A Kommün merészségét és újító jellegét elsősorban nem a mi korunkhoz kell mérnünk, hanem az akkori politikai, intellektuális és erkölcsi élet banalitásaihoz. Az összes létező banalitás szolidaritásához, amelyre a Kommün tüzet nyitott. Ha így járunk el, akkor fel tudjuk mérni, hogy milyen újítást jelentene egy hasonló robbanás a mai (jobb- és balodali) banalitásokkal szemben.
1
Bizonyos kiábrándultsággal kell újra szemügyre vennünk a munkásmozgalom történetét, mely kiábrándulás éppen a politikai és ál-teroetikus örököseinek különféle fajtáit kell hogy leginkább érintse, akik birtokában nincs is más, mint a vereségek öröksége. A munkásmozgalom látszólagos győzelmei valójában a legsúlyosabb vereségei (mint a reformizmus vagy az állami bürokratikus rendszer létrehozatala), míg látszólagos bukásai (mint a Kommün, vagy az asztúriai munkásfelkelés) azok a sikerek, melyek megnyitják előttünk a jövő kapuit.
(„Szerk”, Internationale Situationniste 7.)
2
A Kommün volt a XIX. század legnagyobb ünnepe. Itt találkozhattunk 1871 tavaszán a saját sorsukat kezükbe vevő felkelőkkel, kevésbé a politikai proklamációk, mint a mindennapi élet szintjén (ekkoriban a játék lényege az volt, hogy mindenki a fegyverrel játszott, azaz a hatalommal). Ebben az értelemben is kell értenünk Marxot: „a Kommün legnagyobb tette saját gyakorlati létezése volt”.
3
Engels szavait komolyan kellene vennünk: „Nézzék a Párizsi Kommünt. Ez a proletárdiktatúra.” Már csak azért is, hogy pontosan lássuk, hogy mi nem a proletárdiktatúra mint politikai rendszer (a proletariátuson, nevében diktatúrát gyakorló rendszerek különböző módozatai).
4
Mindenki hajlamos egyébiránt jogos kritikát gyakorolni a Kommün következetlenségein, azaz egy apparátus hiányán. De minthogy ma már jól látjuk, hogy a a politikai appártusok problémája jóval összetettebb, mint ahogy ezt a bolsevikok hatalmi appártusának túlzó örökösei láttatni szeretnék, talán eljött az idő arra, hogy a Kommünben ne csak a primitív, mára meghaladott forradalmiságot, melynek hibáit egyébként már kijavítottuk, lássuk, hanem egy olyan pozitív tapasztalatot, amelynek igazságát még fel sem fogtuk egészen.
5
A Komünnek nem voltak vezérei. Mindez egy olyan korszakban történt, ahol mindenki meg volt győződve arról, hogy a munkásmozgalomnak vezérekre van szüksége. Ez magyarázza bukásai és sikerei ellentmondásos voltát is. Hiszen a Kommün hivatalos vezetői többnyire tökéletesen inkompetens emberek voltak (mármint, ha mondjuk Marx, Lenin vagy akár Blanqui szintjét vesszük referenciául), de ezzel szemben a véghezvitt „felelőtlen” tettek éppen azok, amelyeket egy mai forradalmi mozgalomnak azonnal végre kell hajtania (még akkor is ha a korabeli körülmények lényegében a pusztításra korlátozták ezeket a tetteket – a legismertebb példa egy felkelő azon kijelentése egy burzsoának, aki azzal védekezik, hogy ő soha sem foglalkozott politikával: „hiszen éppen ezért foglak megölni”).
6
A mozgalom elejétől a végéig, a nép felfegyverzésének életbevágó fontossága, mind a gyakorlatban, mind szimbolikusan, egyértelmű volt. Nem hagyták erre specializálódott emberekre a közakarat erővel való kikényszerítésének jogát. A fegyveres csapatok ezen önállóságának persze meg volt a hátulütője a koordinációjuk hiányában: ténykérdés, hogy a Versailles elleni harcban a népi erők sosem érték el, sem a defenzív, sem az offenzív pillanatokban, a katonai hatékonyság szintjét, de persze azt sem szabad elfelejteni, hogy a spanyol forradalom, és végül maga a háború is, a „köztársasági hadsereggé” való átalakulás után éppúgy elveszett. Úgy véljük, hogy az ellentmondás az önállóság és a koordináció között, nagy mértékben az adott korszak technológiai fejlettségének a függvénye.
7
Napjainkig egyedül a Kommün valósította meg a forradalmi urbanizmust, hadat üzenve a város területén az életet domináló megkövesedett formáknak, politikai kategóriákban elgondolva a társadalmi teret, sosem feltételezve azt, hogy egy műemlék ártatlan lehet. Akik mindebben a lumpenproletár nihilizmust látják, vagy a gyújtogatók felelőtlenségét, azoknak el kellene ismerük, hogy mi az, amit végül is pozitívnak és megőrzendőnek tartanak a mostani elnyomó társadalomban (és rögtön napvilágra kerül, hogy lényegében minden). „Minden teret elfoglalt az ellenség...Az autentikus urbanizmus megszületésének pillanata az, amikor legalább bizonyos helyeken megszabadulunk ettől a megszállástól. Amit mi építésnek hívunk az éppen itt kezdődik”. (Az egységes urbanizmus alapprogramja, I.S., 6.)
8
A Párizs Kommünt kevéssé a fegyverek, mint inkább a megszokás ereje győzte le. A legbotrányosabb gyakorlati példája mindennek a Nemzeti Bank annyira hiányzó pénztartalékainak fegyverre való megkaparintásának visszautasítása volt. A Kommün napjai alatt a Nemzeti Bank a Versailles-iak bástyája volt Párizsban, melyet csak pár puska és a tulajdon és a lopás mítoszai védtek. Más mítoszok is hasonlóképpen végzetesnek bizonyultak (a jakobinizmus újjáéledése, a 48-as hagyományokra épülő defetista barrikád-stratégia stb.).
9
A Kommün megmutatta, hogy a régi világ védelmezői mindig számíthatnak, így vagy úgy, a forradalmárok cinkosságára, különösképpen azokéra, akik elgondolják a forradalmat. Mert van egy pont, ahol a forradalmárok úgy gondolkodnak, mint ők. A régi világ így őrzi meg alapjait (az ideológiában, a nyelvben, az erkölcsökben, az ízlésekben) ellenségei gondolkodásában, hogy aztán újjáépítse magát. (Egyedül egy valami nem menekült meg a forradalmi proletariátus ösztönös tettei elől: a Számvevőszéket felgyújtották). A valódi „ötödik hadoszlop” magában a forradalmárok lelkében van.
10
Az anekdota, miszerint az utolsó napokban a felkelők fel akarták gyújtani a Notre Dame-ot, amit végül is a kommünár művészek akadályoztak meg, igen jelentőségteljes: egyrész szép példája a közvetlen demokráciának. Távolabbra tekintve felhívja a figyelmet a munkástanácsok működésének megoldandó problémáira. Vajon ezeknek a művészeknek igazuk volt akkor, amikor egyhangúan megvédték a katedrálist az örök esztétikai értékek, a múzeumi szellem nevében, miközben mások a lerombolásával éppen kihívást akartak intézni a társadalom felé, mely a közelgő vereség révén éppen az ő életüket készült a semmibe venni és elpusztítani? A Kommün művészei úgy viselkedvén mint a specialisták az elidegenedés elleni harc egy szélsőséges megnyilvánulásával kerültek konfliktusba. Szemükre vethetjük a kommünároknak, hogy a velük szemben álló hatalom totális terrorjával szemben nem használták fel a rendelkezésükre álló eszközök totalitását. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy el kellett volna tüntetni a költőket, akik a költészetet szembeállították a Kommünnel. Éppen a Kommün számtalan befejezetlen műve az, amely lehetővé teszi, hogy a megkezdett tetteket „atrociátosoknak” nevezzék és hogy a Kommün emlékét cenzúrázzák. A kijelentés, hogy „azok, akik félig viszik végbe forradalmakat, valójában meg is ássák annak sírját” magyarázza Saint-Just hallgatását is.
11
Azok a teoretikusok, akik a klasszikus romantikára jellemzően a mindentlátó isten szemszögéből tekintenek le a mozgalom történetére, könnyen megmutathatják, hogy a Kommün objetíve halálra ítélt vállalkozás volt, hogy nem volt lehetséges kimenetele. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy azok számára, akik valóban átélték az eseményt, ez a kimenetel nagyon is jelen volt.
12
A Kommün merészségét és újító jellegét elsősorban nem a mi korunkhoz kell mérnünk, hanem az akkori politikai, intellektuális és erkölcsi élet banalitásaihoz. Az összes létező banalitás szolidaritásához, amelyre a Kommün tüzet nyitott. Ha így járunk el, akkor fel tudjuk mérni, hogy milyen újítást jelentene egy hasonló robbanás a mai (jobb- és balodali) banalitásokkal szemben.
13
A Kommün társadalmi háborúja (noha a felszíni körülmények sokat változtak) még ma is tart. A munkában, hogy „a Kommün tudattalan tendenciát tudatossá tegyük” (Engels) még nem mondatott ki az utolsó szó.
14
Franicaországban húsz éve immár, hogy a a baloldali keresztények és sztálinisták, fejükben a németellenes nemzeti egységfront emlékével, megegyeztek, hogy a Kommünben a a zűrzavarba süllyedt nemzet, a megsértett patritoizmus egyszóval (a sztálinizmus mostani állása szerint) „a valódi kormányzás után ácsingózó nép”, a teljes reménytelenség kitörése volt, ahová a hazátlan burzsoázia alkalmatlansága vezette a nemzetet. Hogy visszautasítsuk ezt az álszent blődséget, elég arra utalnunk, hogy mennyi külföldi harcolt a Kommün oldalán: hiszen a Kommün volt az elkerülhetelen erőpróba, ahová (ahogy Marx mondta) „pártunk” 1848 óta folytatott harca vezetett.
1962. március 18.
Attila Kotányi, Guy Debord, Raoul Vaneigem
