serment-du-jeu-de-paumeAlighanem valóban egy történelmi korszak végén járunk: az a történelmi blokk melyben az Unió létrejött, véget ért, ahogy az utolsókat rúgja az ezt uraló kulturális hegemónia (az „európaizmus”) ideológiája is. Az organikus válság korában természetesen létszükséglet, hogy a baloldal is porondon legyen: egyelőre úgy tűnik, hogy legalábbis teoretikusan megindult valami. A mozgalmi baloldal számára Európa még mindig nem elsődleges kérdés – a válság mindent maga mögé szorít. Ennek sürgősen véget kell vetni, hiszen túl nagy a tét (nem mellesleg maga a „válságkezelés” módja is): az európai szélsőjobb ma már leginkább éppen az Európa-ellenességének köszönheti a népszerűségét, mint rasszizmusának (hiszen a bevándorló-ellenesség a közkincs részévé vált Konrád Györgytől az európai szakszervezetek jó részéig). Mindez természetszerűen el kell hogy gondolkoztassa az internacionalista baloldalt is. Lehet, hogy tényleg le kell számolnunk Európával? Hogy ha a a neoliberális Unió borzalmas csapdának bizonyult, akkor valóban új utakat kell keresnünk? Hogy véget kell vetnünk annak az evidenciának, hogy az Unió az egyetlen politikai horizont? Hogy éppen az internacionalizmusunk diktálja ezt a kényszerűséget?


serment-du-jeu-de-paume"Egyszerre csak divatba jött félni a nép uralmától, amelyről persze a nép tudott a legkevésbé."
(Szentkuthy Miklós: Cicero vándorévei)

 


„Európa” talán soha nem volt még ennyire jelen napjaink a politikai-társadalmi vitáiban: a válság „kitörése” óta nem telik el hónap, hogy ne legyen részünk a melodramatikus összejövetelekben, ahol (hajnalig tartóan!) vitatkoznak, egyezkednek, válságmegoldanak, világot mentenek kedves európai vezetőink – hogy aztán pár hét múlva minden kezdődhessen elölről. A társadalmi reménytelenségbe süllyedt kontinens állapotát látva a pánik persze indokolt.  Paradox módon azonban szinte sohasem esik arról szó, hogy túl a semmitmondó intézményi vitákon („népek Európája”, „föderalizmus” és így tovább) és a súlyos gazdasági-politikai-kulturális-szociális hanyatlás tényének leszögezésén, valójában mivé is vált az Európai Unió.
A jelenség nem véletlen. Egy széles horizontú Európa-kép megrajzolása aligha hozhatna magával más következtetést, mint hogy a válságban levő Unió nem más, mint egy olyan (egyébként távolról sem lassuló,sőt) integráció terepe, ahol az egyre radikalizálódó neoliberális reformok mindinkább megszabadulnak minden demokratikus béklyótól. Másképpen szólva az Unió ma nem más, mint a demokrácia háttérbe szorítása abból a célból, hogy Európa népei mind jobban kiszolgáltassanak a tőke értékesülési folyamatai érdekeinek.
Mindez természetszerűen el kell hogy gondolkoztassa az internacionalista baloldalt is. Lehet, hogy tényleg le kell számolnunk Európával (1)? Hogy ha a a neoliberális Unió borzalmas csapdának bizonyult, akkor valóban új utakat kell keresnünk? Hogy véget kell vetnünk annak az evidenciának, hogy az Unió az egyetlen politikai horizont?  Hogy éppen az internacionalizmusunk diktálja ezt a kényszerűséget? 
Alighanem valóban egy történelmi korszak végén járunk: az a történelmi blokk melyben az Unió létrejött, véget ért, ahogy az utolsókat rúgja az ezt uraló kulturális hegemónia (az „európaizmus”) ideológiája is. Az organikus válság korában természetesen létszükséglet, hogy a baloldal is porondon legyen: egyelőre úgy tűnik, hogy legalábbis teoretikusan megindult valami. A mozgalmi baloldal számára Európa még mindig nem elsődleges kérdés – a válság mindent maga mögé szorít. Ennek sürgősen véget kell vetni, hiszen túl nagy a tét (nem mellesleg maga a „válságkezelés” módja is): az európai szélsőjobb ma már leginkább éppen az Európa-ellenességének köszönheti a népszerűségét, mint rasszizmusának (hiszen a bevándorló-ellenesség a közkincs részévé vált Konrád Györgytől az európai szakszervezetek jó részéig).  
Az európai elitek teljesen indokolatlan önelégültsége már olyan szintet ért el, hogy fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy vajon zavarja-e őket egyáltalán az a példátlan bizalomvesztés amelyben részük van? Manuel Barroso, Mario Draghi, Olli Rehn, vagy éppen Gurmai Zita nyilatkozatait olvasván, elégedett, önbizalommal teli mosolyukat láván, úgy tűnik nemigen. Mintha valami buborékban élnének, ahová nem is jut el a külvilág zaja – igaz ők maguk sem függenek ettől a külvilágtól.
A mai európai ideológiát igaztalan lenne leírni pensée unique-ként, hiszen vannak viták – azonban ezek a disputák különösen vigyáznak arra, hogy ne érintsenek semmi lényegeset. Az európai uniós médiák a lehető legnagyobb óvatossággal visszhangozzák ezt a szörnyű újbeszélt – elsősorban persze azért mert ezek a médiák  (y compris a Magyarországon megváltóként várt felszínes, végletekig unalmas Euronews) kormánypártiak, az Európai Bizottság finanszírozza őket, ahogy a napi- és hetilapok „Európa-mellékleteit”, a TV-csatornák „Uniós magazinjait” és így tovább.  
Az euro-konformizmus még rémisztőbb az egyetemi tanszékeken (2) és a nagy semmit kutató think tankokban (3). Valójában ez a szánalmas semmitmondás amely megakadályozza a valódi vitákat Európáról. Ma aligha van unalmasabb, reakciósabb, üresfejűbb, konformistább, mindenfajta képzelet híján levő ember, mint egy büszke európai polgár.
Az európaiság kiüresedése magának az Európai Uniónak a műve, hiszen nem mindig volt ám ez így, de nem ám. Ahogy Perry Andrson mondja új könyvében: „az Uniót érintő jelenkori diskurzus alighanem jóval kevésbé autentikusan európai, mint a két világháború közötti, vagy akár az 1914-et megelőző európai kulturális élet. Manapság nem nagyon van olyasmi, mint mondjuk a Sorel és Croce közti levelezés, vagy Larbaud és Joyce együttműködése, Eliot, Curtius és Mannheim vitái, vagy akár Ortega y Gasset és Husserl disputája; hogy most ne is szóljunk a II. és a III. Internacionálén belüli gondolkodásról. Az értelmiségiek jóval szűkebb és kevésbé intézményesített csopotot alkottak, azonban sokkal inkább részesei voltak egy közös humanista kultúrának.”(4)   
A baloldal európai eszmélésének persze az európai egységesülési folyamat történetének értékelését is érintenie kell – melyhez már szilárd történeti és elméleti alapokkal rendelkezünk. Ma már jól tudjuk, hogy noha természetesen a II. világháború utáni Európa pacifikálása létkérdés volt, azonban ebben maguknak a népeknek a lehető legkisebb szerep jutott: Európa „alapító atyáinak” együttműködése nem a „népek barátságának” szimbóluma volt, hanem egy transznacionális elit akciója, melynek sikere elsősorban az Egyesült Államok stratégiai érdekeinek, a nemzeti tőkés osztályok politikájának, német-ügyeknek és még sok minden másnak az eredője volt.  
Ma már ez persze majd hogy nem mindegy – de nem teljesen. Egyrészt mindennek leszögezése megszabadít minket egy intellektuális és gyakorlati béklyótól: attól a legendától, hogy „a nemzetek állama a nacionalizmus, a gyűlölet és a háború melegágya”, míg „Európa a békéé és a haladásé” (és persze ennek örök pandantjától: „az Unió ellenzői, kritikusai nacionalisták”). Előbbi még igaz is lehet, azonban elkendőzi a lényeget: mindennek nem sok köze volt az integráció igazi történetéhez. És ez el is vezet minket a dolog másik oldalához: túl a fentebb említett politikai érdekeken az európai intergáció (sőt bizonyos szempontból az egész 1945 utáni politikai berendzkedés) elsősorban és mindenekelőtt a népszuverenitás gyakorlásának jelentős háttérbe szorítását jelentette.
Tulajdonképpen egész Európának érdeke, hogy az „európai mítosszal” való szembenézés az internacionalista baloldal oldaláról (és ne a nacionalista szélsőjobb részéről) történjék meg. Ennek az „európai mítosznak” (az „európaizmusnak”) a léte önmagában természetesen nem lenne probléma: minden nagyszabású tervnek szüksége van saját magának, a környező világnak, a benne elfoglalt helyének és így tovább, egy sajátos reprezentációjára. A gond az, hogy ez a reprezentáció ma már komoly akadályt jelent a valósággal való szembenézéshez, egy olyan álomvilágot teremtett, amelyben talán már a brüsszeli technokraták sem hisznek, amely recseg-ropog és elég nagy robajjal fog végleg összeomlani  – ellenben nem áll más reprezentáció a rendelkezésünkre.
Komoly gondot okoz az is, amit a nagyszerű Stathis Kouvélakis az „európaizmus” sötét oldalának (5) nevezett: a európai elitek egyre ideológikusabb és üresebb fecsegését jól kiegészíti a „Dél” országait megbélyegző rasszista klisék újjáéledése „Északon” (6).  Ebből a szempontból is joggal tehetjük fel a kérdést: vajon kik az igazi „nacionalisták”, „Európa-ellenségei”? Azok, akik hipokrita módon szónokolnak az európai egységről, miközben lusta, tolvaj, korrupt „déliekről” mesélnek („tücskök és hangyák”, ahogy Balázs Péter okleveles európéerünk mondta oly szépen a múltkoriban), vagy azok, akik szerint ez így nem mehet tovább?
Az „európaizmus”, a békének és a népek barátságának olyan nagy diadala volna, hogy a német kancellárt elkeseredett görög tüntetők náciként ábrázolják, vagy hogy az „északi” elitek és sajtójuk egy részéből ömlik a „déli” népek iránti alig leplezetten rasszista előtéletek sokasága (7)? Ráadásul aligha kétséges, hogy Európa jövöje éppen azon múlik, hogy sikerül-e létrehozni egy valódi szolidaritáson alapuló közösséget, vagy továbbra is megelégszünk olyan jogi keretekkel (melyek ráadásul alapvető jelentőségű politikai – távolról sem csupán technikai jellegű -  döntéseket vonnak ki a néphatalom befolyása alól), melyek nem tesznek mást, mint egyre élesítik a gyilkos konkurrencia-harcot a népek és országaik között? 
Az európai béke és barátság legnagyobb hívei által irányított Unió intézmények, államok és ami még rosszabb, nemzetek közti acsarkodás színterévé vált: igazi finnek és minden bizonnyal kevésbé igaziak; erősődő szélsőjobb mindenfelé; fasizálódó jobboldal; fasizálódó baloldal; az új Marcel Déat, akit nem kirúgnak a Szocialista Pártból, hanem belügyminisztert csinálnak belőle; németek görögök ellen, dánok akik az életről adnak leckét az olaszoknak és persze a romák, mindenki célkeresztjével a homlokukon.
És akik mindezt okozták, most forgatják a szemüket és moralizálnak.
Ez az Unió magának Európának vált a legnagyobb ellenségévé.  Ha Európának ilyen barátai vannak, mint a jelenkori leghangosabb európéerek, akkor nincs szüksége ellenségekre.  
Hányingert keltő, évtizedek óta tartó érzelmi zsarolásuk, hogy „ez vagy a káosz”, hogy „a nacionalizmus”, vagy a „békét elhozó Unió” - nem működhet többé. Alaposan ki kellett fogyniuk minden komolyan vehető érvből (és jól tudjuk, hogy tényleg ez a helyzet), ha ez az összes gondolatuk egy olyan Unió felépítése és fenntartása mellett, melyet maguk a népei gyűlölnek. Ezeket az érveket látva komoly kedvünk támad végre kipróbálni a „káoszt” – ami persze nem más, mint egy más rend, mint az övék.


A „demokratikus deficit”, mint a demokrácia tagadása


„A népi nyomásgyakorlás visszaszorítása, vagy általánosabban a mély bizalmatlanság a népszuverenitás iránt kimondatlanul benne rejlett az európai integráció kezedeti lépéseiben éppúgy, mint Nyugat-Európa 1945-ös politikai újjáépítésében. (...) Az európai elitek a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején tudatosan döntöttek egy restriktív demokrácia mellett – és az Európai Unió a kezdetektől fogva ezen a bázison működik” (8). Mindehhez még hozzátehetjük a nácizmus tapasztalatát, a hidegháborús körülményeket (lényegében a status quo konszenzusába nem illeszkedő baloldalt sehol sem engedték hatalomra jutni), a totalitarizmus elmélet sikereit vagy éppen a rendszert meghatározó többnyire kereszténydemokrata poltikusok meglehetős bizalmatlanságát a népszuverenitás iránt, hogy egyérteművé váljon: a világháború utáni Európában a demokrácia egy meglehetősen korlátozott rendszere került uralomra.
Így volt ez nemzeti szinten is, azonban az európai integráció szintjén ez még nyilvánvalóbbá és radikálisabbá vált. Valójában egy politikai-gazdasági szervezet irányításának hierarchikus elrendezése sohasem csupán technikai, semleges kérdés: az integráció, a szupranacionális szervezet, végső soron a föderáció, elsőszámú előnye volt az elitek számára, hogy a népszuverenitáshoz azért mégiscsak közvetlenül kötődő állami, közhatalmi döntéseket a lehető legjobban semlegesítsék a legfontosabb területen: a gazdaságpoltikában.
rise upjpgNem csak (és elsősorban nem) arról volt szó, hogy az államok önzését ellensúlyozzák egy „racionális”, európai döntéshozatalban. Ez elsősorban ideológiai ügy volt: a tőke szabadságának kérdése. Ahogy az európai föderáció híve, Friedrich von Hayek (9) oly őszintén megfogalmazta: „aligha kétséges, hogy a gazdasági aktivitás regularizációja jóval nehézkesebb lesz egy föderáció központi kormánya számára, mint nemzetállami kormányok esetében.  És mivel az államok hatalma egy föderációban maga is jóval kisebb, a gazdasági életbe való állami beavatkozás, melyhez úgy hozzászoktunk, egy ilyen stuktúrában maga is lehetetlenné válik”.
Természetesen egy ilyen rendszer kiépítése nem ment gond nélkül (éppen mert vaskosan hatalmi kérdésekről volt szó), maga is jó pár évtizedet vett igénybe (és még nem is fejeződött be), a teljes piaci szabadság és verseny elé az államok számtalan korlátot állítottak (ezek az európai szlengben a derogatívák). Mindenestre ez nem változtat azon a tényen, hogy az egész európai integrációt alapvetően határozta meg az „ordoliberális” rend hívei legszomorúbb tapasztalata a két világháború közötti korszakból: a népi nyomásgyakorlás és végeredményben a közhatalom bevatkozása a gazdaságba. Mint ahogy az is nehezen tagadható, hogy ezt az európai integrációs folyamatot az ordoliberális ideológia fazonírozta: ebben a „deformálatlan” verseny ideája egyszerre felelt meg a gazdasági hatékonyság követelményeinek és a szabadság morális igényeinek. Ez a szabad verseny egy olyan intézményi rendnek köszönhetően realizálódik, melyben a piaci szabadságot „demokrácián túli” intézmények garantálják (ez tulajdonképpen maga az egész EU-s intézményrendszer!). Az integrációs folyamat maga pedig nem más, mint ennek a politikai tervnek a lassú formálódása, megvalósulása.
Ahogy Werner Bonefeld fogalmaz: „az európai burzsoázia elfogadta a tömegdemokráciát, de ahelyett, hogy rendőrállami módszerekhez fordulna, hogy ennek a gazdaságba való beavatkozását megakadályozza (ahogy ezt Rosa Luxemburg jósolta), inkább úgy tartja féken ezt a veszélyt, hogy intézményi korlátokat állít elé: ez jelenti az európai integáció lényegét. (...) Az európai közösség létrehozását úgy kell felfognunk, mint „preventív ellenforradalmat” a demokratikus többség, azaz az európai munkásosztály ellenében.” (10) Vagy Enzo Traveso kifejezésével „az 1914 és 1945 közti európai polgárháború” (11) megmaradt a burzsoázia számára negatív referenciának – maga az integráció nem más, mint ennek a polgárháborúnak a lezárási kísérlete más eszközökkel.
Az „európai szint”, éppen „nemzetek feletti” (értsd: államok feletti) karaktere miatt, egyszerűen függetleníti magát az államokban nagyon is zajló gazdasági-politikai küzdelmektől és azok aktoraitól. Éppen az történt, amit Hayek oly bölcsen javasolt és jósolt: az Unió a neoliberalizmus, a „szabad piac” a demokráciától, a közhatalomtól megszabadult szűz földjévé vált. Az európai integráció olyan poltikai konstrukció, amely mintegy megelőző csapások révén teljesen függetlenítette magát a népszuverenitástól.                  
A sokat és olyan őszintétlenül emlegett „demokratikus deficit” az Unióban nem egy megoldandó probléma, vagy egy hiátus, hanem maga a megoldás része, az integráció legfontosabb jellemzője. A demokratikus gondok nem 2005-ben kezdődtek (amikor a francia és a holland néppel közölték, hogy „tévedett” és explicit ellenzése ellenére – máshogy, más néven – lenyomták a torkán az európai „alkotmányt”), hanem már ott voltak a kezdetek kezdetéttől, azonban nem mint az integráció sajnálatos hiányosságai, hanem mint legfontosabb konstruáló tényezői. A helyzet akkor vált egyre tarthatalanabbá (persze mihez képest, hiszen a helyzet most is fenntartható), amikor a végleg neoliberális irányba forduló integráció (12) nyíltan hadat üzent nem csak népei érdekeinek, hanem véleményének is: azaz a népszuverenitásnak.
A „demokratikus deficit” valójában a demokrácia tagadása.
További kérdéseket vet fel a „demokratikus deficit” valódi jellegéről, hogy az Európai Uniónak nincs is a szó szoros értelmében politikája (ezért olyan álságos azon lamentálni, hogy az európai parlamenti választások „nemzeti karaktert öltenek”, mi mást öltenének, ha amúgy semmilyen tétjük sincs: ráadásul maga az EP is fennállása óta nagykoalíciós alapon működik): azaz nem folynak, mert nem folyhatnak jelentős téttel bíró viták -  jelentősek, mert döntések következnének belőlük - olyan kérdésekről melyeket normális esetben éppen a  demokratikus választások döntenek el. Az EU legfontosabb kérdései nemzetközi szerződésekbe foglaltak, azaz alkotmányos erővel bírnak. A közhatalom körébe tartozó legfontosabb kérdések lényegében megváltoztathatatlanok (és ide sorolhatjuk a teljes gazdaságpolitikát), jóllehet a politikai demokrácia per definitionem azt jelenti, hogy mindezek a problémák újra és újra felvethetőek és persze más megoldások születhetnek rájuk – ha a néphatalom úgy dönt.
Az pedig már ezeknek a szerződéseknek a tartalmából fakad, hogy az Európai Unió nem „konjunkturálisan” jobboldali, hanem alkotmányosan (13). Az európai elitek számára maga a demokratikus folyamat „bizonytalansága” (azaz értelme:  azért kérdezzük meg a népet bizonyos dolgokról, hogy döntsön – mely döntésnek a tartalmát sosem láthatjuk előre) az igazi probléma. Elbizonytalanítja a piacokat (14). Ami azonban bizonyosság lenne egy jelenkori demokratikus folyamat végén, azaz hogy a mindenkinek elege van a megszorításokból és ebből a neoliberális Európából – az a bizonyosság ellenben nem felel meg elitünknek. Jobb elkerülni az ilyen kellemetlen meglepetéseket.


Válság és  „válságkezelés”


A hírhedt Delors-jelentés (1989), majd persze a Maastrichti-szerződés azt hozta magával, hogy az „európai egységesülés” folyamata kivonta a teljes monetáris politikát a demokratikus ellenőrzés alól: európai újbeszélül ez a „jegybankok függetlensége” (értsd: a népszuverenitástól való függetlensége), mely egy szinttel feljebb, az Európai Központi Bank esetében még explicitebb. Mindennek gyakorlati haszna is van az európai elitek számára: „annak a valószínűsége, hogy egyes csoportok Európán belül közvetlenül a Monetáris Uniót tekintenék gazdasági gondjaik forrásának és közvetlenül ellene lépnének fel – igen csekély.” (15) Egyébként egyetlen ország volt, ahol valódi komoly viták, felvilágosító kampányok folytak az euró-bevezetéséről: Svédországban (itt egyébként el is utasították). Valójában az euró más a kezdetektől, mint a költségvetési fegyelem és a bér letörésének eszközeként (is) funkcionált azzal, hogy a pénz leértékelést lehetetlenné téve maga a munkabér vált az egyetlen módosítható tényezővé. A monetáris politikának a teljes depolitizálása központi jelentőségű: ha az árfolyam-politika lehetetlenné válik, a munkabér válik a nemzeti gazdaságok egyetlen stratégiai változójává a válságok „kezelésében” (ezt nevezik, azaz a bérek csökkentését és a munkanélküliség növelését, eufémisztikusan „belső leértékelésnek”) – ma már mindenki látja, hogy mivel jár mindez (16).  A munkanélküliség és a prekaritás felfalja társadalmunkat.
A válság lefolyása (17) közismert mindenki számára: a tőkés rendszer az utóbbi két évtizedben példátlan adósságokat halmozott fel – lényegében a tőke értékesülése a hiteleknek volt köszönhető. A 2008-as pénzügyi válság kirobbanása nyomán az államok, hogy „megmentsék a pénzügyi rendszert” ebből a magánadósságból államadósságot csináltak. Most a költségvetési megszorítások, az egyre növekvő adók, a csökkenő bérek és még ezer dolog képben a kormányok benyújtják a számlát a népeiknek, hogy legyenek szívesek kizetni az előző évtizedekben minden valós értéktermelés nélkül létrejövő profitokat. Ráadásul ezeknek az államadósságoknak a felrobbanása  vitathatalanul (18) a pénzügyi válság következménye, az európai népek nem döntöttek minderről, nem proftáltak belőle és nem tehetőek felelőssé érte. Logikus hát, hogy nem is fogják kifizetni.
Ma már azoknak, akik olvasnak nem magyar nyelvű sajtót is közhelyszámba mennek a következő dolgok: tovább fokozza a gondokat, hogy maguk a központi bankok azok, amelyek muníciót nyújtanak a bajban levő országok (és persze mindenki más) elleni spekulációhoz, azzal, hogy példátlanul alacsony kamatlábakkal nyújtanak hiteleket bankoknak, melyek aztán ezt a pénzt jóval magasabb kamatot fizető államoknak nyújtják hitelként. Valójában a kormányoknak nincs más tervük ennek az egész hóbelevancnak a megoldására, mint visszatérni a bussiness as usual állapotához és basta.
Na ez az, ami lehetetlen. Maradnak hát a megszorítások.
Mivel az európai növekedést elvitte a kiscica és úgy tűnik nem is nagyon akarja visszahozni, ezért a különböző országok munkahelyteremtő programja nem lehetséges más úton, mint a szomszédai és más európai országok munkahelyei kárára – annál is inkább, mert az európai országok külkereskedelmének a kétharmada-háromnegyede az Unión belül történik. Ugyanez a helyzet a versenyképesség növelésével,  vagy éppen a „német-modell” átvételével.
A versenyképesség növelése: háború Európa népei között.
De ettől még a dolog pörög s pörög: a közszolgáltatások szétverése, az itteni munkahelyek leépítése, a társadalombiztosítás kivéreztetése (elsősorban a vállalatoknak nyújtott példátlan kedvezmények révén), a nyugdíjból éhbér és/vagy privilégium, privatizáció ami a csövön kifér, a munkaerőpiaci szabályok fellazítása, dereguláció mindenfelé...A kétség árnya sem vetülhet többé arra, hogy mi folyik itt. Nem először fog előfordulni, hogy amikor az Uniónak sikerül végre valamit „koordinálttá tennie” (itt a megszorítási politikákat): akkor az rosszabb, mintha semmi sem történt volna.
Mégiscsak elképesztő ez a teljes ideológia elvakultság, amely a mai elitünket jellemzi: nem működtek a megszorítások? Tegyük még radikálisabbá azokat! De úgy tűnik, hogy a folyók még mindig rossz irányba folynak. Amúgy talán most a megszorítások „nyugodtabb korszakába” léptünk – noha a válságon ez sem fog segíteni (19).
A „válságezeléshez” használt neoklasszikus közgazdaságtan mára nagyjából annyira vált hasznossá, mint az asztrológia: legalább a 2008-as válság óta egyértelmű, hogy ez az iskola teljesen hátat fordított a valóságnak, lényegében ideológiai előítéleteket visszhangoz némi tudományos csomagolásban (elsősorban mikorökonómiai matematikai formulák révén). A problémát persze az okozza, hogy egy ilyen ideológiaval szemben mit sem segít, ha rámutatunk, hogy tanai köszönő viszonyban sincsenek a valósággal: ez, vagy éppen teljes diszkreditálódása a népek szemében, nem akadályozza meg ugyanis, hogy hívei évtizedek óta alapvetően befolyásolják a politika alakulását. A válság pedig mit sem változtatott azon, hogy még mindig ennek az iskolának a dogmái töltik meg az újságok gazdasági rovatait, a legkülönbözőbb internetes fórumokat, vagy éppen a TV-stúdiókat, azaz determinálják a politikai osztály látásmódját.
De mindazonáltal mindez nem igazolja azt, hogy a a neoklasszikus doktrína alkalmazása okozta volna a válságot! Ez újszerűségének és jelentőségének alapos túlbecsülése lenne. Az igaz problémát az okozza, hogy az elmélet nem hogy nem látta előre a válságot, hanem még most is képtelen pontos érzékelésére (20).


Az internacionalista ész csele


Még a magunkfajta internacionalisták számára sem elhanyagolható tény, hogy a hírhedt Trojka (az Európai Bizottság, az Európai Központ Bank és az IMF) az államaadósságok teljes megfizetésére irányuló különböző válságkezelő megoldási javaslatai, melyek egyszerű diktátumok, nem csupán nyomorba, társadalmi-kulturális visszaesésbe, politikai válságokba taszítják a népeket, hanem lábbal tiporják az országok szuverenitását is. Nem véletlen, hogy a hetvenes évek óta nem látott masszív, milliós népmozgalmak elsősorban temészetesen osztályharcok, de nem is annyira másodsorban antikolonizációs küzdelemek is: az euró-zóna periféria lázadásai a Szent Szövetség Európája ellen (21).
Még mindig igazak Nicos Poulantzas híres sorai: „jóllehet a népi mozgalmak harcai sokkal inkább mint valaha, alapvetően a világban zajló konkrét konjunktúrák által meghatározottak, és a világszinten érvényesülő termelési viszonyok valamint a munka szocializációja objektíven megerősítik a dolgozók nemzetközi szolidaritását, addig magukban a harcokban még mindig a nemzeti formák a meghatározóak.” (22)  
greveAmíg az elitek remekül szervezettek és hatalmasak európai szinten is, addig a baloldali szrvezetek és társadalmi mozgalmak széttagoltak és alapvetően a nemzeti politika ritmusába ágyazottak. Nem rendelkezvén semmiféle intézményes eszközzel az európai stratégiai döntések szintén, befolyásuk az európai „napirend” meghatározására lényegében nem létezik  – éppen azért van, hogy az integráció majd minden döntése hátrányos számukra. Alighanem – hangsúlyosan időlegesen! – egy recentrage, a politika fókuszának átértékelése, a nemzeti keretek újra megerősítése, ahol a demokratikus népi nyomásnak még szerepe lehet, az Unió befolyásolási lehetőségeinek visszaszorítása: elkerülhetetlennek látszik.
Mint ahogy ma már az is egyértelmű, hogy egy baloldali fordulat végrehajtásában nem számíthatunk az európaizált „baloldali” elitünkre. Mikor fogja Daniel Cohn-Bendit, az Európai Szocialista Párt, minden idők legreakciósabb Európai Bizottságának szélsőbaloldali (marxista!) tagja, vagy bárki ebben a gyomorforgató nomenklatúrában, hogy elég? Ha privatizálják a társadalombiztosítást? Ha engedélyezik a gyermekmunkát (versenyképesség!)? Ha a Szent Szövetség behívja a kozákokat Athénba?
Ez reménytelen.
A kérdés, hogy mi a távlati célunk ezzel a „nemzeti fordulattal”. Az „internacionalista ész csele” nem más, mint látszólag valamiféle nemzeti (állami) függetlenséget képviselni (24) - illúzió, naivitás és persze mindenféle nacionalizmus nélkül. Azt sem árt szemünk előtt tartani, hogy a „hegemónia”, a „bürokratikus cézarizmus”  elsősorban nemzetállami jelenség, mindennek semmi köze az Európai Unióhoz.  Másrészről a nemzetállami keretek jól tudjuk, hogy a lehető legkevésbé jelentenek garanciát egy baloldali politika számára (25): az igen kevéssé „európai” Nagy-Britanniában, teljesen függetlenül az EU-tól, olyan cinikus osztálypolitika érvényesül, amelyre talán még Thatcher alatt sem volt példa. És persze semmi sem indokolja, hogy különösebb illúzióink legyenek a nemzeti keretek között zajló kampányokkal szemben: a legutóbbi baloldali fordulatot emlegető jelölt, a francia François Hollande olyan szemérmetlenül hazudozott a kampányában (26), hogy újra értékelni kezdtük a hasonló módszerekkel győzedelmeskedő François Mitterrand-t, aki legalább tényleg megpróbálta... 
Az is elég valószínűnek tűnik, hogy bizonyos protekcionizmusra is szükség lesz azokban az országokban, melyek a harc élén járnak. Azonban ekkor már nem a megszokott protekcionizmusról lesz szó, nem az adott ország tőkéseinek juttatott kedvezményekről, melyekkel előnyt kovácsolnak a nemzetközi konkurenciaharcban, hanem egy olyan protekcionizmusról, amely a társadalmi átalakulás vívmányait védi. Ráadásul ez a protekcionizmus nem bezárkozó, hanem éppen ellenkezőleg az általánossá válás felé tör, és ezzel persze önfelszámoló: amint a szocális vívmányok más országokban is érvényre jutnak, többé semmi szükség nem lesz rá. És persze hatalmas különbség az is, hogy ezek a szociális intézkedések  (a klasszikus  protekcionizmus gyakorlatával gyökeres ellentétben) annál hatékonyabbak lesznek, minél inkább általánossá válnak más országokban is.
A mostani Unióval való szakításnak mindig tartalmaznia kell egy másik Európa ígéretét. Egy új hegemónia létrehozatala lehet ma a „közös program”. 
Az igazi internacionalisták ma Unió ellenesek. Ezért minden baloldali poltikának vállalnia kell a bátorságot, hogy megszegi az európai szabályokat, hogy javasolja azok megváltoztatásait, hogy akár felveti az Unióból való kilépés kérdését is (többnyire persze taktikai okokból).
Ezt a fordulatot elsősorban a különböző országokban zajló osztályharcok eltérő ritmusa indokolja. Ezt nem – vagy csak kis részben – az eltérő történelemi hagyományok okozzák, hanem magának a kapitalizmusnak az eltérő szintű „fejlettsége” a különböző országokban.  Ezek az eltérő jellegezetsségek más-más temporalitást adnak az osztályviszonyoknak és az osztályharcnak. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ezek a harcok felétlenül aszinkronban lennének egymással, sőt! Az 1848-as népek tavaszától az 2011-es arab tavaszig (most nem beszélve 1968-ról, vagy éppen az 1917 és 1923 közti forradalmi hullámról) terjedő történelemi tapasztalatok birtokában joggal szögezhetjük le, hogy a szabadság és az egyenlőség nagyon is ragályos eszmék. Megtáncoltatni az urakat mindig népszerű.  Az internacionalista ész csele éppen abban áll, hogy a nem feltétlenül szinkronban levő nemzeti osztályharcokat egy nevezőre hozzuk a nagyon is közös történelemi tapasztalattal. Ha igaz, hogy minden nemzeti mozgalomnak számolnia kell a nemzetközi környezet nyomásával, akkor az is feltehető, hogy ezeknek az egyes nemzeti mozgalmak is komoly hatásuk lehet magára a nemzetközi környezetre. Ezért, ha ma a baloldal úgy dönt, hogy zászlajára tűzi az ezzel az Unióval való szakítás gondolatát, akkor azt két (egymással szorosan összefüggő) okból teszi: egyrészt abból a szükségszerűségből, hogy a demokratikus politika terepe még mindig a nemzetállam, ahol elsősorban meg kell vívnia harcait, másrészt jól tudja azonban, hogy mindez csak egy kötelező szakasz a fő küzdelem előtt, amely nem lehet más, mint nemzetközi. Ennek az első szakasznak a dinamikája, a megtalált új eszközei, a társadalmi szerveződés felfedezett új formái – mindenképpen rezonálni fognak az adott országon kívül is. És persze éppen ez a cél.      
Az „európai polgárháború” távolról sem ért véget. Ideje visszatérni a harctérre.

Jegyzetek:

(1)  Természetesen ellenfeleink szemében ez már régen megtörtént (legutóbb a „legszínvonalasabb magyar értelmiségi hetilapban közölte Kasza László, évtizedekig Németoszágban élő szakértő, hogy „a Linke fel akarja mondani Németország EU-tagságát”...): de egyébként is jól tudjok, hogy két Európa-ellenes, populista szélsőség létezik blablabla. L. erről saját írásunkat: „Görögország és a két szélsőség teóriája”. A görög példa (temészetesen az ország némileg speciális eset, elsősroban a politikai erőszak tradícionálisan erőteljes szerepe miatt) arra is felhívja a figyelmünket, hogy az intézményes erőszak és annak konkrét fasiszta válfaja milyen remekül kiegészítik egymást. A demokratikus görög kormány lágerekbe zárja a bevándorlókat, akik szabadon járkálnak, azokat pedig a nácik agyonverik. Schengen remekül működik. Más részről a görög ellenállókat, tüntetőket sújtó példátlan represszió azon is elgondolkodtathat minket, hogy vajon mire számíthatna kitűnő demokratikus kormányaink részéről egy valódi ellenálló mozgalom, ha a dolgok komolyra fordulnának...(Vö. minderről: Dimitris Dalakoglu: „Néoliberalisme et néonazisme: de la violence à Athènes en temps de crise”, in: (sous la direction de) Cédric Durand: En finir avec l’Europe, Paris: La fabrique, 2013, 115-133.)

(2) Vö. Perry Anderson gyilkos, ámde jogos, kritikájával a mai Habermasról, mint „az európai önimádat” élő szimbólumáról: „Európa és a német hegemónia”


(3) Ágh Attila (talán az utolsó, aki pirulás nélkül le meri írni a „Szociális Európa” szóösszetételt) tett mulatságos kisérletet legutóbb arra, hogy úgy írjon Európáról és a baloldalról, hogy kizárólag az Unió hivatalos dokumentumait és a különböző think tankok anyagait használja („A baloldal új jövője Európában: magyar esélyek a felzárkózásra”, Mozgó Világ, 2013. április). Az eredmény több mint elképesztő, nem idéznénk belőle csak egy gondolatot (de maga az egész szöveg az Uniós újbeszél remek kifigurázása – bár attól tartunk a szerző mindezt komolyan gondolja): „Mindenesetre a globális válság meghozta az új paradigma, a fenntartható társadalmi fejlődés – és a jól-lét-centrikus statisztikák – teljes áttörését, ami egyben a baloldali gondolkodás reneszánszához is vezetett”.


(4)  Perry Anderson: Le Nouveau Vieux monde. Sur le destin d’auxiliaire de l’ordre américain, Marseille: Agone, 2011, 12.


(5)  Vö. Sthatis Kouvélakis: „La fin de l’européisme”, in: (sous la direction de) Cédric Durand: En finir avec l’Europe, Paris: La fabrique, 2013, 49-59. Stathis Kouvélakis példátlan erőfeszítéseket tett, hogy a „görög-ügy” legalábbis az európai szélsőbaloldalon elsőszámú fontosságú eseménnyé váljon. Angol és francia nyelvű elemzések tucatját írta ez az egyébként kiváló, neves marxista teoretikus. Előttünk van az a kép is, amikor Párizsba látogató Cipraszt és Mélenchont mintegy „sameszként” kísérte, egy lépéssel mögöttük haladva, tolmácsolván nekik: az az ember, akinek több van a fejében, mint ennek a két politikusnak összesen volt, van és lesz. Az értelmiségi gőg félretételének, a személyes önfeláldozásnak szép példája volt mindenestre.


(6)  Az európai baloldalon megfigyelhető Gramsci-reneszánsz érdekes hozzájárulása a baloldal „uniós eszméléséhez” a jól ismert bürokratikus cézarizmus jelenségének beemelése az elemzésekbe. Gramsci által az olasz egység létrejöttének leírásakor használt formula akár igaz is lehet: Németország (vagy inkább az „Észak”), mint „Piemont”, amely a demokrácia intézményeinek kikerülésével kényszeríti rá akaratát a „Délre”.  Vö. Cédric Durand-Razmig Keucheyan: „Un césarisme bureaucratique”, in: (sous la direction de) Cédric Durand: En finir avec l’Europe, Paris: La fabrique, 2013, 89-115.


(7)  Külön kínos, hogy mindez a magyar balliberális sajtóból is hömpölyög. A teljesen érthetetlen Merkel-mánia különösen felszínes egyik fő propagátora Inotai Edit, a Népszabadság külpolitkai rovatvezetője  (vö. például:„ Mi a garancia arra, hogy a korrupt országokban valóban jó helyre megy a pénz, és nem lopják el útközben?”, „Euromutti”, Népszabadság, 2013. szeptember 24.). Pócs Balázs ugyanitt pedig olyan mondatokat enged meg magának Görögországról, melyekre a német jobboldali sajtóban is elégedetten csettintenének („Máris megvan a hatásuk a rendszeres demonstrációknak: a kiskereskedelemmel foglalkozók szerint – a csökkenő fizetések mellett – a gyakori tiltakozó megmozdulások is elbátortalanították a vevőket.”, „A politikusok is lázadnak”, Népszabadság, 2012. szeptember 26.).


(8)  Jan-Werner Müller. „Beyond Militant Demokracy”, New Left Review, n. 73, 2012 (idézi Durand, 24.).


(9)  L. erről Peter Gowan nagyszerű cikkét: „Friedrich von Hayek et la construction de l’Europe néoliberale”, Contretemps, n 4 (2009), 81-91.


(10)  Bonefeld Werner: „European integration: the market, the political and class”, Capital & Class, n. 26 (2002), 132. (idézi Durand, 26.)


(11)  Vö. Enzo Traverso.: A feu et à sang. De la guerre civile européenne 1914-1945, Paris: Stock, 2007.


(12)  A döntő kezdőlépés az 1986-os Egységes Okmány elfogadása volt, noha már a francia baloldal „helyretétele” az Európai Monetáris Rendszer révén 1982-1983-ban megmutatta, hogy az Unióban még „keynesiánus politika sem lehetséges egy országban”.


(13)  Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a kilencvenes évek „rózsaszín Európája” semmiféle változást nem hozott az integráció jellegében. Ebből a szempontból a „francia-német tengely” is illúzió: az Unió gazdaságpolitikai béklyója Mitterrand-t, Jospin-t és Hollande-ot is gyorsan semlegesítette. Különösen jellemző volt, hogy (2013 nyarán) maga a „Le Monde” vezércikke tette helyére a Németország által erőltetett megszorítások ellen tiltakozó szocialista poltikusokat, hogy „hagyjanak fel a germanófóbiával”.  A „germanofóbiával” való érzelmi zsarolás tarthatalan voltáról, Németország szerepéről l. Frédéric Lordon: „Pour une monnaie commune, sans Allemagne (ou avec, mais pas à la franfortoise)”


(14)  Mindebben a hitelminősítő cégek szerepe korántsem lebecsülendő. Ezek nem tesznek mást mint folyamatosan igazat adnak maguknak. Egyes országok „besorolásának” megváltoztatása (függetlenül ennek helyes vagy helytelen voltától) önbetelejestő jóslatként működik két igen egyszerű séma alapján:  1. az adóskockázati besorolás lerontása – kamatok megugrása – drágább államadósságok – a költségvetés megingása, az adósság növekedése – még drágább kamatok; 2. az adóskockázati besorolás lerontása – fokozódó megszorítások – recesszió - a költségvetés megingása, az adósság megugrása – még inkább fokozó megszorítások. I told you so! Vö. Frédéric Lordon: „Le commencement de la fin”


(15)  Cédric Durand: „Que est-ce que l’Europe?”, in: (sous la direction de) Cédric Durand: En finir avec l’Europe, Paris: La fabrique, 2013, 7-49.


(16)  Ahogy Frédéric Lordon fogalmazott („Európaktum: hanyatlás minden téren”):„Úgy tűnik, az európai kormányok most kezdenek ráeszmélni a megszorítások káros hatására. Az intézkedések épp a kormányok hatékonyságát rombolják, hiszen gyorsabban csökkentik az adóbevételt, mint a költségvetési kiadásokat. De hogyan is lehetne beindítani a növekedést valamilyen élénkítő gazdaságpolitikai segítség nélkül? Miközben újból megjelent a dezinfláció vagyis az egymás alá ígérő az árcsökkentés technikája – immár nagy méretben. Már a nyolcvanas és kilencvenes években is bevetették ezt a csodafegyvert: vagy sikerül így csökkenteni a munkanélküliséget akár egy növekedés nélküli időszakban is, vagy az exportbővülés révén indul majd be a növekedés, és végül e két eredmény valamiféle keverékében reménykedtek. Már ekkor megérthette mindenki: ebben az ügyben a stratégiai változó nem más, mint a munkaerő költsége vagyis a munkabér. Ezért került be a programba az inflációkövető bérnövekedés megszüntetése, és ezért kellett megemelni az európai nyugdíjkorhatár célt 67 évre (azaz valójában megkurtítani a nyugdíjas éveket). Ezzel egyébként csökken a társadalombiztosítási járulékbefizetés aránya az összmunkabéren belül. Úgy látszik, amikor Európának végre sikerül „harmonizálnia”, vagy „koordinálnia” valamit, az mindig a lehető legrosszabb irányba vezet”.


(17)  A válság okairól alkotott véleményünk alapvetően tér el még a (szélső)baloldalétól is, l. saját írásunkat: „Milyen válság, milyen baloldal?". Álláspontunkat elsősorban a német Wertkritik iskola befolyásolja, a válságleírásuk jó összefoglalása:  Claus Peter Ortlieb: „A játszma vége”.


(18)  Érdemes szemügyre vennünk pár szikár tényt, hogy leszámolhassunk azzal az elképesztő mainstream hablatyolással, hogy a „déli országok” végtelen pazarlásuk és lustaságuk miatt kerültek ekkora bajba. Ez távolról sincs így: a válság évei alatt (amikor mint jól tudjuk a magánbankok adósságaiból – a különböző „bankmentő” akciók révén – államadósság lett) a GDP-arányos államadósság 20-40 százalékkal nőtt meg a különböző országok esetében! 2007 és 2011 között Franciaországban ez 20 százalékot jelentett,  Spanyolországban 32-t, Portugáliában 45-t, Íroszágban 83 százalékot...Vö: Frédéric Lordon: „En sortir”.


(19)  Még ebben a reformista jellegű írásunkban is le kell szögeznünk, hogy magunk azokkal értünk egyet, akik szerint egyébiránt a gazdaságélénkítő programok (a keynesiánus megoldások) sem oldhatják meg a válságot, mely a tőke értékesülési folyamatának válsága: „Sem az egyik, sem a másik modell [ti. a megszorítások és a gazdaságélénkítés] sem fog működni. Aki meg akarja menteni a pénzügyi rendszert, annak nincs más választása, int megfojtani a keresletet; és aki meg akarja menteni a keresletet, az arra kényszerül, hogy lerombolja a pénzügyi rendszert.” (Robert Kurz: „Match nul des modèles économiques”, németül: "Totes rennen der Wirtshaftsmodelle")


(20)  Vö. Claus Peter Ortlieb: „Aveugles face à la crise”, németül: "Blind in der Krise")


(22)  Két remek írás az európai “váslágkezelés” teljes zsákutcájáról és következményeiről: Etienne Balibar: „Europe: crise et fin” és Christaskis Georgiu: „L’Europe et ses crises”.


(23)  Nicos Poulantzas: „L’internationalisation des rapports capitalistes et l’Etat-Nation”, Les Temps Modernes, n. 319, février 1973, 1491. , idézi Durand, 38.


(24) Az európai elitek példátlan gőgjét mutatja, hogy a Bizottság (elsősorban a mandátuma végén járó Barroso nyomására) a minden irányú válság körülményei között, az európai népek teljes bizalommegvonása légkörében, ezernyi megoldatlan problémával a szőnyeg alatt, megkezdte a tárgyalásokat az Egyesült Államokkal egy szabadkereskedelmi övezet létrehozásáról! Erre természetesen semmiféle felhatalmazásuk sincsen. Ráadásul elsősorban nem is a vámok megszüntetéséről van szó (melyek már ma sem nagyon léteznek: a vám átlagos értéke négy százalék), hanem a legkülönbözőbb szabályozási elvekről, azaz nem másról mint az európai termelési és fogyasztási modellről. Mindehhez a Bizottság úgy érzi, hgy semmiféle demokratikus vitára nincsen szüksége.  Franciaország a megszokott európai szolidaritásával elérte, hogy a kultúra kikerül a megállapodás hatálya alól (melynek persze az ellentételezését az egész Unió fizeti meg), azaz megmentettük a francia cinéma-t, ami nagyon helyes, csak hát...


(25)  Ebből a szempontból a 4k! nevezetű magyar mozgalom „patrióta gazdaságpolitikája” nem is tűnik olyan nagy őrültségnek – noha ők alighanem kevéssé vannak birtokában teoretikus megfontolásoknak. Egyébként is elmondható, hogy a magyar baloldalnak az Unióról írott elmélet munkái (elsősorban az Eszmélet folyóirat több tucatnyi tanulmányára gondolhatunk) a lehető legkevésbé befolyásolják a baloldali mozgalmakat, ahol tulajdonképpen ugyanaz a fáradt „európaizmus” uralkodik, mint bárhol máshol (talán a „régi” LMP néminemű kivételével).


(26)  A teljes baloldali “nemzeti fordulat” legfontosabb francia ideológusa Jacques Sapir (vö. Faut-il sortir de l’euro?, Paris: Seuil, 2012.), Magyarországon az Eszmélet jóvoltából Samir Amin vált ismertebbé: vö. „Az európai rendszer programozott összeomlása”, Eszmélet, 97. (2013.  tavasz).  A hasonló húrokat pengető, de azért ezeknél a „jakobinus” szerzőknél „európaibb” a magyar nyelvű Le Monde diplomatique-ben közölt szépszámú cikke révén Magyarországon is közismert Frédéric Lordon. Mindkét szerzőhöz érdemes Artner Annamária kritkáját, recenzióját elolvasni: „Az Európát feszítő ellentmondások természete”, Eszmélet, 98. (2013 nyár), illetve „Globális tőkerendszer – nemzeti válaszok?”, Eszmélet, 95., (2012. ősz).


(27)  L. erről saját írásunkat: „Le déserteur”.

Submit to FacebookSubmit to Google PlusSubmit to TwitterSubmit to LinkedIn

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés