A Párizsi Kommünön kívül aligha van olyan esemény, amely inkább a széles értelemben vett „baloldali tábor”  teljes konszenzusának tárgya lenne, melyet könnyesebb szemmel ünnepelnénk: „Vive la Commune!” – ezzel azért többé-kevésbé mindenki egyetért. A „városi felkelések” témája persze ma újra aktuális lett, hiszen vannak városi felkelések. Saint-Denistől Isztambulig, Rio de Janeirótól Hackney-ig tömegek teszik igen explicitté, hogy városaink „áldozatul estek”. Árucikké váltak, melyek egyetlen céljává az érték termelése vált: remek befektetések, a tőkevonzóképességük kitűnő – csak éppen nem lehet bennünk élni. Gentrifikáció, megtisztított kerületek, élhetetlen külvárosok, szegregáció, a turizmus és a hivalkodó fogyasztás szolgálatába állított belvárosok: városaink felzabálják önmagunkat, a szemünk láttára esnek darabokra. Manapság minden város egy Haussmann utáni Párizs: város polgárai nélkül és polgárok városuk nélkül. Minden ilyen városi lázadás célja a „város visszafoglalása a város által”. Aligha kétséges: a Kommün előtt még szép napok állnak.

„Jaj édes öregapám! – gondolja Astrid.- Ne keverje össze a kétfélét, ami most már kvázi háromféle! Nekünk itt csak az új Maori, a megromlott Tai áll rendelekezésünkre. Ebből, mint kövületből, mégis, Kegyelemetek ásatásai lappangó Ó-Maori összetevőket lelhetnek. Maradványokat, egy megkezdett vagy újrakezdett Metanyelv-alapozáshoz. Ez, nemde, egy harmadik dolog. És ehhez kvázi mind a kettőből kell merítenünk: kövület mintában is figyelmeztet az Ó-Maori például az agyvelőnk működésének fejletlen részlegességére, az Új-Maori uralmat pedig négykézláb is ki kell bírnunk, és akkor a mai Tai nyer ezzel egy Metanyelv-alalpozáshoz használható összetevőt. Kvázi.”

(Ottlik Géza: Hajónapló)

A Párizsi Kommünön kívül aligha van olyan esemény, amely inkább a széles értelemben vett „baloldali tábor” (ezt hívják ma „szélsőbaloldalnak”) teljes konszenzusának tárgya lenne, melyet könnyesebb szemmel ünnepelnénk: „Vive la Commune!” – ezzel azért többé-kevésbé mindenki egyetért. Ez persze azért is van így, mert talán ez az a fontos történelmi esemény, amelyről a legkevesebbet tudunk. A jelenség nem véletlen: végeredményében a Véres Hét utolsó napjától a XX. század hetvenes éveinek elejéig (grosso modo a centenáriumig) a Kommün története, hogy így mondjuk a „politika foglya volt” - azaz a különböző politikai irányzatok használták fel a történelmi eseményt eltérő céljaikra. Addig úgy tűnt, hogy a Kommün a emlékezete példátlanul időtálló, az esemény sokig „az el nem múló múlt” volt: a Kommün egy évszázadig nagyon is jelentett valamit.
Marxot parafraziálva így azt mondhatjuk, hogy talán nem is a a Kommün gyakorlati létezése volt a „legnagyobb tette”, hanem sok tekintetben az emléke által kiváltott visszhang és ennek politikai felhasználhatósága.  A Kommün sorsa előbb mártíromsága emlékéhez kötődött, műveltebbeknek ez volt a „végre megtalált politikai forma”, később a bolsevik kisajátítás révén az Októberi forradalom előhangja lett, végül az újbaloldal radikális (és nem leninista) része számára az „igazi forradalom” legfontosabb történelmi megtestesítője. Ebben az első korszakban a fő kérdés a Párizsi Kommünnel kapcsolatban az volt, hogy vajon milyen volt az események „jellege”: alapvetően az utolsó XIX. századi sans-culotte-forradalomról beszélhetünk, vagy az első kommunistáról, ahol a proletariátus először kísérelte meg megragadni a politikai hatalmat? A Kommünből egy „átmeneti munkásosztály” képe rajzolódott ki: átmeneti a tegnap kézműves (artisanat) sans-culotte-jai (akik 1789 és 1848 júniusa közt minden forradalom élcsapatát alkották) és a jövő gyári proletárjai között. Egy pubertáns korban levő, heterogén, távolról sem „strukturált”, vidékről frissen a városba érkező társadalmi réteg – melynek éppen „éretlensége”, heterogén jellege magyarázza egyrészt a forradalom „bizonytalankodásait”, másrészt azt a jellegét, melyben érdekesen keverednek múlt (a párizsi sans-culotte forradalmak) és a jövő (a szocialista proletárforradalmak) jellemzői (1). A Kommün a munkásosztály „politikai születésének” nagy pillanata: általa a politika többé nem az uralkodó osztályok monopóliuma, a munkásosztály képes arra, hogy saját kezébe vegye a sorsát. 
Az újbaloldal Kommün-képe sok tekintetben a szociáldemokrata-bolsevik olvasattal szemben alakult ki: a Kommün a párt és az állam (és persze a pártállam) tagadását jelentette, a valódi forradalmat, amely, mint minden forradalom, egyszerre egy nagy mulatság is volt, egy igazi felszabadító lázadás, ahol „mindenki vége kinyitja a pofáját”, ahol „a Föld fog sarkából kidőlni”...A Kommün 1968 volt „más korban és más eszközökkel” (noha a barrikádok!) – de ahogy 68 elmúlt, úgy a Kommün is halványulni látszott.
A Kommün, hogy így mondjuk ezen első élete, véget ért. A hetvenes évek elejére így aztán a Kommün emlékét is elérte a csendes felejtés. A politikai súlyától megszabadult esemény ellenben elkezdte valóban érdekelni a történészeket: túl a mártíromságon vagy egy proto-bolsevik forradalom képén, vajon milyen és mi volt a Kommün? Kik voltak ezek a kétségkívül hősies nők és férfiak, és mit akartak? Ez visszaadta a komünnároknak saját történetüket – és meglepő módon napjainkra újra igen aktuálissá tette mindezt.
Hiszen a munkásosztály századának elmúltával az Kommün első életének kérdései többnyire érdektelenné váltak – legalábbis azok, melyek a „társadalmi bázis” és a „szocialista jelleg” problémáival foglakoztak. Ma már inkább a demokráciára való libertárius szellemben való rákérdezés a Kommün igazi „üzenete”. Túl a heroizmuson, a lírai mártíromságon, az emlékezésen, végül is a Kommün feltette a demokrácia legalapvetőbb kérdését: a népszuverenitás és a hatalom gyakorlásának problémáját. A minima mindez jelentheti a bizalmatlanságot a képviseleti rendszerrel szemben, vagy éppen a hivatásos politikusok gyűlöletét. De a Kommün, ez a igazi népi demokrácia, jóval mélyebb kérdésekkel is szembesíthet minket. A „demokratikus, szociális köztársaság”, a „közvetlen népi demokrácia” (melyek nevében 1793 óta minden felkelés kitört) örökösei, a kommünárok egyben tökéletesen biztosak voltak: a népszuverenitást nem lehet delegálni, vagy képviselni – csak valóban gyakorolni. Mindezt igen magas szinten meg is valósították. A „képviselet válságának” korában vakok lennénk, ha éppen a Kommün példáját hagynánk figyelmen kívül. Ahogy Marx írta: a Kommün a bonapartizmus (a korabeli „Empire”, hogy csaljunk egy kicsit) „egyenes antitézise” volt. Márpedig ma újra a bonapartizmus korát éljük: az uralkodó osztályok már nem tudnak a régi módon kormányozni, az elnyomottak pedig már nem akarnak a régi módon élni. A parlamentarizmus díszletei persze megmaradnak: nagy koalíciók, nemzeti egységkormányok, szakértői kabinetek és így tovább. Egy hatalmi blokk kormányoz: a gazdasági elit és a párthovatartozását eljelentéktelenítő politikai személyzet koalíciója. A rendszer, mivel kevésbé diktatórikus, mint az eredeti bonapartizmus (erre ma semmi szükség, a piszkosmunkat elvégzi a "piac"), éppen azért jóval instabilabb is.  Az Occupy-mozgalom, az „Indignados”, az „arab tavaszok” korában mi lehetne aktuálisabb a Kommünél?  Autonómia és politikai részvétel, kormányzottak és kormányzók a lehetségességig való azonosulása: 1871 kommünárja aligha a „múlt embere” – kortársunk ő.  
Másrészről, ami a Kommün első életében többnyire zavaró momentumnak számított, azaz, hogy a felkelés mégiscsak egy város kommunalista-autonomista lázadása volt („Párizs, szabad város” – ahogy a korban deklarálták), mára éppen hogy különös aktualitást ad neki. A „városi felkelések” témája újra aktuális lett, hiszen vannak városi felkelések. Saint-Denistől Isztambulig, Rio de Janeirótól Hackney-ig tömegek teszik igen explicitté, hogy városaink „áldozatul estek”. Árucikké váltak, melyek egyetlen céljává az érték termelése vált: remek befektetések, a tőkevonzóképességük kitűnő – csak éppen nem lehet bennünk élni. Gentrifikáció, megtisztított kerületek, élhetetlen külvárosok, szegregáció, a turizmus és a hivalkodó fogyasztás szolgálatába állított belvárosok: városaink felzabálják önmagunkat, a szemünk láttára esnek darabokra. 
Manapság minden város egy Haussmann utáni Párizs: város polgárai nélkül és polgárok városuk nélkül. Minden ilyen városi lázadás célja a „város visszafoglalása a város által”. Aligha kétséges: a Kommün előtt még szép napok állnak.


I.

Az élő történelem (1871-1917)

Versailles hangjai

Az 1871-től 1917-ig terjedő korszakban a Kommün még valóban az „élő történelem” része volt, ekkor a történelemi emlékezet még magának a Kommün-által és ellenében vívott harcoknak a folytatása volt más eszközökkel - mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a versailles-iak számára a Kommün elleni engesztelhetetlen küzdelem korántsem fejeződött be a harcok végével. Mivel immár a megszólalás lehetőségének monopóliumával bírtak, azonnal hozzáfogtak a kommünárok (2) emlékének gyalázásához: éppen olyan mérhetetlen gyűlölettel és dühvel, mint amely a harcok során jellemezte őket. Viszonyulásukban egy érdekes paradoxonra lehetünk figyelmesek: egyszerre hirdették, hogy a Kommün förtelmes bűnei sosem felejtődnek el, miközben komoly erőfeszítéseket tettek arra, hogy magukat a kommünárokat a damnatio memoriae, az emlékezetből is való kitörlés is sújtsa. Nevük kiejtése tilos volt, létezésük tagadott, még maga a Kommün szó említése is bűncselekménynek számított.
Paul Lidsky remek könyve (3) 1871 és 1873 között háromszáz megjelent Kommün-ellenes könyvről tud (nem beszélve most a több ezernyi újságcikről, fényképről, karikatúráról), melyek közös vonása, hogy azzal a fő céllal íródtak (természetesen a szokásos hatalomhoz való dörgölőzés mellett), hogy legitimálják, sőt bátorítsák az elképesztő méreteket öltő versailles-i repressziót és bosszúállást. Ebből a célből a Kommünből nem csak az osztályharc rémisztő iskolapéldáját „csinálták”, hanem valamiféle vörös apokalipszist, minden idők barbárságának legfelsőbb fokát, az abszolút metafizikai gonoszt.
Az osztályharc elrettentő példájaként is bemutatott kommünárok nem csupán állatias módon barbárok voltak, hanem egyszerre tudatos proletárok is, akik nagyon is felelőssé tehetőek tetteikért. Azonban ez a kép nem volt elegendő arra, hogy a Kommünt ne csak mint az osztályharc egyik epizódját, hanem mint a a barbárság és a civilizáció közti háború egyik véres fejezetét is láttassák. A proletárok, mint „belső barbárok” prezentálása a XIX. század nagy találmánya volt (4) (aligha meglepő, hogy sok tekintetben a korabeli kapitalizmusra hajazó korunkban ez nem csak, hogy visszatérőben van, hanem még etnikai elemekkel is kiegészül...) – ez kerül példátlan „magaslatokra” a Kommünről szóló munkákban. És persze mindez kiegészül a kommünárok „leidegenezésével” (melyhez az Internacionálé felelőssé tétele volt a legkézenfekvőbb eszköz): „az Internacionálé, ez a szabadkőműves bűnszervezet trónolt a párizsi városházán. Tagjait Európa minden részéből származó haramiából és útonállóból rekrutálta. Lengyel hamisítók, Garibaldi csirkefogói (bravi), szláv szabadcsapatok (pandours), porosz ügynökök, yankee kalandorok kavalkádja alkotta a haderejüket.(...)Párizs két földrész salakjának és söpredékének vált a gyűjtőhelyévé.”(5) Büszkék lehetünk arra, hogy a magyar Frankel Leó alakja volt ebben a propagandában a kozmopolita összesküvés egyik szimbóluma: „Micsoda szégyen! Azok az emberek, akik megtagadták a nemzet lobogóját, még ráadásul egy németet választottak vezetőjükké, aki most parádézik Párizs utcáin. Ez a porosz Frankel névre hallgat, nagydarab szőkésbarna német, nagy orrú, vékony arcú, gonosz tekintetű, akit mezitláb űztek ki saját országából” (6) (más „forrásokban” Frankel inkább turbános „turco”). 
A francia sajtó már a harcok másnapjától sulykolta, hogy a Kommün egész Európából szalajtott vad hordáknak volt a műve: azzal, hogy a Kommünt egy kozmopolita összesküvés részévé tették lehetővé vált, hogy a felkelőket megfosszák minden patriotizmusuktól (noha a haza védelme volt a felkelés legfontosabb oka, a kommünárok önazonosságában pedig a legjelentősebb elem - republikanizmus mellett – éppen a patriotizmus (7) volt) és lényegében a poroszok ügynökeivé tegyék (8).
A kommünárok tehát az egész világ salakjai voltak, de még ezen is túl, a történelemben előforduló minden barbárság megtestesítői, általuk a történelem legszörnyűbb alakjai keltek újra életre, hogy rémes terrort hozzanak a városra: „a lángoló Párizs fényeinél mindenki láthatta, hogy az önkényuralom és a demagógia ugyanarról a tőről fakadnak. Néró a századokon átnyúlva adta a fáklyát Babeuf kezébe. Ezek valóban Káin utódai voltak”(9). A kommünárok az emberiség története hajnalától létező metafizikai gonosz jelenkori megtestesítőjévé váltak még ábrázolásukban is: a karikatúrákban gyakran szörny alakot öltenek (a „gyújtogató nők”, „les pétroleuses”, teljesen légből kapott alakja ennek legismertebb példája: egy gyakran fiatal nő, akinek a vonásait a gyűlölet, az erkölcstelenség fúriává változtatja (10) ). Versailles őrült dühének a nők mellett (noha a gyermekeik sem felejtődtek el természetesen (11) ) elsősorban Gustave Courbet alakja volt kedvenc célpontja, ahogy a „Le Figaro” írta 1872-ben: „A Kommün aljas banditái, akiknek Courbet volt a kedvenc bohócuk, nem politikai ellenségek. Ellenségei ők az egész társadalomnak és a fennálló rendnek. Tudják milyenek voltak a politikai ideáljaik? Elég szemügyre venniük Courbet úr esztétikai elveit: ami a politikában a „vedd el, amit akarsz, ölj és gyújtogass, hogy elvehesd”, éppen az, ahogy Courbet fest, aki brutálisan ábrázolja a konkrét valóságot, a vulgáris alávaló részleteket.”  
Barbárok, szörnyek, démonok: a kommünárok a hübrisz pecsétjét viselik magukon, annak valóban antik értelmében. Ez azt is jelenthetné, hogy legalább gonoszságuk nagy formátumát el kellene ismernünk – erről azonban szó sincs. Végtelen mértékben szörnyetegek ők, azonban mégsem tudják sohasem levetkőzni alacsony származásukból fakadó szánalmas középszerűségület: ők a „megrészegült Szardanapálok” vagy éppen a „külvárosok Herosztrátoszai”. Képtelenek elhagyni külvárosi szokásaikat, még a pusztításuk mértéke sem önálló akaratuknak köszönhető, hanem annak (egy másik korabeli toposszal szólván), hogy mindvégig részegen cselekedtek. „Alkoholfelhő ült a plebejusok forrongása felett. A Kommün alatt az „uralom egyik eszköze” a borosüveg volt.(...)Az őrült ellenállásuk erejét elsősorban a delirium tremensnek köszönhették”. A kommünárok tehát egyszerre voltak mérhetetlenül bűnösök – és elképzelhetelenül hitványak.

A bűnös város

Párizs a XIX. század végén korántsem egy város volt a sok közül: ez volt a legszimbolikusabb tere az urbanizációnak, a modernitásnak, jelentéseknek és eseményeknek sajátos urbánus városi szövetét nyújtotta, valóban a század fővárosa volt. Ez a város egy nagy történelmi összecsapás kiemelt helye volt: a Kommün kapcsán az egyik tábor a „forradalom fővárosáról”, míg a másik modern Babilonról beszélt. A versailles-ak győzelmük után még tovább mentek: igazi vallásos megtisztulási szertartásokat tartottak szerte a városban, ezernyi misére került sor azokban a templomokban, amelyet a kommünárok megbecstelenítettek és társadalmi klubokat rendeztek be bennünk. Mindenhol tervbe volt véve a Kommün emlékének eltörlése a város szövetéből is, azaz a forradalom előtti állapotok visszaállítása és/vagy a város történetében egy új korszak kezdetének szimbolikus jelzése, azonban a Sacré-Coeur (12) ismert kivételével, viszonylag kevés konkrét dologra került sor.
Egyrészt az intranzigens katolikusok kormánya („Ordre moral”) mindösszesen két évet volt hatalmon 1873 és 1874 között, másrészről az ultrakatolikusok maguk erős kisebbségben voltak már a bűnös város sorsáról határozók között. A kis számú – általában a megtisztulás aktusára utaló – emlékművek esetében az abszolút rosszal azonosított kommünárok  megemlítésre sem kerülnek: belőlük csak a bűneik maradtak meg. Azonban persze a lényeg nem is ez volt: a cél a győztesek szerepe mellett az áldozatok szerepének is kisajátítása a versailles-aik számára. Noha jól tudjuk, hogy Versailles bosszúja összehasonlíthatatlanul véresebb volt, mint a Kommün végeredményében távolról sem véres uralma (13) (elsősorban a Véres Hét kollektív félelmi paranoiájában és apokaliptikus légkörében kivégzett túszokat szokás emlegetni), mégis ezek az emlékhelyek arra utaltak, hogy csak a Kommün őrült tombolásának az áldozatai az áldozatok. Külön arculcsapása volt a megtorlás áldozatai emlékének, hogy ezeket az emlékhelyeket általában Párizs szegényebb negyedeiben állították fel, ahol nagyon is emlékeztek a saját mártírjaikra.
A legtöbbször latin nyelvű (túl az ultramotán katolicizmuson nyilván ezzel a szociális distinkciókra is utaló) emlékművek kis száma azzal is magyarázható, hogy a győztesek egyre inkább a damnatio memoriae eszközét választották a Kommünnel szemben. Ez egyébként meg is felelt a lassan a mérsékelt republikánusok kezére kerülő III. Köztársaság igényeinek is: a lehető leggyorsabban megszabadulni a felkelés emlékétől is. Úgy tűnt, hogy a Kommünből nem marad más, mint egy példátlan barbárság emléke, amely elnyerte méltó büntetését: az életben maradt kommünárok a mérsékelt republikánusoktól sem számíthattak többre, mint megvető és gyanakvó felejtésre.
Azonban a legyőzőttek nem nyugodtak ebbe bele és lassan szimbolikusan is felemelték a fejüket a reakció emlékezetével szemben – ott, ahol erre lehetőségük volt: az emigrációban (14).

Az emigráció emlékezete (1871-1880)

Mintegy kétezerre tehető azon kommünárok száma, akik megmenekültek Versailles bosszújától és eljutottak főszabály szerint Belgiumba, Svájcba vagy Angliába. Mint általában a politikai emigrációk esetében, az emigrációt kiváltó történelmi esemény emlékezetének megőrzése egyfajta pótékot is jelent a valódi politikai cselekvés hiányára – ez különösen olyan esetekben van így, amikor az emigrációt nagy részét „írástudó” emberek alkották (és ez a Kommün esetében, amelynek valójában az „elitjének” egy része tudott emigrálni, nagyon is így volt).
A Kommün történetét elmesélő első könyvre (máig ez az egyik leghíresebb egyébként) Benoît Malon művére alig pár hónapot kellett várni: a könyv, mint ahogy erre címe is utal („La troisième défaite du prolétariat français” - Neuchâtel, 1871.), elhelyezi a Kommünt a forradalmi história történetében a proletariátus másik két „Szent-Bertalan éjjének” (1832, a lyoni takácsok lázadása és 1848. június) sorában. Természetesen tagadja a Kommün „bűnben fogant” eredetét és a versailles-iakat azzal vádolja, hogy „az osztályharcok hatezer éves történetének legvéresebb epizódjának” elkövetésében bűnösek.
Az emigráció irodalmának kulcskönyve azonban mégiscsak Prosper-Olivier Lissagaray nagy munkája (15), amely megalapozta a maguknak a kommünároknak a Kommün-képét és nagyban hatott a későbbi ábrázoláskora is. A mű kétségtelenül nem elfogulatlan, érzelmekkel teli, gyakran megható olvasmány, amelyben érdekesen keverednek személyes beszámolók (a szerző személyes tapasztalatain túl, több száz ilyet összegyűjtött), politikai elemzések, gyakran magával a Kommünnel szemben is kritikát megfogalmazó szerzői vélemény, a legkisebb részletekbe belemenő eseménytörténet és lírikus himnuszok – de a könyv történészi munka: a kornak, a szituációnak, a szerző helyzeténk megfelelően romantikus történetírás, de történetírás, komoly figyelemmel a forráskritikára is (nem csak Lissagaray maga követte ezt az elvet, hanem később önmagára is alkalmazta: mikor 1896-ban újra kiadta a munkáját számos helyen korrigálta azt). A könyv egyszerre hőseposz, remek olvasmány, de a történészek számára is a Kommünről szóló legalapvetőbb munka.
Magában az emigrációs visszaemlékezéseben, ahogy ez ilyenkor lenni szokott, dominál a hol rontottuk el témája (leginkább Marx műveiből ismert két alapmotívum náluk is Versailles megtámadásnak elmaradása és a Francia Nemzeti Bank aranykészletének sorsa) – érdekes, hogy a volt kommünárok úgy vélték, hogy a győzelem nem volt lehetetlen (jól tudjuk, hogy Marx – és vele az egész marxista hagyomány – ezt enyhén szólva nem így látta), a vereséget éppen a Kommün „túlzott puhasága” és a politikai-katonai stratégia hiányosságai okozták.
A visszaemlékezések legfontosabb témája természetesen maga a Véres Hét borzalma. Főleg természetesnek kell látnunk ezt, ha nem tévesztjük szem elől (mint fentebb szóltunk róla), hogy Versailles repressziójának az egyik legvisszataszítóbb eleme éppen Párizs áldozatainak eltagadása volt. A kommünárok teljes joggal hangsúlyozták mindezt, hiszen a kor normáihoz képest a versailles-iak bosszúja elképzelhetetlenül véres volt (16) (még ehhez hozzátehetjük, hogy mindezt érvként használták fel az amnesztia mellett mind az ex-kommünárok, mind az amnesztia-párti republikánusok). Mindenestre ez az áldozatok mártírumára koncentráló emlékezet komoly nyomokat hagyott az utókoron is: a Kommün elsősorban a mártírjainak ünnepe lett (gondoljunk Marx szép szavaira), magának az eseménynek a társadalmi-poltikai jellege és mondanivalója háttérbe szorult: erre utal az is, hogy a Kommünön kívül kevés olyan forradalomról tudunk, melynek nem a kitörését, hanem a bukását ünnepeljük. Ennek az ünnepnek, felvonulásnak lett a helye a híres „Kommünárok fala” („Le Mur des Fédérés”) a párizsi Père Lachaise temetőben (17).

A „ Kommünárok Fala” és az emlékezet ereje (1880-1917)

„Ideje felejteni. Mindkét oldalnak.” – ez volt a végre tartósan kormányra került mérsékelt köztársaságiaknak legfőbb mondanivalója az 1880-as, a kommünárok számára járó amnesztia kihirdetésével. Ez az óhaj a lehető legkevésbé vált realitássá, mint ma már jól tudjuk, azonban nem árt emlékeztetni minderre, hogy elkerüljük az anakronizmusokat és a hamis teleológiát: egyáltalán nem volt magától érthetődő a korban, hogy a Kommün ennyire a történelmi emlékezet része maradjon, hogy a Père Lachaise a Kommün híveinek zarándokhelye lesz, míg a Sacré-Coeur, a bűnös város megváltásának szimbóluma, a reakcióé. A helyzet 1880 környékén nagyon is nyitott volt, a „felejtésben való megbékélés” pedig akár lehetségesnek is látszott.
A kommünároknak a hazajövetel lehetőségét megnyító teljes körű amnesztia-törvényt végül Léon Gambetta javaslatára (olyan támogatók mellett mint Victor Hugo vagy Louis Blanc) széles körű támogatással fogadták el, mintegy a Köztársaság végre megtalált republikánus többsége egységének szimbólumaként. Mindenestre az amnesztáltak visszatértét a lehető legdiszkrétebbre szervezték, Louise Michel, a „vörös szűz”, esetét leszámítva, akit tízezres tömeg várt a pályaudvaron – a hazatérés csendben is zajlott le. A nagy republikánus megbékülés igen közelinek látszott: az 1881-es választásokon induló volt kommünárok alig kaptak szavazatot, komoly nézeteltérések választották el őket a frissen alakult új Munkáspárttól (az „ortodox marxista” ún. guesdisták pártjától), azaz úgy tűnt, hogy az új szocialista generációban már kevés szerepet fognak játszani, a Kommün programja gyakorlatilag elfelejtődött (leszámítva az ún. alemannisták föderalizmusát és közvetlen demokráciáját), azok a kommünárok, akik hazatértük után még politikai szerepet játszottak (mint Jean Alleman, Eduard Vaillant vagy Louise Michel), inkább kívételnek számítottak (a főszabály szerint a hazatérő kommünárok elfeledve, gyakran nyomorban élték le hátralevő életüket), a „Kommünárok Falához” tartó emlékező felvonulás pedig 1881-ben alig ötszáz embert vonzott. 
Minden arra utalt, hogy a Kommün valóban múlttá vált – és éppen ekkor az 1880-as években jött létre a Kommün ma is közismert „mítosza”. Mítosza, mely inkább alapozódott a holtak emlékére, mint az élők erejére és inkább egy történelmi helyre, mint magukra a szereplőkre. Maga a Père Lachaise már 1871 előtt is inkább „ellenzéki” temetőnek számított: a XIX. század különböző rezsimjei ellenállóit előszeretettel temették ide, ahol egyébként ezek a szertartások gyakran torkolltak a rend erőivel való összetűzésekbe. A Kommün-béli történetét mindenki ismeri: a temető fala előtti árokba lőttek 147 kommünárt a versailles-iak, az utolsó ellenállókat. Az, hogy a hely ilyen erővel bíró szimbólummá vált nagyon sokat köszönhet egy Genfbe menekült kommünár festő, Ernest Pichio munkáinak. Végeredményében ő „találta ki” a Falat, legalábbis abban az értelemben, hogy ő teremtett belőle máig ható szimbólumot és ő hozta létre ennek a szimbólumrendszernek a legfontosabb elemeit is. A Fal, az utolsó csata helye, amelynek hátukat vetve hangsúlyosan állva halnak meg a hősök, a régi antik minták átvétele (amelyről a versailles-ik azt hitték, hogy az ő momopóliumuk, hiszen csak ők értenek hozzá), amikor még tudták hogyan kell meghalni, az árok, a közös sír, a gyász szimbóluma, a Fal, mint az emlékezet helye és az új harcok ígéretéé...
Az első 1880-as Falhoz való vonulás még a véletlen műve volt, a köztársasági kormány betiltotta a két szocialista lap által a Bastille-terére szervezett megemlékező gyűlést, ezért vonultak végül a Père Lachaise-be: a légkör a lehető legfeszültebb volt, a lovasrendőrök kivont karddokkal kísérték a tömeget, amely egyetlen szónoklat, hangos szó nélkül tette le az emlékezés virágait a Fal tövében...
Mint láthatjuk, a Fal a lehető legkevésbé előre elrendelt módon vált az emlékezet helyévé, szerepe sokáig több mint bizonytalan, később is konfliktusok forrása: egyrészt a rendfenntartó erőkkel (még 1894-ben is összeütközés volt egy „Testvéreinknek, akiket megöltek a versailles-aik” feliratú koszorúból, azaz lehetőség volt az áldozatokra való megemlékezésre - a gyilkosok megemlítése nélkül...), másrészt magában a megemlékezők táborában is egyre érezhetőbbek lettek a politikai-ideológia megosztottság jelei. A megemlékezés ezen helye végül lassan utat tört magának, évről-évre többen voltak a Falnál, lassan kialakultak a rituálék, elhangoztak az első beszédek, dalok és így tovább – noha ezek jelentősége a nagypolitikában és a nagy közéletben igen csekély volt: például 1885-ban mintegy ötezren emlékeztek a Kommünre, miközben több mint egy millióan „kísérték utolsó útjára” Victor Hugo koporsóját...
A Kommünt örökségét illető ideológiai megosztottság első jeleit az anarchisták (ismételt) önmagára találása hozta magával az 1890-as évek elején. Mint ismeretes „doktrinális” szempontból a Kommün valóban leginkább a korabeli anarchista elvekhez állt közel: a svájci James Guillaume már 1870-ben könyvet jelentetett meg Une Commune sociale címmel, de persze maga Mihail Bakunyin volt az, aki (1865-ben, majd 1868-ban) az autonóm kommünöket, mint az ipari és a mezőgazdasági termelés munkásszervezetei föderációjának elemét írta le, melyek egy-egy ország „politikai szervezetének alapjai lesznek”. Még fontosabb volt természetesen Pierre-Joseph Proudhon hatása magukra a kommünárokra, aki a centralizált, bürokratikus állam helyett a szabad kommünök föderációját propagálta, ahol a kormányt felváltva „minden műhely egy köztársaság lesz” (18).  Az hogy az anarchisták közel érezték magukhoz a Kommünt teljesen legitim volt abból a szempontból is, hogy nem kevés kommünár jött a libertárius körökből és nem is akárkik (mint Jean-Louis Pindy, Elisée Reclus, vagy a később anarchistává váló Louise Michel). Az is igaz, hogy Bakunyin volt az egyetlen az Internacionálé vezérkarában, aki komolyan vette, hogy a háborús francia helyzet valóban egy szociális forradalom perspektíváját rejti magában (szerepe a végül elvetélt lyoni kommünben közismert, az is nyilvánvaló, hogy személyes befolyása, csakúgy mint Marxnak, nem nagyon volt a párizsi események alakulásba, az azonban tagadhatatlan, hogy az föderatív-kommunalista gondolatoknak igen fontos szerepe volt a kommünárok gondolkodásában (19) ). 
Bakunyin Komünről szól leghíresebb szövegében (20) egyrészt – nem kevés empátiával, ami a marxista hagyományból már hiányzik – tartózkodik attól, hogy leckét adjon a kommünároknak, hogy hol hibáztak (a neojakobikus, autoritárius szereplőkről is csak a tisztelet hangján szól), másrészt természetesen az alulról jövő forradalom erényeiről beszél, amely „egyszer és mindenkorra le akart számolni a történelemben létező erőszak okával, azaz a hatalommal és az állam létével”. Az események után közvetlenül az anarchisták nem kevés joggal ünnepelték a Kommünben saját aspirációik megvalósulását.
Később azonban, talán az egyre élesebbé váló marxista-anarchista küzdelem kontextusában is, a kritikus hangok egyre erőteljesebbé váltak. Maga a volt kommünár Elisée Reclus volt az, aki leszögezte, hogy a kommünok könnyen mini-államokká válhatnak (maga a Párizsi Kommün is állam volt!), azonban „mi nem etatisták vagyunk, de nem is kommunalisták, mi anarchisták vagyunk”. Az anarchizmus második generációjának talán legismertebb alakja Pjotr Kropotkin alapozta meg azokat a kritkákat, amelyek máig hatnak az anarchista miliőkben a Kommünt illetően: egyrészt a Kommün nem végezte el a gazdasági forradalom munkáját (tőkések kisajátítása, a munka felszabadítása és így tovább),  tehát nem volt valójában szocialista, másrészt nem szakított igazában a képviseleti állam elvével. „Forradalom és kormány egymást kizáró fogalmak: az új élet új formákat igényel, az anarchián kívül nem létezhet foradalom.(...)Előbb konszolidálni akarták a Kommünt, későbbre halasztva a szocális forradalmat, jóllehet az egyetlen út a konszolidációhoz éppen a szociális forradalom lett volna!” (21)
Kropotkin szól arról is, amely az ő idejében már ténykérdés volt: a Kommünt érő represszió kegyetlensége olyan mélyre ásta az árkot a burzsoák és a proletárok között, hogy innentől lehetelen lesz köztük a megbékélés, az osztályharc egy új szakasza érkezett el (22). 
Az 1890-es években színre lépő új generáció, a „tett propagandájának” (az egyéni terrornak)  generációja, azonban már egy másik Kommün-kép bűvöletében élt és nem megemlékezni akart csupán, vagy éppen inspirációt meríteni ebből a történetből, hanem bosszút állni. A tett propagandájának legforróbb éveiben (1892-1894) az anarchista merénylők álnevei sokat mondanak arról, hogy mit jelentett számukra a Kommün: „Belleville fáklyája”, „a pétroleuse”, „a gyújtogató” – persze a burzsoá sajtó is derekesen játszotta a ráosztott szerepet. Lényegében minden kisebb merénylet után a szalagcímek az „égő Párizsról” számoltak be, amiről a korban természetesen mindenkinek a Kommün jutott eszébe. Azonban ez nem akadályozta meg, hogy a tett progandájának, az egyéni terror korszakának elmultával a Kommün megtartsa helyét az anarchista történeti emlékezeteben (például Jean Grave Les Temps nouveaux-jának – az első világháború előtti kor legfontosabb anarchista újságjának – a Kommün az egyedüli történelmi referenciapontja, amelyben, mint írták, azért „sok volt az öreg jakobinus”). Ez a hely a későbbi történelemi korszakokban azonban távolról sem a privilegizált: Kronstadt, a Mahnovcsina, a vörös-fekete Katalónia jóval kitüntetettebb szerepben van a mai napig, mint a Párizsi Kommün.

Történetünkben a következő fontos esemény 1908-ban játszódik le, amikor a pár évvel ezelőtt (a II. Internacionálé kemény nyomására) egyesülő francia szocialista párt, az SFIO (Section française de l’Internationale ouvrière) rákényszeríti befolyását a kisebb szocialista csoportokra a Kommünre való megemlékezés területén is. Ekkor már a Kommün szó sem tiltott, ekkor kapja a Fal a ma is látható feliratot: „Aux morts de la Commune / 21-28 mai 1871”. A megemlékezés mintegy „szocialista hivatalos” jelleget kap, ráadásul egy olyan párt részéről, amelynek a viszonya (a mártíroknak járó tiszteleadás gesztusán túl), több mint ambivalens a Kommünhöz. A párt részt vesz a heroikus felkelés emlékének ápolásában, anélkül azonban, hogy szólna arról, hogy a Kommün politikai programjáról mit is gondol egészen pontosan. Ahogy a volt kommünár, az SFIO fontos alakjává váló E. Vaillant fogalmazott: „ma már nem arról van szó, hogy a Kommün mit tett,  mit nem tett, vagy hogy mit kellett volna tennie. A Kommün harcolt – ennyi éppen elég.”

A párt vitathatalan vezetője, Jean Jaurès attitüdje a Kommünnel szemben alapvetően tipikusnak mondható az egész 1914 előtti „hivatalos” szocialista mozgalomra : igen, hommage ; igen, hűség az emlékhez – de alapvetően mégis távolságtartás. A mérsékelt köztársaság politikai rendszerébe tulajdonképpen probléma nélkül beágyazódó SFIO pontosan érezte, hogy a Kommün és emléke sok tekintetben vízválasztó, nem lehet egyszerre egy párt republikánus és a Kommün híve (23). Azonban a sok tekintetben „későn érkező” párt egy igazi saját ünnep hiányát érezte: az identitása egyik alapját jelentő republikánus hagyomány július 14.-éje az egész republikánus oldal ünnepe volt, ebben a pártnak nem lehetett kitüntetett szerepe ; a munkásmozgalom május elsejéje,  pedig elsősorban a szakszervezet, a CGT ünnepe volt, mellyel a pártnak egyáltalán nem volt felhőtlen a viszonya. A Kommün (egyáltalán nem mellékesen tisztán választási megfontolásokból – hiszen a munkásbázis kollektív emlékezetében a Kommün nagyon is fontos helyet foglalt el (24) ), a felkelésről való megemlékezés szinte egyedüliként „adta magát” - leginkább mint éves zarándoklat a „Falhoz” (25).

A felvonulás valóban zarándoklat jellege, maga a helyszín (egy temető), ahol végül is a halottak kultusza zajlik, a szinte szakrális rítusok között zajló megemlékezés – mindez hozzájárult ahhoz, hogy a Kommün mártíromsága kerüljön a megemlékezések fókuszába, ne a szociális-politikai programja vagy éppen a történelmi jelentősége. Mint említettük ez egyáltalán nem volt a kor szocialistái ellenére – maga Jaurès aligha fogalmazhatott volna egyértelműbben a párt híres 1908-as, Toulouse-i „szintetizáló” kongresszusán: „azt mondhatjuk, hogy a Kommün győzelme is csak saját céljai vereségének egy formája lett volna. Diadala nagy valószínűség szerint abban állt volna, hogy megspórolja nekünk Thiers uralmát és közvetlenül elhozza Gambetta köztársaságát” (26). Azaz a francia „hivatalos szocializmus” számára nem a Kommün „a végre megtalált politikai forma”, hanem a köztársaság...
A hivatalos jelleg azt is jelentette, hogy az SFIO felelősséget vállalt a rendért is, a párt „bizalmi emberei” (modellt a német SPD-től vették át) vigyáztak a felvonulás „zavartalan lebonyolítására”. Az 1913-as megemlékezés (nagy siker volt egyébként 150.000 részvevővel!) nagy szerepet kapott a párt antimilitarista kampányában is, ahol a szocialisták a Komünnel való direkt történelemi párhuzam révén utasították vissza a háborút. Ez első látásra meglepő lehet, hiszen a kommünárok távolról sem voltak pacifisták, azonban antimilitaristák kétségkívül igen: visszautasították az állandó hadseregeket és a népek közti háborút (ezért döntötték le a Vendôme téri oszlopot egyébiránt).

A republikánus konszenzus lehetelensége (1908-1914)

Az eddigi képből az derülhetett ki, hogy Versailles és a Kommün közti élethalálharc teljesen betöltötte a történelmi képet – ez így nem igaz már a harc idejére sem, még kevésbé ez után.  Nagyon is létezett már a polgárháború idején is egy „harmadik oldal”, a „megbékítők” pártja (nagy vonalakban azt javasolták, hogy a harcok záruljanak le, írjanak ki új választásokat és persze Párizs municipális jogait tartsák tiszteletben) – olyan nevekkel mint Léon Gambetta, Victor Hugo vagy éppen Georges Clemenceau. Aligha véletlenül ők áltak az kommünároknak járó amneszitért folytatott harc élére is (27): hiszen az amnesztia mégis csak azt jelenti, hogy elismerjük, hogy valakik bűnös cselekedeteket hajtottak végre, de azt is, hogy ezt valamely magasabb eszme nevében tették – amely a mi respektusunkra is számíthat (28).
A hatalomra jutó mérsékelt köztársaságiak Kommün-képe jóval összetettebb volt, mint a versailles-i reakcióé: nagyon is elismerték mély republikanizmusát, azonban kárhoztatták forradalmiságát, illetve egyetértettek abban, hogy a törvényes rend a korban a versailles-iak oldalán állt, akiknek azonban elvetették royalizmusát. A századfordulóra a mainstream francia politika (és például a nagyon fontos iskolai oktatás!) Kommün-képét már inkább ők határozták meg: ebből eltűnt a tarthatatlan álláspont, hogy a kommünárok „hazaárulók” lettek volna, az események meglehetősen semlegesen kerültek megírásra, melyeknek a fő mondanivalója már a polgárháború pusztító hatásainak leírása és persze a fennálló rendszer, a parlamentáris, liberális, racionalista köztársaság, apológiája volt, amelyben immár békét köthetnek a szembenálló felek.
Azonban magukon az uralomon levő körökön kívül ez a kép sohasem tudott igazán uralomra vergődni, a Kommün nem vált a nagy nemzeti republikánus elbeszélés részévé (mint akár „1793”, hiszen a „Forradalom egy blokk”, ahogy Clemenceau – és vele lényegében mindenki - tartotta): megmaradt egyfajta allegóriának, jó és rossz manicheista küzdelmének, a barbárság és a civilizáció harcának, amelyben az intézményesült Köztársaság mindenkivel szemben állt. Az elhallgatás (ahogy Gambetta fogalmazott: „az amnesztia felejtés, mert csak egy Franciaország, csak egy Köztársaság van”), az amnesztiában megnyilvánuló némi elismerés politikája szó szerint „Falba” ütközött: a lemészárolt kommünárok emlékébe, amelyet híveik és örököseik nem akartak elfelejteni. Ezután az Októberi forradalom mindezt intenzívebbé tette – és persze új politikai erők új poltikai céljait hozta be a Kommün emlékébe.

A soha meg nem talált politikai forma

Karl Marx Kommünről írt közismert munkája, a Polgárháború Franciaországban a következő szinten ezerszer idézett sorokkal végződik: „A munkások Párizsát, Kommünjével együtt, egy új társadalom dicsőséges előfutáraként örökké ünnepelni fogják. A Kommün mártírjait a munkásosztály nagy szívébe zárta”. Manapság már nem is nagyon ünneplik a Kommün emlékét, de társadalmi előfutárnak valójában már a korban sem tartotta sem Marx, sem a marxizmus. Ha emlékeztek is rá, akkor valószínűleg igen rosszul emlékeztek, mert a Kommün öröksége a marxizmusban lényegében mindennek az ellentétévé vált, mint amelyet képviselni látszott. Ebben maga a Marx a lehető legkevésbé ártatlan, a híres F. Domela Nieuwenhuis-nak írt 1881-es Marx levél véleményünk szerint őszintébb, mint a „Polgárháború” lírikus himnuszai a Kommün hősiességéről, jelentőségéről, a „végre megtalált politikai formáról”, az „eget ostromló” kommünárokról és így tovább: „[a Kommün esetében] csak egy város felkeléséről volt szó különleges körülmények között, a Kommün tagjainak többsége nem volt szocialista és nem is lehetett az” (29). Vagy mi úgy hisszük, hogy a híres Marx-mondat, hogy a Kommün  „legnagyobb tette saját gyakorlati létezése volt”, valójában úgy kell értenünk, hogy a Kommün „többi tette”, azaz szociális-politikai-társadalmi programja lényegében idejétmúlt és érdektelen. Pontosan ez az, ami a marxizmusban történt a Kommün örökségével egyébiránt.
Pedig minden olyan szépen indult! Aligha létezik az „exoterikus” marxizmus és a munkásmozgalom „szerelemházasságnak” (30) forróbb pillanata, mint a Párizsi Kommün. A Kommün szinte (noha a kommünárok aligha olvasták) a Kommunista Kiáltvány gyakorlatba átültetése volt sok szempontból: állampolgári jogok, „tisztességes bért a tisztességes munkáért”, „a megfizetetlen értéktöbblet” követelése, „a proletariátus uralkodó osztállyá emelése”, a proletariátus harca, mint a „munka” képviselőjének küzdelme a tőkések parazita „munka nélküli jövedelmé”-vel szemben, a "mindenkire kiterjedő egyenlő munkakötelezettség", a munka felszabadítása (és nem a munkatól való felszabadulás)” és így tovább. Marx aligha tévedett amikor ezt írta:  [a Kommün] „elsősorban a munkásosztály kormányzata, a termelők a kisajátítók ellen vívott osztályharcának eredménye, a végre megtalált forma, amely lehetővé teszi a munka gazdasági felszabadításának megvalósítását”. Alighanem a Párizsi Kommün volt az a történelmi esemény, amely véglegesen a munkához, a munkás alakjához kötötte a kommunizmust – amely a marxi elméletből nem is olyan feltétlenül  következett.
Azonban, ha mindez, mint láthattuk, „nem volt szocialista és nem is lehetett az”, akkor természetesen komoly kételyek merülhetnek fel bennünk a munkásosztály „kapacitását” illetően. Ezek a kételyek tulajdonképpen egyenesen vezettek ahhoz, amit Karl Korsch fogalmaz meg a marxizmus „megfagyásáról”, azaz ideológiává és tudománnyá válásáról szóló elméletében: a világháború előtti ortodoxia és a későbbi bolsevizmus kétségtelen közös vonása volt az, hogy a a proletariátus „szocialista tudatát” nem a magának a munkásosztálynak a forradalmi aktvizimusából eredeztették (hiszen ennek létrejöttét ebből a forrásból lehetetlennek vélték), hanem úgy tartották, hogy mintegy „kívülről” (a tudományosságból, vagy a vasfegyelmű pártból) kell létrehozni azt.
A Kommün tapasztalatára adott marxi válasz, de különösen a „marxizmus” értékelése a a történelmi eseményről egyenesen vezetett a pártforma uralkodóvá váláshoz, sőt a „proletárdiktatúra államához” is. Badiou-val mondhatjuk, hogy mindebben maga Marx sem volt ártatlan, sőt: „Marx elemzése a Kommünről meglehetősen kétarcú. Egyrészről ódákat zengett mindazokról a jelenségekről, melyek számára az állam eltűnésének irányába vezettek, másrészről azonban leleplezte a kommünárok alkalmatlanságát éppen olyan kérdésekben, melyek az államhatalommal álltak összefüggésben. Végeredményben a Marx elemzés kétértelműsége egy századra a szociáldemokráciának, és később annak lenini radikalizálásának, legfontosabb mondanivalójává vált a Kommünnel kapcsolatban, azaz a pártoknak ez a Kommün-olvasata alapmotívummá lett. A ’szociáldemokrata’ párt, a ’munkásosztály’ pártja, vagy a ’munkáspárt’, vagy még később a ’kommunista’ párt párhuzamosan hirdette függetlenségét az államtól és annak hatalma gyakorlásának igenlését. Ennek révén megszabadult az államnak való alávetettségtől: szabadon hirdethette a forradalmat, azaz magának az államhatalomnak a lerombolását. Egy személyben azonban a lehető legcentralizáltabb, legfegyelmezettebb szervezeti modellt is képviselte, melynek az államhatalom megragadásával éppen az volt a célja, hogy egy új államot hozzon létre, a proletárdiktatúra államát. Azt lehet tehát mondani, hogy maga a párt, a pártforma önmagában valósította meg a marxi Kommün-kép ellentmondását, mintegy testet adott neki. A pártforma vált a politikai helyévé az alapvető feszültségnek, mely a politikai emancipáció nem-állami, sőt államellenes karaktere, és az emancipációs politika győzelmének és diadala tartósságának nagyon is állami karaktere között mindig is fennállt. Ebben a tekintetben mit sem számít, hogy ez a győzelem egy felkelés révén, vagy választások útján jön el: a gondolkodási séma mindkét esetben ugyanaz”.
Badiou hangsúlyozza, hogy még a kínai, ún. kulturális forradalomban és legfontosabb eseményében a sanghaji Kommmünben (31) sem történt meg a szakítás ezzel a klasszikus kánonnal, azaz azzal, mely szerint a Kommün legnagyobb bűne az volt, hogy nem hozott létre valamiféle centralizált, professzionális forradalmi pártot. A Kommün éppen ezért foglal el kivételes helyet a történelemben: “A Kommün próbálta meg először és ezidáig egyedülállóan, hogy megtörje a munkás- és népi mozgalmak mindenképpen a parlamentarizmus valamely formájába torkoló végzetét. Ez alkalommal, és csak ez alkalommal, nem helyezte a felkelés a sorsát az oly kompetens politikusok kezébe. Ez alkalommal, és csak ez alkalommal a politikusok árulása nem valamiféle eseti körülménynek, szerencsétlen véletlennek tételeződött, hanem a dolgok rendjének, mellyel szembe kell nézni és levonni belőle a megfelelő következtetéseket. Ez alkalommal, és csak ez alkalommal, a felkelés semmi másra nem kívánt támaszkodni, mint magának a népi politikai mozgalomnak az erejére.” (32)
Még az eseményekkel párhuzamosan Marx egy olyan mérleget állított fel a Kommünről, melyben a legfontosabb szerep az állam kérdésének jutott: számára ez volt az első alkalom a történelemben, amikor a munkásosztály átmenetileg magára vállalta az egész társadalom életének irányítását, szervezését. A Kommün újszerűségének és zsákutcájának a legfontosabb tanulsága az volt, hogy az államhatalmat nem megragadni kell, nem elfoglalni az irányító pozícióit, hanem szétzúzni. Ahogy a későbbi marxisták félénken megállapították az állam szerepével kapcsolatban történt „némi elmozdulás” Marx írásaiban a Kommunista kiáltvány és Polgárháború Franciaországban között: ez a némi elmozdulás lényegében teljes fordulatot jelent. Az államhatalom megragadásától eljutunk annak elpusztításáig, a „Polgárháború” legszebb részei valóban szerepelhetnének egy, az anarchizmus legfontosabb szövegeit összegyűjtő antológiában is. Bakunyin nem is mulasztotta erre felhívni olvasói figyelmét, azaz arra, hogy Marx lényegében „átveszi” a libertárius kommunisták koncepcióját – azonban Marx a Kommün kapcsán írott szavainak az állam elhalásáról semmi hatása sem volt a későbbi marxizmusban. Éppen ellenkezőleg: a hírhedt gothai program alig pár évvel a Kommün után íródott! A későbbi marxizmusból (ideértve immár a bolsevizmust is) tökletesen eltűnik az is, ami Marx, sőt Engels (emlékezzünk az aligha véletlenül a „német filisztereknek” címzett emlékezetes Engels előszóra) tollán még evidencia volt: a proletárdiktatúra (33) (Marx a Kommün kapcsán nem használja a szót, de Engelsnek ezúttal igaza van, valóban erről volt szó) egyetlen célja, létezésének értelme az államhatalom elpusztítása.
Érdekes megfigyelni, hogy húsz évvel később Engels, egy új Marx kiadás előszavában, pontosan ugyanezeket az ellentmondásokat említi a Kommün kapcsán, mint a korban Marx. Engels azt is bemutatja nekünk, hogy az 1871-es felkelésben a két legfontosabb politikai erő, azaz a proudhonisták és a blanquisták éppen az ellenkezőjét cselekedték, mint amit politikai elveik diktáltak volna nekik. Engels számára így a Kommün bukásának a legfontosabb oka a vallott ideológia és a valós politikai döntések közti ellentmondás volt, és a Kommün legfontosabb következménye a blanquizmus és a proudhonizmus párhuzamos kudarcával a „marxizmus" diadala lett.  Engels tehát a régi (Marx előtti) francia szocializmus rekviemjét zengi a Kommün kapcsán, elfeledkezvén arról, hogy éppen a hangsúlyosan nem „marxista”, ráadásul Franciaországban domináns szerepbe kerülő anarcho-szindikalizmus, majd a forradalmi szindikalizmus (a kettő távolról sem ugyanaz) volt az, amely lényegében éppen a Kommün „tanítását” fejlesztette a legmagasabb szintre: ez elsősorban és mindenekelőtt a társadalomtól való munkás-szeparáció, a munkás-autonómia, a közvetítés nélküli munkás cselekvés (a direkt akció) mozgalma volt, azaz az osztály különállásának és affirmációjának forradalmi irányzata.  A marxizmus számára a Kommün inkább a negatív példa volt, míg ha volt a Kommünnek igazi továbbélő gyakorlati öröksége, az leginkább az anarchoszindikalizmus saját találmányának a Bourse du Travail-ok rendszerének kialakulását jelentette (34). A „marxizmusban” a proletárforradalom formája a polgári forradalom politikai formáihoz kötődött, melyből természetszerűleg származott az állam mérhetetlen felülbecsülése. A Kommün utáni „marxizmus” furcsa diadalt aratott:  lényegében az 1917–23-as forradalmakig a marxizmus nem volt forradalmi elmélet, akik „marxisták” voltak, azok nem voltak forradalmárok, akik forradalmárok voltak, nem voltak „marxisták”.
Másrészről a Kommün vokációjában tévedhetetlenül internacionalista volt, bukásának eredménye mégis az Internacionálé szétverése lett, melyben Marx elévülhetetlen érdemeket szerzett. A meglehetősen lenéző kifejezéssel illetett „állítólagos szakadás” nagyon is valóságos szkizma volt, melyet Marx olyan propagandával kísért, amely idegen volt az Internacionálé eddigi szellemétől. Ekkor jön létre valójában az „ortodoxia” (és az erre ügyelő szervezet, az immár hierarchizált Internacionálé Tanácsa), melynek létrehozója maga Marx volt: úgy állította be az 1872-es szakadást, mint különböző „szekták” elleni fellépést valamiféle központi ideológia és szervezet nevében. Eddig erről szó sem volt, az Internacionálé a legkülönbözőbb szervezetek és vélemények koglomerátuma volt, ahol Marx ugyan kiemelkedő szerepet játszott, de a „marxizmus” semmiképp sem.  Az Internacionálé New Yorkba költöztetése, majd megszüntetése is azt a célt szolgálta, hogy az ne jusson a blanquisták (akik londoni emigrációjukban az eddigi székhelyen különösen befolyásosak voltak) és más „felkelés-pártiak” kezére (35).   
Azonban mégis van Marxnak a Kommünnel kapcsolatban egy olyan megfigyelése, mely komoly aktualitással bír: számára a Kommün a II. Császárság „egyenes antitézise”. A bonapartizmus ugyanis kevésbé az antik cézarizmus modern változatának bizonyult, vagy az ancien régime feudalizmusának bürokratikus újjászületésnek, mint az adekvát, sőt valójában az egyetlen lehetséges kormányzati formának egy olyan korszakban, ahol a burzsoázia már, a proletariátus pedig még nem képes a nemzet sorsának irányítására. Ebben a szakaszban a burzsoázia arra kényszerül, hogy hatalmát egy személytelen apparátusra bízza, mely az általános érdek nevében lép fel. Ez a modell egyre terjedt a korban Európában – látszólag úgy tűnt, hogy a rendszer „osztálysemleges”, hiszen mindenkit egyformán nyom el, azonban valójában az volt ez egyetlen lehetőség arra, hogy a „kizsákmányolók” megtartsák uralmukat a „termelők” felett. Másrészről a rendszer fennmaradásának fő célja és értelme éppen az osztályharc megakadályozása, azaz, hogy a munkások és a tőkések közvetlenül szembekerüljenek egymással. Ehhez azonban folyamatos „rendkívüli állapotra” van szükség: a bonapartizmus végeredényében nem más, mint a rendkívüli állapot államformájának a modern állam normális működésébe ültett verziója. A rendkívüli állapot lassan szabállyá válik, a bonpartizmus pedig a kor osztályelnyomásra épülő államának normális formájává. A Kommün legfontosabb tette éppen egy ilyen állammal szembeni politkai modell kidolgozása volt, a közvetlen demokrácia egyfajta rendszerének kidolgozása és működtetése – melyről a „Polgárháború” talán legszebb sorai szólnak. A dolog aktualitását aligha kell hangsúlyozni, hiszen ma éppen ugyanez történik: a politikai hatalom lényegében elszakadt a hagyományos képviseleti, politikai alternatívákat nyújtó elemeitől, újra a bonapartizmus koszaka jött el.  
A Kommün legszerényebb elképzelései szerint is a képviseleti demokrácia végét jelentette – eredménye a munkásosztály „saját pártjainak” a kialakulása lett (ráadásul nemzeti keretekben). Az ismert Marx-legenda azt tartja minderről, hogy a mester amikor nemzeti keretek közötti pártok felállítására szólított fel (ez ugyebár pontosan az ellenkezője volt, mint amit a Kommün képviselt), akkor ezen nem valódi politikai pártokat értett, hanem lényegében a „marxista” csoportok, irányzat elkülönéséről beszélt. Ez sajnos, vagy nem sajnos, nem igaz: Marx miközben kárhoztatta a burzsoá választások bojkottálóit, „munkásokat akart küldeni a parlamentekbe”, azaz nagyon is modern értelemben vett pártokról beszélt, a „politikai útról”. A Kommün bukásának a „tanulsága” az lett, hogy a pártokat kell alakítani – de ez nem a bolsevikok találmánya volt, hanem Marxé.
De Marx mindezzel nem volt egyedül, végül az Internacionálé (már az anarchisták kizárása után) a francia Charles Longuet javaslatára a Kommün bukása okaként a „politikai szervezet hiányát” nevezte meg (vajon akkor mi lehetett a végre „megtalált politikai forma”?), és sokat előrejelzett a német párt, a szociáldemokrácia, majd a bolsevizmus jövőjéből a német küldött, egy bizonyos Adolf Hepner javaslata, aki a bukás okát „az autoritás és az autoritás nem elégséges gyakorlásának hiányában” látta...
Tehát röviden összefoglalva Marx és a marxizmus reakcióját a Kommünre: ez a volt a végre megtalált politikai forma, de mostantól teljesen mást javaslunk (politikai pártok alapítását); nagyon fontos volt az internacionalizmusa, ezért felszólítunk nemzeti pártok alakítására (a nemzeti keretek hangsúlyozásának a végpontja lett az 1914-es szégyenletes összeomlás), illetve magát az Internacionálét megpróbáljuk központosítani és doktrinális és gyakorlati uralmunk alá vonni, majd megszüntetjük; a Kommünt, mint az államhatalom eltörlésére irányuló proletárdiktatúrát írjuk le, majd az egész mozgalmat etatista irányba fordítjuk; szép szavakkal ünnepeljük, hogy a munkásosztály a saját kezébe vette végre saját sorsának irányítását, de leszögezzük, hogy ennek semmi köze a szocializmushoz (ennek következménye lett a „tudományos szocializmus” és a „bevitt osztálytudat”)...Hát-hát.
És még csak most jöttek a bolsevikok!

A proletárforradalom avantgárdja (1917-1971)

Ahogyan az Állam és forradalom szerzőjéből Kronstadt hóhéra, a „semmi hatalmat a szovjeteknek” híve, a frakciók betiltója és a NEP elindítója vált, úgy lett a Kommün a proletárdiktatúra modelljéből valamiféle homályos hivatkozási alap, amelyet a „kommunalizmus” bármilyen értelmétől kilóméterekre álló bolsevik párt arra használt fel lényegében, amire akart. Először is szolgált „a forradalmi terror” alátámasztására (erről a specialista, Trockij, kapcsán lentebb szólunk), másrészt a Kommün bukása igazolta a centralizált bolsevik párt létének szükségességét és persze azt, hogy a „mértékletesség a pokolba visz”. Harmadrészt a bolsevik forradalom (melynek lefolyási módja, céljai, jellege egyáltalán – kommunista értelemben vett – lehetségessége távolról sem volt mindenki által elfogadott Nyugat-Európában) európai „filializációjának” biztosítására is szolgált: a Kommünnel való egyértelmű rokonság nagyon is fontos elem volt azok ellen, akik Oroszország elmaradottságával érveltek a bolsevik kísérlet ellen.
Idézzük egy pillanatra ismét Alain Badiou-t, aki szerint a Párizsi Kommün megkapó újdonsága és radikális elbukása le is zárt egy szakaszt a “kommunista hipotézis” történetében (36): „[a végül, majd fél évszázados megszakítottság után, 1917-ben kezdődő] második szakaszban már nem a kommunista hipotézis zászlaja alatt küzdő népi- és munkásmozgalom léte a legfontosabb probléma, de nem is a felkelés formájában történő forradalom általános eszméje. A probléma itt már a győzelem és a diadal tartósságának kérdése. Vagy másképpen fogalmazva: ekkor már nem a hipotézis megfogalmazásáról, vagy próbára tételéről van szó, hanem a megvalósításáról. Ebből a nézőpontból az általános érvényű megállapítást, a lényeget Lenin fogalmazta meg, amikor kijelentette, hogy „most beléptünk a győztes proletár-forradalmak korszakába”. Valójában az történt, hogy a párt, mely megfelelő formának bizonyult a katonai felkelés sikerre vitelében a meggyöngült reakciós hatalmakkal szemben, teljesen inadekvátnak bizonyult a marxi értelemben vett proletárdiktatúra államának létrehozatalában, mely államnak egyfajta, az átmenetet biztosító nem-államnak, egy hatalmat gyakorló nem-hatalomnak kellett volna lennie az államhatalom fokozatos eltűnését leíró dialektikai formula értelmében”.
Mindez nem válzottat azon, hogy a Kommün példája és hősiessége egy fél évszázadon keresztül a „kommunista világ” egyik legfontosabb mítoszának számított – el tudjuk képzelni, hogy különösen így volt ez a Francia Kommunista Párt (PCF) esetében. A párt számára is komoly előnyökkel járt mindez: a Kommün/1917 párhuzam egyrészt lehetővé tette a PCF Szovjeunióhoz való hűségének állandó bizonyítását, míg másrészről védelmet adhatott a pártot „hazátlannak” bélyegő hangokkal szemben is (a PCF identitásának alapját képezte ez a kettős kötődés (37) ). Másrészről ezzel a Kommün végleg kiszakadt a republikánus hagyományból: többé nem egy eljövendő „szociális köztársaság” alapító harca volt (vagy legalábbis ennek a harcnak egy túlságosan forró, de mégis fontos epizódja, ahogy a világháború előtti szocialisták tartották), hanem a bolsevik szovjet-orosz forradalomé.      
Talán itt érdemes kitérnünk magának Trockijnak a Kommünről írott szövegeire, hiszen azok távolról sem érdektelnek. Jól tudjuk, hogy Trockij sokáig élt Franciaországban (Október előtt, majd a harmincas években), lényegében a Komintern „francia felelőse” volt, kitüntetett szerepet játszott a fiatal Francia Kommunista Párt „bolsevizálsában” és így tovább – egyszóval aligha meglepő, hogy nagyon is lényeges mondanivalója volt Kommünről is (38). De még a szó szoros értelemben vett „francia korszaka” előtt is igaz, hogy Trockij volt az egyetlen (nem szólva most a narodnyikokról, akik a Kommün kommunalizmusában az orosz opriscsina nyugati képét látták meg), aki már az 1905-ös orosz forradalom kapcsán szemrevételezte a Kommün és az oroszországi szovjetek, illetve a két történelemi helyzet közti mély rokonságot: „egy gazdaságilag visszamaradott országban a proletariátus előbb hatalomra tud jutni, mint a fejlettebb országokban”, és egy ilyen helyzetben az orosz munkásoknak, a Kommünhöz hasonlóan, olyan startégiát kell követniük, amely kombinálja az abszolutizmus elleni küzdelmet a szocialista forradalommal.
Az 1905-ös forradalmat követő években Lenin még, a mensevikek cárizmus ellenes, burzsoáziával is összefogni akaró álláspontját érintő kritikái ellenére is, kategorikusan visszautasítja, hogy a Kommün példaként szolgálhatna az orosz mozgalom számára. A „Szociáldemokrácia két taktikája” című munkájában azzal a kritikával illeti a Kommünt, hogy „összekeverte a köztársaságért vívott harc céjait a szocialista célokkal”, ezért „kormányzatára a mi jövendő [forradalmi demokrata] kormányunknak nem kell hasonlítania”. Lenin véleménye, mint az közismert, 1917-ben (39) változik meg (főleg az Áprilisi tézisekre, vagy persze az Állam és forradalomra kell gondolnunk), ahol a Kommün már egyértelműen modellként szolgál az oroszországi munkástanácsok (szovjetek) számára, ahol „dialektikusan keveredik” a demokratikus köztársaságért és a szocializmusért vívott küzdelem.  
Trockij 1917 után természetesen teljesen egyetért ezzel a meglátással (amit, mint láttuk, végül is ő talált ki: a forradalmaknak aligha van jobb gyakorlati teoretikusa Trockijnál, és aligha van olyan teoretikus, aki kevésbé használható nem forradalmi időkben, mint Trockij...), és mélyen egyetért azzal a leninista toposszal is, hogy a Kommün bukását „egy bolsevik típusú centralizált párt hiánya okozta”. 
Másrészről Karl Kautsky-val vívott emlékezetes vitájában („Terrorizmus és kommunizmus”–1920) a Kommün példáját hozza fel a forradalmi terror szükségességére: „amikor a Párizsi Kommünt vérbe fojtották és az ellenforradalmár gazemberek zászlaját a sárba tiporták, sokan voltak olyan filiszterek, akik a reakcióval karöltve gyalázták a kommünárokat mert kivégezték 64 túszukat, köztük Párizs érsekét. Marx azonban egy percig sem habozott megvédeni a Kommün ezen véres akcióját”. Vagy: „a Kommün gyönge volt, mi, hogy beteljesítsük céljait erősekké váltunk. A Kommünt elpusztították. Mi minden egyes csapást vissza fogunk adni hóhérjainak. Megbosszoljuk a Kommünt és revansot veszünk.” Később Trockij egy újabb témát hoz be a Kommünről szóló elemzéseibe: a demokrácia, a centralizmus és a forradalom közti viszonyrendszert. A bolsevik párt szigorú fegyelmének tántoríthatatlan híveként álláspontja már jóval árnyaltabb: megkülönbözteti a Kommünt, mint a forradalmi harc egy pillanatának eszközét és a Kommünt, mint intézményt.
Ekkor már szó sincs arról, hogy a Kommün megfeleltethető lenne a szovjeteknek: „amikor azt mondjuk, hogy ’éljen a Kommün’, akkor a hősies felkelést ünnepeljük, nem a Kommün intézményét, amely nem más mint a helyi demokrácia szerve” (40). A bolsevikok hajlamosak voltak elfeledkezni arról a tényről, hogy a „végre megtalált politikai forma”, a „proltárdiktatúra modellje”, azaz a Párizsi Kommün demokratikus intézmény volt, választásokkal hozták létre (a „bizonytalanságai” is, melyet a bolsevikok vagy kispolgári jellegének, vagy amatőrizmusának tulajdonítottak is ebből a meghatározottságból eredt: igen, a Kommün nem egy bolsevik párt volt). Mint ismeretes Rosa Luxemburg emlékezetes írásaiban próbálta felhívni a bolsevikok figyelmét, hogy a demokrácia felszámolásának milyen káros következményei lehetnek – természetesen hiába. Meglehetősen jellemző, hogy az állampárti gondolkodásban a Kommün megfosztatott minden politikai karakterétől, csak annak szociális jellemzője (munkásjellege) és a hatalomgyakorlást illető (heroikus, de kudarcra ítéltetett) küzdelme került említésre. A Kommüntől ezzel elvették minden szorosan vett politikai tartalmát. Ezért van, hogy a Kommünre való bolsevik megemlékezés mindig újrateremtésének lehetetlenné tétele is egyúttal.  

No de mégiscsak: azzal, hogy a bolsevikok egyértelmű párhuzamot húztak a Párizsi Kommün és a szovjet-orosz Októberi foradalom között, a Kommün az első világháború végén aktuálisabb volt, mint valaha: a kommunista sajtó óriási teret szentelt minden évben az eseménynek, a Kommün történetét feldogozó írásokat többször újra kiadták (Louise Michel és az Internacionálé szerzője, Eugene Pottier kultusza is erre a korra tehető és tulajdonképpen a Párt propagandájának köszönhető, sőt tulajdonképpen a „A polgárháború Franciaországban” is ekkor lett igazán olvasott munka), a „Falhoz” való éves zarándoklat több tízezer embert megmozgató kötelező rituálévá vált – mindebben a Kommunista Párt hegemón szerepe megkérdőjelezhetetlen volt. A párt, a bolsevik pártokra oly jellemző hibátlan propaganda-gépezettel, a Kommünből olyan „protoszovjet” eseményt varázsolt, melyet semmilyen más politikai erő sem tudott ellensúlyozni. A Kommün a jelenben nagyon is komoly jelentőségű eseménnyé vált, a fiatal párt harca radikalizmusának, a múlttal való szakításának szimbólumává. A két munkáspárt külön felvonulásokat szervezett, ahol általában a kommunisták tízszer többen voltak, mint a szocialisták, akiknek a Kommün továbbra sem jelentett a jelenben valamiféle poltikai jelentéssel bíró történelemi eseményt, a megemlékezés inkább kötelesség volt, míg a kommunisták számára a múltat jelenbe fordító szimbolikus tett (41).
A Kommün mártír volt (mint láthattuk leginkább saját mérsékeltségének áldozata), avantgárd (1917-é és a jövendő forradamaké) és tántoríthatatlanul kombattív – a fiatal pártnak éppen erre a három tulajdonságra volt szüksége. Mint láthattuk, a Kommün arra is lehetőséget adott, hogy a PCF egyszerre legyen a nemzeti forradalmi hagyományok örököse (természetesen egyetlen örököse) és az orosz forradalom franciaországi megtestesítője – a véres felkelés emléke nagyon is jól kiegészítette a párt gyakorlati politikáját, amely (a Komintern irányvonalát követve) kizárt minden szövetséget az osztályáruló „szociálfasisztákkal”, a „versailles-i köztársaság” híveivel. A marxizmus-leninizmus boszorkánykonyhájának minden ismert receptjére szükség volt olyan mobilizációs erejű anakronizmusok képviseletére, mint ahogy a párt lapja, a „L’Humanité” érvelt „a szocializmus hazájának védelmében”: „Mindenki a Kommünárok falához az új versailles-iek ellen, akik fenyegetik a szovjet Kommünt!” Ezeknek a nagy terjedelmű, de a végtelenül repetitív cikkeknek a tanulsága az lehet, hogy a kommunistáknál a Kommün már nagyon is gyakorlati mondanivalóval bírt, szó sem volt már a háború előtti romantikus mártír-jellegről, másrészt számukra a Kommün „egy blokkot” jelentett, hallgatás övezte a kommünárok közt fennálló nagyon is lényeges ideológiai különbségeket, az esemény történeti értékelésnek számtalan változatát: a Kommün a szovjet forradalom előjátéka volt és semmi más. A megemlékezéseknek nagyon hangsúlyosan volt „ellenkulturális” karaktere is, ahogy párt egyik vezetője Paul Vaillant-Couturier fogalmazott 1933-ban : „hagyjuk meg július 14-ét az ellenfeleinknek, a mi ünnepünk március 18-a, a szovjet forradalom évfordulója, amely először adott hazát a dolgozóknak”.
Mint ismeretes a Népfront-politika Komintern általi meghirdetése alapvetően változtatta meg a kommunista pártok irányvonalát: a szociálfasisztákból hirtelen a közös antifasiszta frontban való szövetségesek lettek. Ez egy pillantra újra élővé tette az utcákat uraló munkásokban rejlő Kommün-képet, most már, mint az antifaszta front harcosaiét: „február 6-án [1934-ben a két nagy baloldali párt által az utcára vitt munkások akadályozták meg a fasiszta hatalomátvételt Franciaországban], Párizs, immár második alkalommal mentette meg a köztársaságot” – írta a Kommünre utalva Vaillant-Couturier (42). A Népfront választási győzelme után, 1936-ban a Kommün emléke a csúcson volt : a szokásos éves felvonuláson, mely alig követte a sikeres választásokat, fél millió ember vett részt, köztük a szocialista Léon Blum, a Népfront-kormány leendő miniszterelnöke. De ez valójában inkább kivételes eset volt, a Népfront-politika meghirdetésével minden megváltozott. A Kommün inkább zavaróvá vált, hiszen az új politikai irányvonal az antifasizmus, a demokrácia megvédése volt a radikálisokkal  szövetségben, akik   a lehető legkevésbé akartak hallani a Kommünről. Másrészről magának a népnek a reprezentációs módja is megváltozott : a mártír-Kommünt, az utolsó eszközeként a fegyverekhez kapó, barrikádokon meghaló népet felváltotta a Népfront diadalmas, az utcákat uraló nép reprezentációja. A Kommünről való megemlékezés kötelező ritálé maradt, azonban ehhez a reprezentációhoz már a nagy francia forradalom sokkal jobban illett, mint a Kommün, melyet lassan a PCF is magára hagyott, hogy mitológiájában privilegizált helyett biztosítson az 1789-es forradalomnak (43).
A második világháború érdekes színfoltja volt, hogy valóban szinte újjáéledtek a francia-porosz háború eseményei – legalábbis a reakció képzeletében. A francia politikai osztály 1940. júniusától a kapitulációnál nagyobb veszélynek tartotta a Kommün újjászületését, ezúttal a már illegalitásban levő PCF vezetése alatt…Weygand tábornok, a francia haderő feje, komolyan tartott attól, hogy Maurice Thorez, a párt első embere, hazatér Moszkvából és az élére áll egy esetleges patrióta, baloldali, „kommünár” felkelésnek (44). Elég rosszul ismerték ahhoz a pártot, hogy elhigyjék, hogy az éppen „az imperialisták háborújában” pacifizmust képviselő Szovjetunió akarta ellenére ilyen kalandban részt vállalt volna, mindenestre ez a félelem is (talán csekély) szerepet játszhatott a III. Köztársaság gyors halálra ítélésében és Pétain uralomra jutásában. Amikor azonban, a Szovjetunió megtámadása után, a kommunisták is csatlakoztak az Ellenálláshoz, a Kommünből természetesen a nemzeti ellenállás szimbóluma lett, a kollaboránsokból versailles-iak, a náci megszállókból „poroszok” és így tovább.
A második világháború után a Falhoz vezető zarándoklatok a lehető legnagyobb természetességgel éledtek újjá a baloldali pártok és szakszervezetek szervezésében, ráadásul a hely szimbolikája alapvetően módosult azáltal, hogy a Kommunista Párt (valójában már a harmincas évek végétől, Henri Barbusse hamvainak ide helyezésével), a Kommünárok Falát körülvevő területből munkásmozgalmi, ellenálló, antifasiszta temetkezési helyet csinált (majd igen természetesen ide kerültek a zsidó és más deportáltakra, a koncetrációs táborok áldozataira emlékező „sírhelyek” is). Mindenestre a Kommün emléke egyre halványult, így a Falhoz való felvonulások is egyre veszítettek jelentőségükből: a tömeges felvonulások helyett a két baloldali párt csak delegációkat küldött az ötvenes évektől, az SFIO 1958-tól lemondott erről is és a parlamenti csoportjában emlékezett meg a Kommünről, a kisebb balos csoportok és a PCF még kitartottak, de például 1965-tól kezdve a Kommün napja eltűnik a L’Humanité címlapjáról is.
Az 1968-as forradalom idején a barrikádokkal együtt a Kommün is visszatérni látszik (az elfoglalt Sorbonne neve „diák-Kommün” (45) ) – azonban ennek semmi köze sem volt valamiféle múltidézésnek: a Kommün kint van az utcákon (éppen májust írunk ugyebár), nem az emléke él, hanem maguk az eseények idézik meg a Kommün valóságát. A francia ’68 védjegyének számító barrikádok, az utcakövek felszedése (melynek stratégiai jelentősége ekkor már nem nagyon volt) nem egyszerűen a múlt „megídézését”, vagy szimbolius újrajátszását jelentették, hanem azt a nagyon is szándékolt „tigrisugrást a múltba”, amely a nagy forradalmak (elsősorban persze mégiscsak a Kommün) szellemének életre hívásával kísérelte meg az elnyomás ördögi körének a szétzúzását. Alighanem ez a feléledő múlt volt az, amely igazán kiemelte a francia ’68-at a hatvanas-hetvenes évek többi lázadása közül – noha az amerikai „68” alighanem társadalmilag fontosabb esemény volt, az olasz pedig újszerűbb és főleg sokkal radikálisabb. Az ’68-at követő „ellenforradalom” idején a Kommün épp úgy halott, mint az utca, hogy még egyszer a centenáriumon újjáéledjen: a különböző politikai csoportok által szervezett tömeg majdnem annyi embert mozgat meg összességében, mint a híres 1936-as felvonulás a „Kommünárok Falához”. A megemlékezők 1971-ben a Kommünt felídézvén alighanem valójában ’68-at „siratták”: joggal.

Az „újbalos” Kommün-kép, azaz a „város visszahódításának”, a „közvetlen demokráciának”, a „megvalósult utópiának”, a „hatalmas kollektív multaságnak” a Kommünben való reprezentációja (amely hatott a történetírásra és viszont, mint erre később főleg Henri Lefebvre és a szituacionisták kapcsán ki fogunk térni) természetesen elsősorban a Kommunista Párt Kommün-képe ellen irányult (46). A centenárium sokszínű (a gauchiste csoportok majd mindegyike külön emlékezett meg) kommemorációja frontális támadást intéz a PCF Kommünt illető hegemóniája és beszédmódja ellen. A Kommün nem a pártfegyelem és a mártírum ünnepe többé, a párt kommunistái pedig nem a modern idők kommünárjai. A Párt a Kommünt illetően is valamiféle splendid isolation állapotába szorul: az általa uralt vörös külvárosokban (például az utcanevekben) a Kommün emléke tovább él, azonban ekkor már csak mint a párt a világtól elzárt saját mítosza. A PCF centenáriumra szervezett konferenciája a teljes aggkori elbutulás szomorú példája volt: a népi demokráciákból meghívott történészek üres és kínos fecsegése („a Kommün győzelmet aratott a szocialista Bulgáriában”, a szocialista Csehszlovákia hűséges marad a Kommün szelleméhez”, „a Kommün tapasztalata hozzá segített minket, hogy Lengyelországban véget vessünk bizonyos negatív jelenségeknek”, azaz a gnadski és gdyniai munkássztrájkoknak...) jobban mutatta mint bármi, ezen párt lassú agóniáját.
De a centenárium leginkább a Kommün hattyúdalának bizonyult: az esemény emléke egyre halványodni látszott, 1871 hagyománya egyre kisebb szerepet kapott a jelenkori politikai küzdelmekben, a szereplők önazonosságának, történelmi tradícióinak keresésében és így tovább. Ezentúl leginkább kulturális esemény lesz a Falhoz való zarándoklat, a Kommün emlékének pedig alighanem jót is tett, hogy az megszabadult 1917 (és persze az utána következő szovjet korszak) egyre nyomasztóbb súlyától. A Kommün tradíciója túlélt két világháborút, kiváltott komoly politikai hatásokat, hatalmas tömegmozgalmak inspirációs erejént szolgált: egyedülálló jelenség, talán csak május elseje versenyezhet vele (de május elseje, mint jól tudjuk, nem egyszerűen kommemoráció).

II

Egy histográfiai fordulat – és jelentősége

Az újbaloldali Kommün-kép – leszámtva a szituacionisták és Henri Lefebvre „közös” olvasatának újdonságát, melyre még részletesen kitérünk – aligha köszönhet többet bármely más történésznek, mint Jacques Rougerie-nek és 1964-ben megjelent zseniális könyvének (47). Rougerie fellépése persze politikai ügy is volt (noha alighanem minden historiográfiai fordulattal így van ez): a történész sikerrel próbálta megszabadítani a Kommün történetét és emlékét a bolsevik Thermidor egyre nyomasztóbb árnyékától, azaz egyszerre az ortodox marxista kliséktől és a Párt propaganda-gépezetétől. Mindez valóban a Kommün történetírásának igazi aggiornamentóját hozta el: az eddig a különböző ideológiák demonstrációs terepének számító kommünárok hirtelen valóban érdekelni kezdték a történészeket, akik egyben hangsúlyozták is az esemény komplexitását. Komplex eseményt írtak le (és ez a komplexitás értelemszerűen hatott a politikai használatára is: egy bonyolult esemény nehezen használható ideológiai célokra és vice versa, az ideológiai használat kizárja a túlzott komplexitást), azonban az a tény, hogy mi ellen jött létre ez az új Kommün-olvasat, persze nem maradt hatás nélkül: ahogy az ortodox marxista olvasat „a bolsevik forradalom hajnalát” kreálta a Kommünből, elsősorban Rougerie úgy írt a „párizsi sans-culotte forradalom-típus alkonyáról” (48). 
Ez a historiográfiai fordulat a későbbiekben a Kommün iránt érdeklődő angolszász történészekkel való disputában (is) alakult, ezért talán nem haszontalan összefoglalni utóbbiak álláspontját. Az újhullámos angolszász szerzők (49) mondanivalója a következőképpen szólt: véleményük szerint a Kommün elsősorban a régi Párizs (urbanisztikai értelemben az Haussmann előtti város, erről lentebb még igen részletesen szólunk – társadalmi értelemben pedig a klasszikus munkásosztály kialakulását megelőző) lázadása volt, ahol a léteztek ugyan szakmák, korporációk közti erős kötelékek és „tudat”  (trade consciousness), azonban valódi munkásosztály és ennek valamiféle közös tudata (class consciousness) semmiképpen sem. Így, az elsősorban a népi negyedekben jellemző politikai aktivitás nem a munkásmozgalom szakszervezetekre alapozott hagyományos cselekvési formáit jelentette, hanem ennek a hangsúlyosan földrajzi (és csak bizonyos negyedek homogén társadalmi struktúrája miatt szociális) közösségnek, elsősorban a társadalmi klubokra alapuló aktivitását. Ennek egyébként tökéletes kifejeződési formája volt a Kommün alapvetően a municipális szabadságokra építő politikai programja.
De további következtetéseket is levonhatunk mindebből (értelemszerűen némileg egyszerűsítem és explicitebbé teszem ezen szerzők gondolatait): a Kommün idején nem egy osztályidentitás az, amely manifesztálódott a felkelésben (szemben például 1848 júniusával), így a fő kérdés nem is a munkával, a bérrel, a munkához való joggal volt összefüggésben, hanem egy városi közösség autonómiájával, a város szabadságával. Azaz 1848 szociális volt – míg 1871 inkább politikai: nem egy osztály felkelése, hanem egy közösségé (tkp. egymás közelében lakók, akik egy social network-ot alkotnak, közös cselekvése): a periféria lázadása, az Haussmann által a város centrumából kiűzöttek felkelése, a „város visszahódítása a város által”.
Mindezek igazsága aligha kétséges (eredetisége annál inkább, mint később látni fogjuk) – azonban ez a Kommün, mint „társadalmi mozgalom”-kép is meglehetősen vitatható („társadalmi mozgalom”, annak szűkebb angolszász politikatudományi értelmében, a Kommün természetesen tágabb értelemben társadalmi mozgalom volt, mint minden forradalom).  Elsősorban igen erős túlzás 1848 és 1871 ilyen szembeállítása: 1871 éppúgy „szociális” is volt, mint 1848 – ez nehezen cáfolható ténykérdés. Mert a kommünár, mint minden XIX. századi felkelő, elsősorban és mindenekelőtt munkás, azaz a saját munkájából élő ember. Egy párizsi felvilágosult munkás – és ezek a munkások valóban egyre felvilágosultabbak voltak – mást sem hallott a közgazdászoktól, a moralistáktól, a filantrópoktól a XVIII. század vége óta mint hogy „egyedül a munka teremt értéket”, hogy „a termelő minden, az élősködő semmi” és így tovább. A párizsi nép nem csak ezt vette komolyan, hanem filozófusok minden szavát is: megtanulta Proudhontól, hogy „a magántulajdon rablás”, Saint-Simontól, hogy a társadalom alapja az „ember ember általi kizsákmányolása”, Louis Blanc-tól, hogy a munka „megszervezése” orvosság lehet a legkiáltóbb igazásgtalanságokra, így miért épp azt ne vették volna komolyan, akik valódi népszuverenitásról beszéltek?
A Kommün során nem egyszerűen 1793 („l’An II”) emlékei törtek felszínre, hanem a Kommün sok tekintetben maga 1793 – az elsősorban a társdalmi klubok nyomására létrejött Közjóléti Bizottság (50) jól példázza mindezt. A nép hatékony, erős (akár ellenségei megfélemlítésére is kész) „forradalmi kormányzatot” (51) követelt: azaz a „79. év” sans-culotte-jai, ahogy ősei, diktatúrát, terrort óhajott a forradalom ellenfelei számára. De csak nekik! A maga számára a lehető leglibertáriusabb politikai rendszert képzelt el: a kormányzat, melyet olyan hangosan követelt, igazi közvetlen demokratikus intézmény – a nép által és a nép nevében működik, mint a népszuverenitás gyakorlásának legteljesebb formája. A Kommün politikai szervezete közvetlenül „másolta” a nagy Forradalom párizsi önkormányzati szervezetét: a központi Kommün („Commune”: lényegében a város önkormányzati szerve) és a korabeli ún. „szekciók” (a helyi, közvetlen demokrácia „intézményei”, melyek területi alapon szerveződtek, 48 szekcióra osztván Párizst) probléma nélkül megfeleltehetőek 1871 Központi Tanácsának és a helyi klubok rendszerének.
A nagy Forradalomból eredt az a népi meggyőződés is, hogy Franciaországban sok „commune” volt (azaz municipalitás), azonban Commune csak egy: Párizs forradalmi kormányzata, mely a forradalom, a köztársaság és Franciaország üdvének (salut) védelmében szembehelyezkedhet, mint ahogy számos alkalommal (végeredményben 1789-től 1968-ig) szembe is helyezkedett a népképviselet szervével is (melyet gyakran a párizsiak mély megvetését kiváltó analfabéta, apolitikus parasztok, „ruraux”, választottak meg (52) ). A Commune szónak elsősorban a nép körében volt mágikus jelentése, hogy egy pillanatra átadjuk a szót a Favié-klub jegyzőkönyvének: „Combault polgártárs kért szót, aki elmondta, hogy mielőtt kikiáltanánk a Kommünt, hasznos volna, ha mindenki tisztában lenne azzal, hogy mit is értünk ez alatt, mert szerinte sokan azt sem tudják mi az a Kommün (tiltakozások, tumultus, közbekiabálások: „ez egy besúgó!”, mások: „na jó, akkor meséld el nekünk mi az a Kommün!”). A polgártárs újra beszélni kezdett: „A Kommün a nép joga, az egyenlőség, a felkelés, az árulók megbüntetése. A Kommün végül is....no hát, az a Kommün!” Mindez mulatságos lehet, de talán tényleg ez a népi Kommün legjobb definiciója...
A Kommün egyik legfontosabb lapja a „Le Prolétaire” jónak látta, hogy egy cikkében elmagyarázza a proletár szó jelentését (amely csak 1848-tól kezdett elterjedni Franciaországban) olvasóinak. A proletár ekkor még jóval közelebb áll ókori jelentéséhez: „a polgárok legnépesebb, utolsó osztálya, melynek tagjai napról-napra élnek.” De nem csak az ókori Rómáról van szó, hanem sokkal inkább a Forradalom sans-culotte-jairól, hiszen ez pontosan megfeleltethető a „Père Duchesne” nevű sans-culotte-lap 1793-as leírásának: „sans culotte-nak nevezzük a legnagyobb létszámú, legszegényebb osztályból kikerült embereket”, „a bátor sans-culotte az, aki napról-napra él a saját keze munkájából, aki esténként megjelenik szekciójában, hogy teljes erejével támogassa azokat a javaslatokat, melyeket jónak lát.”  
Másrészről a Kommün elsősorban és mindenekelőtt republikánus volt, annak 1792-es, 1832-es és 1848-as értelmében: a Köztársaság nem lehet más, mint demokratikus és szociális, egymástól elválaszthatalanul. A Kommün újabb alkalommal tette fel a demokratikus „társadalmi szerződés” legfontosabb problémáját, hogyan lehet a nép kormányzatának olyan formát adni, amely a népből emelkedik ki, de nem válik annak elnyomójává: a Kommün minderre talán máig a legkidolgozottabb választ adta meg. Arról volt szó (túl a valamiféle „decentralizáció” banalitásán), hogy a demokráciát valóban az alapjaitól építsék fel: ez tulajdonképpen maga a Kommün (amely így nem csak egy város önkormányzata, hanem az egész országnak mintát adván, valóban a végre megtalált „politikai forma”). A Kommün munkájából élő polgártársa (citoyen travailleur) azt követelte, hogy a népszuverenitás végletekig valósuljon meg, nem egy absztrakt köztársaságról volt szó a felkelők számára, hanem egy „igazi” köztársaságról, amely nem lehet más, mint szociális és demokratikus. Szociális, azaz olyan, amely képes mindenki számára elérhetővé kell tenni a jólétet és a boldogságot – illetve demokratikus, azaz mindenki politikai részvételét biztosító.
A helyi közösség primátusa Kommün idején ma már nem szorul bizonyításra: a Kommün igazi vitái a helyi közösségeben, a klubokban, vagy a Nemzeti Gárda szintén földrajzi alapon szerveződő egységeiben folytak – nem, az egyébként is egyre kisebb hatalommal bíró Városházán (azaz a Kommün irányító testületében). A részvétel elsőszámú helyei ezek a klubok voltak, minden fontos politikai iniciatíva tőlük eredt – a Kommün, mint minden igazai forradalom, elsősorban és mindenekelőtt a „szavak felszabadulása” volt. A párizsi nép újra kinyitotta a száját és ez nem sok jót igért ellenségeinek. A mindennek kereteket biztosító klubok hálózata természetszerűen jött létre a nép szenvedélyes gyűlöletének tárgyában: a templomokban. Egyébként a Kommün véres rémuralmát bizonyítja, hogy még csak nem is zárták be ezeket a vallásos gyakorlat elől! Egy érdekes kettősség alakul ki: reggel a papok használták a templomokat, hogy „mise-butikjaiban alakoskodjanak” (ahogy a kommünár sajtó fogalmazott), míg este „a bátor, patrióta fickók” gyűltek ott össze, hogy megvitassák városuk ügyeit. Több tucatnyi ilyen klub működött Párizsban, általában megtartva a templom nevét (megfosztva természetesen szent előtagjától): Paul, Louis, Eustache (a „központi” klub), Ambroise, Sulplice, Séverin, Eloi, Germain-l’Auxerrois...
Ezekben a klubokban a népi anarchizmus szimpatikus légköre uralkodott – ez temészetesen mérsékelten segítette elő a hatékony döntéshozatalat. Ezek a helyi forradalmárok a lehető legnagyobb elvárásokkal bírtak a Kommün irányító testülete felé, a közvetlen demokrácia nevében a kritikák, a nyomásgyakorlások nem is mindennaposak voltak, hanem ez volt maga a rendszer! Ahogy az egyik legnagyobb klub, az Ambroise (XI. kerület) újságjában, a „Le Prolétaire”-ben olvashatjuk: „Ti, nép szolgái, soha se dőljetek be annak a hamis látszatnak, hogy szuverének vagytok.(...)Ne erőlködjetek azon, hogy a Nép nevében itélkezzetek vagy döntsetek. Maradjatok csak a szerepeteknél: ti a Népnek vagytok alárendelve.(...)A Népnek elege van megmentőiből, ezentúl maga fog dönteni tetteiről.” (53) A kommünárok választott delegáltjaikat nem képviselőknek tekintették („député”, ahogy a császárság alatt nevezték), de nem is egyszerűen a reprezentánsuknak („représentant”, ahogy 1848-ban hívták), hanem aligha véletlenül a Forradalom szavajárásával mandataire-nek – méghozzá kötelező és természetesen bármikor visszavonható, állandóan a mandátumot „nyújtók” ellenőrzése alatt álló mandátummal bírónak.
Egyrészről ezek a helyi kötelékek – elsősorban az ostrom szorításában – igen csak megerősödtek a Kommün alatt, másrészről az angolszász szerzők „network-olvasata” nem vesz tudomást arról, hogy a felkelésben mekkora szerepet játszott a patriotizmus és a republikanizmus. Sőt, a Kommün felkelésében igen fontosak voltak a munkászerveződés korban új formái, a szakszervezetek is. Az 1860-as évek végére (1868-tól a legalitás keretei között) a munkásszervezetek immár távolról sem jelentéktelen erőt képviselnek Párizsban: 1870 tavaszán mintegy 54 szakszervezeti tömörülésről tudunk, melyeknek 40.000 munkás volt tagja. Az Internacionálé (noha a sorozatos perek igen érzékenyen érintették, az 1870-es harmadik perben lényegében betiltották a szervezetet Franciaországban) Párizsban 1250 taggal rendelkezett, ezek többnyire munkások voltak, agitátorok, szakszervezeti vezetők – magának az Internacionálé székhelye is egy épületben volt a szakszervezeti központtal (54). 
Mint láthattuk, a sokáig a történettudományt és a politikát elsősorban izgató kérdést, azaz, hogy a kommünár vajon a nagy Forradalom örököse volt-e, az utolsó sans-culotte, hezitálás nélkül igennel válaszolhatjuk meg. A valódi kérdés inkább az lehet, hogy vajon – végül is majd egy évszázad alatt – ez a párizsi nép szocialistává vált? Erre is igennel felelhetünk: szocialistává, de annak XIX. századi értelmében.
A Kommün számos tekintetben a régi és új igen érdekes keveredése volt céjaiban és magában a nyelvében is: egyszerre volt szó „maximum-törvényről” és kisajátításokról, köztulajdonba vételről, egyszerre papokról, gazdagokról, urakról és kizsákmányololókról - és persze a Kommün a végletekig „papramorgó” volt, ebben is a Forradalom sans-culotte szekcióinak örököseként (nem köztudott, de a Robespierre-féle Legfőbb Lény-kultusz a sans-culotte dekrisztianizációs mozgalom ellen jött létre). Maga a Véres Hét utolsó napjaiban írt Internacionálé, amely lényegében nem más, mint a Kommün programjának megzenésített formája (no jó, legalábbis ahogy azt az I. Internacionálé tagjai, mint Pottier, a dal szerzője, látták) nem más mint réginek (a Forradalomnak) és újnak (a szocializmusnak, azaz a Kiáltványnak és az I. Internacionálé Alapító Üzenetének) érdekes keveréke: „semmik vagyunk és minden leszünk” (Sieyès abbé természetesen), vagy a „közjó alkotói lettünk” (az eredetiben egyértelműbb, „décrétons le salut commun”, a Közjóléti Bizottságra való utalás); másik  oldalról „munkások, mentsük hát magunkat” („a munkásosztály felszabadítása csak önmaga műve lehet” – Alapító Nyilatkozat), „vagyunk a dolgozók nagy pártja” (a Kiáltvány)... A Kommün során valóban talán még a régi dominált, de mégis a legfontosabb mondanivaló mindezzel csak az volt, hogy „a Föld fog sarkából kidőlni”, hogy a dolgok így nem mehetnek tovább, hogy mindenkinek joga van részt venni a közösség életben, hogy a demokrácia vagy részvételi és szociális, vagy mit sem ér.
A Kommün szociális intézkedéseink állandó kritikája, hogy „nem törölték el a magántulajdont”, ez kétségkívül igaz, azonban ezek a kommünárok, a XIX. századi demokratikus és szociális köztársaság hívei a „munka megszervezése” emberei voltak, mely szervezet alapja a munkások  „egyesülése” (association). „A vidék munkásaihoz” szóló kiáltvány, amelyet április végén André Léo (valódi nevén Léodile Champseix, a Kommün egyik legbátrabb feminista harcosa) szerkesztett így fogalmaz: „Bármi is történjék emlékezetek ezekre a szavakra, mert addig újabb és újabb forradalmak fognak kitörni míg meg nem valósítják azt, hogy: „földet a parasztnak, szerszámot a munkásnak, munkát mindenkinek.” Ez a XIX. századi szocializmus programja volt!
Ha magára a politikára vetünk egy pillantást, akkor azt mondhatjuk, hogy a rendkívül tagolt szélsőbaloldalt (55) végül is az ostrom és a „nemzeti védelem kormányának” nyílt árulása hozta össze: ez jelentette a poroszok elleni harc folytatását, a kapituláció elutasítását, a kormány eltávolítását, a város védelmének megszervezését és munipicális jogainak tiszteletben tartását (ekkor jön divatba a „Commune” szó). Azonban ez a program távolról sem élvezett többséget a városban: a novemberi municipális választásokon a párizsi húsz kerületből csak kettő (a XIX. és a XX.) kerület választott „jakobinus” polgármestert, míg a februári parlamenti választásokon Párizs ugyan egyértelműen balra, republikánus, patrióta irányba szavazott (maga a köztársasági lista igen impozáns volt: Louis Blanc, Victor Hugo, Léon Gambetta, Giuseppe Garibaldi...) – legalábbis a monarchista országhoz képest: ez lesz a polgárháború oka végeredményben –, de a szélsőbal alig 50.000 szavazatot kapott a 329.000 fővárosi szavazóból, amely hét képviselői helyet jelentett a negyvenháromból.
A szélsőbaloldal lényegében minden irányzata (ideértve az Internacionálét és a szakszervezeteket is) már 1870 szeptemberében létrehozta a kerültekre támaszkodó központi szervét (Comité central républicaine de défense de vingt arrondissements), amely októberben (ekkor csak a blanquisták) és 1871. januárjában is megkísérelte megfosztani az árulónak tartó kormányt a párizsi hatalmától és kikiáltani a Kommünt – mindkétszer sikertelenül. Végül a döntő lökés a Nemzeti Gárdától érkezett (56), ez a lényegében helyi, kerületi, munkás- és kézművesmiliciákat tömörítő szervezet (melynek irányító tanaácsában jelen voltak az Internacionálé és a szakszervezetek egyes emberei is) foglalta el március 18-án a Városházát, ezzel kikényszerítve új kommunális választások kiírását. A 26-án sorra kerülő választásokon (ugyan meglehetősen alacsony részvétel mellett, hiszen a 475.000 összeírtból csak 230.000-en szavaztak) a Kommün-hívei egyértelmű többségbe kerültek, mintegy 190.000 szavazatot kaptak, szemben a „polgármesterek listájának” (a novemberi választásokon hivatalba került mérsékelt republikánusokról van szó, ők egyébként többnyire lemondtak minden funkciójukról a Kommün kikiáltásnak másnapján, de nem álltak be a Versailles táborába sem, általában békíteni probáltak a két fél között) 40.000 szavazatával. Azaz Párizs népnek a radikalizációja még szavazatok képében is megmutatkozott. A végül felállt Központi Tanács pontosan tükrözte a korabeli francia szélsőbaloldal széttagoltságát: nem kevés blanquista, néhány még 1848-as jakobinus (57), érdekes hogy valódi proudhonista csak egy-kettő, azonban igen sok Internacionálé tag, aki az „anti-autoritárius” szárnyhoz tartozott, egy-két „marxista” (mint Frankel Leó egyébiránt)...Valószínű ez volt az a jelenség, melyet a bolsevikok sosem értettek meg: a kezdetben a városi jogokért, a haza és a köztársaság védelmében megindult lázadás azért vált szocialistává, mert demokratikus volt. Igen: a Kommün nem a bolsevik párt volt, hanem gyakran hezitáló, kaotikus, bizonyára sokszor nem a legjobban döntő forradalom, amelyet azonban maga a népi mozgalom vitt előre.
Minden nagy XIX. századi népi követelés hírtelen színpadra került, melyek alighanem önmagukban is összeegyeztethetlenek voltak, kevéssé koherensek és semmiféle racionális „doktrínába” nem voltak beillesztethetőek: egyéni szabadság és jogok, igazságosság a társadalmi kapcsolatokban, a munkások jogai, a szerveződéshez – ennek XIX. századi mélyebb értelmében – való jog, a munka megszervezése, a valódi népszuverenitás...Röviden: a nép kikerülése mindenféle gyámság alól. Ebben az értelemben a Kommün valóban a legradikálisabb XIX. századi felekelés volt, a nép a maga urává kivánt válni, nagyon is gyakorlati formában: ezt figyelhetjük meg a klubokban, a vársonegyedekben, a számtalan gyűlésen – a nép akaratát (és képességét!) az autonómiára, a politikai részvételre. A helyi kommünök teljes autonomiája az egész országban, a polgárok állandó részvétele a közösség ügyeiben, a tisztviselők és a funkcionáriusok választása és visszahívhatósága, az oktatás felszabadítása és még ezer dolog.
És végezetül, igen, a Kommün mindenképpen a város forradalma is volt: a Kommün korának „történelemi tere” (58)  (erről lentebb részletesen szólunk majd) két egymással engesztelhetetlenül szemben álló felet jelentett. A burzsoái nyugat részekkel szemben a proletár kelet-Párizst, melyet valósággal megerőszakolt a megelőző évizedek autoriter urbanizációs átalakítása.  A felkelés alatt a belvárosból Haussmann és a császárság által kiszorítottak újra ellepik Párizs burzsoá kerületei utcáit: Montmartre és Belleville, Batignolles és Grenelle, Montrouge és La Glacière „nyomorultjai” a nagy bulvárokon.  A Kommün egyúttal „a város visszafoglalása is a város által”. 

A város és forradalma

Talán meglepő lehet, de a Kommünről szólván egy szerző mindenképpen megkerülhetetlen: Walter Benjamin. A Kommünnek kiemelt szerep jut történelemfilozófiájában is, hiszen ez a történelemi esemény a legjobb példa a híres „tigrisugrásra a történelem szabad ege alatt”, azaz arra, amikor egy különleges („messianisztikus”) pillantban az alávetett osztályok megtörik a történelem, és vele az elnyomás, kontinuitását. Ezzel természetesen például szolgálnak a később bekövetkező hasonló „tigrisugásokhoz” is (ahogy a Kommün ismeretesen az 1917-es forradalomhoz, vagy később ’68-hoz): ezek az emancipációs küzdelmek nem csupán a jövő nevében zajlanak, hanem a múlt, a végül elbukott megelőző generációk emlékének igézetében is. Az alávetett, de lázadó ősök heroikus küzdelme morális és intellektuális inspirációként szolgál az eljövendő felkelések számára. Egy autentikus forradalom (Benjamin itt már 1917-ről beszél) nem csak ugrás a jövőbe, hanem a múltba is: egy dialektikus ugrás a „a jelenidővel terhelt múltba” (ez pedig a Kommün).       
Márészről Walter Benjamin számára a XIX. századi Párizs (59) („a század fővárosa”) volt az osztályharcok stratégiai helyszíne: Haussmann, a barrikádok és a Kommün városa. Benjamin kulcskategóriájának, a „fantazmagóriának” (amely aligha áll távolt attól, amit Marx az „áru fetisisztikus karakterének” nevezett - Benjamin végül is a kulturális diszpozíciók látható elemein keresztül vizsgálta az árufétis felemelkedésnek korszakát (60) ) az egyik legtipikusabb megjelenési formája az Haussmann által átépített, „modernizált” (61) főváros. A sugárutakra és hatalmas palotákra támaszkodó új városhálózat (túl a sokak által ismert stratégiai célokon: azaz „a város bekerítésén”), maga a „kőbe vésett fantazmagória”.
A város Haussmann általi átépítése (1853-1868) három, egymással összefüggő célt szolgált. Egyrészt a hatalmas sugárutak az áruk szabadabb mozgása előtt nyitották meg az utat, ahogy Zola írta „lukat ütve mindenfelé a városon”: ezek az új bulvárok már a priori sem valamiféle szocializációs helyek voltak (mint a középkori terek), vagy csak egyszerűen a felvonulások, parádék terei (mint a királyi hatalom korában). Mindehhez természetesen hatalmas összegekre volt szükség, melyet Haussmann óriási hitelekkel teremtett elő: ezt éppen abból a haszonból vélte visszafizetni, melyet a város a tőke előtti fokozottabb megnyitásával fognak megszerezni (egyébként ez is történt). Ezzel alapvetően változott meg magának a „várostervezésnek” a logikája: eddig a város előteremtett bizonyos összegeket, amelyet aztán a város fejlesztésére fordítottak (a logika tehát ez volt: város-pénz-város), most azonban hiteleket vettek fel azzal a céllal, hogy átépítsék a várost, hogy az még több hasznot termeljen (a logika tehát: pénz-város-pénz). Maga a város vált áruvá (62).
A másik cél stratégiai volt: a hatalmas sugárutak keresztbemetszették a felkelésre hajlamos népi negyedeket, közvetlen kapcsolatot teremtve a városban elszaporodó kaszárnyák között, ez együtt járt a városközpont (elsősorban a Cité szigete) teljes átalakításával, az ott lakók kiűzésével, házaik helyébe adminisztratív központ létrehozásával. A harmadik cél a város szimbolikus átalakítása volt: a középkori, kisutcás, kaotikus Párizsból egy birodalom racionális elrendezésű, fényes, grandiózus város létrehozatala, ahol minden a civilizáció, a tőke és az autoriter hatalom házasságának dicsőségét zengi. Ha a katonai parádéval átadott bulvárok nem a krími, vagy az itáliai háború diadalmas csatáiról neveztettek el (például Sébastopol, vagy Magenta), akkor dinasztia tagjai neveit kapták. Az ekkor épített templomok, pályaudvarok, szobrok azonban nem egyszerűen csak a konkrét vallási, történelmi, politikai jelentésüket hordozták, hanem „az örök jelenét”, azaz a civilizációét, amely a XIX. századi Párizsban érte el csúcspontját. A város szövete teljesen átalakult a győztesek monoton és homogén emlékművei által, melyek nem hagytak többé teret a régi Párizs, a „legyőzöttek” társadalmi-térbeli emlékezetének. A népi negyedeken nyílegyenesen átvágó hatalmas sugárutak egy birodalmi emlékműtől vezettek egy vásárcsarnokig, egy kaszárnyától egy burzsoá palotáig: a régi Párizs ezer arcát felváltotta az egységes város képe, a rend és a haladás szimbólumáé.    
A város meghódítása vallási jellegű is volt, a rendszerrel szövetséges katolicizmus jegyében sorra emelkedtek a népi negyedekben a templomok: csak a hatvanas években majdnem egy tucatnyi. A nem éppen a vallásosságukról híres vörös negyedek (Belleville, Montrouge, La Chapelle, Batignolles...) valódi „megerőszakolására” került sor ezzel  - ennek a Kommün során meg is lesz a maga ellenhatása: a Kommün klubjainak többsége ezekben a templomokban jött létre. Az utca mellett, amely a Kommün alatt szintén visszanyerte jogait, ahol beszélgetnek, vitatkoznak egymással az emberek, ahol az újságokat árulják és olvassák, ahol a falakat újra plakátok lepik el, mint a nagy Forradalom idején, ezek a templomokból kialakított klubok voltak a társadalmi élet központjai, melyek nevéből magától érthetődő természetességgel hagyták el a „szent” szót (majd egy évszázaddal a Kommün után, az ilyesmire mindig fogékony szituacionistáknak is kiemelt „flangálási” helyük volt a „rue Geneviève”, mindig a szent előtag nélkül).               
Benjamin az „haussmannizált” Párizsban a kapitalizmus egyik alapvető tendenciáját látja meg: a homogenizációt, ugyannak a dolognak  az „újdonság” misztifikációjával becsomagolt, szüntelen ismétlődését, a kollektív tapasztalatok és a történelmi emlékezet eltörlését. Haussmann Párizsa persze elsősorban a diktátor III. Napóleon városa, ahol „minden kő a despotikus hatalom jele”, vagy ahogy szerzőnk egyetértően idézi August Blanquit: a város átépítése „az abszolutizmus gyilkos fantáziájának terméke”, ahol „az épületek és a sugárutak nem embermértékű nagysága az egyiptomi fáraók piramisait idézi fel”. Elsősorban Victor Hugo vagy Émile Zola műveiből azt is megtudhatjuk, hogy a város lakói ezt valóban így is érezték: Haussmann Párizsa számukra a napóleoni elnyomás szimbóluma volt, ahol nem érezték többé otthon magukat, ahol először tapasztalhatták meg a „modern nagyváros” embertelenségét. Másrészről Párizs népe politikailag is meg volt fosztva jogaitól: a császárság prefektusi rendszere a teljes állami diktatúrát és centralizációt valósította meg a város felett, a császár nevezte ki a városi tanács tagjait, a rendőrség főnökét és mindenkelőtt Seine-megye prefektusát, azaz Haussmann bárót, aki vaskézzel irányította a várost. A Kommün kezdetben nem is volt más, mint Párizs municipális jogainak visszaszerzésére irányuló felkelés.
A Kommün Benjamin szemében a XIX. század fővárosa, Párizs, forradalmak és ellenforradalmak szüntelen egymásutániságában jelentkező történetének legfontosabb epizódja. A felkelés kulturájának a csúcspontja – míg a régi Párizs Haussmann általi lerombolása, a reakcióé. Haussmann célja a „negativitás” Párizsból való likvidálása volt egyszer és mindenkorra, míg a Kommün az az ellen való utolsó (elbukott) lázadás: végül is a bukást kísérő lángok beteljesítették Haussmann pusztító munkáját. A régi Párizs megsemmisült. Másrészről, ahogy a Kommunista Kiáltvány véget vetetett (Benjamin szemében a „bohémből” érkező) professzionális összesküvő korszakának, úgy jelenti a Kommün a végét a proletariátust uraló fantazmagóriának, azaz annak az illúziónak, hogy a proletárok érdekeit szolgáló forradalom végbemehet a burzsoázával való szövetségben, 1789, 1830 és 1848 mintájára.

A párttörténeti proto-bolsevik és/vagy az utolsó sans-culotte lázadás átal uralt Kommün-képbe (ezek együttes képviselet sem volt lehetelen, sőt) szinte belerobbant az ún. újbaloldal, amely már a Kommünről szólván teljesen más hagsúlyokkal beszélt. A fő téma az esemény nagyon is üdvös végletes radikalizmusán túl, a „mindennapi élet” (illetve közege, a város) és forradalma lett. Ez a fordulat megelőzte 1968-at (és persze hatott rá, ha talán nem is döntően) – fordulat, amely elsősorban a történteírásból érkezett, nevezetesen Henri Lefebvre 1965-ben megjelent könyvéből (63). Lefebvre munkájában háttérbe szorítja az eddig uralkodó két problémát (azaz a „társadalmi bázis” és a „kommunista jelleg” kérdését), hogy a Kommünt, mint az haussmannizáció által a saját városuktól megfosztottak a „várost visszahódítani” kívánó felkelését írja le.
Lefebvre (és persze a szituacionisták) számára a Kommün tanulmányozásának újrakezdése hozzájárul a szálinizmus (a marxizmus-leninizmus), vagy tágabb értelemben a korban divatos kifejezéssel élve a „bürokrácia jelensége” elleni harchoz: „Bizonyos kiábrándultsággal kell újra szemügyre vennünk a munkásmozgalom történetét, mely kiábrándulás éppen a politikai és ál-teroetikus örököseinek különféle fajtáit kell hogy leginkább érintse, akik birtokában nincs is más, mint a vereségek öröksége. A munkásmozgalom látszólagos győzelmei valójában a legsúlyosabb vereségei (mint a reformizmus vagy az állami bürokratikus rendszer létrehozatala), míg látszólagos bukásai (mint a Kommün, vagy az asztúriai munkásfelkelés) azok a sikerek, melyek megnyitják előttünk a jövő kapuit” (64). Így természetesen a millószor idézett Engels mondat („Nézzék a Párizsi Kommünt. Ez a proletárdiktatúra”) tulajdonképpen a sztálinistákhoz így szól: nézzétek, hogy mi nem a proletárdiktatúra, a rendszereitek, melyek „proletariátuson, nevében diktatúrát gyakorló rendszerek különböző módozatai”.
Lefebvre számára a Kommün volt a nagyszabású kísérlet, hogy a város „visszanyerje emberi léptékét”: az indusztrializáció a gazdaság, az állam pedig a politika területén kezdte el uralni a várost, fenyegetve annak szívét. A város elvesztette emberi mértékét, „a pénz és a tőke uralma révén egy szörnyeteggé vált, vízfejjé egy testen, mely nem is az ő teste többé.” „A Párizs Kommün leginkább egy hatalmas, nagyszabású vigasság (fête) volt, egy vigasság, melyet Párizs népe, a francia nép - és a nép, mint olyan - esszenciája és szimbóluma, nyújott a világnak. A közösség tavasz-ünnepe, a kitagadottak és a proletárok ünnepe, a Forradalom és a forradalmiság ünnepe, mindenekelőtt örömmel átitatott nagyszerű totális mulatság, a modern idők legnagyobb mulatsága.” A „kollektív hős”, a „nép zsenije”, amely már azzal győzelmet aratott, hogy a színre lépett, igazi vigassággal ünnepli győzelmét - amely azonban (ahogy minden igazi mulatság esetében) végül drámába fordul. „Még a leghűvösebb elemzés sem tudja eltagadni, hogy a felkelők a saját életük és történelemük uraivá akartak válni, azonban nem csak politikai értelemben, hanem valóban a mindennapokban is. Ebben az értelemben kell értenünk Marx ezen szavait: ’a Kommün legnagyobb tette gyakorlati létezése volt’. Azt is meg kell fontolnunk, hogy vajon nem a Kommün legspontánabb, „legfelelőtlenebb” tettei azok, amelyekre mai korunk forradalmi mozgalmának a leginkább példaként kellene tekintenie.” A célpont természetesen a Kommunista párt Kommün-képe is: szó sincs arról, hogy „egy erős fegyelmezett párt” hiánya bármit megmagyarázna – a Kommün tanulsága ennek éppen ellenkezője, a felkelés „a saját sorsukat kezükbe vevő”, a mindennapi életüket és életterüket átalakítani kívánó emberek lázadása.

Mint ismeretes, maga a város, mint urbánus közeg, mely formálja és determinálja a mindennapi életünk eseményeit, központi helyet foglal el a sziutacionisták koncepciójában. Ennek, az „egységes urbanizmusnak”, a nagyon is gyakorlati célja, hogy a városi tér teljesen más szellemű elrendezésével teret adjon a valódi élvezeteknek és a céltalan flangálásnak (dérive) – az elméletet bevallottan a Kommün, a „XIX. század legnagyobb vigaszsága” inspirálta, amely gyökeresen átalakította a mindennapokat: „Napjainkig egyedül a Kommün valósította meg a forradalmi urbanizmust, hadat üzenve a város területén az életet domináló megkövesedett formáknak, politikai kategóriákban elgondolva a társadalmi teret, sosem feltételezve azt, hogy egy műemlék ártatlan lehet. Akik mindebben a lumpenproletár nihilizmust látják, vagy a gyújtogatók felelőtlenségét, azoknak el kellene ismerük, hogy mi az, amit végül is pozitívnak és megőrzendőnek tartanak a mostani elnyomó társadalomban (és rögtön napvilágra kerül, hogy lényegében minden). „Minden teret elfoglalt az ellenség...Az autentikus urbanizmus megszületésének pillanata az, amikor legalább bizonyos helyeken megszabadulunk ettől a megszállástól. Amit mi építésnek hívunk az éppen itt kezdődik. (Az egységes urbanizmus alapprogramja, I.S., 6.)”
Az akkor még lettrista Internacionálé a korban elsősorban a Le Corbusier-féle ubanizmust vádolta azzal, hogy bevégzi az Haussmann által elkezdett, a város domesztikációjára és ellenőrzésére törő folyamatokat: „az életet egymástól elzárt szigetekre, felügyelt kis zónákra szorítják vissza, vége a felkelések és a véletlen találkozások esélyeinek, a rezignáció automatikussá válik” (65). Természetesen Debord számára az „egységes urbanizmus” távolról sem virtuális városmodellek tervezését jelentette (azaz művészetet), hanem az életet domináló rendszerek felforgatásának egyik eszközét, ahogy „A spektákulum társadalmának” 179. tézisében fogalmaz: „Az urbanizmusról való legforradalmibb gondolat nem ubanisztikai és nem is technológiai vagy esztétikai természetű: az a döntés, hogy teljes egészében újraformáljuk a területet, a munkástanácsok hatalma, a proletariátus államellenes diktatúrája, a végrehajtó hatalommal felruházott dialógus szükségleteinek megfelelően.” (66)
Debord, aki a rá jellemző szerénységgel meg volt győződve róla, hogy a XX. századi Párizsban a „negativitás erői” a lettristák, majd a sziutacionisták kávéházi asztalainál csoportosultak, egy girondista képviselőt idéz a konzervatívok és a párizsi lázadók közti örök ellentét illusztrálására még 1793-ból: „Ha, és ezt az egész francia nép nevében deklarálom önöknek, az állandóan újjászülető párizsi lázongások kezet mernek emelni a nemzeti képviseletre, akkor Párizst le fogjuk rombolni, hamarosan a Szajna két partján keresni kell majd annak a városnak a nyomait, amely valaha itt létezett”. Végeredményében 1968 volt az utolsó nagy roham a fennálló rendszer ellen, a XX. század végének „urbanisztikai” átalakításai a városnak, a negativitás privilegizált helyének végóráit jelentik: „Azt gondolom, hogy ezt a várost azért akarták inkább elpusztítani, mint a többit, mert az itt állandóan újra fellangoló forradalmak túlságosan nyugtalnították és sokkolták a világot; és persze azért mert ezek a forradalmak sajnos mindig elbuktak”.
Ahogy Benjamin számára a Kommün és a Véres Hét után a régi Párizs egyszerűen megszűnik létezni, úgy Debord számára ’68 után „Párizs nincs többé”: „hamarosan el kell hagynunk ezt a várost, amely számunkra oly szabad volt, de amely hamarosan teljesen az ellenség kezére fog jutni” (67).

Benjamin elemzéseinek fonalát (távolról sem csak a Kommünt, hanem a várost a maga komplexitásában mérteni kívánó) David Harvey vette fel remekművében (68). Harvey koncepciója, a „történeti-földrajzi materializmus” keretében (ahol a tőke áramlása és az osztálykonkliktusok a meghatározó erők) egy totális kpet nyújt az 1848 és 1871 közti Párizs brutális átalakulásáról, melyet a (város)történet-írás csak a technikai aspektusaiból, vagy éppen az ipari forradalom perspektívájából kezelt sokáig. Harvey a hangsúlyt az haussanniánus urbanizáció politikai és osztályszempontjaira teszi, mely urbanizácó párhuzamosan és logikusan vezetett el egyrészt a város modernizációjához, másrészt a Párizsi Kommünhöz. A szerző ezt az urbanizációs átalakulást, mint „kreatív rombolást” szemléli, mint „kegyetlen bohózatot”. Hiszen a demokrácia egy terület be- és elrendezésének a szervezetét is jelenti. Párizs lerombolása sem csak egyszerűen stratégiai célokat szolgált: megváltozatta lakóinak a városukhoz való érzelmi, képzeletbeli és konkrét viszonyulását. Az egyes negyedeknek valóban „lelkük” van, egy-egy terület társadalmi megoszlása különböző „pszichikai tulajdonságokkal bíró” zónák kialakulását is jelenti (ennek „tudománya” a szituacionisták nagy találmánya a „pszichogeográfia”).
Ez a kreatív rombolás nem csak a régi, „piszkos” Párizsnak vetett véget, hanem jelentette társadalmi struktúrák lebontását is: az új térbeli-társadalmi sturktúrák felemelkedését, a bulvárok és a nagy áruházak városáét, ahol a pénz, a profit, a spekuláció, az áru fétise uralkodik. Haussmann megértette, hogy „a városi tér uralása hatalmat jelent a társadalmi reprodukció felett is” – a városban folyó hatalmas munkálatok (és a példátlan telek-spekuláció, melynek Harvey részletekbe menő leírását nyújtja) azzal is együtt jártak, hogy a szegényeket kiűzték a belső negyedekből. Ekkor jön létre a Párizsra (mutatis mutandis ma is jellemző) sajátos térbeli szegregáció: a társadalmi osztályok szerinti térbeli elkülönülés egyrészt a központ és a külvárosok, másrészt a burzsoá nyugat-Párizs és a proletár kelet-Párizs között. Ennek a szegrációnak a célja az volt, hogy a burzsoázia térbelileg is elkülönüljön a „veszélyes osztályoktól” – és végeredményben maga a Kommün nem volt más, mint a „város visszahódításának” kísérlete, amikor „a Belleville-ből leereszkedő nép megkísérli visszafoglalni a város központját”. A Kommün tehát Harvey számára elsőrban és mindenekelőtt „városi lázadás” (melyben mint láthatjuk természetesen az osztályszempontok nagyon fontos szerepet játszanak), a város visszafoglalásának kísérlete – és éppen ez az, ami mai elsőrangúan fontos aktualitását adja. Számára az üzem, a gyár helyett a város lett az értéktöbblet-termelés kiemelt területe (69): ebből a szempontból aktuális nagyon is a Kommün, melyet nem gyári munkások „csináltak”, mely nem egyszerűen proletárforradalom volt, hanem városi szociális mozgalom, melynek a célja nem volt kevesebb, mint a „város jogainak visszaszerzése” révén egy új társadalmi modell létrehozatala.    


A Kommün, mint a nagy nemzeti elbeszélés része?

A hetvenes-nyolcvanas években minden nagyívű politikai elképzelés lassú kimúlása, a baloldali radikalizmus visszaszorulása, a „nagy elbeszélések” vége, az „utópiák” elmúlása közegében a Kommün emléke egyszerre halványul el – és kezdődik meg a nemzeti emlékezetbe való beemelése. Pierre Mauroy volt az első hivatalban levő miniszterelnök, aki 1981-ben, a nagy, szimbolikus baloldali választási győzelem után részt vett a Falnál való megemlékezésen, amely 1983-ban hivatalosan is „nemzeti emlékhellyé vált”. A szocialista Laurent Fabius 1998-ban a Nemzetgyűlés elnökeként már a Kommünről (1789, 1830, 1848 és 1936 sorába illesztve) úgy beszélt, mint olyan értékek megtestesítőjéről, melyek „összekötik a nemzetet”. 
Még jellemzőbb volt, hogy a Kommünt „az egységes nemzeti emlékeztbe” interálni kívánó gesztusok a jobboldalról is érkeztek: 2003-ban a gaulle-ista Christian Poncelet, a Szenátus elnöke, a Luxemburg-kertben állított emléktáblát az ott lemészárolt kommünárok tiszteletére, magasztalva a „föderáltak” patriotizmusát, akik „immár részei közös nemzeti történelmünknek”, hiszen „1871-ben a Kommün volt Franciaország” (70). Ostorozva a „néptől félő jobboldalt”,  leszögezi, hogy ezek a „republikánusok” (értsd: a kommünárok) voltak a megtestesítői a „francia kivételességnek”, „szimbólumai az emberiség számára mindig példát mutató, sugárzó Franciaországnak”.
Úgy tűnt, hogy az esemény politikai „kihülésével” párhuzamosan a Kommün valóban „a nemzetet összekötő” tradíciók egyikévé válhat – azonban a kilencvenes éve végétől, elsősorban a keményvonalas jobboldal újjászületésével, a Kommünt övező ideológiai antagonizmusok újra élessé váltak. Hiszen, ha csak nem úgy értékelik, mint az említett Poncelet, hogy a Kommün végeredményében egy szociális köztársasági kísérlet volt, melyet a liberális köztársaság tiport el, akkor nehezen képzelhető el, hogy gyökeresen mást ajánljon ez a jobboldal, mint amire eddig is képes volt: azaz a legjobb esetben a felejtést, a legrosszabban pedig a régi versailles-i toposzok emlegetését.
Mostanában, párhuzamosan természetesen a minden területen érezhető reakciós fordulattal, inkább az utóbbi jellemző. Csak két példát szeretnénk mondani a Kommün emlékét is illető reakciós fordulatra. Hatalmas könyvsiker volt (később tévésorozat készült belőle) Lóránt Deutsch Métronome című könyve, amely városbéli képzeletbeli séták keretében meséli el Párizs történetét az olvasóknak. A  könyv lényegében a királyság Párizsának dicshimnusza, ahol még a nagy Forradalom is csak a pusztításai révén említődik, a Kommün-képe (azon a három-négy helyen ahol szóba kerül, Deutsch a damnatio memoriae módszerét is feleleveníti) pedig egy vandál orgiára emlékeztet – a több mint egy millió olvasó épülésére, akik városukról egy versailles-i időkre emlékeztető képeslap mélységében tajékozódhatnak. A szintén több százezer példányban eladott „Historiquement correct. Pour en finir avec le passé unique” (a legdurvább reakciósok Franciaországban is „tabudöntők”) című könyv szerzője Jean Sévillia a Kommünt „a a városba jövő vidéki szegények és gonosztevők véres terrorjának” tartja, akik „olyan bűzös kerületekben éltek, ahol tombolt a bűnözés, az alkoholizmus és a szexuális kicsapongások”. Ezeket az egyébként többnyire részeg („a Kommün alatt az abszint-fogyasztás 500 százalékkal nőtt”) csavargókat a „blanquisták és a veszettek (enragés) manipulálták”. Persze ismét előkerül az antipatriotizmus vádja is (már nem csak a kommünárokkal, hanem a mérsékelt köztársaságiakkal szemben is! – ez igen lényeges körülmény), hiszen a párizsiak ahelyett, hogy a katonai vereséggel foglalkoztak volna,  „III. Napóleon bukását ünnepelték”. Láthatjuk a szerző versailles-i minden ízében, és ez távolról sem a mai szélsőjobboldal: Sévillia a Le Figaro jobboldali napilap főszerkesztő-helyettese. És persze az is figyelmet érdemel, hogy az ilyen „tabudöntés” a mai reakciós korunkban mivel jár: az állítolagos „vörös elfogultságot” kiküszöbölendő egyenesen a legkeményebb reakciót beszédmódját ajánlják nekünk – ráadásul már nem valamiféle zárt szélsőjobboldali közegből (71) (a fentebb említett két könyv egészen bizonyosan a napjainkban a Kommünről leginkább olvasott munkák).
Lényegesebb azonban, hogy némiképpen a reakciós fordulatra való válaszként (más részről persze a mainstream baloldal impotenciájának kritikájaként, a társadalmi radikalizmus újjáéledése jegyében) a libertárius Kommün is feltámadt poraiból. Persze jóval kevésbé valamely konkrét politikai-társadalmi program képviselője, mint inkább a mindennapi életünk felszabadítására törő felkelés kulturális reprezentációja. Ebből a reneszánszból is két művet szeretnénk megemlíteni. Az egyik Peter Walkins 2000-ben forgatott majdnem hat órás (még a végott verzió is három és fél óra) La Commune (Paris, 1871) című filmje – amely nem hossza, hanem tényleg alapötlete és kivitelezése okán nagyszabású munka. A filmben csak amatőr szinészek játszanak, főleg a Kommün egyik bázisának számító Popincourt-negyed lakói (ma már ez, és tulajdonképpen Belleville nagy része, inkább „bobo”-negyed) – ráadásul a rendező igen nagy szabadságot adott nekik: ők maguk találták ki a szerepüket,  a párbeszédeket, saját maguk végeztek „kutatásokat”, hogy mindez meg is feleljen valamennyire a történelemi valóságnak. Nagyon érdekes megoldás az is, hogy Watkins lefilmezte azokat a vitákat is, amelyek a különböző jelenetek tartalmáról szóltak (azaz lényegében arról, hogy a szereplőknek mi a véleménye a Kommün egyes eseményeiről), majd mindezeket bele is építette a film végső változatába. A film így tényleg azt ábrázolja, ami a Kommün lehetett: egy igazi párizsi esemény, melyet közvetlen demokrácia és forró hangulat jellemzett, amely mindig produktív volt és gyakran kaotikus, ahol a „szereplők” a maguk urai, ők irányítják az életüket – nem hagyják a „képviseletük” dolgát 1871-es politikusokra, vagy 2000-es filmrendezőkre...Watkins tehát nagyon is hatékonyan ábrázolja a Kommün mélytörténetét, azaz a népi klubokban és negyedekben uralkodó atmoszférát (72). Túl a demokrácia 1871-es libertárius prezentációján, a film szándékosan anakronisztikus is: a XIX. századi kosztümökbe öltözött szereplők a jelenkori társadalmi-politikai kérdésekről is beszélgetnek (vagy például a városnegyed mostani jellegzetességeinek megfelelően távolról sem csak fehérek szerepelnek a filmben, így például a beavándorlás kérdése is szerepet kap persze), amely kiegészül a tömegmédiákat illető kemény bírálattal (az eseményekről a „TV Versailles” közvetít...). Ezt a libertárius Kommün-képet (amely már mérföldekre van a leninisták etatista, egy centralizált párt hiányán kesergő hagyományos Kommün-ábrázolásától) sugárzó filmet ha nem is látták milliónyian, de a korban komoly viták voltak róla, mely némi ismertséget is kölcsönzött az alkotásnak.
Ezzel szemben a Kommün „anarchizáló” újjászöletésére hozott másik példánk igazi könyvsiker volt, a híres libertárius képregényrajzoló Jacques Tardi (73) 2001 és 2004 között megjelent, négy kötetes képregény-sorozata, a Le Cri du peuple (ez a képregény alapjául szolgáló 1998-ben megjelent Jean Vautrin regény címe, egyébként pedig a „Le Cri du peuple” volt Jules Vallès híres napilapja a Kommün idején). A gyakran személyes szálakon futó, de a történelemi hűséghez ragaszkodó műben (ebben elsősorban Maxime Vuillaume (74) „Mes cahiers rouges, Souvenirs de la Commune” című munkájára támaszkodik Vautrin és Tardi) a Kommün negatív jelenségei sem kerülnek elhallgatásra, mint például a teljes katonai szervezetlenség, a Véres Hét alatt a mindenhol árulókat látó kollektív paranoia, mely végül a túszok kivégzésében öltötte legszomorúbb formáját. De Tardi mindenekelőtt egy anarchista mozgalmár, aki a Véres hét leírásban is elsősorban a kommünárok hősiességét és a versailles-iak vadállati kegyetlenégét hangsúlyozza – és persze számára a Kommün „sosem halt meg”: az utolsó kockán a romokon két fiatalt túlélőt, Lilit és Ziquet-t látjuk, akik felemelt ököllel kiáltják: „Ni dieu, ni maître!”...    
A szélsőjobboldal és a libertárius miliő mellett 2012-ben a legváratlanabb helyről került elő újra a Kommün: a republikánus, „jakobinus”, „kokárdás” baloldali Jean-Luc Mélenchon kampányában (75). Mélenchon Bastille téri  választási nagygyűlését a Párizsi Kommün kitörésének évfordulójára időzítették. A Baloldali Front (melynek része a Kommunista Párt is számára) igazi posztkommunista eseményt faragott a Kommün emlékéből, ahol az „állampolgári forradalom”, azt jelenti hogy Mélenchonra szavazunk, a „felkelés” pedig egy VI. Köztársaságról tartott népszavazás. A Kommün évfordulóján büszke francia trikolórok alatt menetelt a nép (ez Franciaországban amúgy sem szokás a baloldalon), mintha a trikolór nem a Kommünt vérbe fojtó versailles-iak lobogója lett volna, a hangszórókból pedig a Marseillaise szólt, a kommünárok sírján felépült III. Köztársaság himnusza...  

De fordítsuk komolyra a szót.

Hiszen mint látható, lázadó hagyományaink még fellelhető darabkáit ki kell szabadítanunk az új thermidoriak (akik nagyon is emlékeztetnek a régiekre) karmai közül – a Párizsi Kommünnel sincs ez másként. Themidorra mindig szükség lesz, hogy elaltassák történelmi érzékünket, hogy megakadályozzák, hogy valódi történelmünkkel nézzünk szembe. A Kommün emlékének felídézése persze önmagában sem haszontalan: ott ahol a a köztársasági szolidaritásnak, a szabadság-egyelőség-testvériségnek, a törvények semlegességének, a jogállamnak, a képviseleti demokráciának, az általános választójognak az illúziója uralkodik, a Kommün tapasztalata, bukása, annak körülményei, a megtorlás barbarizmusa hiretelen fellebenti a fátylat ellenségeink valódi természetéről, az uralkodó demokratikus konszenzus hamisságáról, az elnyomás ideológiájának misztifikációiról. Ma sincs annál hatékonyabb propagandája a felkelésnek, mint a látvány, amikor demokraták embereket lőnek le az utcákon. 
És azt is nagyon fontos látnuk, hogy a Kommün szakítást jelent a politika reprezentatív formáival, vagy hogy megalapozott provokációval éljünk, a „demokráciával”. Mert hiszen már miért is ne lehetne a nép valójában szuverén? Sosem kellene hallgatunk a mai politológusokra és társaikra, akik a képviseleti demokrácia konszenzuális, kiegyensúlyozott voltáról fecsegnek. Hogyan lenne valami kiegyensúlyozott, amelyben vannak elnyomók és elnyomottak? A Kommün feltette a valódi népszuverenitás kérdését: és nem járt messze a megoldásától.
Az antiglobalizációs mozgalom, ami ma már, a legkülönbözőbb lázadások korában végeredményben az „előző” lázadási hullámnak számít, legnagyobb problémája az volt, hogy egyszerűen nem volt programja: még, mint jól tudjuk „antiglobalizációs” sem volt igazából (egyébként valószínűleg igen helyesen). Ma már egy másik korszakot, az „organikus válság” korát éljük: a népi ellenállás bármikor elérhet egy olyan pontot, amikor már a fennálló osztályviszonyok kérdőjeleződnek meg. Ekkor az eddigi politikai passzivitás a meglevő szervezeti formákon kívül (hiszen azokat is elveti, jó érzékkel a rendszer fenntartó elemei közé sorolja) szerveződik. A válság valódi hatalmi krízissé válik, ahol a fennálló hegemónia és az állami hatalom is megkérdőjeleződik. 
A Kommün minden amit, ma mondjuk Occupy-mozgalom legalábbis pedzeget: nézzétek, a dolgok megváltoztathatóak, valami más is lehetséges. A Kommün az is persze, hogy mindenkinek lehet mondanivalója arról, hogy milyen is legyen a közös életünk. Hogy nincsenek „egyszerű emberek”. Hogy ma megint mindenki sans-culotte, hogy persze nem egy „Kommün” kell (ahogy a XXI. századnak sincs „fővárosa”), hanem száz, ezer.  Hogy Athén szítsd a lángot és Chiapas felelj neki. Hogy: Occupy all streets!!!
A Kommün persze egyúttal a város visszahódítása, a fogyasztás és a kereskedelem forgatagából valódi lakóhelyünkké tétele, az életünk mindennapjainak gyökeresen más formában való berendezése, a Kommün egy felszabadító nagy vigaszság, a Kommün mulatság és forradalom egyszerre (mint minden igazi forradalom), a „Le Temps des cerises”, hiszen minden forradalmi dal szerelmes dal is egyszerre (és persze vice versa), a Kommün nők és férfiak felkelése az elviselhetetlennel szemben, akik a saját kezükbe vették a sorsukat, maguk uraivá váltak a kifejezés legigazibb értelmében.
Programnak ez talán legyen egyelőre elég.

Jegyzetek:

1 Vö. A francia kommunista történírás nagy örgejének, Claude Willard-nak írásával: „La Commune de Paris de 1871: Mythes et réalités”, in: Gilbert Larguier et Jérôme Quaretti (éd.): La Commune de 1871: Utopie ou modernité?, Perpignan: Presses Universitaires de Perpignan, 2000., 15-21.

2 Skrupulózusabb francia történészek megemlítik, hogy a Kommün-idején  a „communeux” kifejezés volt használatos a végül elterjedt „communards” helyett, melynek némi pejoratív kicsengése volt (és talán van).

3 A könyv részletes képet nyújt a korabeli írók-költők viszonyáról a Kommünhöz, melynek támogatói alig akadtak ebben a körben (a nagy kivétel Rimbaud és Verlaine). Voltak monarchisták, mint Taine, Gobineau, vagy Renan ; reakciósok, mint Flaubert (akik George Sand-hoz írott emlékezetes levelében fejtette ki, hogy a Kommün utáni megtorlás nem volt elég radikális) ; és mérsékelt köztársaságiak, aki szintén nem szimpatizáltak a Kommünnel, mint Zola, Anatole France vagy Sand. - Paul Lidsky: Les écrivains contre la Commune, Paris: La Découverte, 2010 (3e éd.).

4 A „veszélyes oszályok” korabeli toposzáról l. Louis Chevalier klasszikus könyvét: Classes laboreuses, classes dangereuses, Paris: Plon, 1958.

5 Idézi Paul de Saint-Victortól („Barbares et bandits. Les Prusses et la Commune” – Párizs, 1871) Éric Fournier: La Commune n’est pas morte, Les usages politiques du passé de 1871 à nos jours, Paris: Libertalia, 2013., 18.

6 Idézi Paul Déliontól („Les Membres de la Commune et du Comité central” – Párizs, 1871) Mathieu Léonard: L’émancipation des travailleurs, Une histoire de la Permière Internationale, Paris: La Fabrique éditions, 2011., 243.

7 A Kommün legendájához hozzátartozik hangsúlyos internacionalizmusa, a külföldiek benne játszott szerepének kiemelése és így tovább. Ez alapvetően kétségkívül igaz, azonban azt is le kell szögeznünk, hogy ez az internacionalizmus távolról sem volt konszenzuális a kommünárok táborában. Egyébként éppen a magyar Frankel Leó XIII. kerületi megválasztása után határozták el, hogy külföldeik is tagjai lehetek a Kommünnek (itt: az irányító tanácsának). Azonban ez nem jelenti azt, hogy problémamentes volt külföldinek lenni a Kommün napjaiban: gyakran ez elegendő volt ahhoz, hogy valakit „kémkedéssel” vádoljanak. Nem az internacionalizmus, hanem a patriotizmus volt a felkelés „cementje”, amely maga is a város és a haza védelmében tört ki. A különböző becslések a külföldeik számát 3-4 százalékra teszik a kommünárok között (mint köztudott, sokan voltak közülük fontos funkcióban) – a megtorlás pedig gyakran őket érintette a legsúlyosabban, ahogy az egyik rögtönítélő bíróság parancsnoka írta jelentésében: „ a külföldeiket azonnal kivégeztük”.

8 Nem fogunk erre a továbbiakban kitérni, de nyilvánvaló párhuzamot lehet húzni a Párizs Kommün reakciós „leírása” és a magyar Tanácsköztársaság (a „Kommün”, ahogy a korban aligha véletlenül nevezték) hasonló körökben dívó jellemzése között (melyek ma lényegében az egész magyar jobboldal közös krédóját jelentik): „patkánylázadás”, nálunk külföldiek fájó hiányban egyszerű zsidózás, hazaárulózás (miközben az ellenfeleik jöttek vissza idegen szuronyokon), a háborús vereségért (itt: Trianonért) való felelőssé tétel, az igazi metafizikai gonosszal való azonosítás, a felkelők alacsonyabb rendűségének (melynek oka természetesen társadalmi osztályuk) hangsúlyozása, mindezekkel a megtorlás vadállati kegyetlenségének igazolása és így tovább.

9 Maxime du Camptól („Les Convulsions de Paris” – Párizs, 1878-1881) idézi Lidsky, 54.

10 Távolról sem mondhatjuk azt, hogy a Kommün eleget tett volna a nők egyenjogúságáért (például a választójog!), mint erre női és férfi harcosai is felhívták a figyelmet. Azonban mégis igaz, hogy a Kommün révén „léptek igazában a nők a történelem színpadára”, a párizsi nép eme lázadásban a nők fontos és hangsúlyos szerepet játszottak – egyébként ez nem kerülte el ellenfelei figyelmét sem, akik ezt a tényt különösen visszataszítónak tartották. Ennek köszönhetjük a nőket érintő megtorlás különösen véres voltát, vagy a fentebb említett „pétroleuse”-legendát. Ahogy Alexandre Dumas (a nagy író kis fia) fogalmazott: „Nem mondunk semmit a kommünárok nőstény-fajtájáról (femelles), abból a respektusból  kifolyólag, amit a nők iránt érzünk, akikre ők is hasonlítani fognak – haláluk után.” (idézi Arthur Adamov: La Commune de Paris, Anthologie, Paris: Éditions sociales, 1959., 203.)

11 Ahogy Maxime Du Camp írta: „Ezek a hitvány, erkölcstelen, félig farkas-, félig görényszerű élőlények, akiket közösségük korán elzüllesztett, akiket rossz szándékú költők oly nagyon magasztaltak (oh Hugo!), akik primitív nevüket azokról az utcákról kapták, ahol mint veszett kutyák kóborolnak, azaz egyszóval ezek a csirkefogók, akik kiváncsisággal, nemtörődömséggel és korukra jellemző elánnal vetették magukat harcba”. – idézi Eric Hazan: L’Invention de Paris, Paris: Éditions du Seuil, 2002., 305. (a nagyszerű könyvből különösen a „Paris rouge” fejezet érdekes itt számunkra, noha alapvetően inkább 1848 júniusát beszéli el).

12 A „szent szív” kultusza a XIX. században már a legreakciósabb monarchizmushoz kapcsolódott, a Második Császárság ideje alatt pedig egyenesen a Pápai állam védelméhez. A Kommün után a Montmarte hegyén először egy Bastille-hoz hasonló erődöt akartak emelni, a népi negyedek féken tartását elősegítendő. Mikor Thiers-t megbuktatván MacMahon és vele a monarchista ultrakatolikusok kormányra kerültek, akkor került előtérbe a Sacré-Coeur bazilika építése, mint a szimbolikus helye „a nemzeti bűnök megvallásának és az isteni igazság diadalának”.  Az alapkövet 1875-ben tették le, a bazilika végül 1897-re készült el (a késlekedést az okozta, hogy a mérséklet köztársaságiak, vagy éppen a különböző „libre-penseurs” szervezetek sem nagyon rajongtak a klerikalizmus eme szimbólumáért), rajta az „Ordre moral” Kommünt érintő krédójával: „Gallia poenitens”. A Sacré-Coeur építéséről, jelentéséről a város történetében l. David Harvey: Paris, capitale de la modernité, Paris: Les Prairies ordinaires, 2012., 489-529.

13 Ha a Kommün jellemző „tulajdonságát” keressük, akkor az távolról sem az erőszak volt, hanem inkább a „bonhomie”  (az egyszerű, naiv jóakarat) – amely persze kiegészült a különleges körümények között, ahol végre mindenki szóhoz juthatott, a városra ma is oly jellemző párizsi „nagypofájúsággal” („la grande gueule parisienne”). Azok a felkelők, akik a klubokban, negyedükben a lehető „legterroristább” nyelvezetet használták, valójában igen kevéssé félelmetes figurák voltak. Ugyanazok, akik végre szót kaptak a saját életük dolgaiban (és a Kommün elsősorban erről szólt, ezért volt olyan kaotikus, anarchisztikus – és végtelenül vonzó) és „egyszerre négy guillotine” működését követelték az árulókkal szemben”, valójában egyet „használtak”: azt is felgyújották, mint az önkényuralom szimbólumát...A Kommün sokkal inkább volt egy hatalmas rendetlen mulatság (mint erre majd még részletesen visszatérünk), mint egy barbár, véres orgia – ahogy a versailles-i leírások tartották.

14 Legalábbis főként. Ugyanis természetesen a legkeményebb reakció sem képes arra, hogy minden titkos, disszidens hangot elnyomjon. Egyrészt lassan kialakult a „republikánus bankettek” szokása (érdekes módon inkább Dél-Franciaországban, ahol a Kommünben a föderalizmus elvét és implicite saját kommünjeik – Marseille,  Lyon, Saint-Etienne, Limoges... - emlékét ünnepelték), azaz a megemlékezés a Kommünre, a későbbi szokásokkal szemben nem a bukásra (májusban), hanem a létrejöttére (márciusban). Aztán persze ott voltak a legnehezebb időkben is a népi sanzonok (alighanem a Kommün az a történelmi esemény amelyről a legszebb sanzonok szólnak – meg hát ugye ott van egy bizonyos Internacionálé...) és a falfeliratok („Párizs népe, ezt a házat véreddel fizetted meg” – mázolták fel Thiers házára, melyet a Kommün alatt felgyújottak, majd állami pénzből építettek újjá...) - a párizsi nép szabadságvágyának és bátorságnak korabeli szimbólumai.

15 A könyv egyébként megjelent magyarul is a húszas években (természetesen emigrációban), a fordítás a híres Weltner Jakab munkája: Az 1871. évi kommün története, Wien: Hamburger  Ny., 1922.

16 Malon könyvében 25.000 áldozatról beszél csak a Véres Hét kapcsán (ebből 20.000 kivégzettről). Az 1880-as évekre a konszenzusos (azaz a kormány által is elismert) szám 30.000 lett, a legfrisebb kutatások az áldozatok számát 7.000 és 15.000 közé teszik (legtöbben inkább az utóbbi felé hajlanak) – amely még mindig elképesztő szám ebben a későbi korokhoz képest kevésbé kegyetlen korszakban. A Kommünnek egyébként a végső összecsapás előtt legfeljebb 25.000 fegyverese lehetett, azaz ezek a számok (a mintegy 5.000, főleg Új-Kaledóniába deportálttal kiegészítve) azt mutatják, hogy a megtorlás csaknem teljes volt, egy kommünár előtt három sors állt: az azonnali kivégzés, a deportáció, vagy az emigrálás.

17 Danielle Tartakowsky, a francia kommunizmus talán legjobb kortárs történésze egész könyvet (melyet mi is nagy haszonnal fogattunk) szentelt a „Fal” történetének, azaz tágabban a Kommün emlékezetének: Nous irons chanter sur votre tombe: Le Père Lachaise, XIXe-XXe siècle, Paris: Aubier, 1999.

18 A Kommün persze sok tekintetben forradalmibb volt, mint Proudhon, aki bizonyos szempontból valóban a múlt volt már akkoriban (Engels ebben aligha tévedett). Azonban a Kommün tulajdonképpen a híres „De la Capacité politique des classes ouvrières” (1865) című munkájának volt az élő bizonyítéka: a munkásosztály valóban rendelkezik olyan politikai képességekkel, amelyet a korban a burzsoázia megtagadott tőle.

19 Így aligha véletlen, hogy az emigrációban megjelent (a már említettek mellett) klasszikus munkák is erősen libertárius álláspontot képveselnek, Antoine Arnould („Histoire populaire et parlementaire de la Commune” – Brüsszel, 1878) szerint „március 18-án a nép deklarálta, hogy célja kitörni az ördögi körből a baj gyökerének megszüntetésével, azaz nem csak egyszerűen lecserélni az urakat (maîtres), hanem soha többé urakat látni.” Gustave Lefrançais („Études sur le mouvement communialiste de Paris en 1871 – Neuchâtel, 1871)  pedig így fogalmaz: „a Kommün célja nem a hatalom decentralizációja volt, hanem magának a hatalomnak az elpusztítása.”

20 „A párizsi kommün és az állam eszméje”, In: Bozóki András és Sükösd Miklós (szerk.): Anarchizmus, Budapest: Századvég, 1991., 331-341.

21 Ezeket a kritikákat az anarchizmus egyik legfontosabb történésze az osztrák Max Nettlau még radikálisabb  formában fogalmazta meg a harmincas években: a Kommün számára már egy autoritárius mikrokozmosz, ahol a libertáriusokat háttérbe szorították a kommunalisták. Louise Michel életútja emblematikus számára, aki „miután látta mogalmi társai hibáit és autoritarizmusát, anarchistává vált, amint volt ideje elgondolkodni, azon amit a Kommün alatt tapasztalt”. Az idézetek innen valók: Joël Delholm: „Des anarchistes et la Commune de Paris”, in: Gilbert Larguier et Jérôme Quaretti (éd.): La Commune de 1871: Utopie ou modernité?, Perpignan: Presses Universitaires de Perpignan, 2000., 295-311. Egyébként az anarchisták fekete zászlaja mint szimbólum is a Kommün vörös lobogójával szemben jött létre az 1880-as években (és az anarchoszindikalisták vörös-fekete zászlója jelezte az anarchisták elveik fenntartása melletti visszatértét a szocialista mozgalomba).

22 Legalábbis ez volt a helyzet Spanyolországban és Olaszországban: mindkét latin országban a Kommün tapasztalata a „republikánus egység” végét jelentette (például Mazzini a Kommünt elítélő szavai véglegesen „körön kívülivé” tették a szocialista mozgalomban) és a valódi, sokáig anarchista befolyású,  munkásmozgalom kezdeteit. Ez talán a Kommün legfontosabb közvetlen gyakorlati hatása volt – leszámítva persze az Internacionálé „szétverését”. Másrészről a Kommün példája hozta el egy időre a két országban a „felkelések-korszakát”: Spanyolországban 1873-ban Barcelonában foglalták el az anarchisták egy időre a városházát, de hasonló események történtek Andalúzáiban is, Itáliában pedig 1877-ben Beneventóban robbant ki a híres Carlo Cafiero-Errico Malatesta-féle felkelés. Ennek a korszaknak vetett véget 1880-ban a Jurai Föderáció (az anarchista Internacionálé), mely lényegében áldását adta a „tett propagandájára”.  Másrészről a Kommün ellenhatása volt, hogy a liberálisokhoz közeledő angol trade unionok (és különböző alapvetően polgári szervezetek, mint az ún. Békeliga) elhagyták az Internacionálét. A spanyol ügyekről l. Joël Delholm: La fédération espagnole de l’Internanionale et la Commune de Paris (1871-1874), in: Gilbert Larguier et Jérôme Quaretti (éd.): La Commune de 1871: Utopie ou modernité?, Perpignan: Presses Universitaires de Perpignan, 2000., 161-179.  Az olasz és angol hatásokról: Léonard, 260-262. illetve 287-295.

23 A francia szocialista párt a republikánus kulturába való beágyazottságáról, a francia „szociáldemokrata modell” hiányáról stb. l.: Balázs Gábor: „A la recherche du temps perdu...avagy mi a baj a francia szocialistákkal?”, Beszélő, 2009/7.

24 A Kommün kevésbé valamiféle intellektuális hagyomány volt, mint inkább a munkástradíció „zsigereiben” („avec les tripes”) őrzött emlék a forradalmiságról, a hősiességről, a lázadó párizsi nép nagyságáról és így tovább. Maguknak a szocialistáknak a Kommünhöz való viszonyáról l. még: Denis Lefevbre: Les socialistes français et l’anniversaire de la Commune de Paris, in: in: Gilbert Larguier et Jérôme Quaretti (éd.): La Commune de 1871: Utopie ou modernité?, Perpignan: Presses Universitaires de Perpignan, 2000., 267-277.

25 L. erről főleg: Danielle Tartakowsky: „La Commune: Mémoires vives, résurgences et refoulements”, in: Claude Latta (éd.): La Commune de 1871. L’événement, les hommes et la mémoire, Saint-Étienne: Publications de l’Université de Saint-Étienne, 2004., 319-336.

26 Idézi Jacques Rougerie: „La Commune et la gauche française”,  in: Jean-Jacques Becker et Gilles Candar (éd.): Histoire des gauches en France, I., Paris: La Découvert, 2004, 95-112.

27 Az amnesztia körüli vitákról, melyek nagyban meghatározták a „mérséklet köztársaságiak” Kommün képét: Laure Godineau: „La vision de la Commune de 1871 à travers les débats sur l’amnistie”,  in: Claude Latta (éd.): La Commune de 1871. L’événement, les hommes et la mémoire, Saint-Étienne : Publications de l’Université de Saint-Étienne, 2004., 289-302.

28 „A legtöbb felkelő őszinte köztársasági munkás volt, aki azt hitte, hogy a felkelés révén védi meg a köztársaságot”.  Clemenceau szavai ezek, aki talán a legkorábban érvelt az amnesztia mellett, sőt egyértelműen a monarchista többségű versailles-i Nemzetgyűlés felelősségéről beszélt a felkelés kirobbantásában, amely alapvetően „republikánus volt”. Ezek a mérsékelt republikánusok alighanem igen jól látták, hogy valójában a Kommün akadályozta meg a restaurációt: hiszen a helyzet 1815-re emlékeztetett, adva volt egy súlyos katonai vereség, külföldi megszállás és egy monarchikus többségű nemzetgyűlés. Így érthető volt, hogy számukra a Kommün, mint társadalmi forradalom vállalhatatlan volt, azonban nagyon is tisztában voltak azzal, hogy a köztársaságot végül is ennek a felkelésnek köszönhették. 

29 Nekünk a szövegek francia kiadása volt kéznél (melynek előnye a remek Daniel Bensaïd előszó: „Politiques de Marx”): Karl Marx-Friedrich Engels: Inventer l’inconnu, Textes et correspondances autour de la Commune, Paris: La Fabrique éditions, 2008.

30 L. erről magyarul: Robert Kurz: „Marx két arca”

31 Badiou szemében a kulturális forradalom lényegében kísérlet volt állampárti strukturák lerombolására. Mindenütt – nyilvánvalóan a pártállami struktúrákkal szemben - forradalmi bizottságok alakítására került sor, melyek mintája a párt, állami (pártállami) korszak előtti Párizsi Kommün volt: „Szükség van a Párizsi Kommün mintájára általános választások tartására, a kulturális forradalmat képviselő csoportok, bizottságok megválasztására, melyek képviselethez jutnak a kulturális forradalom Kongresszusában”. Ennek a kezdetben felülről indított mozgalomnak azonban Kínában az lett a senki által nem várt következménye, hogy a munkások – a diákok agitációjának hatására, a kulturális forradalom körülményei között – elfordultak az üzemeketől és egyenesen a helyi uralmi szervezetek ellen fordultak. Ennek leghíresebb megnyilvánulási formája lett a Sanghaji Kommün. Magyarul részletesen Badiou kulturális forradalom olvasatáról : Balázs Gábor: „Az igazi Mao”, Egyenlítő, 2012/7-8.

32 A Kommünnek nem sikerült legyőzni az uralkodó osztályokat, de lerombolt valamit, ami talán még fontosabb volt, a munkások és más népi rétegeknek a politikusoknak való alávetettségének a tudatát. „A Kommün, mint minden valódi esemény (événement), nem realizálta a lehetségest, hanem megteremtette azt. Ez a lehetséges pedig nem más, mint egyszerűen egy független proletár politika lehetségessége”. Vagy: „[a Kommün révén] az, ami eddig a világ kohéziójádta, azaz az ezeréves előítélet, mely szerint a tulajdonosok és a gazdagok vokációja a társadalmi és állami hatalom birtoklása, semmivé vált, joggal mondhatjuk hát: „a Föld fog sarkából kidőlni” (Alain Badiou: ”La Commune de Paris: une déclaration politique sur la politique”, in: L’hypothèse communiste, Paris: Nouvelles Editions Lignes, 2009., 135-179.). A szöveg egy része magyarul: A. Badiou: „Miért a Kommün?”

33 Daniel Bensaïd szavaira is érdemes figyelemmel lennünk: „Marx idejében és a Felvilágosodás szótárában a diktatúra, éppen az ellentétét jelentette az önkényuralomnak. Egy régi megbecsült, Római Birodalom-kori kifejezés volt: a különleges hatalom átruházását jelentette meghatározott időre, semmiképpen sem egy határtalan hatalom kifejeződését. Persze egyértelmű, hogy a XX. század bürokratikus és katonai diktatúrái után a szónak már nincs meg ez az ártatlansága. Marx számára azonban mindez nagy újdonsággal bírt: számára a diktatúra egy, a történelemben először a többség akaratára támaszkodó különleges hatalmat jelentett, ezt testesítette meg a Párizsi Kommün, Marx szavaival a „végre meglelt politikai forma”. (...) A proletárdiktatúra fogalma Marx számára tehát távolról sem egy intézményes hatalmi rendszert jelentett. Inkább stratégiai jelentése volt, a szakítás kívánta megtestesíteni, amely a régi társadalmi és jogi rend és az új között létre kell hogy jöjjön. Ebből a nézőpontból a proletárdiktatúra nem más, mint a különleges hatalom sajátos proletár formája.” – l. D. Bensaïd: „Marxizmusok tegnap és ma”

34 Ebbe most itt nem tudunk belemenni, de a Bourse du Travail-ok (melyek egyszerre voltak munkás művelődési házak, szociális központok, az önigazgatás iskolái és szakszervezetek) legfontosabb jellemzője az volt, hogy nem a munkahelyeken jöttek létre és nem is szakmák, vagy ágazatok szerint, hanem földrajzilag. Ez teljesen megváltoztatta szerepüket, mely nem korlátozódott egyszerűen az érdekvédelemre – lényegében, legalábbis működtetőik szemében, az „új, libertárius társadalom csírái” voltak.

35 Másrészről a Marx-féle „szekták” tulajdonképpen az Internacionálé fő erejét adták: a spanyol, az olasz,a svájci (Jura), a belga és a holland szekciók Bakunyint támogatták. Egyebek mellett ezért kellett elvinni az Internacionálét Európából.

36 Badiou számára a hipotézis történetének második szakasza 1917-ben az orosz forradalommal kezdődik, és 1976-ban ér véget, a kínai kulturális forradalom lezáródásával és az 1966 és 1975 között a Föld minden táján jellemző mozgalmi fellángolás elcsitulásával. L. erről magyarul : Alain Badiou : „A kommunizmus múltja, jelene és jövője”, Fordulat, 5.sz.

37 L. erről: Balázs Gábor: „Nemzet és baloldal Franciaországban”, Mozgó Világ, 2010/3. illetve „Thermidor súlyos árnyéka”, Egyenlítő, 2011/11.

38 Trockij 1921-ben a „L’Humanité” kiadásában megjelent könyve („La Commune de Paris et la Russie des soviets”) volt a legnagyobb hatású munka a franciaországi bolsevik Kommün-kép formálódásában. L. minderről: Jean-Marc Schiappa: „Trotski, les trotskistes et la Commune de Paris”, in: Gilbert Larguier et Jérôme Quaretti (éd.): La Commune de 1871: Utopie ou modernité?, Perpignan: Presses Universitaires de Perpignan, 2000., 277-285.

39 Valójában már a híres 1912-es Pannakoek-Kautsky-Luxemburg vitában megkísérelte a holland gondolkodó leporolni Marx francia-triológiáját felhívva a figyelmet (főleg a Kommün példájára hivatkozván) arra, hogy a szocializmus célja az államhatalom megragadásása helyett annak elpusztítása. Ezt a korabeli szociáldemokrácia az anarchizmushoz való „visszatérésnek”, retrográd gondolatnak értékelte. A kautskyánus Lenin nem látszott tudomást venni erről a vitáról és persze arról, hogy a híres „centrum” már 1914 előtt megszületett. A vita remek prezentációja a (volt trockista mozgalmár, ma szocialista EP-kéviselő) Henri Weber által összeállított és előszőszavával megjelent kötet: Kautsky-Luxemburg-Pannakoek: Socialisme: La voie occidentale, Paris: Presses universitaires de France, 1983.

40 Mindez nem akadályozta meg, hogy talán a francia trockisták (mindkét fő szárnyuk, azaz a „pablisták” és „lambertisták” is)  voltak azon munkásmozgalmi irányzat, amely leginkább ápolta a Kommün emlékét – gyakran a későbbi korokban már a sztálini ellenforradalommal szemben is, ahogy a IV. (trockista) Internacionálé egy 1992-es dokumentuma fogalmaz: „a munkástanácsok univerzális köztársasága, a munkásdemokrácia rendszere volt a Kommün legfontosabb eszméje (...), ezt a munkásdemokráciát teremtette meg az 1917-es Októberi forradalom is. A IV.Internacionálé alapításának célja az volt, hogy folytassa a Kommün és az Októberi forradalom küzdelmét, melyet elárult a sztálini ellenforradalmi kaszt”.

41 Erről a kérdésről l.: Danielle Tartakowsky: „1919-1939: que faut-il faire de la Commune?”, in: Gilbert Larguier et Jérôme Quaretti (éd.): La Commune de 1871: Utopie ou modernité?, Perpignan: Presses Universitaires de Perpignan, 2000., 199-213.

42 Ez egyébként nem kerülte el maguknak a fasiztáknak a figyelmét sem, akik megjegyezték, hogy a „Kommün városnegyediben” volt a legerősebb a fasiszta puccsal szembeni ellenállás. A két világháború közti szélsőjobboldalnak amúgy is bevett toposza volt a Kommün visszatértétől való rettegés, ez a Kommün azonban már annál is veszélyesebb lesz, hogy immár sok a „színes” is Párizsban, akiktől semmi jót sem lehet várni. A régi versailles-i toposzok keveredtek ekkor már  a gyarmattartók rasszizmusával.

43 Mint egy nagyon érdekes, a Párt „nevelő munkájának” szociológiáját bemutató könyv (Marie-Claire Lavabre: Le Fil rouge, Sociologie de la mémoire communiste, Paris: Presses de la Fondation nationale des sciences politiques, 1994.) leszögezi, a Kommün sosem versenyezhetett, még emlékének csúcspontján sem, a Forradalom hagyományával. A Párt minden erőfeszítése ellenére sem vált az aktivisták igazán megélt ünnepévé (más részről mindvégig alapetően párizsi jelenség maradt, ahol a családi hagyományok is kiegészíthették a hivatalos megemlékezést, illetve a PCF nyomasztó túlsúlyát a hagyomány őrzésében az is okozta, hogy Párizsban erősebb párt voltak, mint a szocialisták).

44 Erről Louis Aragon is ír híres regényében: Kommunisták, Budapest: Szépirodalmi, 1953. Az 1940-es események mindkét oldal számára szimbolikus jelentéssel is bírnak: a baloldal számára 1870 után újra bebizonyosodott, hogy az „uralkodó osztályok” jobban tartnak a Népfronttól, mint a külföldi megszállástól és inkább választották a kapitulációt, mint a munkások felfegyverzésével járó ellenállást. Míg a jobboldal szemében a Népfront a felelős „az ország meggyöngítéséért”, ahol a szociális intézkedései tették lehetetlenné a fegyverkezési versenyben való francia helytállást és így tovább (ez gyakran kiegészül a Népfront „lezsidózásával”, melyre főleg Léon Blum alakja ad lehetőséget).

45 Túl a szimbólumokon, a libertárius tradíciójú Nantes volt az a város, ahol nemcsak az egyetemen, hanem „össztársadalmi értelemben” is létrejött a Kommün 1968-ban: az elfoglalt gyárak mellett a város lakói önmaguk szervezték meg a közbiztonságot, az élelmiszerellátást stb., egyszóval az életüket. L. erről: Yannick Guin: La Commune de Nantes, Paris : Maspero, 1969.

46 Ahogy a centenáriumon (egyébként együtt megemlékezve a „Kronstadti Kommün” ötvenéves évfordulójára is) írta maró gúnnyal az anarchista „Le Monde libertaire”: „Louise Michel bizonyára támogatta volna nem csak a moszkvai pereket, de a desztálinizációt, a prágai bevonulást, vagy éppen a lengyel munkásokat elitipró progesszista harckocsikat is”.

47 Le Procès des Communards, Paris: Gallimard, 1964.

48 Ennek a megállapításnak a provokatív, némileg túlzó voltát Rougerie maga is explicitté teszi az 1971-ben írt igazi Kommün-történetének új kiadásának előszavában l. Jacques Rougerie: Paris libre, 1871, Paris: Éditions du Seuil, 2004. A lentebb következő idézetek innen valóak.

49 Elsősorban két könyvről van szó: Roger V. Gould: Insurgent Identities: Class, Community and Protest in Paris from 1848 to the Commune, Chicago: The University of Chicago Press, 1995 és Robert Tombs: The war against Paris, 1871, Cambridge : Cambridge University Press, 1981 (franciául : La guerre contre Paris, 1871, Paris: Aubier, 1997.). Jacques Rougerie válasza  (többek között erre) a két könyvre : „Autour de quelques livres étrangers. Réflexions sur la citoyenneté populaire en 1871”, in: Claude Latta (éd.): La Commune de 1871. L’événement, les hommes et la mémoire, Saint-Étienne : Publications de l’Université de Saint-Étienne, 2004., 29-42.

50 Végül az Kommün irányításának hatékonyabbá tételének jelszavával, a katonai kényszerek stb. miatt április 28-án jött létre a Kommün Közjóléti bizottsága, természetesen a nagy Forradalom azonos nevű szervezetének mintájára, főleg a blanquisták és a jakobikusok szavazataival. A kisebbségben maradtak diktatúrát, a nép szuverenitásnak megsértését, a közvetlen néputalom elvével való szakítást, a régi önkényuralom újjászületését emlegették, noha számukra a Kommünnek éppen újdonsága volt a legfontosabb jellemzője. Végeredményben a szervezetnek egyébiránt nem sok hatalma volt már a vég közeledtével: a kisebbségiek elvi meggyőzőséből, az „egyszerű kommünárok” pedig ösztönszerűen cselekekedve húzódtak vissza saját kerületükbe, hogy felkészüljenek az elkerülhetetlen végső csatára. Érdemes még leszögeznünk, hogy a Közjóléti Bizottsághoz, a forradalom központosításának elképzeleséhez való viszony inkább keresztbemetszette az ideológiai táborokat: blanquistákat találunk a kisebbségiek táborában is, míg az Internacionálé tagjait mindkét oldalon stb.

51 A már említett Gustave Lefrançais joggal utal arra, hogy ez némileg persze tévedés is volt, hiszen a Forradalom idején a Konventből, azaz a képviseleti demokrácia szervéből, kinőtt Közjóléti Bizottság éppen a hébertista, „túlzó”, „veszett” párizsi Kommünt számolta fel és „fagyasztotta meg” ezzel a forradalmat egyébiránt...Másrészről azonban az is igaz, hogy Thermidor idején egyedül a kelet-párizsi „leghaladóbb” szekciók probáltak felkelést szervezni Robespierre és társai védelmében – ekkor már sikertelenül. A forradalom valóban megfagyott.

52 Ezzel egyébként ezek a „parasztok” is többé-kevésbé tisztában voltak: a Kommün utáni megtorlás elképesztő kegyetlensége végül is ebből is kövekezett (noha persze nem ezek a katonák találták ki, hogy lényegében majd mindenkit azonnal le kell lőni). Ezek a paraszt-katonák pontosan annyira kedvelték a párizsiakat, mint azok őket.

53 Idézi: Jacques Rougerie: La Commune: Utopie, modernité, in: Gilbet Larguier et Jérôme Quaretti (éd.): La Commune de 1871: Utopie ou modernité?, Perpignan: Presses Universitaires de Perpignan, 2000., 21-34.

54 Ennyiben tehát igaz, hogy az Internacionálénak fontos szerepe volt a Kommünben, azonban nem magának a szervezetnek, hanem az Internacionálé tagjainak. Az I. Internacionálé pontosan az volt, mint amire a neve utal: a munkások nemzetközi szervezete. A kor hisztériájával szemben nem az Internacionálé szervezte a sztrákokat, hanem a sztrájkok „szervezték az Internacionálét” – azaz egy-egy sztrájk alkalmával az Internacionálé hatékonyan meg tudta szervezni a nemzetközi szolidaritást (a külföldi sztrájktörők behívásának megkadályozása, nemzetközi pénzügyi segítség biztosítása stb.), ezzel terjedt egyre – végül is névleges, de ez mindegy volt - befolyása, amely az 1860-as évek végére valóban félelmetes lehetett a hatalom számára.

55 Jó összefoglalása mindennek: Pierre Lévèque: „Les courants politiques de la Commune de Paris”, in: Claude Latta (éd.): La Commune de 1871. L’événement, les hommes et la mémoire, Saint-Étienne : Publications de l’Université de Saint-Étienne, 2004., 29-42.

56 Ez arra is felhívja a figyelmünket, hogy a Kommün megnyit egy olyan történelmi korszakot is, amelyben a proletárforradalmak háborús körülmények közti katonaforradalmak is. Ez az 1917 és 1923 közti forradalmi hullám lényegében minden epizódjára igaz volt, sőt a második világháború utáni Kínára (és valamelyest Jugoszláviára) is.

57 A Kommün érdekes kettős jellegét (azaz a párizsi forradalmak hagyományába való beágyazottságát,de egyben újszerűségét) jól mutatja, hogy a Kommün talán legismeretebb hőse és mártírja a régi 48-as Charles Delescluze volt (vagy ahogy Lissagaray írja: „a Beaumarchais bulvár utolsó harcosai ugyanazon falakhoz vetették hátukat és ugyanazokat az utcaköveket szedték fel mint apáik 1848  júniusában”), azonban ebből a szempontból ő inkább kivétel. A 48-asok legismertebb alakjai (mint Louis Blanc, vagy Alexandre Ledru-Rollin) a Kommünnel szemben foglaltak állást és elismerték a versailles-i Nemzetgyűlés hatalmát. Ezért (és persze a Kommün „kommunialista” jellege miatt, melyről hosszan szóltunk) a legigaztalanabb a felkelést valamiféle „neojakobinizmussal” vádolni – a Forradalom  ugyan nagyon is jelen volt, de nem a jakobinusok, hanem a veszettek, a túlzók, a sans-culotte szekciók képében.

58 A Párizst ismerőknek nagyon érdekes tanulmány minderről: Jacques Rougerie: „L’espace populaire parisien en 1871”

59 Walter Benjamin: Paris, capitale du XIXe siècle, Paris : Éditions du Cerf, 1997. A monumentális műből a minket leginkább érdeklő két fejezet : „Haussmannisation, combats de barricades” (145-172.) és „La Commune” (788-794.).

60 Vö. Márkus György: „Walter Benjamin, avagy az áru mint fantazmagória”, Holmi, 1998/ 5–6.

61 Benjamin éles szemmel veszi észre, hogy a város „modernizációja” a polgári ideológia Haladás misztifikációjával támasztódik alá: megfigyelhetjük ezt például a higénia kérdésnek előtérbe kerülésében is (ez ma sincs másként, gondoljunk a többnyire nem higiénikus „problémás elemek” kisöprésével járó „városrehabitációs” programokra). [A város új ütőerei hozzájárulnak] „a betegségek és a forradalom elleni harchoz; ezek azok a stratégiai útvonalak, amelyek a járványok epicentrumaiba utat törnek, de az egészséges levegő beengedésén túl, széles úton össze is kötik a kaszárnyákat a külvárosokkal”.

62 L. erről Marc Bredet elképesztően érdekes munkáját, amely végigkísér minket Párizson, a világkiállításokon, a shopping malleken, Las Vegason, Disneylanden és még számtalan helyen, hogy leírja a a tőke fantazmagóriájának diadalútját, amely városainkból egyszerű árucikkeket csinált: Fantasmagories du capital, L’invention de la ville-marchandise, Paris: Éditions La Découvert, 2013. (Haussmann Párizsáról főleg: „Blanqui dans Paris haussmannisé”, 111-153.)

63 Vö. Henri Lefebvre: La Proclamation de la Commune, Paris: Gallimard, 1965. A könyv megjelenése előtt éles vita robbant ki az akkor még közvetlen munkakapcsolatban álló szituacionisták és Lefebvre között a Kommünről szóló megállapításaik szerzőségéről. A szituacionisták lényegében lopással vádolták meg Lefebvre-t, úgy tűnik, hogy nem is teljesen alaptalanul – de ez ma már lényegtelen. Mindenestre pár évig tartó együttműködésük nagyon fontos volt mindkettőjük számára: lényegében a többek között germanista Lefebvre „vezette be” a marxizmusba főleg persze Debord-t, bizonyos gondolatai közvetlenül épültek be a szituacionista elméletbe (az urbanizmus jelentőssége, a mindennapi élet kategóriája) – míg a szituacionisták „forradalmasították” Lefebvre elméleti meglátásait és fordították azokat valódi „kritikai” irányba.

64 A Kommünről szóló szituacionista szöveg magyarul: Attila Kotányi-Guy Debord-Raoul Vanegeim: A Kommünről

65 Internationale lettriste: „Les gratte-ciel par  la racine” (Potlach, 1954), in: Guy Debord: Oeuvres, Paris: Gallimard, 2006, 143-145.

66 Jóval túlmutat mostani írásunk témáján, de talán nem érdektelen leszögezni, hogy Debord bizonyos szempontból nagyon is megmaradt „klasszikus szélsőbaloldali, munkásmozgalmi” gondolkodónak: a munkástanácsok gyakori emlegetése, melyek alapvetően „lógnak ki” a koncepciójából, szép példa erre. Másrészről azonban kétségtelenül Debord volt az első, aki észrevette és teoretizálta a nagyvárosok kirekesztettjeiben rejlő lázadó potenciált a los angelesi Watts-felkelés kapcsán: „Le Déclin et la chute de l’économie spectaculaire-marchande” (1965), in: Oeuvres, Paris: Gallimard, 2006, 702-714.

67 Az idézetek forrása: Guy Debord: Panégyrique I-II (1989-1990),  in: Oeuvres, Paris: Gallimard, 2006, 1656-1761.

68 David Harvey: Paris, capitale de la modernité, Paris: Les Prairies ordinaires, 2012. Harvey másik inspirálója Carl Emil Schorske volt, akinek a könyve magyarul is olvasható: Bécsi századvég, Budapest: Helikon, 1998.

69 L. Erről: David Harvey: „Crises, urbanisation et luttes anticapitalistes pour la ville”, in: Le capitalisme contre le droit à la ville, Paris: Éditions Amsterdam, 2011,  47-93.

70 Az, hogy Versailles egyúttal kollaboráns is volt, az természetesen ténykérdés. A katonai fölényüket annak köszönhették, hogy Bismarck a francia uralkodó körök sorozatos kérésére végül május elején szabadon engedte a francia hadifoglyokat – őket sorozták be újra a Kommün ellen. A katonai vereségben az is fontos (noha talán nem döntő) szerepet játszott, hogy a kommünárok nem védték a várost nyugati oldalról, ahol a porosz csapatok álltak (lényegében közös ellenségként kezelvén őket), akik azonban probléma nélkül átengedték Versailles-t, hogy az rárontson Párizsra.

71 Mint láthattuk, ha csak egy rövid időre is, de létrejött valamiféle republikánus konszenzus a Kommünt illetően: ez távolról sem a szociális-politikai intézkedéseit érintette, hanem leginkább ellenfelének, Versailles-nak a történelemi szerepét. A kommünárok lemészárlói az elnyomó állam szimbólumai, amely egy vak, bigott, lényegében „hazaáruló”, klerikális, monarchikus uralkodó osztály kezében volt. A mai reakciós korunk ennek a konszenzusnak vet véget minden „egyenlősítő terv” (sőt már maga a mérsékelt köztársaság) rossz hírbe hozásával – alighanem itt sem erőltett az magyar őszirózsás forradalommal való párhuzam, Károlyi Mihály gyalázása és így tovább. Ez a párhuzam azt is jelenti persze, hogy ez a reakciós fordulat nem magyar jelenség.

72 És, amennyire egy ilyen jellegű filmtől elvárható, igen közel áll a „történelmi hűséghez”, mint az a Kommün legnagyobb történésze is leszögezi erről a Watkins szavaival „political, polemical, uncompromising, and uncommercial” filmről. L. erről: Jacques Rougerie: „Film et Histoire:  La Commune de Peter Watkins”
Maga a film az interneten természetesen megnézhető.

73 Tardiról magyarul: Balázs Ádám: „A "népábrázoló" - Jacques Tardi képregényrajzoló”, Egyenlítő, 2008/9.

74 Vuillaume volt az egyik legfontosabb újságírója a Kommün igazi népi, szabadszájú napilapjának, a Père Duchêne-nek, amely 60.000 példányban jelent meg (a lapot a Forradalom hasonló hangvételű hébertista Père Duchesne mintájára hozták létre).

75 Érdemes még megemlíteni, hogy – ahogy utaltunk már rá – a trockisták (főleg a hagyományőrzőbb lambertisták) köreiben talán a legélénkebb még mindig a Kommün emléke. A Lutte Ouvrière nevű trockista párt elnökjelöltjének, Nathalie Arthaud-nak 2012-es kampányjavaslata egyenesen a politikai rendszer átalakítását tartalmazta „a Párizsi Kommün mintájára”.  

Hozzászólások