Ritka, hogy egy magyar nyelvű társdalomkritikai könyv olvasásának ilyen nagy várakozással és lelkesedéssel kezdtünk neki, mint a Békés Márton-Böcskei Balázs szerzőpáros „Ki!” (Budapest: L’Harmattan, 2015) című művének. Az elolvasását követő mélységes csalódás kevésbé különleges persze. A lelkesedésünket természetesen az okozta, hogy a szívünkhez és az eszünkhöz oly közel álló ultrabaloldali kritikai elmélet egyértelmű hatását véltük kihallani a könyv megjelenését övező szóbeszédből, kritikai hangokból; a csalódás magyarázata pedig annak szomorú konstatálása, hogy még ebből is milyen reakciós semmitmondás lesz a „szinte teljesen esménytelen hézagosságában is méltóságteljesen lassú áradású” magyar társadalomkritikai irodalomban.

"Ír vagyok. Müködésképelen családokról, nyomorúságos, szeretettelen életekről, betegségekről, öregségről, télről, szürke éghajlatról, unalomról és esőről írok."
(Enrique Vila-Matas: Dublineszk, Budapest: Magvető, 2014, 133.)

Ritka, hogy egy magyar nyelvű társdalomkritikai könyv olvasásának ilyen nagy várakozással és lelkesedéssel kezdtünk neki, mint a Békés Márton-Böcskei Balázs szerzőpáros „Ki!” (Budapest: L’Harmattan, 2015) című művének. Az elolvasását követő mélységes csalódás kevésbé különleges persze. A lelkesedésünket természetesen az okozta, hogy a szívünkhez és az eszünkhöz oly közel álló ultrabaloldali kritikai elmélet egyértelmű hatását véltük kihallani a könyv megjelenését övező szóbeszédből, kritikai hangokból; a csalódás magyarázata pedig annak szomorú konstatálása, hogy még ebből is milyen reakciós semmitmondás lesz a „szinte teljesen esménytelen hézagosságában is méltóságteljesen lassú áradású” magyar társadalomkritikai irodalomban.

Egyértelmű hatásról szóltunk az imént, de persze csak azért mert olyan végtelenül udvarias emberek vagyunk, hiszen ennél erről sokkal többről van szó: ha érdekelne minket ilyesmi („a magántulajdon természetesen lopás”) egyértelműen plágiumot kiáltanánk. A Békés-Böcskei páros által jegyzett munka szerkezetében, stílusában, legfontosabb gondolati elemeiben a francia Comité invisible és a vele valószínűleg azonos szerzőket takaró Tiqqun című folyóirat munkáinak egyértelmű, ám sajnos kevéssé megértett-megemésztett (kritikánk főleg erről fog szólni:azaz a kritkai elmélet bázisáról) átvétele. 

Ahogy mondani szokás: bizonyos könyvek ne kerüljenek rossz kezekbe.

A durva átvételekről szólván, nem tréfáltunk: a dolog néha egészen abszurd. Csak néhány példával élve (előbb idézetek a könyvünkből, majd utána zárójelben az eredeti francia szövegekből): „Háború van” („Békében élünk. Fegyveres békében – amely éppen alkalmas arra, hogy eltakarja előlünk a zajló polgárháborút”, de a könyv egész fejezete a „háborús taktikáról”, „a partizánokról”, lényegében átvétele a Tiqqun „Introduction à la guerre civile” c. esszéjének: pl. „Egy új háborúról beszélünk. A partizánok egy új generációjáról. Nem lesz sem front, sem egyenruha, sem döntő ütközet”). „A metropolisz...pusztán áramlás”. („A métropolisz... a dolgok és a létezők folyamatos áramlása”, egyébként is a könyv metropoliszról szóló fejezete az „Eljövendő felkelés” című munka „Negyedik körének” plagizálása).  „Önmagában groteszk, hogy az abszurd és a hihetetlen hírek árulják el a legtöbbet korunkról” („Ez a kor jeleskedik a groteszk helyzetekben....”).  „A helyzet tarthatatlan, a magyarázatok védhetetlenek” („A jelenből nincs kiút...a felkínált javaslatok távolról sincsenek már a felmerülő problémák szintjén”). „Kezdjük! („Kezdjük el!”). „Hol itt, hol ott kell felbukkanunk” („Ott állunk harcban ahol éppen vagyunk”). „Mindenkelőtt fel kell ismernünk egymást...Kössünk barátságokat!...Nem vagy egyedül”. („Találjunk egymásra...minden barátság politikai is...megmenült valaha egyedül bárki is egy börtönből?”)  

Még folytathatnánk is a sort: de hagyjuk ezt. Főleg azért mert alapvetően nekünk nincs bajunk ezzel: legalább történt valami érdekes. A könyv fő témája a mostani apokaliptikus idők leírása (valamiféle Budapest-anzikszban, ami csak jót tesz az egésznek), a mai világunk állapotának pontos tudatosítása. Hiszen mi sem lenne logikusabb, ha az emberek üvölteni kezdenének a rémülettől; nem törődnének bele a nyálcsorgatós jövőbe; világunk, városunk brutális szétesésébe. Hát persze.

A könyv amúgy stílusában is (nagyon-nagyon eufémisztikusan:) igen sokat köszönhet az ultrabaloldali munkáknak (azok meg persze a szitucionistáknak). Nekünk semmi bajunk ezzel a végletekig magabiztos, kiáltványszerű, szentenciózus stílussal sem, sőt. A gondunk csak az lehet, hogy az ehhez a stílushoz szorosan hozzátartozó szójátékok, érdekes, jelentésből való kiforgatások melyek ennek a műfajnak a sármját adják, alig vannak a szövegben: ahol vannak ott meg azért jobb volna ha nem lennének (pl. „ez a könyv több mint szöveg, kevesebb mint tett. Tettlegesség” – Jájjj).
Legszebb az egészben, hogy a könyv magasan legjobb részei azok, melyek eredetiek. Szerintünk a Budapest-fejezet tényleg nagyon jó, tele ilyen szép mondatokkal: „Budapest maga a csalárdság...Ma Budapest nem magában hisz, hanem abban amivé válhat, ha nem önmagát adja...A városrendezési elvek nem a budapesti, hanem a globális versenyképességi szempontokat tükrözik...Ma Budapestnek nem lehet hinni. Nem mond igazat.” Hát igen.

Néhol persze komoly kételyeink lehetnek aziránt, hogy a szerzők egészen pontosan értik-e, amit idézni méltóztatnak: például az action directé (sic...) nem valamiféle „nagyvárosi proletárerőszakot” jelent, hanem egyszerűen a munkásosztály közvetlen, közvetítők nélküli cselekvését (az action directe csak a reakciós burzsoázia szótárában jelenti az erőszakot...egyébként ott is az egyéni terrora használják, nem a proletárerőszakra). A lényegesebb dolgokra meg persze még visszatérünk. 

A másik komoly értékkel bíró fejezet az 1956-ról szóló rész: mérsékelten eredeti ugyan az 56-os proletárforradalom (ez nem a mi koncepciónk, hanem a szerzőké!) ábrázolása mint a peremvárosok és a centrum harcáé (a szerzők forrása persze a Párizsi Kommün leírása), de maga a szöveg mint hommage igen szép. Ami viszont utána jön az a könyv egyik mélypontja: valami összevissza fecsegés (nyilvánvalóan megint a Tiqqun hatására) a városi partizánharcról, Deleuze-Guattari félig megemésztett gondolatai a nomadizmusról (plusz Carl Schmitt! vous pouvez l’imaginer...). Most nem beszélve arról, hogy a két szerző tollán milyen nevetségesen hat mindez, még olyan dolgokat is megemlíthetünk, hogy szerintük a partizánt „politikai-társadalmi aktorrá, egészen a világforradalom hordozójává tették (ez Leninnel kezdődött és Maoval teljesedett ki)”...mink azt hittük az a proletariátus, de hát mindig tanul az ember.

És innen csak lejjebb és egyre lejjebb.

A valamiféle forradalomról-felkelésről szóló fejezetek (amelyek nyilván a fentebb említett ultrabaloldali munkák erős hatását tükrözik, ilyen mondatokkal, mint: „vissza kell támadnunk”, „ennyi volt, rátok rontunk”, „fegyverbe!”, „csapatban törünk be, hirtelen jön majd a lerohanás” stb.) esetében nem lehet eltekintenünk attól, hogy a szerzők nem anonim mozgalmárok, hanem a közéletben, sőt közvetlenül a jobboldali és a baloldali mainstream élvonalában szerepet játszó nem csak hogy közírók, hanem egyenesen média-szereplők!

Az egész itt válik rém nevetségessé: ahonnan szerzőink másolták ezt a könyvet (a mondanivalóját, a stílusát stb.) ott a szerzők ellen „terrorista szervezkedés” miatt eljárás indult (az őket megjelentető kiadó ellen is), ott a szerzők nem TV-stúdiók média-politológusai, hanem  anonimitásba rejtőző mozgalmárok (aligha véletlenül: „ha megnézzük az arcát azoknak, akik valakik ebben a társadalomban, rögtön megértjük, miért olyan jó senkinek lenni”), akiket ebből a névtelenségből nem más húzott ki, mint a francia terrorelhárítás. A Tiqqun egyik tagja hat hónapot volt előzetesen letartóztatásban, most újították fel a vádat ellene....

Itt meg Békés Márton és Böcskei Balázs tollán úgy tűnik egy igazi felkelés készül...: itt együtt „Che” (képzeljék a Terror Házában meg az ATV-súdiójában csak így hívják! Hitték volna?) és Carl Schmitt valami röhejes partizán-kiskátéban...Most mit mondjunk? Kérdezzük meg, hogy  hol osztják a Kalasokat, fijjug? A DEMOS-székházban? Vagy egyenesen a Terror Háza kiállítási anyagaiból kapjuk?  Melyik politológus konferencián lehet hozzájuk jutni,  Kolorádó Kidek? Jön a Törökgabi meg a  Dessewffytibi is? Mert ebből azért mi se maradnánk ki.

Most komolyan: a TEK kopogtatni fog a következő Schmitt Mária-konferencián, hogy azt a nyakkendős sárcot a pódiumról, bizonyos Békés Mártont őrizetbe vegye? Persze hogy nem: mert ez a dolog egyszerűen nem is komolyan vehető.

Nem kérünk számon valami egységet a szerzők élete és ezen szövege között (tényleg: ha ez a szöveg komoly, akkor mennyire kell majd őket komolyan venni a következő konferencián Fritz Tamással, vagy a TV-stúdióban Vágó Istvánnal? Semennyire? És akkor ez így korrekt, minden rendben van?), de hát azért teljes nevetségességbe se forduljon már ez az egész...Hiszen tényleg néhol egész röhejes az a póz, amit ez a két jobb sorsra érdemes fiatalember most magára vett.

Némi meglepetéssel fedeztük fel azt is, hogy Böcskei Balázs új ellenségei nem mások, mint „a budapesti újbaloldal és és/vagy új baloldal” (sic!), a „posztliberális aktivizmus” erői, „a szubproletariátus aktivista-intellektuális élcsapata”, akik a „kirekesztés és a lenézés technikáiban jártak az élen”.
Nekünk nincs ezzel bajunk, de vajon tudják ezt az ATV-stúdiójában? A baloldalról jövőjéről szóló nagyon tudományos konferenciákon? A politiológus vándorgyűlésen? A politikai elemzések boszorkánykonyháiban? Kissé meglepő gondolatok ezek a „balodali” szerzőtől, aki eddig a közírói pályafutását arra tette fel, hogy a (2000-es évek végén minden bizonnyal a legfőbb veszélyt jelentő...) óbaloldallal vívja rém érdekes csatáit (persze hazai pályán, azaz liberális lapokban, mint egy igazi férfi, „aki hazajött a háborúból”), de hát legyen.

Fontosabb, hogy néha a dolog már-már paranoiába fodul: „a liberális-önmegvalósító ideológiában tobzódó önmegvalósító, felhalmozó és szabados középosztályi elitek”...Atyaúristen. Ha most, mint az előbb szóltunk róla, eltekintünk attól, hogy ki és kik mondják ezt nekünk, akkor is rém bűzös pedigréje van az ilyen dumáknak. Ennek a két szerző közül az egyiknek mindenképpen bántania kellene az orrát. De hát nem bántja.
Egyébként ezek a szabados (tudják: „a szabadság nem szabadosság” – forrás: a mandiner.hu valamely társadalomtudós hozzászólója...) elitek „szubkultúra vonatkozásában nem osztályban, hanem osztálynélküliségben gondolkodtak”. Ha már a Terror Házából is aszondják nekünk, akkor fogadjuk meg mindenképpen: gondolkodjunk osztályban elvtársak!

Ráadásul a könyv fő mondanivalója, a wikifelhő meg a lájkolás ostorozása, meg a romkocsma-kultúra cseszegetése (mintha a nem romkocsmák olyan jók lettek volna...) is egy idő után rém unalmas lesz. Néhol a posztmodern pengellérre állítása egyszerűen nevetségességbe fordul: „a matrica depolitizáltság”. Hoj???? Ki iszik „zsályabort” meg „mézeskalcs ízű lattét”? Mi nem ismerünk ilyeneket, a szerzők biztos igen: de hát igazából (és ez már igazi gond) ez a két melankolikus srác magáról ír. „Mindenki valamilyen manager” írják: most mondjuk azt, hogy mi meg ismerünk radikáliskodó politológusokat, akik intézetgazgatók, meg vezető elemzők? A „libertárius hacker előbb-utóbb IT-cégvezető lesz” – aszondják. Most mi meg mondjuk azt, hogy a szélsőbalos meg a szélsőjobbos vidéki srácból meg egyaránt budapesti média-politológus lesz? Na és? Fiúk-fiúk kicsit komolyabban azért! Meg hát ez a „jól értesült értelmiségi” ostorzás: eddig úgy hittük, hogy a Terror Házában meg a Magyar Tudományos Akadémián értelmiségiek dolgoznak, a szerzőink is azok: akkor most mi a helyzet? Ez önostorozás, várhatjuk a kivonulásukat („Ki!” ugyebár...), vagy egyszerűen mindez üres pózolás, az olvasók tökéletes hülyének nézése? Nekünk van tippünk, hogy miről van szó.

De ennél fontosabb, hogy végül is a könyvből két dolog nem derül ki: „Ki!” – de honnan és hová? Ez az apró hiátus egyáltalán nem véletlen.

Békés Márton fejtegetése a szerzők számára úgy tűnk fontos szituacionistákról, több mint beszédes: számára a szituacionisták a „fogyasztói társadalom kritikusai” (meg mond még valami blablát „a képzeletről a hatalomban” vagy valami ilyesmi) – ezzel szemben ők a tőkés rendszer ellenségei voltak, lerombolásának teoretikus és gyakorlati harcosai...Eléggé nem mindegy, ugye. Innentől kezdve erősen kérdéses, hogy a könyvben idézett néminemű (igen dicséretes!) szituacionista szövegeket vajon szerzőink megértik-e igazán – vagy ugyanolyan üres pózok ezek, mint az egész könyv...Hiszen manapság azért már nagyon kínos Debord-t mint valami a reklámokat ostorozó média-filozófust beállítani, ahogy könyvünk teszi.
Nagyon üdvös a Gerusija-idézet is „az önmagát értékesítő tőke késő kapitalista áramlásairól”, de a Gerusija tagjai (szerzőinkkel szemben) eléggé komolyan veszik a kapitalizmus-kritikáját: azaz esetükben itt nem egyszerűen a metropolisz textúrájáról van szó, hanem a tőkés rendszerről. Aki nem akar beszélni erről (miként szerzőink), az természetesen ne beszéljen: de ez a radikális pózolás így inkább zavaróan idegesítő.

Könyvünkben a technológia veszélyességéről szóló fejezet egyrészt azért olyan régi gondolatokat tartalmaz, mint az országút, másrészt persze itt is ugyanaz a probléma jön elő: szerzőink szerint a kapitalizmusban a technikai fejlesztések vetnek fel „uralmi lehetőségeket”, vagy épp vezetnek „abszolutisztikus gyakorlathoz”...szerintünk meg magának a tőkének a logikája. Fel sem merül Békésben és Böcskeiben, hogy a nem a posztmodern, az Instagram vagy a technológiai akármik vetik az emberi létezés teljességét a gazdasági imperatívuszok (az érték értékesülésének folyamata) uralma alá, hanem a tőkés rendszer logikája.

Szerzőink munkája persze több tekintetben is trendi: a félig megértett szituacionista divat mellett persze közhely „68”-nak, a postmaterializmusnak, mint a „posztmodern kapitalizmus” szálláscsinálójának, modernizátorának leírása: fiatalság-kultusz, nomadizmus, kapcsolatok és tulajdonságok nélküli emberek (Deleuze persze) stb., stb. – szemben a régi jó modernitással, Ahol még tudták ez emberek „ki honnan jön és merre tart”, a”tudatos osztályok társadalma”, ahogy szerzőink lamentálnak.

A könyv még abban sem olyan nagyon eredeti, hogy van egy jobbos szerzője is (bár az ilyesmi nem szokás azért azokban a körökben, amelyekre ez a mű hasonlítani akar – éppen azért mert azok komolyan veszik magukat): ez a mostani populista, konzervatív baloldal két alapvető jellemzővel bír. Csitt a kapitalizmusról, a tőkés rendszerről, a politikai gazdaságtanról (jellemző, hogy a szerzőink által plagizált francia munkákból két dolgot nem vettek át: a „munkáról” és a gazdaságról” szóló részeket – azaz a lényeget), ehelyett a nép, a „common decency” dicsőítése, akiket megmérgezett a persze posztmodern, kognitív azistentudjamilyen kapitalizmus. Itt a könyvben Budapest kapcsán valami teljesen érthetetlen nosztalgiát kapunk a kliencvenesek, de talán még inkább a nyolcvanasok iránt. Amikor még igazi volt az élet: olyan igazán, olyan valóban kézzelfoghatóan szörnyű. Ma meg csak a Facebook, a Google meg a rozé-fröccs: „Ki!”.

Az első jellemzőből az következik, hogy minden a levegőben lóg: a világ (vagy persze Budapest, noha Budapest a világ: a könyv a millió külföldi idézet ellenére mélyen-mélyen provinciális), azért ilyen szörnyű hely, mert valamiféle gonosz emberek ilyen szörnyű hellyé tették. Ez a második jellemzőhöz is szükséges: összesküdtek a nép (Budapest lakosai) ellen.

Mi más lehetne az ellenszer, mint a visszatérés a munkásosztályhoz, ez a konzervatív baloldaliság (az alapforrás itt is francia, noha nincs angolul, így szerzőink nem ismerik: Jean-Claude Michéa: „L’Empire du moindre mal: Essai sur la civilisation libérale”), a kemény, de tisztességes világ, ez a nyolcvanasok nosztalgia, amikor még igazi volt az élet, tisztességes vagányok („Cinóber meg az Eldorádó”), betyárbecsület miazmás. „Itt élet volt, kemény, terhes, bűnös és szenvedélyes élet” – írják a proli-bukolikában nyakig merült punk-pólós srácok (szigorúan vidékről! Értik ugye: a pesti az olyan hipszter-féle...most mondjuk kiknek a szövege ez?). Számukra persze a munkás Újpest „a túlsóság”... Ez az anarcho-barbarizmus, konzervatív antikapitalizmus vagy miacsuda amúgy divatban van, de attól még persze reakciós nosztalgia csupán.

Így függ össze az előző gondolatunk ezzel: valakik kívülről manipulálják ezt a meglevő népi becsületességet! Ezt a jó értelemben vett populizmust, ezt a népi bonhommie-t...Természetesen egy ilyen rém felszínes kritika nagyon is könnyen a reakció kezére játszhat. Valójában a zsályabor, a Google és a rozé-fröccs kritikájától igen könnyen juthatunk el a pénzügyi kapitalizmus ostorozásáig mondjuk: ez a vörös-barna kísértet végig ott lebeg a könyv felett, aligha véletlenül (ilyen kifejezések tömkelegével találkozunk a könyvben: „a nagyon modernek”, az „egyfelől-másfelől nemzedék”, „nincs igazságfelmutatás”...most mondjuk kiknek a szótárából valóak ezek a blődségek?).

Ez a könyv is alapvetően (ha komolyan vesszük, ami nem könnyű) morális lázadás, hiszen minden jelenkori felkelés elsősorban erkölcsi lázadás az Occupy-tól a Podemoson át a legkülönbözőbb városi felkelésekig. A jogos morális felháborodás nem rejtheti el azonban előlünk, hogy a tőkés rendszer nem egyszerűen csak igazságtalan valami (noha az igazságtalanságok száma végtelen és szemmel láthatóam exponenciálisan emelkedik), amely azonban racionális és ésszerű – hanem maga az önpusztító (értve ez alatt olyan apróságot mint a világ és az emberiség) irracionalitás kvintesszenciája.
Könyvünkben ahol némi kapitalizmuskritikát kapunk is, ott is (a munkáslét dicsőítésének beszédes tényei mellett...) csak arról van szó, hogy a rendszer mintha manipulálna ezt-azt...Úgy tűnik a rendszertől teljesen függetlenül, szerzőink valódi életét elvitte a kiscica. Oh a nyolcvanasok. Mint ’88, a finnek éve. A „modernizmus mesterinek idealizmusa és utópizmusa”: hát igen, ez is divat, a modernizmus visszasírása. Nekünk a provincián ez jutott az ultrabaloldali radikalizmusból: vissza a lakótelepeket! Ahogy Békés Márton mondja a könyvről szóló interjújában: „hiszen onnan jött a punk-mozgalom!” Most térden állva könyörögjünk lázadó szerzőnknek, hogy észrevegye: a punk mozgalom a lakótelepek (persze többek között) ELLEN jött létre, ember!!!!

Másrészről manapság nehezen lehetne azt gondolni (ahogy a szerzők teszik), hogy a „rendszer” (no jó, ők nem beszélnek ilyesmiről mint már szóltunk róla, de hát akkor mi ellen lázadunk fel? Kiborogatjuk a hipszterek rozé-fröccseit? Szegények!) legégetőbb gondja abban állna, hogy a legkülönbözőbb technológiai kütyük, más csábítási eszközök (affluent society ugyi, mert velünk is megesik hogy összevisszaolvasunk mindent) révén szeretesse meg magát.

A jó öreg autoritarizmus előtt szemmel láthatólag nagyon szép napok állnak: korbács jön nem kenyér. A kalács hamisságát átkozók, mert milyen jó volt az igazi fehér kenyér (mint szerzőink) – pozőrök, vagy legalábbis alig tudják hol élnek. 

Ugyan. Mindenki tudja, hogy az ózonlyukat a tőkés rendszer okozza. A gond abban áll, hogy senki nem vállalja azt, amit tenni kéne hogy ne nőjön tovább.  

A szerzők, amit nagy dérrel-dúrral lelepleznek: már régen le van leplezve. Nyugi, még a Szigony utcában is tudják.

Legviccesebb mindebben, hogy a munkásosztály sirató szövegek (vidéki fullcontact proli-punk intézetigazgató szerzőink szerint a „felállás” az „én-identitásokra fésült vizuális, hagyományellenes kultúra elleni mindennnapos, utolsó munkás-kommunitárius válasz lesz” – ez az ami bizotsan nem lesz amúgy, de ez most legyen mindegy) leginkább éppen azokban az óbaloldali lapokban lennének népszerűek, amelyeket a szerzők egyike oly bőséges posztmodern kioktatásban részesített – egy brosúrával és egy divattal ezelőtt.

A dolog néhol tényleg szürreális: a bőséges Tar Sándor idézetek a „pettyes korsókat” visszasíró, hipszter-üldöző, Terror Házi konferencia-huligánoktól arra szolgálnak, hogy ilyeneket írjanak: „a külvárosi kocsmák...mentsvárak, a vitális ellenállás edzőtermei”.

Ez nyilvánvaló őrültség. De még mint gondolat is vérlázító: a két szerzőnk jobban lenézi az általuk istenített szegény prolikat, mint kritikájuk célpontjai, „a liberális posztaktivisták” vagy kik.

Nyilván ennek a nosztalgiának is el kellett jönnie egyszer – a dolog nem is idegen a nemzetközi dolgoktól, de ez nem változtat hamisságán és veszélyességén: attól még mert ellenfeleink (mondjuk: a kapitalizmus + liberális demokrácia hívei) utálnak valamit (jelen esetben a nyolcvanas éveket, a munkás-romantikát, a Jo-jo-Józsefváros nosztalgiát ilyesmit), attól még nem biztos hogy igazunk is van. A mai szubjektivitás kíméletlen leleplezése vajon miért vezetne ehhez a rémes nyolcvanas évek nosztalgiához? A „liberálisok” és a nép szembeállítása – hogy milyen veszélyes ez, nem magyarázzuk.

Közvetlenül idetartozik a  könyvbéli „a férfiről” szóló fejezet: „a férfiak ma eltávolodtak a nemes bosszú, a felállás [a szó az ultrák szótárából származik persze: ki érti hogyan jön ide amúgy....] intézményétől”...”egy férfi kész a harcra, tudja: egyszer el kell menni. Mindig erre készül. Tudja kevés tisztább, és felszabadítóbb mondat van, mint hogy: a férfiak hazajöttek a háborúból”... „[A férfi] szorított és szűkített ruhák nélkül is képes egyben tartani testét és jellemzőjét, söréhez nem igényel rózsaszín szívószálat”...”Az igazi férfi nem misztifikálja tehetetlenségét, megveti a városból vagy a társadalomból, nem vallásos, (poszt)hippi kivonulást, nem kér a puhaság szexizmusából, kérlelhetetlen akarat vezérli.”

Nem is folytatjuk, de ők folytatták oldalakon keresztül ezt a kínos valamit.   

Őszintén szólva, mi vártuk-vártuk, hogy mikor nevetnek ki a szerzők a sorok közül, hogy hülyikék ez csak détournement, vagy legalábbis irónia, semmi komoly. Úgy tűnik, ők azonban mindezt komolyan gondolják: mi meg évek óta nem olvastunk ekkora értelmetlen baromságot (nem is macsó ez, hanem egyszerűen fájdalmas butaság). 

A könyv végén a „katona-munkásokról” szóló oldalak még ennél is bizarrabbak: „a katona testet keres és ölbe veszi azokat, forrókat, eleveneket és megzabolázhatatlanokat, és megváltásra nyitottakat....A katona tudja, Isten a szeretet.”

Azért azt a tanulságot levonhatjuk ezekből a részekből, hogy nem tanácsos olyan emberrel könyvet írni, akinek még nem tűnt fel, hogy véget ért a középkor....

Mert persze igen, fogjuk meg ellenségeink kezét és énekeljük együtt a Dead Kennedy’s-t, de azért nem árt ha leszögezzük: igen, bizonyosan igaz, hogy a „konzervatív” politikai jelző  jelentése némileg megváltozott a múlthoz képest és igen, sok tekintetben nem rossz dolog megvédeni – konzerválni, megőrizni – életfeltételeink legalábbis egy minimumát. De még ebben a műveletben sem igen számolhatunk szövetségeink között a magukat „konzervatívnak” nevező emberekkel. Mert nem nagyon léteznek olyan konzervatívok, akik (legalábbis ha minimális koherenciát megkívánnak őrizni feltett elveikkel) akárcsak valami rózsaszín balosakodó értelemben fegyvertársaink lennének. A baloldalt ért minden kritika ellenére (számunkra ez érinti a szélsőbaloldalt is, szerzőinknek ez terra incognita, szóval hagyjuk), még az a minimális kritika és ellenállás is, amely az életünk teljes gyarmatosítása és kretenizációja ellen érkezik, mégiscsak azoktól az emberektől jön, akik magukat valamilyen értelemben „baloldalinak” vallják...Kéretik ezt nem elfelejteni azért.  

Ha minden az átkozott baloldal hibája, akkor hogyan magyarázzuk meg hogy noha a tőkének ez a liberális-multikulti-hipszter-elitista-akármicsodadenemjó baloldal felelne meg a legjobban, mégis mindenütt a legkeményebb, legreakciósabb (szélső)jobboldal van helyzetben? Minden a „baloldal” (vulgo magyar) hibája? Akik megvetik a kisembereket. Hát igen, de azért ez elég vékony mint magyarázat.

Szerzőink egyszerűen a legkönnyebb célpontra lőnek – „egy férfi” mindig gyűlölte az ilyesmit.    
Mert az  is igen nyilvánvaló mindenki számára, hogy ha a szerzőink által is joggal ostorozott mostani „baloldal” dumája csak a posztmodern kapitalizmus lélekölő zsarnokságának legitimálását szolgája, akkor az is igaz, hogy ha ez a kritika nem érinti a tőkés rendszer alapjait, akkor gyakran rekciós-autoriter irányokba mutat. A könyvnek egy-két fejezetével sincs ez másképp...

Könyvünk egyik kritikusa úgy vélekedk, hogy nem is igen kell az egészet olyan véresen komolyan venni: a munka nem társadalomkritika, hanem irodalmi mű. Nekünk irodalmi értékei iránt vannak kételyeink, de legyen: a könyv kétségtelenül kellemes olvasmány, mely alighanem Békés Márton szép stílusának áldásos hatása (akinek a szintén remek stílusú előző könyve, az „Utolsó felkelés” is köszönhet annyit az „Eljövendő felkelés” című munkának, mint  Schmitt Pál a bolgár embernek, de ez most legyen mindegy).

Igen, tekintsük mindezt a szerzők irodalmi munkássága részének. Ezzel mindenki jobban jár, mintha egy másik kritikus tanácsára hallgatva valamiféle forradalmi műnek, komolyan vehető társadalomkritikai munkának kezelnénk.

Mert a forradalom nem játékszer: „Le rouge et noir, c’est du lourd, ca pèse”. Kéretik komolyan venni. Ha már a kétségbeesés elérte az ATV-stúdióit és Terror Házát – annál jobb. De hát ez nem a ti témátok, stílusotok, srácok. Nagy rátok ez a kabát. Ez nem az a kal. Keressetek magatoknak új hobbit.

Szóljon hozzá!