizmus klasszikus esete.
Ennek a hadműveletnek az ismerete alapvető jelentőségű korunk megértéséhez: el kell hitetni az egyébként a jövőjükért joggal aggódó középosztállyal, hogy fenyegetettségének oka csak és kizárólag az alsóbb néposztályok elviselhetetlen nyomása, amely azonban nem szociális okokkal magyarázható, hanem egyrészt utóbbiak eltérő civilizációs, kulturális karakteréből ered, másrészt ezek az emberek egyébként is más kontinensekről igyekeznek közénk, vagy pár generációval előbb érkeztek – de ez a civilizációs jellemzőiken nem változtat: intergációjuk/asszimiliációjuk nem sikerült, de egyébként nem is sikerülhetett, a multikulturális társadalom tévedés (forrás: Kertész Imre...), eltérő kulturális hátterű emberek nem tudnak egymással együtt élni (forrás: mondjuk Ungváry Rudolf). Ennek ellenkezőjét csak (Breivik szép kifejezésével) a „kulturális marxisták” állítják, akik vagy naiv álmodozók, vagy rosszszándékú gazemberek.
Aligha lepünk meg bárkit azzal, hogy ha ez igaz (túl azon, hogy adieu európai humanizmus!), akkor egy kevert társadalomban mindez állandósult polgárháborút jelent – a globális kapitalizmus körülményei között pedig állandósult globális polgárháborút. A világukban minden polgárháború világháború is egyben: Párizs vagy Brüsszel ennek éppúgy harci terepe, mint Szíria vagy Irak.
Még az Iszlám Állam sem más mint egy globális hadüzenet: talán először fordul elő a világtörténelemben, hogy valakik nem azért háborúznak, hogy államuk legyen, hanem azért alapítanak államot, hogy háborúzzanak!
A civilizációk háborúja mindig a háború civilizációját hozza létre.
Páriákból mártírok
Írtuk már máshol, hogy az Iszlám Állam távolról sem idegen a mi világuktól, valamiféle „középkori barbárság” megtestesítője és nem is elsősorban (vagy nem csak kizárólagosan) a Nyugattal harcol: irtja a homoszexuálisokat, a dohányzókat, a „boszorkányokat” és még ki tudja kiket. A mostani posztmodern dzsihád egy különösen regresszív módja a lázadásnak, de nem egyszerűen középkori barbárság.
Honnan jönnek a nyugati dzsihadisták? Milyen a mi társadalmunk, amely kitermeli őket? A merénylők nem radikális mecsetekben nevelődtek (minden esetben frissen „megtértek”, amelyben nagyobb szerepet játszott az internet, mint egy imám), hanem a kapitalizmusban. Hiszen a mindennapjaink súlyosan erre figyelmeztethetnek bennünket: a dzsihadista nem menekült, nem szír, nem közel-keleti álarcos ember, hanem a nyugati társadalmak tagja. Szimptómája annak, hogy valami nagyon nincs rendben a világunkban.
Egy dzsihadista életútja természetesen személyes – de egyre több kutatás támasztja alá, hogy karakterisztikus is egyben. A nyugati dzsihadista olyan valakiből lesz, aki nem találja a helyét a társadalmunkban, nem kulturális szempontból nem „integrált” (ahogy egyre kerülnek ki az információk a diszkóban táncoló, füvet szívó, vodkát, sört ivő brüsszeli és párizsi merénylőkről, úgy válik egyre tarthatatlanabbá a médiákat még ma is uraló feltételezés, hogy a merénylők valamiféle „radikális iszlám, zárt közösségből” jöttek volna: erről biztosan szó sincs), hanem egyszerűen kizárt a társadalmunk „értékes” (értéket termelő) részéből. Elsősorban a fiatalok érintettek ebben a kérdésben (egészen elképesztő, hogy a nyugati dzsihadisták háromnegyede 25 év alatti...), hiszen viszonylag új jelenség ez a tőkés rendszer történetében: a kapitalizmusban most már privilégium kizsákmányoltank lenni. A munkanélküliek tömege immár nem ipari tartaléksereg, hanem felesleges ember: a centrumországok lakosságának egyre nagyobb része, a periférián pedig egyenesen egész országok, régiók. Már nem csak a társadalomból való kizártságról van szó, hanem egyszerűen a „létezésük tagadásának” kollektív tapasztalatáról: ők egyszerűen nincsenek, nem számítanak.
A mi civilizációnk az eldobható emberek civilizációja már, nem a kizsákmányoltaké.
A páriák, az értéktermelés számára felesleges emberek azonban annyira nem állnak kívül társadalmunkon, mint egy másik korszakban, a munkakényszer bevezetésének idején, a vagabundok, koldusok, „őrültek”, cigányok stb. Nagyon is látják mi folyik a másik világban: és nem nagyon elégedettek. Nyugati nagyvárosainkban egyre több ember érzi úgy, hogy az intézményes elit nem egyszerűen nem vesz tudomást a gondjairól, a problémáiról, hanem még hazudik is róla: vallási-etnikai köntösbe öltöztet és stigmatizál. A külvárosok lázadásából, a reménytelenség és harag egy korábbi kitöréséből is annyit szűrt le, hogy „az arabok és a négerek kocsikat gyújtogatnak”. A „baloldali” (tréfa, szocialistákról van szó!) francia kormány városfejlesztési (!!!) minisztere szemrebbenés nélkül kijelenti, hogy szerinte Franciaországban „legalább száz Molenbeek van”.
Ez olyan veszélyes, ostoba hazugság, hogy még a párttársainál is kiverte a biztosítékot (a kormányánál nem, de ez nem meglepő, a mai francia helyzetről írtunk már itt és itt). Nem véletlen, hogy a merényletek után egész megdöbbentő riportokat közöltek a médiák iskolásokkal: egyszerűen egy szót sem hittek el a hivatalos verzióból, meg voltak győződve róla, hogy a kormány, a médiák stb. sohasem mondanak igazat.
Még a francia médiák is szemérmesen elhallgatták a tényt, hogy igen, a Charlie-merényletek után milliók mentek az utcára „a szabadság” védelmében (és őszinteségüket aligha lehetne megkérdőjelezni), de hát érdekes tüntetés volt ez. A szociológiailag meglehetősen homogén (középosztályi, nagyvárosi, többnyire azért fehér) végtelen tömeg, gyarkolatilag mindenfajta követelés, cél, vagy ideológia nélkül, a külvárosok népének és az alsóbb néposztályoknak fájó hiányában, a felvonult rendőröket megtapsolva, olyan politikusok mögött mint Orbán, Lavrov, Netanjahu, Ali Bongo, Davutoglu, Nizar al-Madani...csoda ha fiaink és lányaink egy szavukat sem hiszik?
„A káosz gyermekei” (hogy egy híres francia antropológust idézzünk) radikalizálódnak. És a folyamatban ez a kulcskérdés: nem az iszlám radikalizálódik, hanem a radikalizálódás iszlamizálódik. A harag, a düh, a tehetetlenség vesz bújik iszlám köntösbe: ez ad irányt az indulatoknak. A merényletek mögött ezt a haragot keressük (és ennek okait), ne a Korán verseit. Előbbinek ugyanis van értelme. Elveszett gyermekei ezek a fiatal dzsihadisták egy olyan korszaknak, amely nem ajánl mást fiainak és lányainak, mint nyomort, szegénységet, elhülyülést, osotobaságot, babonákat, stimagitizációt, ezt a mai nyomorult életet. Szomorú tény, de jelenleg a a dzsihád az egyedüli komolyan vehető termék a radikális lázadás piacán.
Csak zárójelben mondjuk, de persze maga ez a „radikalizálódás” pontosan ugyanakkora ostobaság, mint a magyar „nemzeti radikálisok” (értsd: szélsőjobboldaliak) kifejezés. Hiszen egyrészt ez azt jelenti, hogy a kevésbé vallásos emberek mintegy radikalizálódnak vallásos érzületükben, de hát ez egyáltalán nem így történik: maga az eredendő vallásosság, az iszlám vallási és társadalmi tradíciók ismerete és betartása általában éppen hogy jó ellenszer a végtelenül primitív dszihádizmusssal szemben. A dizshádhoz való fordulás, a „megtérés” nem lépcsőzetesen történik: a világgal való szakítás általában igen brutálisan megy vége. Másrészt a „radikalizálódás” igen eufémisztikus kifejezés a regresszív fasizálódásra (az meg egyenesen felháborító, hogy valakik szerint a nemzeti érzés radikálizálódása a fasizmus), ebben az esetben is igaz, hogy a fasizálódás „iszlamizálódik”, nem az iszlám „fasizálódik” (vagy legyen: radikalizálódik).
Európai dzsihadistáink már rég elhagyták világunkat (történjen bármi is az Iszlám Állammal), disszidenciába vonultak és egy olyan ügyet, olyan jelszót, olyan ideológiát, olyan „nagy elbeszélést” keresnek, amely alkalmas lehet arra, hogy személyes lázadásukat egy nagyobb ügy szolgálatába állítsa. Egy-egy mentor, önjelölt „imám” révén bevezettetnek valami basic iszlámba (ezért is legjobb esetben is pótcselekvés például a radikális mecsetek bezárásával foglalkozni: ez a „megtérés” az interneten vagy igen gyakran a börtönökben zajlik), amely révén a társadalmi kitaszított helyzete teljesen más dimenzióba kerül. Többé nem egy szerencsétlen senki, hanem helyzete „szakralizálódik” (erre kell tulajdonképpen csak az iszlám): a páriából a teljesen önkényesen értett iszlám közösség megváltója lesz, az iszlám nevében az „eretnekek” és a „hitetetlenek” hóhérja (majd persze mártír). Az agambeni homo sacerből, a megalázható semmire sem jó páriából, egy másik őrület nevében valamiféle istennek feláldozott mártír lesz. A tőkés társadalom eldobható szemetéből megváltó áldozat egy másik ideológia nevében.
A kapitalizmus számára feláldozható embert feláldozza a dzsihadizmus: nincs ennél szomorúbb történet. A merényletek végtelen médiatizációja is erről a végtelenül tragikus történetről beszél nekünk: a külvárosi kisstílű bűnöző, aki rosszul érzi magát a bőrében, a társadalom kidobni való szemete, aki hirtelen a TV-híradók főszereplője lesz, grandiózusan belép a történelembe. Mint negatív hős persze, de azért csak megnyeri az örökkévalóságot.
Mert hát persze a dszihadizmus számára a megváltásnak semmiféle pozitív összetevője sincs: csak a negatívumában definiálódik. Kiirtani a Másikat, a hitetlent. Maga a gyilkolás, a „terror”, amely a dzsihadista értelemben vett iszlámhoz való megtérés révén szakralizálódik. Láthatjuk, hogy ennek még az egyébként valóban radikális, de alapvetően kvietista szalafizmushoz sincs sok köze: a dzsihadisták számára iszlám az, aki kész meghalni a dzsihádban és pont. Ez egy totalitárius poltikai-vallási ideológia, nem egyszerűen iszlám radikalizmus (ez nem jelenti azt, hogy mondjuk a szalafizmus szövegei ne nyújtanának mindehhez remek apokaliptikus retorikát, de hát mennyi ideológiára, vallásra igaz lehet mindez: amit meg kell értenünk az nem a dzsihád és az iszlám kapcsolata, hanem hogy „szegény elveszett gyermekeink” hogyan lesznek dzsihadisták). A mészárlások mögött nem az iszlám áll, hanem a harag és a tehetetlenség, melyet a mai civilizációnk hív életre.
Ahogy máshol írtuk: a dzsihádista ideológia gyökereit nem az iszlám vallásban kell keresnünk, még annak különösen retrográd wahhabita formájában sem (nyilván mindenki tudja: egyébként a wahabbita államok a szövetségeseink...), hanem mai világunkban.
Az iszlám, mint vallási ideológia különböző okok miatt (írtunk már erről) különösen alkalmas lehet arra, hogy a világunk gyűlöletének eszköze legyen. De hát mindez csak a látszat: a nép ópiuma.
Még az iszlám egyébként valóban létező erősődése sem egyedi jelenség egyébként, némi vallási reneszánsz érezhető más vallások esetében is. Azonban itt már nem a szó szoros értelemben vett istenkereséséről van szó, hanem identitás- és hagyomány-kérdésekről (l. minderről az iszlámról szóló írásunkat). Gondolhatunk itt például a francia több százezres melegházasság elleni tüntetésekre éppúgy, mint a kelet-európai zsidó reneszánszra. Ahogy az iszlám esetében is egyre inkább az iszlámról, mint az identitás összetevőjéről beszélhetünk, kevésbé mint valódi vallásos kötődésről, úgy vált a többi világvallás is Európában egyszerű hagyománnyá. Érdekesek voltak a francia katolikus aktivisták válaszai arra a kérdésre, hogy miért ellenzik ilyen vehemensen az azonos neműek házasságát. A válasz nem vallási jellegű volt (hogy modjuk a katolikus egyház előírásával ez ellenkezik), nem is személyes ellenszenvről tanúskodó (gyakran leszögezték, hogy nagyon is vannak meleg barátaik, ismerőseik és személyesen nincs is bajuk ezzel), hanem egyszerűen az, hogy tradicionálisan a házasság egy férfit és egy nőt köt össze. Ennyi.
Végeredményében az azért egyre egyértelműbb, hogy a szubjektív frusztráció, lázadás, düh, rombolási-gyilkolási vágy, gyűlölet ésatöbbi ami számít, nem a dzsihádba keveredő (Európában és a Közép-Keleten) fiatalok etnikai származása vagy akár az iszlámhoz való, családi hagyományokból fakadó kötődése.
„Mon fils est un autre”
De ne tévedjünk, nem csak ez a tipikus út létezik a dzsihád felé. A mindenféle lázadó potenciált elvesztett társadalmukban, ahol egyre inkább a legdurvább regresszió az úr a politikától a hálószobákon át a futball-stadionokig, egy másik „nyugati” csoport is egyre fogékonyabb a dzsihádra.
Ők mindenben ellentétei az előzőekben felvázoltaknak: tökéletesen integráltak a társadalomba, általában középosztályi eredetűek, legtöbbször még családi kötelékük sincs az iszlámmal, nem valamiféle gettósodó külvárosból jönnek és így tovább.
Az ő esetük a legriasztóbb: valódi ellenforradalomnak az áldozatai és aktorai ők, egy ellen 68-nak, azaz ellen-életmódforradalomnak („68” nem életmódforradalom volt, de ennek emlékét szinte csak kis ultrabaloldali, részben szélsőbaloldali csoportocskák őrzik – szóval az ITT ÉS MOST nem érdekes). Akkoriban: élvezz határok nélkül. Ma: ha ebből az egészből a tömegpornó lett, a fogyasztói társadalom, a közösségi oldalak és így tovább: ne élvezz egyáltalán! Rejtsd el a vágyaidat. Ne szolgáltasd ki magad nekik. Ha normálisan felöltözve egy darab hús vagy a számukra (megdöbbentő a fehér, nem iszlám tradícióból érkező, középosztálybeli stb. lányok száma, akik csatlakoznak a dzsihádhoz...), akkor inkább öltözz burkába.
„68”-ban mindenki meg akart szabadulni a társadalmi hierarchiáktól, a konzervatív előírásoktól és így tovább: soha nem volt még életmódforradalomank ily sikere. És vannak fiatalok, akik ma körülnéznek és a világunk jelenlegi állapotát látván azt mondják: vissza a hierarchiákat, a szabályokat, a normákat! Olyan érthetetlen lenne mindez? És mi szolgálná jobban ezt a vágyat mint a rigorózus iszlám? Vagy az ezzel a világgal való szakítás, a dzsihád?
Igen, borzasztó ez az egész.
Borzasztó ez a világ, amely ilyen hiper-regresszív lázadást volt képes a világra szülni. A reménytelenség ilyen foka még akkor is empátiát kell hogy felidézzen bennünk, ha tudjuk, hogy ezek a „lázadók” tulajdonképpen tömeggyilkosok. Ez a világ tette őket azzá.
De ne felejtsük el megnevezni ezt a világot: kapitalizmusnak hívják.
Ebben a világban a súlyosan beteg szubjektumok így lázadnak: ebben a világban, ahol minden valóságos egzisztenciális perspektíva lehetetlen, maga a lázadás is vagy rémisztő őrültség, vagy egyenesen nihilizmus (gondoljuk az iskolákban lövöldöző diákjainkra, a Germanwingsre...ők is nyugatiak, a mi társadalmunk termékei, nem valamiféle obskúrus barbárságé).
Milyen egy olyan lázadás, amelynek se jövője, se reménye? Hát nem túl szép.
A dzsihadistáknak leszámolni valójuk van világunkkal egy egyszerre lázadó és egyszerre totalitárius, lényegében náci ideológia nevében.
Rancière-féle sans parts önmegvalósítása, azaz a dominancia és a stigmatizáció kifordítása, a felkínált társadalmi helyek és rendek visszautasítása, manapság a dzsihadista szubjektum kialakulásához vezet. Ez manapság a világ visszautasításának gyakorlatilag egyetlen módja, de nem egy új világhoz vezet, hanem nagyon is megerősíti a régit.
Még holtodban is neki szolgálsz.
A mostani „háború” kézenfekvő olvasatát mindenki ismeri: a normális világ (a tőkés rendszer, a kapitalizmus) az egyik oldalon, a dzsihád a másikon. Lényegében a történelem végének bejelentése óta (a szovjet rendszer bukását követően), ez az első igazi globális, újra „történelmi” konfliktus.
A jobbsarokban a kapitalizmus azt állítja magáról, hogy nem politikai jellegű jelenség, rettegvén attól, hogy egyszer annak kezelik, ami (egy történelmi rendszer). Ezzel nem mást állít magáról, mint hogy természeti jellegű. A balsarokban a dzsihádizmusról egyre inkább kénytelenek vagyunk feltételezni, hogy politikai jellegű jelenség, hogy megkíméljük magunkat a még nagyobb katasztrófától: attól hogy a dzsihádizmus véglegesen összekeveredjen az iszlám vallási tradíciókkal. Azaz a helyzet tiszta téboly: míg a kapitalizmus kénytelen tagadni valódi jellegét (azaz, hogy poltikai jellegű jelenség); addig a dzsihadizmus állandóan azzal győzköd mindenkit, hogy valami olyannak tekintsék, ami nem (azaz, hogy alapvetően vallási karakterű).
Talán megkozkáztathatjuk Michel Surya (Capitalisme et djihadisme, Paris: Ed. des Lignes, 2016) gondolatmenetét követve a hipotézist: hogy mind a kapitalizmus, mind a dzsihád egyszerre vallási és politikai jellegű. Egyszerre jellemző rájuk a hit és a ráció. Ha ezt elfogadjuk, akkor talán azt is szemrevételezhetjük, hogy maga a tőkés rendszer jutott el a szinte vallásos hitre alapozott politikai radikalizmusának egy olyan szintjére, hogy már aligha meglepő, hogy egy másik vallási-politikai idológia (a dzsihadizmus) képes csak vele szembeszállni. Ellenségeskedésük antagonizmusa éppen hiedelembéli radikalizmusukban keresendő.
Alighanem a történelem végének kihirdetését tévesen kezelték sokan némi lenézéssel: a történelem nem ért ugyan véget, de a bejelentés tónusa és természete mégiscsak árulkodó volt és maradt. A tőkés rendszer szinte teológia értelemben (vö. üdvtörténet) jelentette be az események végét: azóta megjelent az apokalipszis is. A kapitalizmus és a dzsihád.
Innen, hogy a háborújuk nem lehet más, mint vallásháború. És a vallásháborúk általában nem gyerekzsúrok. Most is folyik a vér szépen.
Arról, hogy politikai értelemben mi a közös a kapitalizmusban és a dzsihadizmusban, nem sokat tudunk mondani: nagyjából semmi. Arról azonban, hogy mi a közös bennük vallási értelemban talán érdemes néhány szót szólni: a felvetésünk (helyesebben az idézett szerzőé) az lehet, hogy mind a kapitalizmus, mind a dszihádizmus a puritanizmus egy változata, sőt a végóráit élő puritanizmus egy igen erőszakos fomájáé.
Puritanizmus? Hogy? Igen, abban az értelemben, hogy mindkét hiedelemvilág egy szenvedélynek van alávetve: a dzsihád esetében ez aszketikus jellegű, míg a tőkés rendszer esetében nárcisztikus. A nárcizmus puritanizmus lenne? Hogyne, méghozzá igen erőszakos, hiszen a legfontosabb parancsa („élvezz!”) igen kegyetlen, ha belegondolunk, hogy a fortiori valójában élvezni a tőkés rendszerben csak a tőke feltételei szerint lehetséges. Azaz a pénztől függő módon.A dzsihád puritán aszketizmus ebből a szempontból egyszerűbb kérdés: „halj meg!” szól az itteni parancs-szenvedély. Persze Istennek tetsző módon (mártírként), akitől függ a megváltásunk, azaz az örök élvezet bizonyossága...
Az aszketizmus iránti szenvedélyt sokaknál alighanem a nárcizmus világunkbéli kóros túltengése által kiváltott heveny hányinger hívta életre. Ahogy Christopher Larsch írta klasszikusában (The Culture of Narcissism, New York: Norton, 1979): „Nárcisz számára a világ egy tükör; a valahavolt bősz individualizmus számára a világ egy vad hely volt, amit akaratával képes lehetett átalakítani.” (A tőkés rendszer fetisisztikus karakterének szubjetív megjelenési formájáról, a nárcizmusról Anselm Jappe frissebb munkásságát szeretnénk olvasóink figyelmébe ajánlani.)
A pénz az egyik oldalon, Isten a másikon, élvezet és mártíromság, mint az üdvözülés útjai. Persze nagy különbség, hogy a tőkés rendszerről mindenki jól tudja mit ígérhet: kis, epizodikus megváltások (élvezetek) sorát, melyből a dzsihád csak egyet igérhet (a mártíromságot), igaz az örökkévaló. A kapitalizmus előnye azonban, hogy jól ért ezen kis élvezetek értékének kidomborításához, még ha ezek valóban csekélyek és múlandóak is; a dzsihádizmus ebben hátányban van: az ő megváltását nehezen tudja aprópénzre váltani, hiszen az ugyan örökkévaló, de egyedi és főszabály szerint igen távoli – ezt közelivé és azonnalivá tenni: innen a híveinek fékeveszett rohanása a mártíromságba.
Ahogy Philippe Lacou-Labarthe és Jean-Luc Nancy (Le mythe nazi, Paris: Editions de l’Aube, 1991) írja a mai dzsihadizmussal párhuzamba állítható náci mítoszról, a mítoszhoz való csatlakozás nem egyszerűen Erkenntis (megismerés), hanem Bekenntis (felismerés, elismerés) is, egy hithez, mítoszhoz való csatlakozás. A mítosszal való azonosulás egyben cselekvés is: Glaubensbekenntis (a hit megélése). A mítoszhoz való misztikus viszony Erlebnis (megélt tapasztalat): a tömegmozgósításnak (vagy az Iszlám Állam esetében a virtuális "tömegpropagandának") is ez a megélt tapasztalat a célja. Ami annyit jelent, hogy a mítosz csak akkor él, ha valóban megélt. Valójában a dzsihád mítoszával (ahogy a náci mítosszal) tényleg ez a helyzet: a dzsihád csak akkor létezik, ha létezik a gyakorlatban.
Ahogy a nácizmus esetében: nehéz elkülöníteni a dzsihádista "rekrutálók" esetében a manipulációt és a valódi hitet. Például az Iszlám Állam egyszerre jeleníti meg az összes logikus következményét a mítosznak, amelynek maga is alávetett, de egyben persze ki is használja ennek a hitnek az erejét a saját hatalma érvényesítésére (ahogy Hitler sem egyszerűen "manipulálta a németeket", ahogy mondani szokás). A manipuláció nem egyszerűen csak technika: maga is cél, hiszen végeredményben maga a mítosz ("a dzsihád") manipulálja a benne hívőket, akikben mintegy meg is valósul.
A dzsihadizmus számára az ellenség nem egyszerűen a történelemben létező, hanem szinte örökletes: nem véletlen a néha már-már nevetségesnek tűnő szóhasználatuk a „keresztesekről” (főleg ha a másik oldalra is vetünk egy pillantást: „keresztesháború a szabadság nevében”).
Tévedés lenne azonban azt a következtetést levonnunk, hogy a nárcisztikus puritanizmus „progresszív”, haladó jellegű, míg az aszketikus formája ennek a vallási/poltikai szenvedélynek csupán regresszív, vagy reakciós volna (jól tudjuk, a nácizmus sem egyszerűen obskúrus barbárság volt). Valójában elég keveset tudunk a strukturális ellentétükről: az Öböl-menti országok példának okáért nagyszerűen össze tudják egyeztetni a nárcizmus legszélsőségesebb formáját az aszketizmus legkeményebb alakzataival (ahogy egyébként a nácizmus is együtt tudott működni a tőkés rendszerrel).
Az aszketikus szenvedély (amely legjellemzőbben a dzsihádizmus alakját veszi föl napjainkban, de más „vallásizmus” is a kifejezője lehet) láthatóan egy reakció az általa gyűlölt nárcisztikus univerzális szenvedélyre (a kapitalizmusra). De éppen, mivel nem más és nem több mint rekció, végső soron csak megerősíti a tőkés rendszert: ennek mindennap tanúi lehetünk, a dzsihádizmusnál aligha ártott bármi többet az utóbbi pár évben, évtizedben az antikapitalizmusnak.
Tőke és barbárság
A terror-ellenes háború két szempontból is jól jön az államoknak: egyrészt természetesen lehetővé teszi különböző olyan intézkedések bevezetését, amelyek növelik az uralkodó, az államokat irányító osztályok hatalmát. Másrészt, és ez ami érdekesebb, maga az „anti-anti-terrorizmus”, mint jelenség is hasznos számukra: a terror-ellenes intézkedések bírálata az ellenállás egyedüli formája lesz, mintha a dominanciának nem lenne még (őszintén szólva ennél jóval aggasztóbb) ezer formája. Ez a terrorháború-ellenes, a rendkívüli intézkedéseknek hadat üzenő beszédmód úgy tesz mintha a szabadságunk egy csapásra visszaadható lenne, ha az összes ilyen intézkedést eltörölnék. Hogy ironizáljunk kissé: úgy tűnik, mintha a terrorellenes intézkedések legfőbb célja annak az illúziónak az életben tartása lenne, hogy a szabadságunk még létezik valahol...
A valóban létező elnyomások súlyos félreértése lenne azt gondolni, hogy egyrészt az államoknak valódi szüksége lenne a terror-ellenes intézkedésekre, hogy ellenőrzésük alatt tartsanak minket, másrészt (és ez a fontosabb), hogy ez az állami dominancia lenne az igazán nyomasztó a mai világunkban. Valójában az elnyomásunk igen kevéssé rendőri vagy titkosszolgálati jellegű: a tőkés rendszer elnyomó tendenciáiról beszélük, melyeket a „tömegek” nem hogy kritikával illetnének, hanem lelkesen tapsolnak nekik. Ehhez képest a NSA egy veszélytelen sóhivatal.
Mindenesetre annyi talán elmondható, hogy az iszlámgyűlölet nem tűnik túl károsnak a tőkés rendszer egészsége szempontjából, és bizonyosan nem tesz rosszat a centrum államok vezetőinek. A dzsihád és a kapitalizmus háborújában azonban senkinek sem kell feltétlenül az egyik oldalra állnia: a hidegháborúban (amelyben, a maihoz hasonlóan úgy tűnik, hogy mintha a két felet nem csak elválasztotta volna egymástól minden, hanem igen sok közös vonásuk is volt; és mintha ez az ellenségeskedés stabilizáló szerepet játszott volna mindkét oldalon) sem volt lehetetlen anisztálinistának és antikapitalistának lenni egyszerre.
Például az anarchizmus egyike volt ezen álláspontoknak.
És természetesen ha minimál-programként, nem állunk megbélyegzett és üldözött embertársaink mellé (és nem szögezzük le egyszer és mindenkorra, hogy a „bevándorlók” is itthon vannak „nálunk”) olyan nevetséges indokokkal, hogy ők más vallásúak, más kontinensről jöttek, máshogy öltözködnek vagy más ételeket esznek: ha mi képtelenek vagyunk szót érteni ezekkel az emberekkel – akkor tényleg megette a fene az egészet.
A dzsihád fasiszta tömeggyilkosai és a tőke romboló tendenciái között (az antagonisztikus ellentétük mellett) mély, intim kapcsolat is van. Ez az antagonisztikus szembenállás (gyilkos szembenállás ez mint láthatjuk, amely egyébként Európában leginkább a tőkés rendszer utolsó híveit, a nyugati középosztályt sújtja) azonban a tőkés rendszeren belüli ellentét.
Nem Jó és Rossz küzelme.
Nem a Civilizáció és a Barbárság közti harc.
A tőke és a barbárság jegyesek. Mi azonban nem lehetünk egyikük ügynöke sem.
A végső tanulságunk az lehet, hogy a kapitalizmus (különösen annak napjainkra jellemző különlegesen barbár formája: és úgy tűnik a tőkés rendszernek erre tartanak a belső folyamatai) minden valódi létezést ellehetetlenít, elnyomorított szubjektumokat hoz létre és elnyomorított ideológiákat, ha nem egyenesen a tökéletes nihilizmust. Civilizációnk összeomlóban, a tartóoszlopai recsegnek-ropognak és a láthatáron sehol valamiféle emancipatorikus reménysugár. Bizony a káosz van itt: politikai, gazdasági, ökológiai, erkölcsi, azaz civilizatorikus. Ennek a káosznak a fiatal arcai a dzsihadista harcosok és merénylők, ott és itt. Szegény fiaink és lányaink, akikre nem ismerünk rá többet: „Mon fils est un autre”, ahogy Mouloude Akkouche írta. A diadalmas, teológiai magasságokba emelkedett kapitalizmus apokaliptikus másik oldala.
Igen, egy korszak végére értünk: a mai lázadó potenciálnak könnyen lehet a kifutási formája a dzsihadizmus is. Amikor a világunk vége reálisabbnak tűnik fel, mint a tőkés rendszer bukása, akkor fiaink és lányaink lázadása a reménytelenség és a mártíromság sikolya lesz csupán. A bármely változásnak akárcsak hipotézisét is kizáró globális tőkés rendszer megnyitotta az utat a teljes káosz és barbárság előtt, mellyel fiataljaink csak a haragjukat és reményvesztett dühüket (melynek a cimkéje éppen lehet a dzsihád) tudják szembe állítani. Ezt az erőt a világ összes rendőrsége, hadserege és titkosszolgálata sem lesz képes megfékezni. Ez ellen bizonyára nem civilizációs háborúval, menekültek és bevándorlók stigmatizálásával, a (többek között) Konrád György/Nádas Péter-féle kultúrasszizmussal (ennyi maradt az európai humanizmusból: „I’m not rascist, but the human is white”, ahogy a régi skinhead pólókon olvashattuk), a keresztény-zsidó Európa emlegetésével vehetjük fel a harcot, hanem a lázadás alternatív formáinak a megteremtésével; a lázadásnak, amely nem regresszív félelemből táplálkozik, hanem a tőkés rendszeren túlmutató, az emberiség előtörténetére végre pontot tevő reményre.
A egyéni halálvágy helyett egy kollektív remény.
Valamiféle közös jelentést adni a létünknek: ez az amit civilizációnak hívunk, a közös életünk egy formájának. Ennek a közös jelentésnek a forradalmi változása semmi mást nem jelent, mint egy civilizáció felváltását egy másikkal: mindennek a jelentősége és amplitúdója alighanem ahhoz a változáshoz hasonlítható, amely megszülte a tőkés rendszert, vagy amely elpusztította az antik világot.
Talán nem is olyan lehetetlen, hogy a mostani megrázkódtatások arra utalnak, hogy ez a változás már meg is kezdődőtt...
