Mindenkit, még a híres középosztály tagjait is, manapság a lecsúszás lehetősége nagyon is reálisan fenyegeti. Napjainkban majd mindenki joggal tarthat attól, hogy elveszíti a munkáját, a lakását: az Európát mély, tartós szociális-kulturális válságba taszító „válságkezelő intézkedések”, melyek mindenkire hatnak, keverednek a tömeges cigánygyűlölettel. Ahogy a középosztály tagjai egyre inkább fenyegetve érzik magukat a társadalmi lecsúszástól, úgy látják meg saját magukat az európai társadalmak felesleges, társadalom alatti emberének a képében, azaz a „cigányéban” (mely előre is vetíti a „bevándorlók” jövőbeli helyzetét is, ennek jelei teljesen nyilvánvalóak). Ebben az értelemben, ahogy újraéledt a strukturális antiszemitizmus jelensége a globális pénzipacok bírálatában, vagy világot a hatalmában tartó (mondjuk a Bilderberg-csoport, vagy a tradíció kedvelőinek „Cion Bölcsei”) összeesküvésében való hitben, úgy beszélhetünk strukturális cigánygyűlöletről is, amely a saját deklasszálódásunktól, a kriminalitásba vagy az aszociális életmódba való lecsúszásunktól való félelemben gyökereződik – és melynek sztereotíp megjelenése a „cigány”.„Más dolog megérteni, hogy néger vagy egy olyan társadalomban, ahol négernek lenni roppant hátrány, mint felismerni, hogy emiatt a társadalom fogyatékos, nem pedig te – mert ez a tudat még jobban elszigetel ettől a társadalomtól. Ostobáktól vagy őrültektől könnyebb visszavonulni, mint olyan emberektől, akik csak tévedésben élnek.”
(Leroi Jones : A blues népe, 277.)
A nagy Karl Kautsky válaszolt egy évszázada emígyen arra a kérdésre, hogy miért nincs szocializmus az Egyesült Államokban: az ok a fekete kérdés. Hasonlóképpen ha manapság az európai baloldal fájó hiányán kesergünk, aligha hagyhatjuk ki az okok felvázolásánál a bevándorló-kérdést. Azonban ami most már Nyugat-Európában is történik az ún. romakérdésben, az még talán a „bevándorló-probléma” súlyosságán is túlmegy (noha a kettő természetesen úgy is összefügg, hogy a „papírnélküli bevándorlók” helyzete egyre jobban kezd emlékeztetni a cigányok klasszikus, „törvényen kívüli” pozíciójára az európai társadalmakban): a kapitalizmus legutóbbi válságára adott válaszok kontextusában kell értelmezünk a Nyugat-Európában létrejött élénk cigánygyűlölet közös strukturális elemeit.
Hiszen ami Európa nyugati részén (elsősorban Franciaországban és Olaszországban) manapság történik a romákkal, az mindenképpen a legalávalóbb és legcinikusabb politikai propaganda és rendőri fellépés a második világháború (vagy a franciák esetében az algériai háború) óta. Végül is tényleg az algériai háborúig kell visszamennünk, amikor is utoljára előfordult, hogy egy kormány egészen nyíltan rasszista intézkedéseket vezet be egy saját országa területén élő, entikailag meghatározott csoporttal szemben.
Noha az első nyugati cigány-ellenes pogromokra a második világháború után már 1992-ben sor került (Rostockban), a helyzet eszkalálódását azonban Románia, és kisebb részben Bulgária, uniós csatlakozása hozta magával 2007-ben. A 2000-es évek végén Olaszország volt a nyugati romaüldözés központja, a frontvonalon manapság persze elsősorban mégiscsak Franciaország található.
A „romakérdés”
Créteil, Lille, Evry, Lyon, Saint-Priest, Marseille, Saint-Denis…a francia rendőrség razziái több tucatnyi roma tábort számoltak fel az ország területén. Tudhatjuk, a romák vegzálása es kitoloncolása nem újdonság, mi is írtunk már a francia ügyekről. Mára a szocialista kormányzás első teljes évében mintegy 12000 roma otthonát számolta fel a rendőrség (ez rekord, 2010-ben, Sarkozy elnök emlékezetes Grenoble-i beszédének évében, amikor háborút hirdetett a ”bünőzés melegágyának” tekintett roma telepek ellen, ez a szám még csak 3000 volt). A jogtalan kitoloncolások száma több százra tehető. A telepfelszámolásokat büszkén irányító Manuel Valls belügyminiszter népszerűsége persze az egekben, Anne Hidalgo, a szocialista főpolgármester-jelölt (jelenleg alpolgármester) pedig nemrég jelentette ki, hogy „Párizsból nem lesz cigánytábor”....
Furcsa politika az, amely megfoszt valakit a jogaitól, majd még meg is bünteti, hogy szarban van. Furcsa ország az, amely azzal akar segíteni rajtad, hogy még mélyebbre nyomja a fejed a víz alá. Az állam, bármely legyen is a kapitalista kormányzat irányzata, nem hagy fel a szegények és a margón levők öldözésével. Ennek legkönnyebb áldozatai a bevándorlók és a romák.
És ahogy általában, amikor egy kollektív csoportot stigmatizálnak és bűnbaknak kiáltanak ki, egyáltalán nincs szükség arra, hogy a „roma-kérdés” abban az értelmben is létezzen, hogy pontosan definiálható legyen, hogy kiket tekintünk romáknak. Manapság a romániai cigányok, az andalúziai romák, a dél-franciaországi karavános „utazó emberek” hirtelen mindannyian az európai „romakérdés” alanyai lettek. Ez semmi mást nem jelent persze, mint hogy ismét, sokadszorra az etnikai-kulturális megközelítés erősebbnek bizonyult a gazdasági-szociális kérdésfelvetéseknél. A romák hihetelen sokszínűsége miatt persze aligha van olyan „ügy”, amelynek az etnicizálása abszurdabb következményekkel járna: Franciaországban például az eddig a franko-francia adminisztráció világából származó kifejezésnek (gens de voyage) hirtelen etnikai tartalma lett és lényegében a romákat jelenti. Minden kelet-európai tudja, hogy ez menyire abszurd: nem utaznak a romák általában sehova sem. Mi ugyebár elég jól tudjuk, hogy a „nomadizálás” távolról sem a cigányság valamiféle temészetes nemzeti karaktere, hanem történelmi-gazdasági-kulturális körülményekkel magyarázható – a kelet-európai cigányok például a legkevésbé sem nomádok.
Egyébként érdekes lesz megfigyelni, hogy ha egyszer a nyugati államok valóban véghez viszik, hogy minden keleti bevándorló romát visszazsuppolnak, akkor az ottani tapasztalatok milyen következményekkel fognak járni a keleti romák öntudatára. Némileg hasonló lesz a helyzet, mint ami a feketékkel történt az első világháború után: a Franciaországból, a frontról hazatért feketék megtapasztalhatták, hogy létezik másfajta „fehér ember” is, mint az amerikai. Most a Nyugatra vándorolt romák tapasztalhatják meg, hogy vannak társadalmak, ahol a roma-kérdés egyszerűen rasszizmus-kérdése, vagy bevándorlási „probléma”, ahol nem számítanak par excellence „társadalom alatti lényeknek”, mint Kelet-Európában: ennek értelmében Nyugaton nagyon is vannak antirasszisták (a Franciaországra manapság egyre ritkábban jellemző felelemelő pillanatok egyike volt a gimnazisták spontán tüntetése, tömeges gimnázium-bojkottja egyik társuk, egy koszovói roma lány, vérlázító módon végrehajtott – egy iskolai kirándulás alkalmával a rendőrök leszedték társai szeme láttára buszról, hogy családjával együtt repülőre tegyék és kiutasítsák az országból – kitoloncolása ellen). A feketék számára akkor a néma tűrés hagyománya túlságosan fojtogató lett, soha annyi „néger-lázadásra” nem került sor az Egyesült Államokban, mint az első világháború után....
Végül is még maga a „roma” megbélyegzés és üldözés nem kivételes: beszélhetnénk ugyanúgy „illegális bevándorlókról”, „arabokról”, „pakikról", „iszlám vallásúakról”, „a szociális rendszer csalóiról”, „lusta munkanélküliekről”, „külvárosiakról” és így tovább. De azért mégis csak érdekes persze: vajon miért pont a romák? Nyugaton a probléma marginális jelentőségű. Például a 65 millió lakosú Franciaországban 20000-re teszik (legfeljebb!) a Romániából vagy Bulgáriából bevándorolt romák számát, ezek élnek főszabály szerint a nagyvárosok szélén különböző táborokban – ebből lett a már 2010-óta tartó országos probléma, minden bűnözés forrása, a jobb- és baloldali hetilapok elképesztő címlapjai és egyáltalán ez az egész gyomorforgató médiahadjárat és állami vegzálás.
Tíz évvel ezelőtt mondjuk Franciaországban aligha tudta egy átlagember kik is igazában a romák. A manouche kifejezést talán ismerte, ha szerette a jazzt, de hogy Django-nak valami köze legyen mondjuk a szlovákiai éhséglázadókhoz, azt aligha gondolta volna. Ma azonban már néhány nyugati népnek is a kollektív képzeletében szerepet kapnak a romák : lényegében a XIX. századi cigány-(„bohémien”) kép újraformálódása figyelhető meg. 
A „roma-kérdés” ilyetén való kialakulásában némi felelősség terheli különböző roma NGO-kat, civilszervezeteket is – persze az európai kormányokénál jóval kisebb. Mivel a lehető legegyszerűbb (és különböző támogatások elérése miatt praktikus) volt a roma-kérdésből kisebbségi kérdést csinálni: háttérbe szorítva ezzel persze a „kérdés” történelmi, társadalmi, kulturális változatosságát és komplexitását. Végül is ebből a komplex „problémából” két karaketerjegy marad meg az átlag nyugati fejében: a romák Indiából jönnek (tehát, végeredményében, nem európaiak), illetve hogy „évszázadok óta a társadalom margóján élnek” (tehát évszázadok óta problémát jelentenek, nincs ebben semmi új).
Roma kérdés tehát van: mi sem bizonyítja ezt jobban mint hogy roma-pogromok is vannak, melyeket néha a lakosság és „civil” rohamosztagok hajtanak végre (Kelet-Európában), néha maga az állam (Franciaországban), néha a kettő vegyesen (Olaszországban).
A strukturális cigánygyűlölet
A cigányokat érintő sztereotípiák az eredeti jellegzetességüket azáltal kapják meg, hogy a formálódásuk egyidős az európai területi államok és a kapitalista gazdasági mentalitás kialakulásával. A nem letelepült életet élő tagjai a népességnek ekkor váltak egyszerre politikailag ellenőrizhetetlenné a modern államok számára és gazdaságilag improduktívvé a kapitalista termelésben. Ezért van, hogy már a kezdetek-kezdetétől az állami elnyomás áldozatai. Mint ahogy ez magyarázza azt is, hogy a munka fogalmának modern (kapitalista) kialakulása révén a munka és a semmittevés szembenállításának ideológiai toposza különös dinamizmust kölcsönzött ezeknek a sztereotípiáknak.
Ezidáig a cigányok képe a társadalomban grosso modo megfelelt a koldusokénak, a vándorokénak, vagy más nem letelepült életet élőkének. A Felvilágosodás, melyből ered a modern fajelmélet a civilizált és a civilizáció alatti fajokról, hozta magával a cigányokat illető immár rasszista előítéleteket, melyek egyébként már a kezdetektől tartalmaztak némi romantikus bájt is. A „cigány” már ekkor megtestesítette a korlátok nélküli szabad életet is: persze a cigány zene vagy a tánc (vö. pl. a Carmen) is nagyban hozzájárult ehhez a romantikus dimenzióhoz. A cigényellenesség szexuális konnotációit pedig abból eredtek, hogy a vonzó, buja „cigánylány” persze konstruált alakja könnyen szembeállítható volt az erényes háziasszony, feleség és anya, alakjával, mely egyébként a társadalmi reprodukció területén jól kiegészítette az ideális fegyelmezett bérmunkás alakját. Persze, hogy Tamás Gáspár Miklós lakonikus kijelentésével szóljunk: „Mindez lószar. Amikor a fölül lévők elismerik az alul lévők nem racionális, az Ész birodalmán kívül eső erényeit, akkor mindig elnyomásról van szó.”
De tényleg: miért pont a romák?
Mindennek véleményünk szerint két oka van: egyrészt ez a kisebbség olyan régóta stigmatizált, megvetett, a feléjük áradó gyűlölet olyan mélyen beleivódott a társadalmakba, hogy velük szemben tényleg mindent lehet. Nem is olyan paradox módon ez különösen a baloldali kormányok esetén komoly súllyal esik a latba, akik más kisebbségek esetében jóval óvatosabban kénytelenek beszélni és cselekedni: a romákat nem védi meg senki, szervezeteik társadalmi ereje még a többi bevándorlók szervezeteivel sem ér fel, a „balos értelmiség” (mely Nyugaton is egyre népszerűtlenebb persze) csak most kezdi felismerni a romakérdés igaz jelentőségét, mely kérdésnek Nyugaton amúgy igazából nincs is valós társadalmi-politikai tétje (ahogy például az iszlámfóbiának van). Balos kormányok esetében a romák igazi ideális áldozatok tehát.
Másrészről a másik logika, amely romákhoz vezet, a blaszfémai logikája: a politikai blaszférmia úgy működik, hogy úgy törjük szét az erkölcsi gátakat, hogy büszkén és fennhangon folytatunk olyan gyűlöletbeszédet, mondunk ki olyan dolgokat, melyek normális esetben kimondhatatlanok. Ez sokáig a szélsőjobboldal privilegizált területe volt, majd a bevándorlókkal kapcsolatban a jobboldal közkinccsé tette. Ennek egyrészt az volt az előnye, hogy a gyűlöletbeszéd elől legördültek az akadályok (ez volt Sarkozy „komplexusok nélküli” jobboldala, vagy jól tudjuk, hogy a „cigánybűnözés” szó és gondolat egy idő után nem a kurucinfóról, hanem a Fidesz-sajtóból hömpölygött), másrészt az, hogy mindez temészetesen felháborítja és cselekvésre készteti a gyűlölet ellenzőit. Ez egy idő után azonban maguknak a „tabudöntőknek” a malmára hajtja a vizet: az „idealisták”, a „felelőtlenek”, a „nem e világon élők” (”költözzenek ki maguk is a cigánysorra!”) szembe kerülnek a „csendes többség” pártján álló „felelősökkel”, „bátrakkal” és „realistákkal”. A tegnapi rasszistákkal.
A baloldal számára a nagy előny, hogy a romák kerülnek ennek a mechanizmusnak a célkeresztjébe, abban áll, hogy őket még a baloldal lelkiismerte sem védi meg semmitől. Ugyanis a romákról bármit ki lehet jelenteni, semmiféle morális akadály nem áll senkinek az útjában: mindent lehet. Manapság például már igen kevés az olyan rasszista, aki konkrétan a bőrszínből kiindulva vonna le következtetéseket az illető személyiségére. A hetvenes évek, az ún. „új jobboldal” színrelépése óta divat, hogy az etnikai „szemantikai mezőt” felváltotta a „kulturális”: „a bevándorlók problémát jelentenek a nyugati demokrácia számára” (forrás: Konrád György). Vannak népek, vallások, amelyekkel egyszerűen nem lehet együtt élni. Más a kultúrájuk tudniillik. Bár a romákkal kapcsolatban még a mély rasszizmus sem felejtődött el teljesen: a legutóbbi egészen elképesztő „szőke kislányos” botrányok végül is az igen tradícionális előítéletek példátlan erejét mutatták meg a „gyerektolvaj cigányokról” (ehhez a leghíresebb forrás Victor Hugo és „A párizsi Notre-Dame” gyermekrabló „Egyptienne”-je).
Az cigányellenességben, akár az antiszemitizmusban, a rasszizmus és a xenfóbia természetesen fontos helyet foglal el, azonban más, speciális jellemzők is igen komoly szerepet játszanak. A cigényellenességnek a legfontosabb jellemzője az a bizalmatlanság amellyel mindahhoz viszonyul, amit a romák tesznek, vagy mondanak. Minden cigány mindig lop és mindig hazudik.
A téma szakértője Wolfgang Wippermann idéz egy XIX. századi német hivatalos leiratot: „a cigányok természetéből kockázat nélkül lehet általános következtetéseket levonni, akinek velük van dolga, az mindegyiket mérheti ugyanazzal a mércével, mert egy autentikus, igazi cigány prototípusa az összes többinek.” Ez mit sem változott napjainkra, a cigányoknál annyira egyértelmű, hogy „mindegyik ugyanolyan”, hogy a francia „gens du voyage” kifejezének nem is létezik egyesszáma...
Egyébiránt a nomadizmus valamiféle, persze fantazmákkal teli reprezentációja a médiákban valójában nem csupán meg nem értést és megvetést vált ki a média-fogyasztó nem-nomádokból, hanem nagyon is ellentmondásos érzelmeket. A lakókocsik karavánja vagy a városunk szélén levő cigánytábor éppen úgy lehet a szabadság, az állandó úton levés romantikus vágyálmának a képe, mint a keserű gyűlölet forrása, azokkal szemben akik – velünk ellentétben – mindezt megengedhetik maguknak. Noha ennek a poétikus képnek nem sok köze van a nomád cigányok életének valóságához, mégis dühítheti azokat, akik maguk kénytelenek a legképtelenebb társadalmi kényszerek és kötelezettségek (azaz a polgári élet) béklyói között élni.
De azért persze legtöbbször a megvetés, ami dominál. Megvetés egy olyan életforma iránt, melyről fogalmunk sincs, de mindenesetre az szemmel látható, hogy kivonja magát a mi társadalmi kényszereink alól. Ennek a feltételezett életformának a megvető kritikája természetesen azt a célt szolgálja, hogy megerősítse saját életformánk legitimitását. Ahogy Sartre írta elmélkedvén a zsidókérdésről: „az antiszemitizmus nem csak a gyűlölet öröme, szerepet kapnak benne élvezetek is: a zsidót alacsonyabb rendűnek és egészségre ártalmasnak tartani arra is szolgál, hogy megerősítsük a hitünket abban, hogy mi az elithez tartozunk.”
Ez a megjegyzés végül is igaz a cigányellenességre is, azonban talán nem is csak egy nüansznyi különbséggel: a romaellenes beszéd is tartalamazza a szisztematikus megvetés, a saját felsőbbrendűségünkbe vetett hit elemeit, azonban szemben az antiszemitizmusssal, itt a cél nem egy elithez való tartozásunk affirmációja, hanem a társadalmi normáké. „A cigányok nem olyanok mint mi” kijelentés magában rejti a köztünk, nem cigányok között, rejlő társadalmi kohéziót, sőt szolidaritást. A cigányok koszosak – mi tiszták vagyunk, a romák rendetelenségben élnek – mi rendezettek és fegyelmezettek vagyunk, és így tovább. 
Ebben az értelemben a cigányellenesség a fennálló rend fontos garanciája. Így jobban érthető, hogy bármely politikai oldal is legyen hatalmon, maga a közrend az, amely szívesen támaszkodik a cigánygyűlöletre. A cigányellenességnek kétségkívül van egy olyan összetevője is, hogy a „cigányok” megtestesítik a korlátok nélküli szabadságot és a munka nélküli életet. A cigánygyűlölet társadalmi jelensége ebben gyökeresen eltér az antiszemitizmusétól, amely Sartre szerint: „annak az alattomos formája, amit az emberek a hatalom elleni harcnak neveznek” (vagy ugye August Bebel szerint egyszerűen „a hülyék szocializmusa”). Azonban az a lehető legkevésbé sem feltételezhető, hogy a romák irányítanák a hatalmat, vagy akár csak kis mértékben is befolyásolnák azt: a cigányellenesség éppen a hatalmon levők és az alattvalók közti kohéziót szolgálja, ahol az állam időről-időre kezébe veszi a dolgokat, hogy megleckéztesse ezeket a veszélyes nomádokat. A roma a közös ellenség, amely megerősíti a kötelékeket kormányzók és kormányzottak között.
A kapitalizmusban a zsidókat az antiszemiták a hatalomhoz, a dominanciához, a destruktív civilizációhoz kötik, míg a cigánygyűlölők a romákat éppen ellenkezőleg ember-alatti, természeti népeknek tartják. A romák léte minden pillanatban arra emlékezteti őket, hogy létezik élet ezen az átkozott munkatársadalmon túl is. És mégis: mindkét esetben ugyanarról a mechanizmusról van szó, amelyben egyik oldalról a „nem közülünk valók” elleni diszkrimináció vagy akár a fizikai erőszak által kieresztjük a gyűlöletünk gőzét, míg a másik oldalról a külvilágra vetítünk ki bizonyos elfojtott vágyakat. Ezt a mechanizmust az utópia negatív oldalának nevezhetjük – negatívnak, hiszen önmagunk gyűlölete a másik iránti gyűlöletben fejeződik ki. Ha mi nem tudunk önmagunk lenni, akkor másoknak se adassék meg, hogy olyanok legyenek, amilyennek mi szeretnénk válni. A dolog tömeges méreteket is ölthet, hiszen „a boldogság még mindig új eszme Európában”.
Ebben az értelemben a cigányellenesség, szemben az antiszemitizmussal, romantikus rasszizmus: még azt a feltételezést is megengedhetjük talán magunknak, hogy a „cigány” jobban megfelelel – legalábbis a munkatársadalmakban – a tömegek elfojtott boldogság-reprezentációjának, mint a „zsidó”. Mert ha a „munkanélküli élősködők”-toposza közös is mindkét esetben, a cigány alakjához társított sztereotípiák (szentimentális népzene, önfeledt tánc, vigasság, vagy csak egyáltalán a szabadság, hogy fogjuk magunkat és egyszerűen odébbállunk) jobban megfelelnek annak, ahogy a munkatársadalmakban az emberek elképzelik a boldogságot, mint a zsidó fantáziált alakja, azaz a gazdagság, a hatalom, a kifinomult, de „idegen” polgári kultúra stb. Egyébiránt szemben mondjuk az indiánokkal, a polinéziaikkal vagy más „vad”, természeti népekkel, a romák régóta köztünk élnek, így ha már rabszolgákká nem tudjuk őket tenni (mint ahogy a feketékkel történt), legalábbis folyamatos zaklatásnak tesszük ki őket – amelyben a „cigány” alakja persze mindenki számára annak az állandó aggodalomnak is szimbóluma, hogy mi várhat ránk, ha magunk is „aszociálissá” válunk.
Giorgo Agamben tulajdonít alapvető fontosságot a napjainkra állandósult rendkívüli állapotban („ahol nem a kivétel vonja ki magát a szabály alól, hanem magának a szabálynak a felfüggesztése ad helyet a kivételnek”) a római jogból érkező homo sacer koncepciójának. A homo sacer volt az az ember, akit kizártak a rendes joggyakorlat hatálya alól (és persze valójában ezzel be is falazták oda), akit bárki bűntetlenül megölhetett. Agamben jogi kategóriája a modern korban elsősorban a munkakényszerben öltött társadalmi jelentést: a szegényházak, a workhouse-ok példát mutattak a társadalom egésze számára, hogy mi vár a csellengőkre, a dologtalanokra, a csavargókra, mindazokra, akik nem hajlandóak részt venni „a munka világában”. A harmadik ipari forradalommal bekövetkezett változások azonban mindent felforgattak: egyszerűen nem jut munka mindenkinek, egyre több a munka társadalma számára egyszerűen felesleges ember. Azonban ezek veszélyessége mit sem csökkent a fennálló rend számára: őket kötelező közmunkával, a bevándorlókat táborokba zárással, a munkanélkülieket folyamatos megalázással kell rendre utasítani. Agamben jogból érkező kategóriája, mint minden jogi kategória: általános érvényű. A megfelelő ideológiai máztól (amelyben, mint mindig, a rasszizmus marad azért az uralkodó elem) függetlenül figyelmeztetés mindannyiunknak szól. Mindannyian lehetséges homines sacri vagyunk.
A romák ebben a folyamatban az ideális áldozat szerepét töltik be, hiszen (akár csak a zsidók) évszázadok óta a rasszizmus áldozatai, azonban (szemben a zsidókkal) évszázadok óta valóban agambeni értelemben törvényen kívüliek is. A modern korban a cigányok valódi állandósult rendkívüli állapotban élnek, hiszen a nyugati társadalmakban ők a „protestáns etika” és a modern fegyelmező rendszerek abszolút antitézisei. A modern történelemben a cigányok a magától érthetődő homines sacri, mint ezt az évszázadok óta tartó üldözésük bizonyítja. Erről egyébként sokáig még a rasszizmus ellenfelei sem látszottak tudmást venni: a cigány bizonyos szempontból a homines sacri homo sacer-je is. Ebből következően a romák a „normális” emberek számára az ideális társadalmi kontrasztot jelentik: megmutatják számukra, hogy mi lehet a sorsuk, ha kilépnek a sorból, ha „aszociálisak” lesznek, ha azt veszik a fejükbe, hogy „cigányútra” tévednek, azaz úgy viselkednek mint a romák.
Mindenkit, még a híres középosztály tagjait is, manapság a lecsúszás lehetősége nagyon is reálisan fenyegeti. Napjainkban majd mindenki joggal tarthat attól, hogy elveszíti a munkáját, a lakását: az Európát mély, tartós szociális-kulturális válságba taszító „válságkezelő intézkedések”, melyek mindenkire hatnak, keverednek a tömeges cigánygyűlölettel. Ahogy a középosztály tagjai egyre inkább fenyegetve érzik magukat a társadalmi lecsúszástól, úgy látják meg saját magukat az európai társadalmak felesleges, társadalom alatti emberének a képében, azaz a „cigányéban” (mely előre is vetíti a „bevándorlók” jövőbeli helyzetét is, ennek jelei teljesen nyilvánvalóak). Ebben az értelemben, ahogy újraéledt a strukturális antiszemitizmus jelensége a globális pénzipacok bírálatában, vagy világot a hatalmában tartó (mondjuk a Bilderberg-csoport, vagy a tradíció kedvelőinek „Cion Bölcsei”) összeesküvésében való hitben, úgy beszélhetünk strukturális cigánygyűlöletről is, amely a saját deklasszálódásunktól, a kriminalitásba vagy az aszociális életmódba való lecsúszásunktól való félelemben gyökereződik – és melynek sztereotíp megjelenése a „cigány”. És persze ahogy ehhez az antiszemitizmushoz nem is kell feltétlen kiejtenünk a szánkot a zsidó szót, úgy ehhez a cigánygyűlölethez sincs alapvetően szükség romákra. Az is igen valószínűnek látszik, hogy ez a strukturális cigánygyűlölet nem „váltja ki” az antiszemitizmust: a maguk eltérő jellegzetességeivel inkább egymást erősítik.
Integráció és szubverzió
Kelet-Európában a létező szocializmus ugyan erőszakos eszközökkel, de kétségtelenül komoly sikerrel végezte el a romák munkatársadalomba való integrációját. A rendszerváltás volt az első válság melyet a cigányok már a társadalom általános helyzete alapján éltek át. Ez a társadalom legalsó rétegei között létező szolidaritás (melynek Tar Sándor halhatatlan novellái a legjobb bizonyítékai) ki is tartott egy ideig. A mai kelet-európai elképesztő méreteket öltött cigánygyűlölet már a kapitalizmus terméke.
A mai „roma intergráció” sem nagyon vet fel kétségeket aziránt, hogy a puritán, fehér, európai munkatársadalom ma is csak azon cigány előtt áll nyitva, aki legalábbis színlelni tudja, hogy ő is puritán, európai és fegyelmezett bérmunkás. Mindenesetre bizonyosan meg kell tagadnia saját személyének és kulturális értékének nem fehér, nem puritán, nem bérmunkás eredetét. A szocializmus idején valóban lezajló integráció azt azért elérte, hogy akkoriban a legszegényebb cigány is eljutott arra a pontra, hogy úgy gondolta egyszer megéri azt a napot, amikor majd gazdaságilag többé-kevésbé értékes embernek tekintik, majdnem teljesen figyelmen kívül hagyva a bőrszínét (e pompás, bár kierőszakolt feltevés érvénye máig igazolásra vár). 
Mindazonáltal a roma középosztály (legalábbis a médiákban uralkodó) mai erkölcsi hagyománya a kulturális oppurtinizmus és a félelem különös vegyüléke. Olyan hagyomány, amely hajlandó az emberi önérzetet vagy a természetes méltóságot a legközönségesebb társadalmi sérelmek szintjére süllyeszteni. Még csak azt sem kívánják, hogy maguk jellegzetességeivel együtt „fogadják be” őket, minden jellegzetesség jó nekik, amit a többség diktál és az mindig diktál. A roma középosztály pedig maga részéről mindig igyekezett a lehető „legfehérebb roma” jellegzetességeket állítani példának a szegényebb, „barnább” romák elé. Néha az az érzésünk, hogy ezek a romák valóban hisznek a fehér felsőbbrendűség mítoszában (és persze a dologban a legparadoxabb, hogy éppen ez a megfelelési kényszer az alávetettek mentalitásának legfontosabb bizonyítéka és hagyatéka, e szerint a cigányoknak ki kell érdemelniük az egyenlőséget). Bizonyos értelemben valószínűleg azért sem terjed el ennek a nagyon vékony roma középosztálynak a mentalitása a romák szélesebb körében, mert érzik a benne rejlő képtelenséget.
A mai Európában cigánynak lenni már önmagában is nonkonformizmus. Nem akarjuk persze romantizálni vagy túlideologizálni a roma társadalmi különállást, a társadalom domináns értékeinek a romák általi elvetését sem. Mindez persze többnyire kényszer és a mai viszonyok között súlyos hátrány számukra. És persze: „A roma naiv művészet és folklór kultusza csöppet sem ártatlan. Útjába áll az igazi szubverziónak – az igazi fölforgatásnak – , tehát az igazi emancipációnak”.
Hiszen a romákban mégis csak azt szeretjük a legjobban, amijük nincs és ha van igazság a világban, nem is lesz soha: nincs rendőrségük, se titkosszolgálatuk, a romák nem hallgatnak le senkit, és nem is magyarázzák el utána, hogy ez mindenkinek az érdeke, de még rendes médiájuk sincs, vagy más propagandagépezetük, nincs államuk, nem dúsítanak uránt, nincs atombombájuk, nem építenek falat nem létező országuk köré, nem gyarmatosítanak, nem űznek el senkit a hazájából, nem zárják magukat ostoba határok közé, nincs államvallásuk, sem állami ideológiájuk, nem találnak ki és tanítanak az iskolákban valami képzelt hősies történelmet maguknak – egyszerűen a romák olyan közösség, amelyre a jövőben remélhetőleg minden közösség hasonlítani fog.
A romáknak nincs országuk és szemmel látható, hogy nem is akarnak ilyet: nemzetük különböző területeken él, amelyeket magának érez, de ahol nem követel magának valamiféle másokat kizáró szuvernitást. Ki ne szeretne egy ilyen szimpatikus nemzet tagja lenni? Vegyünk egy a valóságban is létező példát: van egy Perpignan (Dél-Franciaország) mellett élő cigánycsalád, mely néha Katalóniába utazik, hogy meglátogassa a família másik ágát, aztán Svájcba, vagy Németországban mennek egy szüretre, hogy aztán visszatérjenek Roussillonba, egy vásározás erejéig. Az ő „lakóhelyük” valóban az a terület, melyet „belaknak”, azaz ahol családi-kereskedelmi-szakmai kapcsolataik vannak: esetükben nem a terület, amely teszi az embert, azaz meghatározza és bezárja egy előre meghározott térbe (állampolgárság, lakóhely, útlevél, személyi igazolvány és bejelentett lakcím), hanem az ember az, aki alakítja a maga számára a teret. A lakóhely végül is mindezeknek a tereknek az összesége számukra, ahol valami dolguk van. Se sorompók, se határok, mert a lakóhely határai a lehető legváltozékonyabbak: a kapcsolataik teszik őket, nem azok alakítják a kapcsolataikat. Ezt a területet nem kell elfoglalni, sem megvédeni – éppen ellenkezőleg: egy ilyen társadalmi létezéshez elengedhetetlen a mozgás szabadsága....Akár csak a valódi élethez.
Az amerikai feketékkel való párhuzam talán nem teljesen hamis: ott is a középosztályosodás zsákutcája hozta el a hatvanasokban Watts-ot, a Black Panthers-t, azaz a kísérletet arra, hogy egy „értelmetlen” társadalmi állapotot felváltsanak egy olyan állapottal, amely értékelni tudná a valamikor nem csak érdektelennek, de szégyenteljesenek is tartott tulajdonságokat. Kísérletet egy „új rendre”, legalábbis a társadalmi szerepek felcserélésére, új értékelvek lefektetésére. Az akkori fekete (főleg azért kulturális) arrogancia egyrészt elősegítette a feketék, mint autonóm társadalmi szereplők elismerését (mi sem hiányzik tragikusabban ma a romák esetében, akik sosem alanyai csak tárgyai a fennálló rendnek), másrészt ma már mindez teljesen érdektelen lenne, ha nem tett volna szert olyan mélységre, amely lehetővé tette, hogy a társadalom egésze felfoghassa. A roma kultúra titokzatossága és zártsága is a védekezés egyik formája, de ha hosszú távon megmaradna titokzatosnak és kizárólagosnak, éppolyan sivár lenne, mint az a kultúra amelytől elidegenedett.
A cigányság maradt az európai lázadó kultúra egyik utolsó megmaradt értéke. Bennük még mindig megtalálható, hogy nem tesznek feltétlenük egyenlőséget az érték és a globális középosztály gyomorforgató értékei közé (az ünnepelt posztmateriális, felvilágosult, világpolgár multitude a romákkal szemben mindig megmutatja mire is képes igazából): hogy ez a mai társadalom aligha tarthat igényt arra, hogy meghatározza mi számít értéknek. A „lumpenburzsoázia” (Claudio Magris), vagy éppen a mai baloldal kapcsán jobb ha lemondunk mindenfajta illúzióról. A nyugati baloldal egyre aggasztóbb és gyakoribb kirohanásai az „idegen munkavállalók” ellen jól jelzik, hogy romakérdésben is mire számíthatunk tőlük. Persze mindez nem független a régi munkásmozgalmi baloldal a „dolgos, tisztességes munkást” idealizáló beszédmódjától, amelyet mindig szembeállítottak a „lumpenproletariátussal”, amelyet a fortiori kiszélesíthetünk a romákra is, akiket az egyre rasszistább ideológiájuk még az autochton lumpenproletariátusnál is keményebben megbélyegez.
Itt és most persze a minimum a szolidaritás a romákkal: nálunk és máshol, most és mindig. A nyugati romákkal kapcsolatban a legalapvetőbb, hogy azonnal hagyjanak fel a táboraik felszámolásával, zaklatásukkal – egészen addig míg nem hajlándóak jobb lakóhelyeket kínálni. Minden kitoloncolást azonnal függesszenek fel. A romáknak (és mindenkinek) alapvető joga van a a szabad helyváltoztatáshoz, a társadalombiztosításhoz, az oktatáshoz, a megfelelő egészségügyi szolgáltatásokhoz.
Mi pedig jól tesszük, ha ismét Tamás Gáspár Miklóssal szólván „arra figyeljünk, ami még láthatatlan. Arra a logikára ügyeljünk, amely még nincs leírva. Azt képzeljük el, milyen társaink volnának a romák és a többi megbélyegzettek abban a testvéri közösségben, amely nem létezik”.
