A chilei és a világ számos más pontján közel egyidejűleg kirobbanó tiltakozások jelzik, hogy a világkapitalizmus újabb válsága elkezdődött. Az osztályharcnak ez az új ciklusa minden bizonnyal folytatódni fog és kiterjed, mert úgy tűnik, a tőke legfeljebb kozmetikai változtatásokat képes felkínálni, de még inkább erőszakot és üldözést. Ez azonban még nem garancia egy forradalmi mozgalom kifejlődésére. A kérdés az, hogy a gyakorlati mozgalmak sokaságában ki tud-e formálódni a proletár tömegek egy olyan új szerveződési hálózata, amely pozitív kiutat mutat a rendszer válságából.
Kommunista aktivisták
Osztályharc Chilében, 2019
1. Ha meg akarjuk érteni, miért robbannak ki elemi erővel egymás után a társadalmi harcok Latin-Amerika számos országában (Haiti, Ecuador, Bolívia, Kolumbia, Chile), érdemes szemügyre venni, hogyan befolyásolták a világpiaci folyamatok ezen országok gazdaságát az elmúlt évtizedekben, és hogyan reagált az állami gazdaság- és szociálpolitika a végbemenő változásokra.
2. A 21. század első 2-3 évét követő tíz év a térség számára történetének egyik legnagyobb gazdasági fellendülését hozta el. A hagyományosan a transznacionális vállalatok által dominált, döntően exportra termelő latin-amerikai országokban ez a jelenség természetesen szorosan kötődött a világpiac aktuális konjunktúrájához. A térségben kitermelt és a világpiacon értékesített nyersanyagok (argentin szója, chilei réz, venezuelai, ecuadori és bolíviai kőolaj) ára folyamatosan emelkedett, és pozitív külkereskedelmi mérleget biztosított, főleg a Kínába és Indiába irányuló kivitel révén. A 2008-ban kitört világgazdasági válság a következő évben ugyan Latin-Amerikát is recesszióba taszította, de ez nem bizonyult tartósnak: 2009-et leszámítva a latin-amerikai teljes GDP éves növekedése a 2004-től 2011-ig tartó periódusban soha nem süllyedt 4 százalék alá, és még a rá következő két évben is közel 3 százalékos maradt.
3. Az említett években a különböző országokban különböző színezetű rezsimek voltak hatalmon. Chilében, Peruban vagy Kolumbiában uralmon maradt a korábbi jobboldali-neoliberális politikai elit, míg Bolíviában, Ecuadorban és Argentínában a baloldali-populista áramlatok vették át a hatalmat (Venezuelában ez már korábban megtörtént). Noha a két irányzat között voltak bizonyos szociálpolitikai különbségek (a baloldali kormányzatok az állami jövedelmek újraelosztásában nagyobb hányadot juttattak a proletariátus nyomorgó rétegeinek), a gazdasági struktúra és a tulajdonszerkezet minden országban alapvetően hasonló maradt a korábbihoz. Továbbra is domináns maradt az exportra irányuló nyersanyag-kitermelés, és a transznacionális nagyvállalatok is lényegében megőrizték pozícióikat. (Bár sor került egyes, korábban privatizált szektorok visszaállamosítására a baloldali vezetésű országokban.) A status quo fenntartása nem csupán az egyes tőkés csoportok tulajdonmegtartását jelentette, hanem a tőke számára különösen kedvező törvényi feltételek (alacsony adók, szűk munkásjogok) lényegi fennmaradását is.
4. A fellendülés éveit a helyi burzsoázia és az állam saját pénzügyi konszolidációjára használta fel anélkül, hogy komolyabb gazdasági szerkezetváltásba fogott volna, amely a térséget kiemelhette volna gazdaságilag függő helyzetéből. Latin-Amerika megmaradt a világkapitalizmus perifériáján, elsődlegesen mint a centrumországok valamint a „világ műhelyévé” vált Kína nyersanyag-beszállítója. Így arról sem lehetett szó, hogy a „jóléti állam” tőkés modellje kiépülhessen a maga szociális infrastruktúrájával.
5. A gyors gazdasági növekedés időlegesen képes volt a felszín alatt tartani a társadalmi feszültségeket. Előbb vagy utóbb azonban be kellett következnie egy konjunktúraváltásnak a világpiacon. 2014-ben a térség éves GDP-növekedése 1,2 százalékra esett vissza, azóta az éves GDP értéke stagnál. A gazdasági pangás az addig lefojtott összes elégedetlenséget kiélezte, és akár egy kis szikra elég volt, hogy berobbantsa a lőporos hordót. „Nem harminc pesóról van szó, hanem harminc évről!” - ezzel a harci jelszóval adta meg tömör értékelését a polgári demokrácia teljesítményéről a chilei munkásosztály.
6. Az egész térséggel kapcsolatban fentebb leírtak extrém módon igazak Chile esetében, amely a Pinochet-diktatúra idején vált a neoliberális gazdasági modell kísérleti terepévé. Az ország gazdasága extrém módon függ a külkereskedelemtől (főleg Kínával és az USA-val), de az export szintje 2014 óta stagnál. A vagyoni különbségek mértéke az egyik legnagyobb a kontinensen: a lakosság leggazdagabb 1 százaléka az összvagyon több mint negyedét birtokolja, míg a legszegényebb 50 százalék az összvagyon 2,1 százaléka felett rendelkezik. Az állami iskolarendszert és egészségügyi szektort módszeresen züllesztik, így terelve az embereket a fizetős szolgáltatások felé. Miközben a közkórházak úsznak az adósságban, az állam bőkezűen támogatja a piaci alapon működő magánkórházakat. A lakosság tetemes része kénytelen a könnyen felvehető hitelekhez folyamodni, hogy a mindennapi kiadásait fedezni tudja. Ennek eredményeképpen a húszmillió lakosú országban 4,3 millió fő került a „késedelmes adós” státuszába.
7. A chilei tiltakozások közvetlen indítóoka a közlekedési jegyáremelés volt Santiagóban (a metró esetében 800-ról 830 pesóra), amely október 6-án lépett hatályba. Tiltakozásul a fővárosi diákok a következő napokban tömegesen jelentek meg a különböző metróállomásokon, és jegy nélkül nyomultak be a metróba. A közlekedési társaság válaszként a carabinerók rendvédelmi egységeivel erősítette meg a belépők ellenőrzését. Ez azonban csak olaj volt a tűzre.
8. Október 15-én már három santiagói metróvonal járatain voltak fennakadások a nagyszámú tiltakozó jelenléte miatt. Másnap komoly összecsapások történtek a tiltakozók és a carabinerók között. A feldühödött tömeg kidöntötte az egyik metróbejárat lezárt kapuját. A következő napokban folytatódtak a tiltakozások, a demonstrálók jegykezelő automatákat vertek szét. Október 18-a délutánján a dühös tömeg és a vidékről megerősítést kapott rendvédelmi szervek közötti összecsapások hatására a metró összes vonalán leállították a közlekedést. A munkából hazatartók gyalog indultak el a főbb városi útvonalakon, amelyek így teljesen lebénultak. A tüntetők egy rendőrségi bódét és egy buszt felgyújtottak. A carabinerók vízágyúval, könnygázzal, sőt, sörétes lövedékekkel oszlatták a tömeget. Az éjszaka folyamán a tiltakozók egyes útkereszteződésekben barikádokat emeltek, és egy edényekkel csörömpölő tömegtüntetés is elkezdődött. Késő éjjel lángra kapott az Enel áramszolgáltató irodaháza, majd gyújtogatások kezdődtek több metróállomáson.
9. A jobboldali kormány, élén az ország egyik leggazdagabb emberével, S. Piñera elnökkel, a tüntetések kezdete óta a zéró engedmények és a lejáratás taktikáját követte. Továbbra is kitartva a kemény kéz politikája mellett, az október 19-ére virradó éjszaka több megyére kiterjedő szükségállapotot hirdettek. A szükségállapotot a következő napokban újabb és újabb régiókra terjesztették ki, és sok helyütt éjszakai kijárási tilalommal egészítették ki. Ezzel azonban szintén az ellenkező hatást érték el, mint amire törekedtek. Hiába vonult ki immár a hadsereg is páncélozott járművekkel, a fővárosban és más nagyvárosokban is tömegtüntetések kezdődtek barikádokkal és gyújtogatásokkal. Estére leállt a metró Valparaísóban. A tiltakozók számos üzletet megtámadtak és kifosztottak.
10. Ezután a kormány és Piñera elnök elkezdett taktikát váltani. Noha a tiltakozás erőszakos formáit és a fosztogatásokat továbbra is elítélték, és igyekeztek azokat bűnözők vagy „idegenek” tetteinek bemutatni, immár hajlandóak voltak „meghallani a nép szavát”, érvényteleníteni a jegyáremelést, és egyeztetést kezdeményezni a további teendőkről. Október 22-én Piñera kihirdette „Új társadalmi agendáját” a következő ígéretekkel: nyugdíjemelés, gyógyszerár-csökkentés, állami bérkiegészítés a legrosszabbul keresőknek, az áramszolgáltatás díjának rögzítése, a jól kereső állami vezetők fizetéscsökkentése stb.
11. Az elnök ígérgetése nem hatotta meg a tömegeket. Október 24-én és 25-én a szállításban dolgozók tartottak felvonulást és útblokádot az útdíjak ellen tiltakozva. 25-én országszerte tömegtüntetések voltak, Santiagóban 1.200.000 ember vonult az utcára. A tiltakozások méreteitől megrettenve a kormány visszavonta a kijárási tilalmat, majd a szükségállapotot is, és kormányváltást is kilátásba helyeztek (végül nyolc minisztert váltottak le 28-án). Október 27-én újból 200.000 ember vonult fel Santiagóban. Ez a tüntetés könnygázas és vízágyús oszlatásba torkollott.
12. A szükségállapot megszűnésével a hadsereg eltűnt az utcákról. A tiltakozások és a carabinerókkal való összecsapások azonban tovább folytatódtak. Az iskolák egy részét diákok foglalták el, akikre aztán ráküldték a rendvédelmi szerveket. November 4-én számos szektorra kiterjedő tiltakozás volt országszerte. 6-án Santiagóban zajlottak kemény barikádharcok, a tiltakozók üzleteket fosztottak ki és szétverték több jobboldali párt székházát. A kormány erre számos törvényi szigorítást helyezett kilátásba.
13. Az utcai harcok – amelynek már több tucat halálos áldozata és több ezer sérültje van – továbbra is folytatódnak. A kormány újabb eszközökkel próbálkozik, kombinálva a mézesmadzagot a korbáccsal: November 15-én az ellenzékkel megállapodva bejelentették, hogy 2020 áprilisára népszavazást írnak ki egy új alkotmány szükségességével kapcsolatban. 24-én Piñera kilátásba helyezte a hadsereg újbóli mozgósítását, ezúttal a szükségállapot bevezetése nélkül. Egyelőre nem látszik, hogy az efféle húzásokkal képes lenne megszilárdítani a helyzetét.
14. A chilei és a világ számos más pontján közel egyidejűleg kirobbanó tiltakozások jelzik, hogy a világkapitalizmus újabb válsága elkezdődött. A tiltakozások zöme jelenleg a rendszer perifériáin bontakozik ki, ahol a társadalmi polarizáció okozta elégedetlenség és a kilátástalanság olyan mértéket ért el, hogy nagy – és jelentős részükben fiatal – embertömegek érzik úgy, hogy nincsen veszítenivalójuk. Az osztályharcnak ez az új ciklusa minden bizonnyal folytatódni fog és kiterjed, mert úgy tűnik, a tőke legfeljebb kozmetikai változtatásokat képes felkínálni, de még inkább erőszakot és üldözést. Ez azonban még nem garancia egy forradalmi mozgalom kifejlődésére. A kérdés az, hogy a gyakorlati mozgalmak sokaságában ki tud-e formálódni a proletár tömegek egy olyan új szerveződési hálózata, amely pozitív kiutat mutat a rendszer válságából. És hogy visszhangra talál-e a perifériák proletariátusának harca a centrumországok munkásosztályánál, megrengetve ezzel a tőkés világrend egészét.
http://gondolkodo.
