A harmadik világ elszegényítése, mely sorsra a gazdasági liberalizáció ítélte a harmadik világ proletárjait, volt az első számú oka a „Délről” Északra” történő vándorlás megindulásának. Ezt a bibliai mértékű emigrációs mozgást, az adósságválság és az IMF strukturális kiigazítási programjai következményeként kialakult helyzetet leginkább egy „globális apartheid”-hez hasonlíthatjuk, ami a harmadik világot az anyaországok óriási munkaerő tartalékává alakította át. Ez hasonlóképpen működik a az első világ országai gazdaságának árnyékában, ahogy az ún. homeland-ek működtek Dél-Afrika „fehér zónái” mellett. Nem kétséges, hogy az a feminista politika, amely kizárólag a nemi diszkriminációkra koncentrál és a női elszegényedést nem a kapitalista viszonyok fejlődésében vizsgálja, az vagy egész egyszerűen elmegy a lényeg mellett, vagy egyenesen az uralkodó viszonyok fenntartását szolgálja. Ebből következően az feminista mozgalom vagy szembe száll társadalmi újratermelés rendszerének átstukturálódásával, vagy elkerülhetetlenül cinkosává válik ezeknek a mélyen antifeminista politikáknak. A bevándorláson keresztül a harmadik világ asszonyai közvetlenül hozzájárulnak a fejlett kapitalista országok vagyonának felhalmozásához: ezek a nők nemcsak javak termelői, hanem a gyárakban, kórházakban, a mezőgazdaságban és a kereskedelemben szükséges munkáslétszám (újra)termelői is. Ennek értelmében a nemzetköz feminista mozgalomnak le kell lepleznie, hogy mit is jelent valójában az „integrálódás a globális gazdaságba”, és el kell magyaráznia, mi rejlik a „harmadik világ megsegítése” nevű ideológiai mítosz mögött.
Silvia Federici feminista mozgalom programjának hangsúlyáthelyezést javasolja a fejlett Észak országaiban. A nők jogaira és a szexista erőszak megelőzésére koncentráló elvek kizárólagos képviselete helyett a nemzetközi munkamegosztás új hatásaira kell koncentrálni. Ugyanis már nem csak arról van szó, hogy a fejlett országok kihelyezik ipari tevékenységeiket a Dél szegényebb országaiba, hanem arról is, hogy az így kialakult nemzetközi munkamegosztás arra kényszeríti a Dél országaiban élő nőket, hogy az északi, jóléti társadalmak újratermeléséhez szükséges munka egyre nagyobb arányát végezzék el. Amikor Silvia Federici feltárja ezt a helyzetet, arra is rámutat: ha a feminista mozgalom meg akarja őrizni emancipációra épülő, felszabadító jellegét, akkor nem teheti meg, hogy figyelmen kívül hagyja a harmadik világ országaiban élő nőket fokozottan sújtó új jelenségeket.
Bevezetés
„Induljunk ki abból, hogy a nők életének ideológiai keretét
a patriarchátus és a világméretű tőkefelhalmozás adja.
A nőmozgalom nem tehet mást, mint hogy megkérdőjelezi ezt a keretet, mint ahogy megkérdőjelezi az ehhez közvetlenül kapcsolódó, nemek szerinti nemzetközi munkamegosztást.”
- Maria Mies, 1986. Patriarchátus és világméretű tőkefelhalmozás
„A kapitalista gazdaság növekedése sosem volt fenntartható,
épp az emberekre gyakorolt hatása miatt. Hogy ezt megértsük, elég
ha azokra figyelünk, akiket megölt, és akiket ma is halálba küld.
A kapitalizmus már megszületésekor együtt járt
az emberiség nagy részének feláldozásával.
Megjelenését tömeges kivégzések, éhség és nyomor,
rabszolgaság, erőszak és félelem kísérte.
A kapitalizmus fennmaradása továbbra is ugyanezekkel
a következményekkel jár.”
- Mariarosa Dalla Costa, 1995, Kapitalizmus és újratermelés
Az utóbbi húsz évben a női felszabadító mozgalmak kiterjedtek az egész földkerekségre. A világ minden részén alakultak feminista csoportok, és az ENSZ által rendezett világkonferenciák nyomán minden földrészre kiterjedő női szervezetek és hálózatok jöttek létre. Így a nők problémája korábban soha nem látott mértékben vált ismertté. Ugyanakkor, ha megvizsgáljuk a fejlett országok feminista mozgalmainak politikai céljait, akkor azt tapasztaljuk, hogy a legtöbben még nem vettek tudomást az új globális gazdaság (1) által létrehozott, és a nők életét közvetlenül meghatározó változásokról. Sok feministának például eszébe sem jut, hogy a világgazdaság átalakulása nem csak a szegénység világméretű elterjedéséért felelős, hanem a nőket fokozottan sújtó új gyarmati rendszer kialakulásáért is, amely fokozottabbá tette maga a nők között meglevő megosztottságot. Ha a feminista mozgalmak célja valóban a nők felszabadítása, akkor elsősorban az új gyarmatosítás ellen kell küzdeniük.
A legtöbb amerikai és európai feminista érzékeli a globális változások súlyát, de hiányzik a tudatosodás, a helyzet valódi megértése. Akik bírálják a globalizált gazdaságot, és kritikusan állnak hozzá a nemzetközi pénzügyi szervezetek (Világbank, IMF) által kikényszerített politikákhoz, még azok is megelégszenek egy reformista állásponttal. Elítélik ugyan a nemek különbözőségére épülő hátrányos megkülönböztetést, de nem szólalnak fel a kapitalista viszonyok globális uralmával együtt járó alapvető problémák ellen. Sok feminista bírálja az IMF strukturális kiigazítási programjai és megszorító intézkedései nyomán a nőkre kényszerített „egyenlőtlen terhelést”, de javaslataik kimerülnek abban, hogy a fejlesztési intézetek vegyék jobban figyelembe a nők szükségleteit. Mások azt szorgalmazzák, hogy a nők aktívabban vegyenek részt a „fejlesztési programok” kialakításában. Vannak persze olyanok, akik szembeszállnak a reformokkal, vagy a bevezetésüket kikényszerítő intézményekkel, esetleg elismerik, hogy a szegénység és a gazdasági kizsákmányolás nem csak a nőket, a férfiakat is sújtja. Létezik egy olyan irányzat is, amely a kérdést az „emberi jogok” oldaláról közelíti meg. Ők jogi reformokat sürgetnek a kormányoknál, miközben elfelejtenek szembeszállni azzal a nemzetközi gazdasági rendszerrel és kizsákmányolással, ami éppenséggel megalapozza az emberi jogok semmibe vételét. Miközben komolyan foglalkoznak a nők elleni és a családon belüli erőszakkal, és egyetértenek az ENSZ ezzel kapcsolatos állásfoglalásával, nem veszik figyelembe a kapitalista tőkefelhalmozással együtt járó strukturális erőszakot. A gazdaságpolitikákból fakadó erőszakot, amely a nők, a férfiak és a gyerekek millióit ítéli nyomorra. Nem vették észre a Világbank „fejlesztési projektjeiben” előírt erőszakos földkisajátításokat, és ami a legsúlyosabb, a háborúk és a lázadások elleni fellépések okozta erőszakot sem. Elég végigtekinteni az 1980-as és az 1990-es évek történelmi-politikai eseményein, láthatjuk, hogy bolygónk majd minden tája vérbe borult. A valóságban ez jelenti a „fejlődés” másik arcát
Mint arra már utaltam, a mai feminista politika egyik legnagyobb gyengesége, hogy stratégiája nem veszi figyelembe a nők anyagi életfeltételeiben az 1970-es évek végével, a világgazdaság és a nemzetközi munkamegosztás átalakulásának következményeként bekövetkezett változást. Sok tanulmány részletesen ismerteti, és bemutatja a nők elszegényedését, és a kizsákmányolás új formáit, azonban gyakran hiányzik a felismerés, miszerint nemzetközi szinten megváltozott a társadalom újratermeléséhez szükséges munkamegosztás, melynek következményeként átalakult a női munka is. Ezek a változások befolyásolták a nemzetközi feminista mozgalmat is, melynek részleteivel az alábbiakban foglalkozom.
Először is bemutatom, hogy a globalizált gazdaság és az új nemzetközi munkamegosztás gyökeresen kötődik a harmadik világ újratermelési válságához. Kétségtelen, hogy ezt a válságot az 1970-es évek végétől a nemzetközi tőke által követett stratégia okozta. Nem lenne szükségszerű, hogy embermilliók túlélése – főként Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában – a világgazdaságtól függjön., ha a háborúk, vagy az IMF hírhedt „gazdasági kiigazítási programjai” nem fosztották volna meg őket a megélhetési lehetőségeiktől. A harmadik világ elszegényedése tette lehetővé, hogy a társadalmi újratermelődés nemzetközi rendszere átalakuljon, azaz hogy Északról Délre tevődjön át a fejlett anyaországokban foglalkoztatott munkaerő egy jelentős részének az újratermelése. Ez azt jelenti, hogy a harmadik világban élő nőket (azon felül, hogy egyébként exporttermékeket termelnek) bevonták úgy is a világgazdaságba, mint annak a munkaerőnek a termelőit, akiket majd a világ iparosodott régiói fognak használni. Ez a folyamat azzal, hogy új érdekellentéteket, új hierarchiát hozott létre a nők között, válságot is okozott a feminista mozgalomban. Másrészról ezzel vált lehetővé, hogy a női kizsákmányolás rendszere stabilizálódjon. Amennyiben az „anyaországok” nemzetközi nőmozgalmai ténylegesen felszabadító, és nem csupán a világgazdasági rend „racionalizálásnak” terveit kívánják képviselni, akkor ennek a válságnak a megértése elsőszámú politikai prioritás.
Az új nemzetközi munkamegosztás
Ha fel akarjuk mérni a nemzetközi munkamegosztás következményeit a nők életfeltételeire, akkor először is tisztáznunk kell magát a fogalmat. A hagyományos elméletek csak szűken vizsgálják a bekövetkezett változásokat: itt az új nemzetközi munkamegosztás (UNMM) lényegében az árutermelés 1970-es évektől kezdődő kiszervezését jelenti. Mivel a fejlett országokban akkoriban kiéleződtek a munkahelyi konfliktusok, válaszul a multinacionális cégek elkezdték a fejlődő országokba kitelepíteni az ipari termelés egy részét, főleg a magas munkaerő igényű ágazatokét (mint például a textilipar és az elektronika.) Az UNMM így gyakran egybe esik a szabadkereskedelmi zónák kialakításával: ezek persze olyan ipari zónák vagy régiók, amelyek „szabadok” mindenfajta szabályozástól, és ahol kizárólag exportra termelnek. A transznacionális cégek tehát képesek voltak termelési tevékenységüket egy igazi „globális méretű futószalaggá” alakítani.
Ez adta azután az elméleti alapot ahhoz, hogy a média és a gazdasági szakértők újra meghirdessék a mítoszt, mely szerint a kapitalizmus „egyenlőséget” teremt, és „összekapcsolja” immár az egész bolygónk népeit. Ebben a narratívában most „a harmadik világ iparosodásának” korszakát éljük. Azt mondják nekünk, hogy ez a folymat felszámolja az országok közötti, nemzetközi munkamegosztás rendszeréből fakadó hierarchiát, de pozitív hatása lesz a nemek közötti munkamegosztásra is. Azt állítják, hogy a nők bekapcsolódása a szabadkereskedelmi övezetek ipari termelésébe, növeli az anyagi függetlenségüket, és olyan új szaktudáshoz jutnak, amellyel versenyképesek lesznek a nemzetközi munkaerő piacon.
Jóllehet ezt az elméletet a neoliberális közgazdászok általában elfogadják, de nem kevés kritika felhozható vele szemben. Robin Cohen a The New Helots, Az új Helóták című könyvében már 1987-ben rámutatott az Északról Délre áramló tőkemozgás minimális nagyságára. Az 1980-as évek végén a termelő tevékenységek alig 14 százaléka zajlott a fejlődő országokban – állította Cohen. Ez pedig nem akkora arány, hogy emiatt új nemzetközi munkamegosztásról beszélhessünk. Az ipari boom alig néhány régióra koncentrálódott: Dél-Koreára, Hong Kongra, Tajvanra és Mexikóra. Ugyanakkor egyértelművé vált, hogy a szabadkereskedelmi zónák kialakítása nem jelenti önmagában az adott ország iparának gyors fejlődését. Nincs egyértelmű hatásuk a foglalkoztatásra sem, viszont aránytalan mértékben használják fel a helyi erőforrásokat. A szabadkereskedelmi zónákban foglalkoztatott nőkről pedig a saját szakszervezeteik is többször kimondták: sorsukat az „alulfejlettség” határozza meg, munkájuk sok esetben a rabszolgamunka bujtatott formájához hasonlít, mind a bérüket, mind a technológiai hozzáértésüket tekintve (2). Köztudott, hogy a szabadkereskedelmi övezetekben a bérek egyrészt alacsonyabbak a megélhetéshez szükségesnél, másrészt töredékei a fejlett ipari országok minimálbéreinek (3). Ráadásul ezekben a zónákban a nők rossz munkabiztonsági feltételek, bizonytalan körülmények között dolgoznak végig gyakran végtelen hosszúságú munkanapokat. Folyamatos visszaéléseknek vannak kitéve: nem egyszer testi motozásnak vetik alá őket, hogy ellenőrizzék nem hoztak-e ki termékeket a gyárból. Terhességi ellenőrzésre kötelezik őket, mert ha gyermeket várnak, az esetleg lassítaná a termelést. Ezekben a „szabad” zónákban még a nők mozgása sem szabad: gyakran bezárják őket, hogy biztosan teljesítsék a rájuk kirótt kvótákat, ezért hosszú órákig, és gyakran az éjszakába hajlóan, munkaszünetet sem tarthatnak. Ennek következtében Mexikóban és Chilében is több százan haltak meg, amikor egy földrengés és egy tűzvész idején nem tudtak kimenekülni az épületből (4).
De nem ezek a legfontosabb okok, amiért felül kell vizsgálni az új nemzetközi munkamegosztás hagyományos elméletét. Bár a feministák már két évtizede jelzik, hogy a tőkefelhalmozás folyamatában a társadalom újratermelésének meghatározó szerepe van, a legtöbb gazdaságelmélet kizárólag a termékek termelését veszi figyelembe. Így az UNMM hagyományos elméletének gyakorlatilag nincs mondandója azokról a mindent átfogó változásokról, amelyeket a kapitalista viszonyok elterjedése okozott a harmadik világban, elsősorban a munkaerő újratermelődése és a társadalmi újratermelődés feltételei területén. Nagyon is sokatmondó, hogy az UNMM teroetikusai az újrateremlődés aspektusában csak a szabadkereskedelmi övezetekben élő nők családi helyzetéről és a háztartási munkához való viszonyukról hajlandóak beszélni. Pedig ez csak egy szélesebb folyamat része, amely feldúlta az emberi életeket a világ számos pontján és amely nélkül a szabadkereskedelmi zónák létrehozatala és a nemzetközi munkamegosztás átalakulása sem lett volna lehetséges.
Amikor az anyagi termelés és a társadalom újratermelésének kettős szempontjából elemezzük a gazdasági globalizációt és a nemzetközi munkamegosztást, akkor észrevehetjük, hogy a kapitalista viszonyok elterjedése ma is azon alapul, hogy elválasztják a termelőket termelőeszközeiktől. (Akár a középkori Angliában a hírhedt enclosures alkalmával, vagy Amerika meghódításakor, majd a rabszolgakereskedelem idején). Ez azt jelenti, hogy a globalizált kapitalizmus a társadalmi újratermelés és az osztályviszonyok világméretű átalakulására épül, amelynek célja, hogy leromboljon minden nem piacra termelő tevékenységet – beleértve a létfenntartó mezőgazdaságot is. Ez pedig oda vezetett, hogy ma már a harmadik világ minden sarkában létezik egy olyan proletár tömeg, amely meg van fosztva minden (újra)termelési eszközétől, arra kényszerítették, hogy túlélése a pénz által meghatározott társadalmi viszonyoktól függjön, miközben a legtöbbször semmi esélye sincs arra, hogy pénzjövedelemhez jusson.
Ezt a helyzetet a Világbank és a Valutaalap (IMF) hozta létre Afrika, Ázsia és Latin-Amerika nagy részén, az „adósságválság”, a strukturális kiigazítási programok, és a gazdaság liberalizálásának közös hatásaként. Ezek az események együtt alkotják az új gazdasági világrendszer tartóoszlopait. Központi szerepük van, hiszen emberek millióit fosztották meg minden jövedelmüktől, a ermelőeszközeiktől és kényszerítették ki őket egy olyan nemzetközi munkaerőpiacra, ahol egymás ellen kell versenyezniük.
Ha az UNMM-t gazdaságpolitikai szempontból nézzük, akkor is az új világrend (5) apológétáitól meglehetősen különböző kép tárul a szemünk elé. Ezeknek a politikáknak az érintett lakosság körében végzett pusztító hatása ma már olyan szélesen – és vitathatalan következtetésekhez vezetően – dokumentált, hogy még a Világbanknak is el kellett ismernie néhány súlyos tévedését. Egyértelműen ki lehet mondani, hogy ezek a politikák aláásták a harmadik világ nagy részében a társadalom újratermelésének lehetőségét, semmissé tették a gyarmatosítás elleni harc legfontosabb eredményét, vagyis azt, hogy az új, független államok tisztességes feltételeket teremthessenek a nemzeti proletariátus újratermelése számára. A nemzetközi munkamegosztás (UNMM) olyan mértékű általános elszegényedéshez vezetett, amely példa nélküli a gyarmatosítás vége óta.
A társadalmi újratermelés válsága egyenes következménye a szociális kiadások erőteljesen csökkentésének, a nemzeti valuták sokadszori leértékelődésének, a bérek befagyasztásának, a liberalizációs és a privatizálációs politikának, melyek a strukturális kiigazítási program és a neoliberalizmus szívét alkották. De ne feledkezzünk meg a földek kisajátításáról sem, mint ezen program integráns rézséről: sok harmadik világbeli országban valóságos hadiállapotot teremtett a mezőgazdaság piacosítása, a földtulajdon privatizálása. Az intézményesített háborúk és öldöklések következtében, régiók teljes lakossága vált menekültté, és az éhség áldozatává. Ezek a jelenségek nem egyszerű következményei a drámai elszegényedésnek és az ezt követő etnikai, politikai, vallási harcoknak – bár a média ezt próbálja elhitetni velünk. Ez sokkal inkább a privatizációs folyamat szükségszerű velejárója; annak a törekvésnek, mely az egész világot alá akarja rendelni a tőke logikájának. Ez a végső eszköz ahhoz, hogy kisajátítsák és kizsákmányolják az itt élő népeket. Azokat az embereket, akik számára – nem is olyan régen – elérhető volt egy-egy kisebb földtulajdon és más természeti erőforrás (erdők, folyók), amelyek mára a multinacionális cégek tulajdonává lettek.
A Világbank és az IMF strukturális kiigazítási programja, valamint a gazdaság liberalizálása a harmadik világ sok országában leépítette a helyi iparokat. Véget vetett az 1960-as évek „importhelyettesítési” fejlesztési terveinek, amelyeknek az volt a célja, hogy a harmadik világ országai is eljussanak egy bizonyos szintű ipari függetlenségig. Miként a volt szocialista országokban, és néhány ázsiai, dél-amerikai államban, a belső piacok megnyitása itt is gazdasági katasztrófát okozott. A nyitás lehetővé tette, hogy a transznacionális vállalatok saját termékeikkel öntsék el a belső piacokat, amelyekkel a helyi termelők nem tudtak versenyezni (6). A szabadkereskedelmi zónák megnyitása sehol nem adott választ a problémákra. Viszont alaposan kihasználták a harmadik világ lakosságának elszegényedését, és erre építve, a létminimumnál alacsonyabb béreket sikerült elfogadtatniuk. Ezért mondhatjuk, hogy a szabadkereskedelmi zónák elsősorban a kivándorlást segítik elő.
A harmadik világ iparosítása csak egy mítosz. Ezt egyebek között az is igazolja, hogy az 1980-as és 90-es években a fejlett országokból a dél országaiba áramló tőke és ipar kevesebb volt, mint a harmadik világ országaiból az északi fejlett államokba visszaáramló tőke és munka. A jelenség mértékét az is jelzi, hogy az emigránsok hazautalásai a második legjelentősebb nemzetközi pénzáramlás, persze a kőolaj cégek jövedelmei után. A világ egyes tájain (mint például Mexikóban) falvak egész sora függ ezektől a hazautalásoktól. A Világbank statisztikai adatai szerint az 1970-es években a migránsok által hazaküldött teljes összeg 24 milliárd dollár volt, míg az 80-as években 65 milliárd . És ez csak a bankokon keresztül végrehajtott utalásokat jelenti: ezen felül számtalan tartós fogyasztási cikk, rádió, televízió, és bútor „utazott haza”, amelyeket az emigránsok csomagként vittek magukkal a nyári szabadságok alkalmával.
A harmadik világ elszegényítése, mely sorsra a gazdasági liberalizáció ítélte a harmadik világ proletárjait, volt az első számú oka a „Délről” Északra” történő vándorlás megindulásának, amely egyébként csak követette a tőke hasonló irányú vándorlását, azaz a külső államadósságok kifizetését. Ez az emberáradat, ez a bibliai mértékű emigrációs mozgás (7) alapvetően összefügg a globálissá vált munkaerőpiaccal és az új gazdasági renddel: a nyilvánvaló megjelenési formája a nemzetközi munkamegosztás átalakulásának.
Az adósságválság és az IMF strukturális kiigazítási programjai következményeként kialakult helyzetet leginkább egy „globális apartheid”-hez hasonlíthatjuk, ami a harmadik világot az anyaországok óriási munkaerő tartalékává alakította át. Ez hasonlóképpen működik a az első világ országai gazdaságának árnyékában, ahogy az ún. homeland-ek működtek Dél-Afrika „fehér zónái” mellett. Aligha véletlen, hogy ez a rendszer szabad áramlás és a restrikciók dualitásában működik, ezáltal válik ugyanis lehetővé, hogy a fogadó országok szabályozott rendszerében a bevándorlók kétszeresen is leértékeltek legyenek: egyszer mint bevándorlók, másodszor pedig mint illegalitásban, papírok nélkül élő és dolgozó munkások. Szemben azzal, ami gyakran mondanak nekünk, éppen a bevándorló munkások ellen hozott intézkedések azok, melyek arra kényszerítik ezeket a munkásokat, hogy törvénytelen helyzetben maradjanak. Ezek az államok a bevándorlókat használják fel, hogy alacsonyan tartsák a béreket. A bevándorlók szociális és politikai létbizonytalanságban tartása arra is jó, hogy a munkásosztály bérharcait kordában tartsák.
Azok, akik nem tudnak kivándorolni, és akiknek senki semmit se küld haza, azoknak csak a nyomorgó élet jut, és olyan sok munka, amit elképzelni sem tudnak a fejlett kapitalista országok polgárai. A Dél országainak legszegényebb lakói nem jutnak elegendő élelmiszerhez, nincs pénzük orvosi ellátásra, áramra, iskolákra, járható utakra, nem jutnak tiszta ivóvízhez, a tömeges munkalálküliség szabállyá vált. Ez a mindennapi élet a harmadik világ országainak nagy részében. E valóság válik láthatóvá a rendszeresen jelentkező járványokkal, a családok szétesésével (8), az utcán élő vagy közel rabszolgasorban dolgozó gyerekekkel.A „kiigazított” gazdaságú országok lakossága gyakran nyílt lázadásokkal tiltakozik a helyi ipar bezárása, a létszükségleti cikkek vagy a közlekedés árának megdrágulása ellen, amit az adósságtörlesztés kényszerít rájuk.
E helyzet láttán nem kétséges, hogy az a feminista politika, amely kizárólag a nemi diszkriminációkra koncentrál és a női elszegényedést nem a kapitalista viszonyok fejlődésében vizsgálja, az vagy egész egyszerűen elmegy a lényeg mellett, vagy egyenesen az uralkodó viszonyok fenntartását szolgálja. Ebből következően az feminista mozgalom vagy szembe száll társadalmi újratermelés rendszerének az UNMM által okozott átstukturálódásával, vagy elkerülhetetlenül cinkosává válik ezeknek a mélyen antifeminista poltikáknak. Az UNMM egyik fontos aspektusa, hogy magát az újratermelést (akár az árutermelést) nemzetközi szintű munkamegosztás jellemzi, ezért nem csak a nők közti mély ellentétek erősödtek fel, hanem mindez megerősítte a nemek szerint munkamegosztással együtt járó hierarchiát is.
Kivándorlás, újratermelés és nemzetközi feminizmus
Ha igaz is az, hogy kivándorlók által hazaküldött jövedelem képezi a nemzetközi pénzáramlás második legjelentősebb tételét, mégis csak azt kell állapítanunk, hogy a harmadik világ által a fejlett országokba exportált legfontosabb árucikk: a munka. Máshogy kifejezve, a kapitalizmus mai fázisában, a tőkefelhalmozás elsősorban a munkások felhalmozása: és ennek a felhalmozásnak a legfontosabb területe a harmadik világ országai. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy az anyaországok munkaerejének újratermeléséhez szükséges tevékenység meghatározó részét a harmadik világ női végzik el. Valójában a bevándorlás mögött ott találunk egy elképzelhetetlenül nagy „ajándékot”: a háztartási munkát. Ezt a munkamennyiséget sosem veszik figyelembe, amikor a harmadik világ országainak külső adósságát értékelik. Pedig ez a fejlett ipari országok felhalmozási folyamatának egyik elengedhetetlen összetevője, ahol a bevándorlás hivatott arra, hogy ellensúlyozza a demográfiai zuhanást, alacsonyan tartsa a béreket és a gyarmatok emberfeleslegét az anayországba áramoltassa. A bevándorláson keresztül a harmadik világ asszonyai közvetlenül hozzájárulnak a fejlett kapitalista országok vagyonának felhalmozásához: ezek a nők nemcsak javak termelői, hanem a gyárakban, kórházakban, a mezőgazdaságban és a kereskedelemben szükséges munkáslétszám (újra)termelői is. Ennek értelmében a nemzetköz feminista mozgalomnak le kell lepleznie, hogy mit is jelent valójában az „integrálódás a globális gazdaságba”, és el kell magyaráznia, mi rejlik a „harmadik világ megsegítése” nevű ideológiai mítosz mögött. Nyilvánvalóvá kell tennie, hogy ez nem más, mint egy óriási lopás, a harmadik világbéli nők fizetetlen munkájának az elrablása.
Bizonyítékként érdemes sorra venni az 1980-as és 90-es évek társadalmi jelenségeit, amikor az anyaországok javára átcsoportosítják a harmadik világ asszonyainak a munkaerő újratermelő tevékenységét. A korszak legjellemzőbb jelenségei pontokba szedve az alábbiak:
1. A fejlett országokban és a kőolajtermelő államokban – a legtöbb esetben Ázsiából, Afrikából, Karib-szigetekről vagy Dél-Amerikából – bevándorlókat dolgoztatnak háztartási alkalmazottként. A Valutaalap által alkalmazott gazdaságpolitikák lehetővé tették az európai országok, az USA és Kanada kormányainak, hogy megoldják a feminista mozgalmat létrehozó egyik problémát, azaz a háztartási munka válságát: nők ezreit „szabadíttották fel”, lehetővé téve ezáltal számukra, hogy a háztartáson kívül dolgozzanak. A Fülöp-Szigetekről, vagy Mexikóból bevándorló nők ezrei jelentéktelen bérért takarították mások lakásait, nevelték a gyerekeiket, főztek és törődtek az idősekkel. Vagyis lehetővé vált, hogy a fejlett államok középosztálybeli asszonyai megszabaduljanak egy olyan munkától, melyet nem akarnak, vagy nem képesek többé elvégezni anélkül, hogy jelentősen ne romoljon az életük minősége. Eközben Cynthia Enloe, a téma amerikai kutatója szerint a fejlett államok középosztálybeli asszonyai azzal az illúzióval nyugtatják meg a lelkiismeretüket, hogy aki háztartási alkalmazottat foglalkoztat, az hozzájárul a szegénység megoldásához a világban. Pedig a feminista mozgalom szempontjából ez egy óriási visszalépés, mert a nők közötti szolidaritás kerül ezzel megkérdőjelezésre, hiszen ebben a viszonylatban a nők úgy kerülnek egymással kapcsolatba, mint „szolga és úrnő”. Mindezt átszövi a háztartási munkáról a társadalomban kialakult előítélet, miszerint ez nem is igazi munka, éppen ezért nem kell rendesen megfizetni. Miközben a háztartási alkalmazott munkaideje alig körülhatárolható, azaz se vége se hossza, még azt is elvárják, hogy szeresse is azokat, akiket kiszolgál. Ráadásul egy háztartási alkalmazott foglalkoztatása még ráerősít arra, hogy inkább maguk a nők (nem az állam) a felelősek ezekért a háztartási munkákért és gyengíti a családon belüli munkamegosztást is. A fejlett országok asszonyait ugyanis felmenti az alól, hogy megküzdjenek férfi partnerükkel a háztartási munka megosztását illetően. Ami pedig a háztartási alkalmazottként dolgozó bevándorló nőket illeti, fájdalmas sors jut nekik: munkájuk igen rosszul fizetett, ezért a minimális fizetségért mások családjával törődnek, miközben a sajátjukat hátrahagyva sok éven át magányra ítéltetnek, szociális és jogi helyzetük több mint sebezhetővé teszi őket. Nem véletlen, hogy Flor Contemplaciónnak, egy Szingapúrban élő filippin háztartási alkalmazott alakja, akit alakalmzói hamis vádaskodásai öngyilkosságba keregettek, a harmadik világból érkező háztartási alkalmazottak harcának szimbólumává vált.
2. Az örökbefogadás mechanizmusát felhasználva kialakult egy széles nemzetközi csecsemő-piac. Az 1980-as évek végén úgy becsülték, hogy minden 48. percben örökbe fogadtak egy gyereket az USA-ban. Az 1990-es évek elején csak Dél-Koreából évi 5700 gyereket „exportáltak” az Egyesült Államokba. Ez a „nemzetközi gyerekkereskedelem” – ahogy a feministák nevezték – később kiterjedt a volt szocialista országokra is, főleg Lengyelországra és Oroszországra. Az orosz gyermekexport miatt országos botrány tört ki. Kiderült, hogy 1994-ben 1500 gyereket adtak el az USA-ba, és hogy irodák sora foglalkozik gyerekkereskedelemmel. Egész „gyerekfarmok” létesültek, ahol már eleve exportra szánt csecsemőket hoztak a világra. A harmadik világ országaiból származó nők körében foglalkozássá vált a béranyaság. A fejlett kapitalista országokban élő nőknek így nem kellett megszakítaniuk a karrierjüket, és egészségügyi kockázatot se vállaltak. De e sajátos bizniszben jól jártak a harmadik világ országainak kormányai is, hiszen devizához jutottak, mégpedig minden egyes eladott gyermek után. A Világbank és a Valutaalap pedig hallgatólagosan elfogadta a gyerekkereskedelem gyakorlatát, mivel így kiegyenlítődik a „demográfiai többlet”. Egyben gyakorlatra váltották az elvet, miszerint az eladósodott országoknak exportálniuk kell minden rendelkezésükre álló erőforrásukat.
3. A szexipar és a szexuális turizmus egyes ázsiai országokra koncentrálódik, úgy mint Thaiföld, Dél-Korea, Fülöp-Szigetek. A klientúra alapvetően nemzetközi, kezdve az egyszerű turistáktól a japán vállalati alkalmazottakig, akiket még nem is olyan régen a cégük utaztatott „örömutakra” jutalomként. Ugyanezeket az országokat használja „nyugalmi és szórakozási” zónaként az Egyesült Államok hadserege, mégpedig a vietnámi háború kezdete óta. Egyes becslések szerint az 52 milliós Thaiföldön az 1980-as évek végén egy millió nő dolgozott a szexiparban. Ehhez vegyük hozzá a harmadik világ országaiból, illetve a volt szocialista országokból származó prostituáltakat, akiket Nyugat-Európában, az USA-ban, és Japánban gyakran rabszolga sorban tartanak. Ezeknek a nőknek nem egyszer megszervezik a beutazását, rendes munkahelyeket ígérnek nekik, ám végül valamely kuplerájban kötnek ki, ahol fogolyként tartják őket.
4. A „távházasságok” szervezése szintén az 1980-as években vált nemzetközi mértékűvé. Csak az USA-ban évi 3500 férfi választja ki postán a házastársát. A menyasszony a legtöbb esetben Délkelet-Ázsia, vagy Latin-Amerika legszegényebb régióiból származó fiatal nő, de egyre több orosz és más volt-szocialsita országból származó nő választja a kivándorlás ezen módját. 1979-ben több mint 7700 fülöp-szigeti nő hagyta el az országát ún. távházasság-közvetítéssel. Ez a gyakorlat egyrészt a szegénység által reménytelenségbe taszított nők helyzetét használja ki, másrészt az európai és észak-amerikai férfiak szexizmusán és rasszizmusán alapul, akik olyan nőket keresnek, akik teljesen kiszolgáltatottak, akik fölött uralkodhatnak, és akik kényszerhelyzetükben végül a távközvetítés mellett döntenek.
5. Végül és nem utolsósorban a turizmus tömegméretűvé válása óta önálló jelenségként írható le a szállodai női munka, hiszen a nagyhotelek személyzetének 80 százaléka nő. Köztudott hogy a szállodák „nagyüzemeiben” ők végzik a legnehezebb munkát, hiszen mosónők, takarítónők és szakácsnők.
Ha összességében nézzük, akkor ezek a jelenségek azt mutatják, hogy az új nemzetközi munkamegosztás egy ádázul nőellenes politikai projekt, mely messze nem a nők felszabadításának útja. A kapitalista viszonyok kiterjedése felerősítette a nők kizsákmányolását. Az új nemzetközi munkamegosztás felélesztette a rabszolgaság olyan formáit, amelyekről azt hittük, hogy a gyarmatbirodalmak felszámolásával már teljesen eltűntek. A nőket újra belekényszerítik a szülés-újratermelés feladatkörébe, és szexuális tárgyként kezelik őket. A munkavégzés erős specializációja kijelölt korlátok közé szorítja a nők életét, és ez új hierarchikus viszonyokat, valamint erős rétegződést teremt közöttük. Mind ez alapvetően veszélyezteti a feminista harc lehetőségét.
Az új nemzetközi munkamegosztás azt jelenti, hogy sok harmadik világból származó nőnek nincs választása, akár országában marad, akár kivándorol, mint háztartási alkalmazottként vagy prostituáltként dolgozni. Ugyanakkor a fejlett országokból származó nők, főleg a középosztálybeliek, felszabadultak a háztartási munkák alól, de megfizették az árát, akár a férfiak. Vagyis: nincs idejük a családra és a gyerekekre, és akkor nem is beszéltünk a barátságokról, a társadalmi vagy politikai aktivitásról. Így tehát az UNMM felerősíti a munkamegosztás nemi különbségeit, és felerősíti a szétválást a termelés és az újratermelés között, elválasztja egymástól nem csak a férfiakat és a nőket, hanem magukat a nőket is egymástól: olyan viszonyokat alakít ki, akár Dél-Afrikában az apartheid idején, amikor a fehér és fekete nők között fényévnyi távolság létezett.
Az UNMM nő-ellenes karaktere olyan egyértelmű, hogy akár azt is kérdezhetjük magunktól, hogy minden valóban csak a piac „láthatatlan kezének” az eredménye vagy valódi tervezett ellentámadással van dolgunk, amelyet a harmadik világ és a központi országok elkötelezett női harcosainak a diszkrimináció-ellenes, a nem-fizett munka, az „alulfejlettség” minden formája elleni küzdelme hívott életre. Akárhogy is, egyértelmű hogy Európában és az USA-ban, a feministáknak szervezűdniük kell az UNMM által rájuk kényszerített megoldások ellen. Az ellen az újragyarmatosítás ellen, amin a nemzetközi munkamegosztás nyugszik, és amelybe beletartoznak a politikai beavatkozások, az IMF „strukturális kiigazítási programjai”, és a világot uralni szándékozó transznacionális cégek tevékenységei.
A feministáknak mindenekelőtt újra kell nyitniuk az állam-ellenes harcukat a reprodukció területén. Nem elég többé elítélni bozonyos egyéni viselkedési módokat ha valóban véget akarunk vetni azoknak a megosztottságoknak, melyek a nők között léteznek nemzetközi viszonylatokban. Nem elég például bírálni azokat a nőket, akik háztartási alkalmazottat foglalkoztatnak, ahogy a feministák gyakran teszik, mert éppenséggel ők is érzékenyek lehetnek szegényebb „nővéreik” szükségleteire. Mert addig, amíg a társadalom újratermelése kizárólag egyéni, vagy családi felelősséget jelent, addig sok nőnek valószínűleg nem nagyon lesz más választása, mint alkalmazottat fogadni. Az európai és az észak-amerikai nők több mint 50 százaléka a saját háztartásán kívül dolgozik, és a munkafeltételeiket igazán nem lehet rugalmasnak nevezni. Lassan az a lehetőség is eltűnik, hogy fiatal nők a munkávégzés kényszere miatt állami gondozásba adják kisgyereküket, hiszen legalábbis az Egyesült Államokban, lassan eltűnik ez az intézmény. Minden jel arra mutat, hogy a társadalom újratermelése kérdésében a feministáknak újra fel kell venniük a harcot az állammal. Veszedelmes lehet, ha egyszerűen csak elítéljük azt nőt, aki háztartási alkalmazottat foglalkoztat anélkül, hogy reális alternatív javaslatokkal élnénk a megoldás dolgában. Ez ugyanis azt az illúziót erősíti meg, hogy egyrészt a házimunka korlátlanul lecsökkenthető, és könnyedén el lehet látni más munka mellett is, másrészt, hogy ez nem is valódi munka. Ez az illúzió a 70-es években alaposan összezavarta a feminista politikai javaslatokat, igen drága árat fizettünk érte, mert a végeredménye mindennek az lett, hogy nőknek többé lényegében nem lett idejük a gyerekeikre. Ha a feminista követelések Európában és az USA-ban arra irányultak volna, hogy az állam a terhek finanszírozásával ismerje el a társadalom újratermelését mint valódi munkát, akkor nem kellett volna végignéznünk a rendelkezésre álló kevés közszolgáltatás leépítését. Lényegében nem kellett volna eltűrni a háztartási munka gondjainak jelenlegi gyarmati megoldását. Egy feminista mozgalom, amely kikényszeríti az államtól, hogy fizesse meg az újratermeléssel járó munkát, ma is sokkal hatékonyabb lenne mint az erkölcsi elítélése a háztartási alkalmazottak foglalkoztatásának. Ez segítené elő valójában, hogy véget vessünk a háztartási alkalmazottak rendszerének vagy legalábbis alaposan megjavítsuk ezen munka körülményeit, és utat is nyitna egy újfajta nemzetközi szolidaritáshoz a nők között.
Hasonló megfontolások érvényesek azokra a feminista erőfeszítésekre, amelyekkel meg akarják győzni a kormányokat, hogy büntetőjogilag ítéljék el a családon belüli erőszakot, a „nőkereskedelmet”, és mindenféle nőellenes diszkriminációt. Ezeknek a kezdeményezéseknek komoly jelentőségük volt és van ma is, ugyanakkor látszik, hogy csak korlátozott hatásuk van a nők felszabadítására. Nem nyúlnak vissza a nőellenes visszaélések gyökeréig és nem veszik figyelembe a nemzetközi tőke és a globalizációt hirdető intézmények terveit.
A komoly társadalmi problémák megoldása számtalan kérdést vet fel. Vajon egy kiemelkedően magas büntetési tétel jobb belátásra bírná a nyomorgó szülőket, hogy ne adják el gyermekeiket? Hogyan javítsanak a harmadik világ országai a nők helyzetén, amikor a Világbank és a Valutaalap (IMF) megszorításokat követel, és ezen belül is a szociális kiadások csökkentését tartja kívánatosnak? Mikor a strukturális kiigazítási programok zajlanak, és mindenütt költségeket csökkentenek, hogyan biztosíthatnának egyenlő feltételeket a lányoknak az oktatásra, vagy a jobb egészségügyi ellátásra? Hogyan győzzük meg a szülőket, hogy taníttassák a lányaikat, miközben a diplomás fiaik sem találnak munkát? Mi értelme ilyen közállapotok mellett egy nemi diszkriminációt elítélő törvénynek, vagy ENSZ nyilatkozatnak?
Ha meg akarjuk teremteni egy nemzetközi feminista mozgalom feltételeit, egy az egész világra kiterjedő „női testvériséget”, akkor szolidárisnak kell lennünk a harmadik világ asszonyaival. Elkerülhetetlen, hogy a fejlett országok női magukénak fogadják el a harmadik világban élő testvéreik harcát a „strukturális kiigazítási programok”, az adósságtörlesztés, vagy a szellemi tulajdonjogok bevezetése ellen. Ezek azok az intézkedések, amelyekkel érvényesítik érdekeiket a transznacionális cégek. A fejlett országok nőmozgalmainak azt az egyértelmű igazságot is el kell fogadniuk, miszerint a kapitalizmus a világ lakosságának nagy része számára egyszerűen elfogadhatatlan. Nem tudjuk elégszer aláhúzni, mint azt a harmadik világ feministái is teszik, hogy a nők közötti nemzetközi egyenlőtlenség lerontja a feminista mozgalmak erejét. Miután Európa és az USA asszonyai jobb infrastruktúrával és több finanszírozással rendelkeznek (utazások, támogatások, kiadványok, gyors kommunikációs eszközök stb.), sikeresen magukhoz ragadták a kezdeményezéseket. Így tehát a jobb helyzetben lévők írják elő a világkonferenciák tematikáját, így természetesen ők határozzák meg, mik legyenek a feminista mozgalom céljai.
Jelzésértékű, hogyan működik az UNMM rendszere abban is, hogy milyen szerepet játszanak a nők a fejlett országok nem kormányzati szervezeteiben, melyek különböző programokat finanszíroznak a harmadik világbéli nők számára. Miután az NGO vezetősége dönti el, hogy melyik projektet fogják finanszírozni, mit hogyan kell értékelni, és hogy kiket válasszanak ki a helyi csoportból felelős beosztásra, egy elég sajátos helyzet áll elő. A projektek főnök-beosztotti viszonyt hoznak létre a nők között, mégpedig az úrnő-szolga mintájára. Mindezt anélkül, hogy a nem kormányzati szervnek el kellene számolnia, vagy igazolnia kellene a döntését azok felé, akiknek a munkáját megszervezi. Észre kell venni, hogy az NGO-k részben ellátják a harmadik világ asszonyai által végzett újratermelési munkák ellenőrzését, vagyis azt a feladatot, amit korábban a férjük és az állam látott el. A fejlett országok nem kormányzati szerveit viszont arra használják fel, hogy neoliberális megoldást javasoljanak a bérek és a társadalom újratermelési kiadásainak csökkentésére. Nevezetesen arra a problémára, amit a sorozatos megszorítások okoztak a harmadik világ országaiban, és amiért meggyengült a férfiak és az állam szerepe. Mivel a férfiaknak nincs elég jövedelme ahhoz, hogy eltartsák a családjukat, számukra az egyetlen lehetőség a kivándorlás. Miután a harmadik világ legtöbb államát a kényszerek és a nemzetközi tőke sugalmazásai mozgatják, a legkevésbé sem finanszírozzák a társadalom újratermeléséhez szükséges költségeket. A legtöbb országban valamiféle új patriarchális rendszer alakult ki, amelyben a Világbank, az IMF és sok más szervezet uralkodik a nők felett. Főleg azokat az NGO-kat befolyásolják, amelyek „jövedelemteremtő” projekteket és segély programokat kezelnek. Sajnálatos, de ki kell mondani: ez az új patriarchátus az európai és észak-amerikai nők kollaborálásával működik, akik valamiféle új misszionáriusnői szerepet játszanak el, akik kifejlesztik a „gyarmati” nők körében azokat a képességeket, melyekkel képesek lesznek integrálódni a globális gazdaságba.
Összefoglalás
Az új nemzetközi munkamegosztás rendszerének elemzése azt mutatja, hogy a feminista politikai stratégia korlátokba ütközik, ha elfogadja a világméretű kapitalista terjeszkedést, és nem kezeli antikapitalista keretek között a nemi diszkrimináció elleni fellépést. A kapitalizmus szegénységet, járványokat, háborúkat és halált termel továbbra is, de nem tudna fennmaradni, ha nem hozna létre új megosztottságokat világ proletariátusa különböző elmei között. Ez a megosztottság a fő akadálya annak, hogy megvalósuljon egy kizsákmányolás-mentes, felszabadult társadalom.
Ebben az értelemben kell a feminista politikáknak fellépniük az új nemzetközi munkamegosztás, és az ebből következő gazdasági globalizáció ellen. Ez a politika közvetlenül következik a „bázis nőszervezetek” harcából, a bennszülött lakosság lázadó mozgalmaiból, a kisajátított földek visszaszerzésének követeléséből, az adósságtörlesztés megtagadásának kinyilvánított szándékából, a „kiigazítási programok” és a számtalan visszaélésre, sőt új kizsákmányolásra lehetőséget adó privatizálások elleni lázadásokból. Ugyancsak a harmadik világ feminista mozgalmainak azok, amelyek felhívják a figyelmünket arra, hogy az egyenlőségről folyó diskurzust nem lehet elválasztani a nemzetközi tőke szerepének kritikájától. A kifosztott, és újragyarmatosított országok puszta túlélésért folytatott napi harca egyben politikai és feminista harc is.
Jegyzetek
(1) Új globális gazdaságról beszélünk, mert mint azt a „világrendszer” elméletek (I. Wallerstein 1974) és a feminista elméletek is (M. Mies 1986) gyakran kifejtették, a kapitalizmus majd minden fázisában, „gazdasági világrendszerként” konszolidálódott.
(2) Ez nem jelenti azt, hogy az itt dolgozó nők csupán csak passzív áldozatai lennének a közösségükbe behatoló kapitalista viszonyoknak. Sok fiatal nő számára egy gyárban elhelyezkedni választás kérdése, amikor az alternatíva abban áll, hogy a földeken dolgozzanak a szüleik felügyelete alatt. Az is igaz, hogy Mexikótól a Fülöp-szigeteken át a karib világig, a szabadkereskedelmi zónákban dolgozó nők olyan hálózatokat hoztak létre, melyek révén kitűnöen meg tudták szervezni küzdelmeiket, defenzívába szorítva üzemeik tulajdonosait. Ezek a harcok persze pontos lenyomatai azoknak a végtelenül rossz körülményeknek, melyekben ezeknek a nőknek dolgozniuk kell.
(3) Indonéziában a szabadkereskedelmi övezetekben annyira keveset keresnek a munkások, hogy a családok kénytelenek egyéb kiegészítő jövedelmet keresni.
(4) Itt többek között azokra a munkásnőkre gondolunk, akik az 1985. szeptemberi földrengés alkalmával pusztultak el Mexikóban. A katasztrófa közel 800 üzemet tett tönkre, ahol a nőket bezárva dolgozatták. A munkaadók cinizmusának mértékére utal, hogy rohantak kimenekíteni a gépeiket a romok alól, és csak az épületeken kívül lévő munkások tiltakozására kezdték el a sebesültek ellátását.
(5) Az új világrend kifejezést is más, sőt bizonyos szempontból ellentétes, jelentésben használjuk, mint ahogy a harmadik világ elitje használta az 1970-es évek második felében. Eredeti jelentésben az „új gazdasági rend” a harmadik világ burzsoáziájának azt a reményét fejezte ki, hogy más kapcsolatokat alakíthatnak ki a fejlett országokkal és lehetőségük nyílik a saját állami fejlődésükre. Ennek értelmében az „új gazdasági világrend” tulajdonképpen azt jelentette, hogy el fog tűnni az első és a harmadik világ közti különbség. Itt mi ezzel szemben úgy használjuk mint a neoliberális világrend gazdasági és politikai uralomrajutását. Egybként ez a használat amely napjainkra általánossá vált.
(6) Mint a volt szocialista országokban, a hamradik világ országaiban is az történt, hogy a Világbank és az IMF kiigazító programjai maguk után vonták a helyi ipar tönkretételét: ez zajlott le a bolíviai ón-bányákkal, a zambiai rézkitermeléssel, a bangladeshi juta-iparral, a tanzániai textilgyártással vagy a mexikói, az állam által finanszírozott ipari termeléssel.
(7) A Nemzetközi Munkaszövetség adatai szerint a nyolcvanas évek közepén 30 millióra volt tehető azok száma, akik elhagyták az országukat, hogy külföldön dolgozzanak. Ha ehhez, mint Lydia Potts javasolja, hozzáadjuk a családtagjaik számát, a papírok nélküli bevándorlókat és a menekülteket, akkor nagyjából 60 millió emberről beszélhetünk. Az Egyesült Államok esetében ezeknek a kétharmada érkezett harmadik világbéli országból. Egyes közel-keleti olajtermelő országokban a bevándorlók száma elérheti a teljes népesség kilenc tizedét. Az európai gazdasági térben hozzávetőlegesen 15 millió regisztrált bavándorlót tartunk számon, ideértve a politikai menekülteket is, ehhez még 8 millió papírok nélküli bevándroló adódik hozzá. Bármi is történjen, a számuk bizonyosan növekedni fog, hiszen a kiigazítási programok és a liberalizáció, melyekhez a Világbank és más nemzetközi szervezetek olyan állhatatosan ragaszkodnak, tovább fogja gerjeszteni a szegénységet. Minden arra utal, hogy a harmadik világból érkező diszpóra fennmarad a XXI. században is. Ez egyébként azt is jelzi, hogy nem egy egyszeri jelenségről van szó, hanem a nezmetközi munkamegosztásban bekövetkező világméretű, nagyléptékű változásról.
(8) Ezek a családok, szemben a férfiak munkanélküliségével és a túlélési lehetőségek megállás nélküli kutatásával, ritkán maradnak együtt. Ezáltal a strukturális kiigazítási porgramok azt a célt is kérdésessé tették, hogy ráerőltessék a harmadik világra a nukleáris család in
Bibliográfia
Alger, C. F. ( 1988). « Perceiving, Analyzing and Coping with the Local-Global Nexus. » International Social Science Journal, n. 117, 1988.
Alexander, M. (1990). « ERP (Economic Recovery Program) hits women hardest. » NSAMANKOW Voice of Patriotic and Democratic Forces in Ghana. (8.2).
Altvater, E. et al. ( 1991 ). First edition 1987. The Poverty of Nations. A Guide to the Debt Crisis from Argentina to Zaire. (Translated from the German by Terry Bond). London : Zed Books.
Asian Women United of California (ed.) (1989). Making Waves, An Anthology of Writings By and About Asian American Women. Boston : Beacon Press.
Bakker, I. (1994). « Engendering Macro-economic Policy Reform in the Era of Global Restructuring and Adjustment ». In I. Bakker (ed.) The Strategic Silence. Gender and Economic Policy (1994), pp. 1-29.
Bakker, I. (ed.) (1994). The Strategic Silence. Gender and Economic Policy. London : Zed Books.
Barry, K., C. Bunch, S. Cast1ey. (1984). International Feminism: Networking Against Female Sexual Slavery. New York : International Women Tribune Center.
Barry, K. The Coalition Against Trafficking in Women. History and Statement of Purpose, 1991-1992, (non¬dated printed document of the organization).Barry, K., C. Bunch, S. Cast1ey. (1984). International Feminism: Networking Against Female Sexual Slavery. New York : International Women Tribune Center
Barry, K. The Coalition Against Trafficking in Women. History and Statement of Purpose, 1991-1992, (non¬dated printed document of the organization).
Barry, K. (1995). The Prostitution of Sexuality. The Global Exploitation of Women. New York : New York University Press.
Beneria, L. and Feldman, Sh. (eds.) (1992). Unequal Burden, Economic Crisis. Persistent Poverty, and Women s Work. Boulder (Colorado) Westview Press.
Bennis, P. and Mushabeck, M. (eds.) (1993). Altered States. A Reader in the New World Order. Brooklyn (NY) : Olive Branch Press
Beminghausen, J. Kerstan, B. (1992). First edition 1991. Forging New Paths. Feminist Social Methodology and Rural Women in Java. London : Zed Books.
Biot, D. (1990). « Demographics of Migration. » OECD Observer 163 (April-May).
Bolles, A. L. (1983). « Kitchens Hit by Priorities: Employed Working-Class Jamaican Women Confront the IMF. » ln Nash and Femandez-Kelly (eds.) (1983).
Bonefeld, W. et al. (eds.) (1995) Open Marxism 3. Emancipating Marx. London: Pluto Press
Campbell, H. and Stein H. ( eds. ) ( 1991 ). The IMF and Tanzania, Harare (Zimbabwe) : Natprint.
Caffentzis, a. ( 1995). « The Fundamental Implications of the Debt Crisis for Social Reproduction in Africa. » ln Dalla Costa, M. and Dalla Costa a.F., eds., (1995). -.(1998). From Capitalist Crisis to Proletarian Slavery: An Introduction to the U:S. Class Struggle. 1973-1998. »
Toledo(Ohio) : Midnight Notes. CAFA (Committee For Academic Freedom in Africa). (1991). Newsletter, n. 2, New York (Fall). CAPA. Newsletter n. 4, New York (1993). CAPA. (1993) Newsletter; n. 5, New York (Fall). Caipora Women’s Group (ed.) (1993).
Women in Brazil. London : Latin American Bureau. Carnoy, M. et al. (1993). The New Global Economy In the Information Age. University Park (PA) : Pennsylvania University Press.
Castells, M. (1993). « The Informational Economy and the New International Division of Labor. » ln Carnoy et al., (1993) Chioma, Filomina, (ed.) (1993). Women and Children First. Environment, Poverty and Sustainable Development. Inc., Rochester (VA) : Schenkman Books. Chira, S. (1988). « Babies for Export: And Now the Painful Question. » New York Times (4.21.1988). The Coalition Against Trafficking in Women, Coalition Report. (Summer 1993). Cock, Jacklyn (1988). « Trapped Workers: The Case of Domestic Servantsin South Africa. » ln Stichter S. B. and Parpart J. L.(eds.). (1988).
Cohen, R. (1987). The New Helots. Migrants in the International Division of Labor. Aldershot (England) : Gower Publishing Co Commonwealth Secretariat. (1990). Engendering Adjustment for the 1990s. London: Commonwealth Secretariat. Colatrella, S. (1999). « Structural Adjustment and the African Diaspora in Italy » ln: Mwaria C. ed., African Visions. Westport (CT): Green-wood Publishers. Forthcoming.
Dalla Costa, G. F. ( 1989). 2nd 1991 La riproduzione nel sottosviluppo. Lavoro delle donne. famiglia e Stato nel Venezuela degli anni 70. Milano: FrancoAngeli. (First edition. 1980. Padova : Cleup). -(1995). « Development and Economic Crisis: Women’s Labour and Social Policies in Venezuela in the Context of International In-debtedness. » ln Dalla Costa and Dalla Costa (eds.). (1995). (orig. ed. 1990. Padova : Upsel). Dalla Costa, M.. (1974). « Riproduzione e emigrazione. » ln Alessandro Serafini (ed.). -(1981) « Emigrazione, immigrazione e composizione di classse in ltalia negli anni 70, » in: Economia e lavoro, No.4 ott-dic -(1995). « Capitalism and Reproduction. » ln Bonefeld W., et. al. (eds.) 1995. -and Dalla Costa, G. F. (eds.) (1995). Paying the Price. Women and the Politics of lnternational Economic Strategy. London : Zed Books EIson, D. (ed.) (1990). Male Dias in the Development Process. Manchester : Manchester University Press.
A fordítás ezen változat alapján készült: Reproduction et lutte féministe dans la nouvelle division internationale du travail
Fordította: Morva Judit-Balázs Gábor
Hozzászólások
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.