Elsősorban Roswitha Scholz az „érték-leválás” (Wert-Abspaltung) koncepciójával azt kívánja megmutatni nekünk, hogy a tőkés rendszerre jellemző érték-uralom, az elvont munkára (pontosabban: a munka elvont aspektusára), mint a társadalmi közvetítés domináns formájára épülő szisztéma közvetlen kapcsolatban van a nemek közti társadalmi viszonyokkal. Ez az "leválás" sohasem történhetett meg két egyenlő fél között: a modern világ sohasem lehetett a nemek szerint egalitárius. Jóllehet természetesen a kizárólagosan nőivé tett tevékenységek éppúgy nélkülözhetetlenek voltak a társadalmi reprodukcióhoz, mint a férfiak által végzett termelés és a közügyek irányítása, azonban előbbiek sohasem tehettek szert egyenlő elismertségre utóbbiakkal, hiszen a szó szoros értelemben „nem teremtettek értéket”, a tőkés társadalom kizárólagos logikája szemszögéből „nem értek semmit”. Ezért a tőkés rendszerben a nők, a „női tevékenységek”, a „női attitudök és tulajdonságok” mindig alárendeltek lesznek. 

 

„Elvtársaim és testvéreim – mondta Emma Goldman-, ti szocialista létetekre képesek vagytok rá, hogy ne vegyetek tudomást az emberiség felének kettős igájáról? Azt hiszitek, a társadalom, amely éhbérért dolgozat titeket, nem érdekelt benne, hogy mi módon éltek az asszonyaitokkal? Hogy nem szabadságban, hanem rabságban tartjátok őket? Nincs reformer, aki manapság ne emlegetné a fehér rabszolgaság problémáját. De ha a fehér rabszolgaság probléma, miért nem probléma a házasság is? Talán nincs kapcsolat a házasság intézménye és a bordélyház intézménye között?”

(E.L. Doctorow: Ragtime, Budapest: Európa, 2013, 61.)

Írásunk konkrét témája, azaz az ún. értékkritikai (Wertkritik) teoretikus iskola a tőkés rendszer patriarchátusáról szóló meglátásai, szükségessé teszi, hogy röviden bemutassuk magát a Wertkritket, fontosabb elméleti meglátásait, viszonyát a marxizmus más irányzataihoz (1). Ennek az elméletnek a „kigészítése” jelenti tulajdonképpen központi témánkat: elsősorban Roswitha Scholz az „érték-leválás” (Wert-Abspaltung) koncepciójával (2) azt kívánja megmutatni nekünk, hogy a tőkés rendszerre jellemző érték-uralom, az elvont munkára (pontosabban: a munka elvont aspektusára), mint a társadalmi közvetítés domináns formájára épülő szisztéma közvetlen kapcsolatban van a nemek közti társadalmi viszonyokkal.

A megkettőződött világ: érték és érték-leválás

Szemben a hagyományos marxista iskolákkal (3) a Wertkritik egy olyan teoretikus álláspontot foglal el, amely a fő hangsúlyt a modern árutermelés fetisisztikus karakterére helyezi, a kapitalizmusban (és csak itt) jellező munka absztrakt karakterére, az anyagi gazdagság és az érték alapvető megkülönböztetésére és a tőke, mint „automata szubjektum” leírására. Ebben az elméleti keretben a kapitalizmus a fetisizmus egy konkrét történelmi formája: szemben a hagyományos marxizmusokkal ezen olvasatban Marx célja az értéktermelésre, az absztrakt munkára alapozott társadalom belső ellentmondásainak és végső soron fenntarthatatlanságának bemutatása volt. Nem egy leíró politikai gazdaságtan tehát, hanem egy kritikai, forradalmi elmélet. Nem kritikai politikai gazdaságtan, hanem a politikai gazdaságtan kritikája. Itt a kapitalizmus alapvető ellentmondása nem a tőke és a munka között húzódik –  a tőke működése szempontjából ez belső, a rendszeren belüli ellentét. A kapitalista munka specifikumából következik, hogy a munka és a tőke nem ellentéte egymásnak, komplementerek, az érték értékesülésnek folyamatának momentumai, funkcionáriusai, „karaktermaszkok”. A kapitalizmusban az elnyomás absztrakt és személytelen: egy automata szubjektum (az érték, mely értékesül) önmozgása „irányítja” végül is a rendszert, ezért a történelemi szubjektum nem a proletariátus – hanem a tőke.

Ez a Marx (4), aki a munkát nem történelemfeletti, ahistorikus invariánsként értette, az ember autentikus prométheuszi lényegeként, az elidegenedés által nem beszennyezett titkos magként, ami a kritika hivatkozási alapja lehetne, hanem absztrakt gépezetként, amely csakis és kizárólag a kapitalizmusban a társadalmi közvetítés domináns közege (5). A munka révén egyenlítődnek ki egészen heterogén társadalmi szférák, a munka szervezi a társadalmi tér és idő viszonylatait (a munka terének és idejének elválasztásával a tünetértékűen szabad időnek nevezett időtől és annak terétől – vagy éppen a kettő közti határok feloldásának tendenciájával a kései kapitalizmusban). Nagyon lényeges tehát, hogy a marxi kritika (és vele a Wertkritik meglátásai) értelmében a munka kettős karaktere (konkrét munka és absztrakt munka) alkotja a tőkés rendszer „kemény magját”, nem a piac, az osztályelnyomás, a kizsákmányolás vagy éppen a termelőeszközök magántulajdona. Ez a kettős karakter is történeti jellegű: a modern gazdaság, mint különálló társadalmi realitás csak a kapitalizmusra jellemző, csak ebben a rendszerben az érték konstruáló tényezője az absztrakt munka, csak itt lesz az érték egy elidegenedett társadalmi viszony tárgyiasult formájává. A tőkés rendszer történelmi specifikuma, hogy maga az érték nem csupán a „gazdasági szférára” terjeszti ki az uralmát, hanem az egész társadalomra: magának az életnek válik társadalmi formájává, „totális társadalmi jelenséggé”. Ez a gondolat vezet át minket a konkrét témánkhoz: azaz ahhoz, hogy ez a totális uralom milyen formában jön létre azokban a szférákban, ahol az árutermelés, a bérmunka logikája továbbra sem domináns jellegű.

Hiszen az értékritikai iskola minden lenyűgöző észszerűsége (és egyébként Marx legforradalmibb gondolataihoz való hűsége – noha ez temészetesen sohasem igazán döntő kérdés, hiszen a marxizmus nem vallás), a kapitalizmus legmélyebb logikáját feltáró erényei ellenére kétségtelenül bírt egy nagy hiátussal: tökéletesen mellőzi leírásában és kritikájában a nemek közti viszonyok kérdéseit.  Itt teljesen egyértelmű, hogy csak és kizárólag a – nemi értelemben semleges – „érték” és vele az „absztrakt munka” kerül vizsgálat alá és válik kritka tárgyává, míg teljesen kifejtetlen és megmagyarázatlan marad az a tény, hogy a modern árutermelő társadalmakban a háztartási munkákat, a gyermeknevelést, a betegek, az idősek és a gyengék ápolását főszabály szerint a nők végzik (még akkor is, ha amúgy részt vesznek a bérmunka világában is).

Mindez azt jelenti, hogy nem csak a pénz fetisisztikus önmozgása és az absztrakt munka tautológikus karaktere alkotja a tőkés rendszerben a globális társadalmi kontextust: erről az érték által uralt világról mintegy „leválik” egy másik szféra (némileg leegyszerűsítve a dolgot: ez a háztartás-szférája), amely mint láthatjuk „nemileg” meghatározott és amely dialektikusan illeszkedik az érték logikája által meghatározott világhoz (6). Azaz nem arról van szó, hogy ez a leválás által létrehozott szféra az értékformának mintegy alévetett alrendszere lenne (ahogy például a jog vagy éppen a politika), hanem maga is a globális társadalmi viszonyok egyenrangú konstruáló tényezője. Az „érték” és a „leválás” világa nincs egymással hierarchikus viszonyban, nem is „ered” egyik a másikból: az érték maga a leválás és a leválás maga az érték, egymást konstruálják és magyarázzák, anélkül azonban, hogy azonosak lennének egymásssal. Ugyanannak az ellentmondásos társadalmi viszonynak a központi elmei.

Az  érték-leválás folyamatában társadalmi világunk konkrétan is két szférára, a háztatásra és a termelés, a bérmunka, a „gazdaság” világára (7) bomlik, melyek nemek szerint is meghatározottak. Ez azonban így túlzottan leegyszerűsítő kép lenne: a nemek közti viszonyok nem egyszerűen ebben a két szférában „objektiválódnak”, ahogy a mindennapi tapasztalataink is mondathatják velünk, hiszen nagyon is vannak nők, akik a bérmunka világában is tevékenykednek; férfiak, akik „háztartásbeliek” stb. Inkább arról van szó, hogy ez a leválasztás keresztülmetszi ezeket a szférákat. A leválasztott feminitás egyrészről az áru-forma világnak a teljes jogú másik „oldala”, másrészről azonban alávetett és lebecselült, alárendelt ebben a viszonyban, pontosan azért mert leválaszott az értéktermelés logikájától.

A marxi értelemben vett értéktermelés uralomra jutása azzal a következménnyel is járt, hogy minden olyan tevékenységi fajta, emberi tulajdonság, attitüd, amely nem hasznos ebben az értékesülési folymatban, vagy egyenesen hátrányt jelent, az vagy a margóra került, vagy alacsonyabbrendűnek értékeltetett: ez a „leválás” alapvető jellemzője, amely elválasztja az érték értékesülési folyamatában hasznos jelenségeket a haszontalanoktól, vagy károsaktól. Mint olvasóink pár bizonyára kitalálták: előbbiek a „férfias”, utóbbiak a „nőies” kvalitások.

Mindebből még egy harmadik dolog is következik, melynek fontosságát nehezn lehetne túlbecsülni: mint említettük a „levált” és az „érték-forma” között dialaktikus kapcsolat van, de ugyannak az univerzumnak a részei. Azaz: a leválasztott forma, a „feminitás” nem jobb, erkölcsileg magasabb rendű, mint az érték-forma „maszkulinitása” – ugyannak a társadalmi viszonynak a részei. Ebből következően a nők, akik csupán a háztartás leválasztott világában tevékenykednek ugyanolyan elidegenedett világban élnek, míg a termelés férfiai, hiszen ez a háztartási világ nem más, mint a tőkés termelés és az absztrakt munka világának inverz tükörképe (8).

Márpedig éppen ez a leválás az, amely megakadályozza, hogy az érték-forma totális uralomra jusson: és ez okozza azt is, hogy ez a leválás kívül esik a csak az érték önmozgására koncentráló kritikai elmélet (elsősorban itt és most magára a Wertkritikre gondolunk) hatósugara alól is. A reprodukcióra irányuló női tevékenységek jelentik az absztrakt munka másik, elhallgatott oldalát: ezeket lehetetlen az absztrakt munka fogalma alá besorolni, ahogy például a feminizmus egyes irányzatainak követelései igényelnék, mert ezekben a „levált aktivitásokban” igen lényeges (sőt döntő) szerepet játszanak az érzelmek, a gondoskodás, a segítségnyújtás vagy akár az erotika és a szexualitás, amelyeket nem lehet egyszerűen a bérmunka racionalitására leredukálni, ahol az absztrakt munka uralkodik. A tőkés patriarchátus nem egyszerűen konkrét aktivitásokat „delegál” a nők számára, hanem érzelmeket és személyiségjegyeket is: szenzualitás, érzelmesség, gyengédség és így tovább. A modern maszkulin egyén, a tőkés rendszer domináns szubjektuma, reprezentálja a kapitalista versenyben való helytállás akaratát, az ehhez szükséges intellektust, a rendszer igényeihez alkalmazkodó személyiségjegyeket, melyek még mindig a fordista rendszer fegyelmezett bérmunkás alakjához köthetőek – és melyek, ami még lényegesebb: önmaguk is a alapvető jellemzőikben eme „leválás” termékei, Ahogy másik oldalról maguk a „feminin” személyiségjegyek is. Ebben az értelemben az érték-leválás természetesen bír kulturális-szimbolikus és szociálpszichológiai aspektusokkal is.

Nagyon is létezik az értékforma patriarchális uralma, amely mintegy betetőzte (és új minőséget hozott, mint látni fogjuk) a nem-kapitalista rendszerek patriarchális társadalmi viszonyait. Mindez azt is jelenti, hogy a modernitásban nem a „nők felszabadulása” történik meg, hanem egy valódi szétválása két (női és férfi) világnak – ez a premodern korszakokban nem volt így, noha a patriarhátus ezekben az időkben durvábbnak tűnhet (vagy éppen puhábbnak, történelemi korszakoktól függően). Ez a nemek közti szétválasztás érinti a két világ kulturális-szimbolikus és társadalmi-pszichológiai dimenzióit is.  Maga a leválasztás kontextusában értett „szenzibilitás” is természetesen történelmileg meghatározott jelenség: a reprodukcióban a nők által végzett tevékenységeket írja le (minta háztartási munkák, „családi érzelmekkel teli otthon” megteremtése, gyereknevelés, ápolás stb.), melyek csak akkor jöttek ebben a formában létre, amik elvált egymástól a kapitalista bérmunka és a háztartási reprodukció világa.

Az érték-leválás kritikai teóriája, mint láthatjuk számot vet azzal, hogy ez az árutermelő patriachátus alapvető társadalmi formája, azaz egyrész nem egyszerűen csak egy „megragadható” társadalmi intézmény, amely férfielnyomásként regnál a különböző szférákban (és egyébként konstruálja is azokat a háztartási- és a termelési szféra formájában), másrészt nem is ragadható meg a tradícionális marxizmus eszköztárával – azaz az értéktermelés logikájának központi szerepbe való helyezése nélkül. Ahogy maga az értéktermelés is egy igen magas absztrakciós szinten felfogható logika, úgy az érték-leválás is absztrakt elmélet, tulajdonképpen egy séma: nem ölti a világ minden pontján ugyanazt az alakot magára és maga is történeti jelenség, nem ontológiai kategória. Természetesen ez a teória alapvetően szembenáll a tradícionális marxizmus alap/felépítmény sémájával is: az érték-leválás rendszerében a szociális-pszichikai, a kulturális-szimbolikus és a konkrét anyagi jelenségek ugyanúgy konstruáló erejűek.

Azaz a háztartásban végzett munka és az egész társadalmi reprodukciós folymata nem egyszerűen leválasztott az értéktermelésről és az absztrakt munka világától, hanem mindennek a kimondatlan szükséges előfeltételét is jelenti. Ez az alapvető társadalmi struktúra befolyással bír kulturánkra, társadalmunkra a maga totalitásában – és így természtesen a benne élő egyénekre is, azok szexuális sztereotípiáira, attitüdjeire és így tovább.

Ez azt is jelenti, hogy a szexizmus nem archaikus reflex, amely ellentmond a civilizációnak, hanem a legkülönbözőbb formáiban a modernitás benne rejlő gondolati sémája és viselkedési módja. A modernitás civilizációjának ez a kettős meghatározottsága (azaz egyik oldalon az árutermelés racionalitásának férfi-világa, a másikon mindennek megvetett és „nőiként” kezelt sötét oldala) az érték-leválás elméletének a központi magja.

Jóllehet ez a leválás a magja a modern kori társadalmak társadalmi viszonyainak, azonban sohasem in abstracto működik, mindig konkrét történelmi körülmények között jelenik meg, melyek maguk is alakítják a leválás logikáját magát. Roswitha Scholz három vizsgálati szintet különít el (9): meta-elmélet szintjén az érték-leválás a modern társadalom, azaz a patriarchális árutermelés esszenciája, meghatározó társadalmi formája. Középszinten arról beszélhetünk, hogy ez a logika hogyan hatja át a különböző modern kultúrákat, társadalmi viszonyrendszereket, intézményeket a történelem egy-egy meghatározott idejében. Igen fontos, hogy pontosan számot vessünk az ezekben megtalálható különbségekkel, melyek feltérképezése egyrészt elkerülhetővé teszi, hogy az elméletet mindent és mindenhol egy okra visszavezető determinizmusnak lássuk, másrész, hogy valamiféle természeti, ontológiai dimenziót tulajdonítsunk neki. A harmadik szint az egyén szintje, aki sohasem feleltethető meg teljesen sem az érték-leválás általános elve parancsainak, sem a belőle következő társadalmi, kulturális, szexuális meghatározottságoknak.

Ez a három analitikus szint egymástól különböző módokon működik, keresztbemetszik és kölcsönösen meghatározzák egymást – történelemileg eltérő módokon. Ebből következően az érték-leválás egy meghatározott társadalmi viszony (az értéktermelő patriarchátus) terméke, nem a természetből következő jelenség. A társadalmi, kulturális csoportokat és nemeket áthatja ez a „széttört totalitás”, melynek ők adnak testet különböző, gyakran egymásnak is ellentmondó módokon: az ebben élő egyén pedig alkalmazkodik ezekhez a konstellációkhoz, életben tartja magának a leválásnak az elvét – de sohasem feleltethető meg nekik tökéletesen. Ezért fontos leszögeznünk, hogy az érték-leválás nem azonos egyszerűen a háztartás és a gazdaság, a termelés szétválásával, hanem maga hozta létre és tartja fenn ezt az elválasztást.

Ez a nemek szerinti is létező leválasztás – jóllehet sohasem „megfagyott”, előre mindig és mindenhol meghatározott formában – áthatja a társadalom minden szintjét, jóval többet jelent, mint egyszerű társadalomszerveződési elvet („a férfiak dolgoznak, a nők otthon vannak a családdal”), érinti a szociál-pszichikai, szimbolikus, kulturális berendezedésünket is, egészen az egyéni pszichéig. Mégsem valamiféle totális koncepcióról van szó, amelyből minden jelenség ered, hanem inkább a totalitás egyfajta konceptualizálásról, amely megfelelően szubtilis ahhoz, hogy belássa saját határait is.

Történeti-logikai szempontból vizsgálva a kérdést még egyszer hangsúlyoznunk kell: érték és leválás alapvetően egymásból következő jelenségek, nem mondhatjuk, hogy az egyik hozta volna létre a másikat. Egymást feltételezik, azaz a leválás folyamata maga egy metastruktúra, amelyben már nem csak az értéktermelés logikája az egyedüli magyarázó elve az árutermelő társadalmaknak. Ez a nagy hozzájárulása az elméletnek a jelenkori kritikai teóriákhoz.

A modernitás, mint az érték-leválasztás uralomra jutásának folyamata

Mint minden valamirevaló feminista elmélet (vagy végeredményében az egyszerű józan ész) esetében teóriánknál is ugyanarról van szó: a férfia-dominancia (a patriárchátus) nem biológia jegyek, természeti törvények következménye, hanem társadalmi viszonyoké és persze ennek következtében maga is történeti folyamatok eredője.

Nem, nem: a patriarchátus nem fatalitás. A történelemben nem kevés társadalom élt sokkal egyenlőbb nemek közti viszonyok között, mint a tőkés rendszer. A modern etnológia azt is egyértelművé teszi számunkra, hogy bizonyos társadalmi és pszichikai „személyiségjegyek”, amelyek ma számunkra „tipikusan nőiesnek” vagy „tipikus férfiasnak” tűnnek más korszakokban, más társadalmi stuktúrákban távolról sem voltak „természetesen” ilyen jellegűek.

Éppen a modern árutermelő civilizáció univerzalizmusa az, amely a szexuális nemeket illetően mintegy semlegesnek tűnti fel a rendszert: az áru csak áru, a tőke csak tőke, a pénz csak pénz – egyiknek sincs „neme”. Ez okozza azt is, hogy a társadalom és a család patriarchális viszonyai első látásra úgy tűnhetnek fel, mint a premodern múlt lassan visszaszoruló relikviái. A kapitalista modernizációt megelőző időkben, amikor a piac és a pénz még csak marginális szerepet játszottak, az anyagi és gazdasági reprodukció fő terepe a háztartások voltak. Ebben a keretben, jóllehet nagyon is meghatározott feladatkörökkel és szerepekben, de a két nem a háztartáson belül nagyjából ugyanazokat a jogokat élvezte – a patriarchális modell a háztartáson kívül és kívülre mutatóan volt érvényes. Ezzel szemben a modern tőkés rendszer kibontakozásával kialakult maga a háztartási gazdaságtól elszakadt „gazdasági szféra”, amely már nem elsősorban a szükségletek kielégülését szolgálta, hanem saját logikája alapján működött, és vetett alá ennek a logikának minden mást (általában közvetlen fizikai erőszakkal: ez az ún. „eredeti felhalmozás” (10) ). A modern árutermelő rendszer, azaz a kapitalizmus, a világtörténelemben először alakított ki társadalmi méretekben valamit, amelyet „gazdaságnak” nevezünk.

Ez a „gazdaság” lett a férfiak ügye, míg a nők visszaszorultak a valaha volt, az árutermelés kialakulásával azonban másodlagos szerepbe került „háztartás” szférájába: ide szorult vissza az összes „érzelmi” aspektusa az önfenntartásnak, melyet az ezen kívüli maszkulin verseny-szféra mint alacsonyabbrendűt ítélt meg. Ennek már semmi köze a prekapitalista társadalmakra is jellemző patriarchális viszonyokhoz – ez már a kapitalizmus terméke.  A nők helyzetének a struktuális degredációja és a termelők helyzetének radikális megváltozása tehát ugyannak a folyamatnak a két aspektusa, mely folyamat nem más, mint a verseny- és pénzalapú tőkés gazdaság kialakulása. Ezen nemek szerinti elválasztódás a modernitásban megfelelthető a termelés, a gazdaság, amelyet az állandó verseny és harc jellemez és a háztartás, a család,, ahol feltöltődik és megpihen a „harcos”, elválasztásának.

A Wertkritik szerzői számára marquis de Sade alakja azért is szimptomatikus (11), mert esetében nem csak arról van szó, hogy Sade mintegy ad absurdum viszi, a korai kapitalizmus gyermekeként valóban szinte gyermeki szörny-naivitással a kapitalizmus logikáját (12), hanem azért is mert ezt a logikát „játékos” cinizmussal bevezeti a tőkés rendszer egyénének egy ideig tabuként kezelt szférájába, a szexualitásba is (13). Márészről, és az témánk szempontjából még fontosabb, noha igaz, hogy a nők elnyomása jellemző a kapitalizmus előtti társadalmak nagy részére is (azonban korántsem mindegyikre!), azonban Sade – a liberális kapitalizmus cinikus csimborazzója -  azt is beláttatja velünk, hogy a kapitalizmus nem csak csökkentette a nők férfiak általi elnyomást és az ellenük irányuló szexuális agressziót, hanem éppen ellenkezőleg: esetenként éppen hogy brutalizálta ezt, sőt korábban elképzelhetetlen szörnyűségekhez vezetett. Sade mindezt csak az extremitásig viszi, egy őrült fantazmatorikus éleslátásával, azaz leírja a tőkés rendszerre jellemző nemek közti viszony legszélsőségesebb követmezményeit. Itt már nem egyszerűen az emberre – mintegy természetileg – jellemző szexuális kicsapongásokról van szó (melyeknek azért a fő szabály szerint a nők inkább áldozatai, mint „élvezői”), hanem egy strukturális változás extrém következményeiről is. Az emberek lealacsonyítása a tőkés rendszer tautologikus öncéljainak beteljesítésére, a személytelen verseny elszabadulása és a nemek közti viszonyok struktúráinak megváltozása között nagyon is létező dialektikus kapcsolat áll fenn. Csak a tőkés rendszerre jellemző, hogy a társadalmi együttérzésből a „női természet”, persze negatív színben feltüntett, jelensége lesz – szemben a vegytiszta verseny, a bellum omnium contro omnes maszkulin logikájával szemben.

A „természet”, a „női természet” persze ideológiailag kreált valósága és a belőle fakadó „puhaság”, „szenzibilitás”, „együttérzés” zavarja a férfiak hideg, számító verseny-világát. Innen fakad a „természet” megfeleltetése a „nőnek”, míg más részről a „kultúra” azonosítása a „férfival” - a maszkulin kapitalizmus ideológiájának egyik toposzaként. Honnan eredhet ez az abszurd és persze gyakorlati következményeiban is szörnyű (ennek köszönhető, hogy ad absurdum a nőktől az „emberi minőségük” is megtagadható, vagy éppen a férfiakkal való politikai-jogi egyenlőségük az önrendelkezésüktől a szavazati jogukig) meggyőződés, hiszen meglehetősen evidensnek tűnik, hogy mind a nő, mind a férfi egyszerre „természeti” és „kulturális” lény?

Onnan, hogy a kapitalizmus félreérthetetlenül az értéktermelésben való nemek szerinti elválasztódás rendszere. Ahogy kialakult a tőke értékesülésének gépezete a maga kategóriával, úgy a háztartásokban, a „családi szférában”  zajló reprodukcióhoz köthető aktivitások a hozzá kapcsolódó attitüdök, érzelmek mintegy „leváltak”, strukturálisan az értéktermeléstől, az absztrakt munka világától – és lettek „femininné”. A „nőivé” vált reprodukciós aktivitások, mint tartalmukat, mind formájukat illetően, más karakterrel bírnak, mint az elvont munka. Ez az oka annak, hogy nem illeszthetőek be egyszerűen a munka koncepciójába (erre a feminizmus kapcsán írásunkban még részletesen visszatérünk).

Ráadásul történelmileg ez az elválasztás párban járt azzal a megvetéssel és gyűlölettel, amely mindent érintett, amely a prekapitalista tudat „irracionális” ismereteinek hírébe keveredett. Az inkvizíció, vagy a boszorkányüldözések voltak az első nagy erőszakos hullámai annak a háborúnak, amely mindent el akart tüntetni a föld színéről, amely „természetinek”, „irracionálisnak” ítéltetett.

Itt nem tehetjük meg, hogy ne szóljunk pár sorban a nagyszerű Silvia Federici világhíres könyvéről (14), amely boszorkány-üldözések kapcsán érdekes dolgokat láttat be velünk a kapitalizmus kialakulásáról és ennek következtében a nemek közti viszonyok radikális megváltozásáról. Federici alaptétele az, hogy a „háztartási munka” fogalmának és gyakorlati jelenségének kialakulása nem a prekapitalista társadalmakból ránk maradt örökség, hanem egy olyan speciális aktivitás, amelyet a tőke által létrehozott társadalmi viszonyok hoztak a világra (azaz ez a cselekvési forma nem létezett a tőkés rendszer előtt). Hogyan jött létre a „háztartásbéli nő” alakja? Természetesen arról van szó, hogy a kialakuló árutermelő rendszerben a termelő aktivitások gyökeres átalulásával csak azok a aktivitások váltak „értékessé”, amelyek értéket termeltek: minden már vagy eltűnésre ítéltetett, vagy az ennek a folyamatnak a révén létrejött háztartási szférába száműzetett. Azonban, és ez igaz a tőkés rendszer történetének számtalan szakaszára és jelenségére egyébiránt, mindez nem csupán valamiféle „természetes folyamat” eredménye volt (mondjuk a bekerítéseknek (15) mi köze lehetne valami automatizmusokhoz?), hanem nagyon is politikai-hatalmi erővel kikényszerített döntéseké. A nők ezen döntések révén űzettek ki minden olyan munka és aktivitás területéről, amely nem a háztartásokban zajlott.

Az eredeti felhalmozás Marx által is érzékeletesen leírt rémtörténete (amelyen éppúgy átugranak a kapitalizmus apologétái, mint a evolucionista-pozitivista marxisták, mintha ez lett volna a „dolgok rendje” – ennek már az is ellentmond, hogy se szeri, se száma az ellene zajlott tömeges felkeléseknek, lázadásoknak) itt kiegészül a nők ellen folytatott elképesztő véres hadjárattal, amelyet szemérmesen boszorkány-üldözésnek nevezünk. És persze ebben a történetben, amely nem egyszerűen a termelési folyamat története, hanem a munkaerő társadalmi újratermelődési folyamatának históriája,  kiemelt szerepet kap a fogamzásgátlás kérdésnek (és ezzel a női testnek) a fokozatos állami kényszerek alá rendelése, egy új család- és szexualitási modell állami kényszerekkel való létrehozása: ahogy a nőkből a tőkés rendszer alatt (és csak itt!) háztartási rabszolga lett és munkásokat világra segítő szülőgép. Mindebben semmmi „természetes” sem volt: ez a tőkés rendszer igényeinek megfelelő állami elnyomás eredményeként jött létre, a nők nem „természetük” szerint fizetetlen rabszolgák.

Másrészről a „boszorkányok” voltak annak a gyűlöletnek (és félelemnek) a megjelenési formái, amely a nőbe ezt a „természeti” démonikus irracionalitást vetítette ki (egyébként ennek domesztikált alakja a „modern nő” mai képe...). Így a női nem szentimentalitása, melegsége iránt érzett csodálat csak ugyanennek a pozitív kifejeződése (pozitív, hiszen gyűlölni és félni valamitől nem ugyanaz, mint csodálni valamit) – ahogy a „természeti népek”, „a meleg szívű barbárok” iránti csodálat is csak a rasszizmus másik, pozitív oldala.    
Ebből következik az is, hogy bármit is gondoljuk arról, hogy a modernitás milyen változásokat hozott a nők helyzetében, annyi biztos, hogy nem mondhatjuk sommásan azt, hogy egyszerűen csak mérsékelte a patriarchális elnyomást. Megváltoztatta azt ez kétségtelen, de bizonyos szempontból még fokozta is: ugyanis a fentebb leírt leválási folyamatban a férfi és a nő elválasztása olyan radikálissá vált, mintha valóban két szeparált világban élnének. A női elnyomásnak (gondoljunk csak a „hagyományos család” sokféle megjelenési formájára) a premodern korban is voltak különlegesen rémes epizódjai, de éppen ez a (nemeknek megfeleltetett termelési- és háztartási szférára történő) elválasztás között nem létezett még. Szemben a premodern kézműves, mezőgazdasági termeléssel a modern termelésben és a modern poltikában a kizárólagos szereplővé a férfi vált (16).

Ez az elválasztás sohasem történhetett meg két egyenlő fél között: a modern világ sohasem lehetett a nemek szerint egalitárius. Jóllehet természetesen a kizárólagosan nőivé tett tevékenységek éppúgy nélkülözhetetlenek voltak a társadalmi reprodukcióhoz, mint a férfiak által végzett termelés és a közügyek irányítása, azonban előbbiek sohasem tehettek szert egyenlő elismertségre utóbbiakkal, hiszen a szó szoros értelemben „nem teremtettek értéket”, a tőkés társadalom kizárólagos logikája szemszögéből „nem értek semmit”. Ezért a tőkés rendszerben a nők, a „női tevékenységek”, a „női attitudök és tulajdonságok” mindig alárendeltek lesznek.

A „hagyományos feminizmusok” kritikája

Ha egy nagyon sematikus képet kívánunk festeni a feminizmus történetéről, akkor a helyzet nagyjából a következő: a kilencvenes évekig az „akadémiai feminizmust” elsősorban a posztstrukturalista, kulturalista, dekonstruktivista  elméletek befolyása uralta, a különböző marxista jellegű megközelítések legtöbbször marginalizált helyzetben voltak. A gazdasági válsággal, a „szociális kérdés” visszatértével ez a helyzet alapvetően változott meg, nem is mindig előnyére: a politikai gazdaságtan jogaiba való visszahelyezésével igen gyakran újra jellemzővé vált, hogy a nemek szerinti hierarchizáció ismét „másodlagos jelentőségű ellentmondássá” vált. Az érték-leválás elmélete szerint azonban a nemek közti viszony nem egyszerűen csak a termelési viszonyok egy „nemek szerinti alesete, változója”, hanem ugyanolyan „rangú” társadalmi viszony, mint maga az érték és a munka által meghatározott központi ellentmondás. Ennek értelmében elméletünk számára a nemek közti viszony legfontosabb aspektusa, szemben a posztmodern elméletekkel, nem a maszkulinitás és a feminitás normatív leírásaiban rejlik, a kapitalizmus nem egyszerűen egy „regulatív fikció”. A modernitás alapavető konsturáló tényezője a nemek szerinti dualitás, ennek értelmében a férfi nemről, mint a kapitalizmus neméről beszélni teljesen legitim megállapítás (17). Az általunk prezentált elmélet minkét csapdát igyekszik elkerülni azzal, hogy egyértelművé teszi: kritikájának tárgya modern árutermelő társadalom patriarchátusának rendszere, ahol a nemek közti kapcsolatok konstruáló szerepet játszanak, távolról sem másodlagos jelentőségűek, maguk is a kapitalista társadalmiság alapvető rendező elvét jelentik.

Az érték-leválás koncepciója hasonló kritikát fogalmaz meg a feminizmus különböző iskoláival szemben, mint az elmélet „ősapja”, az értékkritikai iskola a tradícionális marxizmus teóriáival szemben: a feminizmusok a „nőt” (míg a tradícionális marxizmus a „munkát”) ontologizálják –  miközben mind a „nő”, mind a „munka” csupán az automata szubjektum önmozgásának eleme csupán. Mindez a patriarchátus (a marxizmus esetében az „érték” és a munka) transzhistorikus, ontológikus felfogásához vezet, negligálva annak specifikus történelmi meghatározottságait. Ez az oka annak is, hogy a feminizmus mindig ingadozik a között, hogy a nők – a férfiakkal való – azonosságára tegye a hangsúlyt, vagy éppen a tőlük való különbözésükre: ez az ellentmondás azonban éppen a tőkés rendszer társadalmi formáiban rejlik. Az érték-leválás érthetetlen maga az értéktermelés nélkül.

Ez az analízis két dolgot is magával hoz: egyrészt látszólag a dolog igencsak hasonlít a klasszikus marxista elméletekhez annyiban, hogy  a nők elnyomása itt is csak egy jellemzője az érték értékesülésének folyamatán alapuló modern társadalomnak. Azonban (és ez nagyon lényeges!) itt arról is szó van, hogy mindebből az is következik, hogy illúzió a nők felszabadítása csak a „nemükben jelentkező” elnyomástól. Ebben az értelemben ez a teória nem hagy kétséget afelől, hogy a nemek kategóriája, azok egyenlőtlensége és így tovább nem csupán valamiféle rész-probléma: magának a társadalmi struktúrának a központi aspektusa. Ez a teória az ún. gender-elméletek kialakulása előtti időkbe visz minket vissza, azonban már egy másik, újszerű módon. A társadalmi nem megfeleltetése valamiféle esszenciának, vagy éppen egy diskurzusnak, nem csak okvetelnül apóriához vezet, hanem annak lehetetlenségéhez is, hogy a nők elnyomásának valódi társadalmi okait feltárjuk. Scholz elméletében a női identitás kialakulása a modern társadalmak kialakulásával egyidős: a folyamat amely ezért felelős pedig a érték-leválásának folyamata (így a „nő” identitásának kialakulása maga is fetisisztikus karakterű).  A „ modern nő” konstrukciója a tőkés társadalom létrejöttének központi kérdése volt: utóbbi nem is létezhetne előbbi nélkül. Végül is ez az elmélet „materialista”, azaz ezen női identitás kialakulását közvetlenül a modern társadalom létrejöttéhez köti – az érték-leválás logikája révén. A „ modern nő” létrejötte a kapitalizmus konstruáló tényezője, ahogy a kapitalizmus kialakulása a „ modern nő” létrejöttének feltétele is egyben.

Maga a „hagyományos  feminizmus” politikai szinten alig követelt többet, mint a a nők egyenlő részvételét az árutermelés világának univerzalizmusában (illetve bizonyos esetekben pozitív diszkriminációjukat, az „egyenlőtlenség jogát”) , abban a hitben, hogy ennek a társadalomnak az elvont embere éppúgy lehet nő, mint férfi. De persze az is igaz, hogy éppen a feminista indíttatású kutatások és teóriák voltak azok, melyek egyértelművé tették, hogy a diszkriminációnak és az alárendeltségnek, melyeknek a nők az áldozatai a modern kori társadalmakban is, távolról sem csupán a premodern (prekapitalista) múlt rekvizítumai, de nem is csupán az elnyomó férfiak összeesküvésének eredői: nagyon is mélyen gyökereznek a modernitásban magában. Hiszen a tőkés árutermelő szisztéma nem olyan univerzális mint hirdeti magáról. Ennek az árutermelésnek van egy másik oldala, amelyet a hivatalos társadalomelméletek szeretnek elhallgatni, hiszen olyan területekről van szó, melyek nem tartoznak közvetlenül a termelés világába. Ez a másik oldal pedig egyáltalán nem semleges szexuálisan: ez a tevékenységi szféra amelyért a felelősségét elsősorban a nők viselik.

A modern feminizmus komoly hiányossága volt, hogy ennek a folyamatnak csak a felszíni eleme (azaz a „nők alávetése”) ellen vívta jogos és heroikus harcait, noha a dolog mélyén mégiscsak egy dolgot találunk: az árutermelés logikáját (pontosabban: ezt a logikát és a róla „levált” szféra másfajta logikáját). Ezért van az, hogy logikusan függ össze egymással a kapitalizmus és a patriarchátus közti küzdelem: a közös ellenség logikája elleni lázadás köti őket össze.

A háztartásban végzett munka (az „érzelmi tevékenység”, hogy ilyen rémesen fejezzük ki magunkat) nem egyszerűen mechanikus, racionális cselekvés, ahogy a termelés maga: itt a munka nem kis részt éppen abban áll, hogy a külső konkurenciában megfáradt egyént (főszabály szerint: a férfit) harmonikus, nyugod, érzelemdús környezet vegye körbe (melynek a felelőse elsősorban a nő). Ezért lesznek a érzelmes, puha, empatikus karakterjeygek „női erények” és ezért lesz az intellektualitás, a keménység és főleg a kompetivitás „férfi erény”. Nem biológiai, hanem társadalmi meghatározottságról beszélhetünk tehát – amely ráadásul történelmileg is meghatározott, így csak és kizárólag a modern tőkés társadalomra jellemzőek.

Az absztrakt munka univerzuma az idővel való takarékosság világa, míg a magánszféra éppen ellenkező logikával működik, itt a az aktivitás lényege pontosan az, hogy időt szánunk rá: a gyereknevelés, a gondozás, a szerelem nem mérhető a „ráfordított idővel”. Nem racionalizáható olyan formán, mint maga az árutermelés, magát a szenzibilitást nem redukálhatjuk sohasem csupán az időbéli aspektusára (18). Éppen ez az érték-leválás teóriájának a lényege: az ebben a szférában zajló aktivitások elengedhetetlenek az értéktermelés, az absztrakt munka világa számára, azonban más logikával működnek.

Az értéktermelés elválasztott másik világa, amelyet a „feminitiásba” száműztek, nem lehet többé az áru és az érték világának valamiféle súlyosan alulértékelt derivációja csupán. De nem is lehet a cél az érték logikájának oda való kiterjesztése sem (19). Mindehhez kétségkívül a modern világ új koncepciójárára van szükségünk, amely számot vet ezzel a „széttört totalitással” is. Itt a férfi nem képzelhető el a tőle elválasztott másik része nélkül, aki termel, újratermel és éppúgy maga is egyszerűen „megtermelt”, azaz a nő nélkül. A „feminitás” nem egyszerűen a „maszkulinitás” mellékterméke, hanem feltétele: kölcsönösen meghatározottak.

Az értéktermelés abszolút uralma alighanem éppúgy nem lehetséges, ahogy nem lehetséges a „maszkulinitás” totalitása sem. Vogele bon mot-jával: „ha a valóságos absztrakció az egyedüli relitássá lesz, akkor absztrakt valósággá válik”. Ez azonban erőszakot szül: a férfiak világa számára  „gyűlöletes szükségszerűség” ez a leválasztott másik világ, ahol az instrumentális ész logikai szabályai nem érvényesülnek. Ez a megszüntethetetlen függőség az igazi oka a nők, a „női tevékenységi formák” iránti megvetésnek, gyűlöletnek és végső soron erőszaknak. Ezért van az is, hogy a politika, a közügyek világa  még mindig inkább a férfiak ügye – a modernitás, a „szabadság, egyenlőség, testvériség” uralma idején is. Akár a tőkés rendszer fetisisztikus karakterét illetően, itt is arról van szó, hogy ezek a meghatározottságok nem egyszerűen külső kényszerek, amelyet a rendszer oktrojál a nőkre (és a férfiakra egyébként), hanem belsővé válnak, az egyéni pszichés reprezentáció részeivé – melyeket a társadalmi nemeket illetően elsősorban a neveléssel szívunk magunkba (20).

Itt válik egyértelművé a feminista mozgalom alapvető dilemmája: a patriarchátus megszüntetéséhez az egész modern árutermelési módot kellene megkérdőjelzni, természetesen nem a premodern múlt, hanem egy radikális átalakulás nevében. Amíg a termelés „maszkulin” logikája fennáll, addig minden ezen kívülálló („feminin”) tevékenység és karakterjegy alsóbbrendű lesz. Maga a leválasztás léte a probléma, amely létrehozza a termelés „logikus” és a háztartás „irracionális” világát – az emancipáció igazi útja ennek a leválasztásnak a meghaladása. Ebben a logikában az „egyenlő jogokat” követelő feminizmus követelése párhuzamba állíthatóak a hagyományos munkásmozgalom „tisztességes bérre” irányuló revindikációival - egyik sem kérdőjelezi meg a feminizmus esetében a társadalmi élet kettészakadásának, míg a munkásmozgalom esetében magának az értéktermelésnek a rendszerét. Noha, mint nem győzzük hangsúlyozni, ezek a követelések jogosak és támogatandóak, limitálják is egyben ezeknek a mozgalmaknak a hatósugarát a lehető legreformistább gazdasági és politikai igényekre.

Ahogy a patriarchátus rendszerében nem az egyes férfiak konkrét viselkedése az igazi kérdés, úgy az értékteremlésben sem az egyes kapitalistáké. A nők emancipációja nem a férfiak velük szemben való attitüdjeinek változását jelenti csupán, hanem a nő társadalomban való elfoglalt helyéről szól. Mit sem változtat magán a patriarchátus rendszerén, hogy a posztmodern női ideál már nem az érzelmes és a családfenntartó nő, hanem a karrierista, kemény business woman: ma már a buta szőke nő, a családjáért élő háziasszony képét (persze csak némileg és helyenként erősen változóan) felváltotta a törtető, joggingoló, interneten pártkereső szingli képe, aki  pontosan úgy viselkedik...mint egy férfi. A leválasztás rendszere ma már jóval szofisztikáltabb más szempontból is: ma már a konukurenciaharcban nem csupán keménységre és  férfias tulajdonságokra van szükség, hanem „érzelmi azonosulásra is”, szenzibilitásunk harcba hívására. Ha a leválás rendszerének meghaladása fel is tűnik a horizonton, ez a „sötét oldalról” történik meg: az értéktermelés lassan felzabálja, magába olvasztja az eddig a háztartásra jellemző magatartásformákat, személyiségjellemzőket is, hogy mindezeket saját logikája szerint instrumentalizálja.

Azaz ha a nő megszabadul „nőies gyengeségétől” – az elválasztás tényét mindez nem érinti. Másik oldalról mindez azt is jelenti, hogy a „nőiesnek” tekintett személyiség- és érzelmi jegyek nem tekinthetők egyszerűen csak az „igazi”, „a jó” emberi természet megnyilvánulásnak, amely szemben állnak a hideg, számító maszkulin világgal, hiszen maguk is ugyanúgy kulturális konstrukciók: ezek konstruálják a modern „feminitást”, a „maszkulinitás” másik oldalát. Az árutermelő patriarchátus negatív oldalát jelentik, nem függetlenek tőle, nem állnak vele szemben valamiféle archimédeszi pontként, ahonnét ki lehet forgatni sarkából az áru világát.

Ebből következően a feminizmus azért lehet forradalmi elmélet, mert erre az alapvető elválasztásra kérdez rá, nem azért, mert az elnyomott és deklasszált nő „feminitása” lenne a társadalmi forradalom pozitív elve. Ahogy az értéktermelés szintjén az absztrakt munka és tőke együttes felszámolása lehet egy ilyen forradalom célja (másképp nem is lehetne lehetséges, sem a felszámolás, sem a forradalom), úgy az „levált-érték” másvilágában a „feminitás” és a „maszkulinitás” együttes megszüntetése lehetséges csupán.

A modernitás válsága és a tőkés patriarchátus

Ezen elmélet szerint a nemek közti társadalmi viszonyt a modernitásban a patriarchátus tőkés rendszer kontextusában kell értelmezni – azaz ez a viszony nem transzhistorikus, „természetes” és nem ugyanazokal a jellemzőkkel bír mint más társadalmi formációk esetében. Mindez temészetesen nem jelenti azt, hogy ne lenne előtörténete, de a modernitásban ez a viszony alapvetően más jelleget ölt, maga az érték-leválás elmélete pedig csak és kizárólag a tőkés áruteremelő patriarchátus rendszerére vonatkozik: a premodern korok patriarchátusa más formákban létezett, maga a férfi uralom pedig történelmi, nem „természetes”, az „emberi fajra jellemző” jelenség.

A modern civilizáció mai válságának korában az érték-leválás teóriájának meta-szintjén is lényeges változásokra lehetünk figyelmesek (21). A dolog aligha lehet meglepő: a modern patriarchátus (az értéktermelő tőkés rendszer) igen változékony szisztéma, amely igen sokféleképpen változtatja meg maga is az őt körbevevő világot. Az érték-leválasztás teóriája pedig dialektikus elmélet (maga az alapelmélet, a Wertkritik is lényegében a Frankfurti Iskola utolsó epizódjának tekinthető, a Habermas-féle „felpuhítással” szemben a kritikai elmélet hagyományai megőrzésének (22) ): az elméletnek változni kell, ha az általa leírni kívánt társadalmi viszonyok változnak, a kritikai elméletnek mindig van egy „temporális magja”, amely nagyon is változhat, még akkor is ha a fő meghatározok (esetünkben a patriarchális tőkés rendszer) alapjellemző változatlanok is maradnak.

Ezeknek a változásoknak a leírásához, a tőkés patriarchátus szempontjából való vizsgálatához fontos röviden szólnunk arról, hogy maga a Wertkritik milyen képet fest a modernitás válságáról, annak okairól és lehetséges következményeiről (23). Ezen elmélet véleménye szerint a válságok állandó visszatérése a kapitalizmus történetében nem azt jelenti, hogy mindig ugyanaz ismétlődik meg, hanem abból a tényből ered, hogy a gazdagság két formája a termelés növekedésének mértékében egyre inkább távolodik egymástól, ezt a jelenséget nevezte Marx a „folyamatban rejlő ellentmondásnak” („prozessierenden Widerspruch”): „A tőke maga a folyamatot végző ellentmondás azáltal, hogy a munkaidőt a minimumra igyekszik redukálni, miközben másfelől a munkaidőt a gazdagság egyetlen mértékeként és forrásaként tételezi”. A tőke a munka kizsákmányolására támaszkodik, miközben kiszorítja a munkát a termelési folyatból, elpusztítván így saját alapjait. Mivel a munkaidő az érték mértéke, ezért az növekedő termelékenység azzal a következménnyel jár, hogy ha egyre több absztakt gazdagságot akarunk létrehozni, akkor folytonosan növelnünk kell a megtermelt és eladott javak mennyiségét.

Elsősorban a Wertkritik vezéralakja, Robert Kurz nem általott, Marx rigorózus olvasatára alapozván, amellett érvelni, hogy a kapitalista termelési mód alapkategóriái kezdik elveszíteni dinamikájukat, sőt elérték „történelmi határukat”: azaz nem termelünk többé elég „értéket”.  A kapitalizmus a kezdeteitől együtt él ezzel az ellentmondásával: a verseny minden egyes tőkést arra ösztönöz, hogy az emberi munkát helyettesítse gépekkel, mely azonnali előnyöket biztosít számára a piacon (csökkenteni tudja ezáltal az eladási árat). De ezáltal az érték összmennyisége csökken, míg a technológiai fejlesztésekre fordított kiadások – melyek nem hoznak létre értéket – nőnek. Ennek következtében az értéktermelés minden pillanatban önmaga megfojtásával és azzal fenyeget, hogy megtérülés hiányában egyszerűen nem működik többé. A profit – az érték látható része, amely valójában érdekli az árutermelés szereplőit – nem lehetséges hosszútávon csak egy olyan felhalmozódási rendszerben, amely valóban működik. Hosszú ideje már az árutermelés külső és belső (a világ más részei felé irányuló és a kapitalista társadalmon belüli) expanziója tette lehetővé az egyes árukban benne rejlő érték csökkenésének kompenzálását. Azonban az 1970-es évektől kezdve, a harmadik ipari forradalom, a mikro-elektronika forradalma olyan arányban tette „feleslegessé” az emberi munkát, hogy többé már semmiféle kompenzációs mechanizmus sem képes a kiegyenlítésére. Ettől kezdve az árutermelő rendszer a túlélését elsősorban a „fiktív tőkének” köszönheti, azaz annak a pénznek, ami nem az emberi munkaerő termelő folyamatából létrejövő érték eredménye, hanem a spekulációé és a hitelé, és amelynek nincs más alapja, mint a jövőben realizálandó profit (amely hatalmas ugyan, de éppen a realizálása lehetetlen).

Azt gondolni, hogy a fiktív tőke, amely valójában a válság és következményei ellen mankót nyújtott, lenne a válság oka, Marx szavaira emlékeztet bennünket:  „Mindazonáltal éppen az a körülmény, hogy a múlt minden figyelmeztetése ellenére a válságok szabályos időközökben megismétlődnek, kizárja, hogy végső okukat egyes személyek gátlástalanságában keressük. Ha a spekuláció egy adott kereskedelmi periódus vége felé az összeomlás közvetlen előfutáraként jelenik meg, nem kellene megfeledkezni arról, hogy magát a spekulációt a periódus megelőző fázisában hozták létre, ennélfogva maga is eredmény és esetleges, nem pedig végső ok és lényeg. Azok a közgazdászok, akik azt állítják, hogy az ipar és a kereskedelem szabályszerű görcsös rohamainak magyarázata a spekuláció, a természetfilozófusok ama mostanában kihalt iskolájához hasonlítanak, amely a lázat tartotta valamennyi betegség igazi okának".
(Karl Marx: “The Trade Crisis in England”, New York Daily Tribune, 1857. december 15.)

A neoliberalizmus nem pár gonosz ember összeskövése volt, nem a Bilderberg-csoport találmánya, hanem a kapitalizmus önmagában adekvát, valószínűleg egyedül lehetséges válasza a hetvenes évek válságára, a keynesiánus politika krízisére.A reálgazdaság már halott volt, amikor a pénzügyi gazdaság domináló szerepe megérkezett: a „túlzásai” nem megremegtették a rendszert, hanem megmentették, vagy legalábbis elodázták a bukását. Ahogy mondani szokás: nem a kapitalizmus van válságban, maga a kapitalizmusa a válság (és ennek adminisztrációja lett az új  rend). „A tőkés termelés állandóan arra törekszik, hogy ezeket az immanens korlátokat leküzdje, de csak olyan eszközökkel küzdi le őket, amelyek e korlátokat újabb és hatalmasabb méretekben állítják útjába. A tőkés termelés igazi korlátja maga a tőke."

A mai válság a tőke értékesülésének válsága, az egyre fogyó emberi munka egyre kevesebb értéket, így persze profitot, hoz létre – ennek a folyamatnak a tartalékai kimerülni látszanak, az utolsó kísérlet a rendszer fenntartására a neoliberalizmus volt, azaz hitelezés, „a felvett, mielőtt realizált profit”. A munka egyre kevésbé hasznos az anyagi gazdagság termelésében, melynek következtében a munka kizsákmányolásán alapuló valós értéktöbblet-termelés egyre inkább a lehetetlenségek birodalmába tartozik. Tehát ma már nem a kapitalizmus „ciklikus”, vagy növekedési” válságát éljük, hanem egy hosszú történelmi korszak végét, amikor nem tudhatjuk, hogy a jövő vajon jobb világot hoz-e számunkra, vagy egy olyan szörnyű korszakot, ahol az emberiség nagy többségét egyszerűen nem lesz többé hasznos még kizsákmányolni sem, ahol ezek az emberek egyszerűen „feleslegessé” válnak (a tőke értékesülése számára). És ahol senki sem tudja irányítani ezt az elszabadult gépezetet.

A posztmodern, a késő modern korban, a modernitás válsága idején a patriarchátus rendszerében is újabb változásokra lehetünk figyelmesek: elsősorban arról van szó, hogy az érték-leválás, mint az árutermelő patriarchátus alapvető társadalmi formája, nagyrészt elvesztette „intézményi” alapjait, azaz a nukleáris családot és a munkatársadalmat. Mindazonáltal az alapvető jellemzők (azaz a érték-leválás és a nemek hierarchizációja) nem vesztették el magyarázó erejüket, noha a korunkra jellemző diverzitás, sokszínűség, flexibilitás és identitás-kavalkád (a férfi sztriptíztől a női futballig) felszíni változásokat hoztak magukkal. Azaz a tradícionális polgári nem-reprezentációk már elavulttá váltak a „turbókapitalizmus” idején, ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek a nemek szerinti reprezentációk eltűntek volna.  Mégcsak nem is  ez az identitás-kavalkád az igazi tendenciája a posztmodern patriarchátusnak, hanem éppen az intézményei alapok errodációjából fakadó barbarizálódás (24).

A munka világának a krízise (mint láthattuk a Wertkritik számára ez a válság egyik legfontosabb összetevője) a modern maszkulinitás válsága is (25). A modern férfi elsősorban és mindenekelőtt termelő: racionálisan cselekvő, hatékony, pragamatikus, tevékeny lény, akinek a munkája gyümölcse mindig kvantifikálható (ez a megkülönböztető jellemzője, nem a fizikai munka: öltöny-nyakkkendőben is léteznek bérmunkások).  Ez a férfi-identitás kitűnően illeszkedik árutermelő társadalmunkra jellemző munka igényeihez: mert a kapitalizmusban a munka par excellence érzelemmentes, kevéssé lelkesítő, monoton és a végletekig racionalizált. Mindez egyszerűen azért van így, mert ennek a munkának a célja nem az emberi nem igényeinek kielégítése, hanem áruk létrehozata, melyek (fizikai valóságuktól tulajdonképpen függetlenül, de mindenképpen mellékesen) lehetővé teszik a tőke értékesülését, ennek az egész őrült gépezetnek az egyetlen célját. A javaknak, melyeket megtermelünk, elsődleges tulajdonsága nem külsejük, hasznosságuk, szépségük, minőségük, hanem az, hogy magukban rejtenek egy bizonyos mennyiségű értéket, amely lehetővé teszi, hogy egy bizonyos mennyiségű pénzből annál nagyobb mennyiségű pénz jöjjön létre. Nem mellékesen a kapitalizmus az a rendszer, ahol maga ez az elidegenedett munka a többi életszférától elkülönült térben zajlik: egy olyan szférában ahol csak a rentábilitás, az idő és a hatékonyság számit – minden más nem hogy mellékes, de egyenesen káros erre a tevékenységre nézvést.

A tőkés rendszer egész története olvasható úgy, mint az emberek fegyelmezésének, idomitásának – önfegyelmezésének és önidomításának – históriája, hogy megfeleljenek az absztrakt munka és az árutermelés igényeinek (a történet másik oldala persze az ennek való ellenállás históriája a „társadalmi banditáktól” a „felháborodottakig”...). Hogy ez a folyamat, a modern egyén kialakulásának folyamata nemek szerint is deteminált volt ma már szinte közhely: így született meg a modern férfi. Ez a determináció persze távolról sem véletlenszerűen alakult így, hiszen mindezt megelőzték a premodern patriarchális dominancia hosszú évszázadai, melyeknek sok tekintetben a kapitalista patriarchátus örököse volt, amely azonban új minőséget is hozott mindebbe. A paradigma, mely szerint a férfi a racionális lény, míg az alávetett, imádott, legtöbbször csak a küzdelmek tárgyaként létező nő az érzelmi, igen régi hagyományokra vezethető vissza. Majd mindezt, mint jól tudjuk a kereszténység a saját képére formálta, hogy aztán a kapitalizmusban új dimenziókat nyerjen.  Ezen utóbbi esetében a paradigma totális uralomra jutása nem a véletlennek köszönhető: a tőkés társadalomban, ahol az absztrakció és a tárgyiasulás  lesz a világ uralkodó rendje, ez paradigma példátlan erővel kezd új életet, hiszen maga is rezonál a társadalmi struktúra legmélyebb összetevőivel. A harcos, a lovag, a hóditó és még ki tudja minek a történelmi képéből mindenesetre a kapitalizmussal született meg egy példátlaul koherens és világ rendjének minden szemponból megfelelő uralkodó szubjektum-típus: a modern férfi.

Ez a típus sohasem juthatott volna ilyen uralomra a saját ellen-típusának léte nélkül: ez az ellen-identitás nem más mint a „nő”, az inverze mindazoknak a kvalitásoknak, mellyekkel a modern férfi rendelkezik és amelynek a léte éppen ennek a ténynek köszönhető. Ez a nagy „Másik” az érzelmes, puha, szenziblis, impulzív nő, aki éppúgy képtelen a logikus gondolkodásra, mint beverni egy szöget a falba, de kitünően neveli a gyermekeket és kész bármit (vagy legalábbis sok mindent) megtenni „ura” kellemes otthoni életet biztosítandó. Igen, persze arról is szó van, hogy túl azon, hogy ez a női identitás hozzájárul a férfi identitás stabilizációjához (és vice versa persze, de ez nem változtat azon, hogy a köztük levő viszony hierarchikus), ez a nemek szerinti munkamegosztás pontosan megfelelő a tőkés árutermelés struktúrája számára: felszabadítja a háztartási feladatok alól a termelő férfit, hogy az minden erejével az árutermelésnek, az absztrakt munkának szentelhesse energiáit.

Ma nem csak a tradícionális család és a benne kiosztott nemi szerepek változásnak lehetünk tanúi, hanem a köz- és a magánszféra közti választóvonal átalakulásnak is. A globalizációval ráadásul mindezek a változások (mint jól tudjuk maga a sokszínű és sokszintű válság is) valóban az egész világon jelentkeznek, nem csak a nyugati társadalmakban. Témánkban a legfontosabb változás a nők „kettős társadalmi szerepének” kialakulása és globálisan is egyre általánosabbá válása: azaz a nőknek már nem csak a háztartás (túl)élése vált feladatukká, hanem annak pénzügyi eszközeinek a megteremtése is.  Természetesen a nők magánszfrérába való száműzése sohasem volt teljes: mindig is voltak nők, akik dolgoztak, voltak női politikusok, tudósok, művészek és így tovább. Amikor azonban a szerepek és a szférák napjainkban teljesen elvesztik értelmüket, akkor nem arról van szó, hogy az érték-leválás többé nem érvényes, hanem arról, hogy maga is szubtilisebbé vált: komplexebb formában van jelen az intézményekben, a társadalmi csoportokban az egyénekben. Vagy másképpen: az érték-leválás logikája nagyrészt elveszítette merev intézményrendszerét (a hagyományos családot és a bérmunka társadalmát) azonban a nemek közti hierarchia távolról sem tűnt el, sőt a jóléti állam visszaszorulása csak újabb feladatokat privatizált (és tette ezáltal még mindig főszabály szerint „női feladatokká”).

Nehezen lehetne tagadni, hogy még mindig a nők korunk barbarizálódásának elsőszámú áldozatai, hogy elnyomásuk nem tűnt el attól a ténytől, hogy van néhány business-woman, hogy az állam leépítése éppen azokon a szociális területeken a legjelentősebb, ahol a nők dolgoznak, hogy ők a perifárákon folyó, az árutermelő társadalom romjai között zajló „világpolgárháborúnak” legjobban kitett áldozatai.  Még a „fejlett világban” is kiszúrja a szemünket, hogy a nők alárendelt szerepe nem szűnt meg teljesen: alacsonyabb bérért folgoznak, igazi döntéshozó helyzetbe kevesen jutnak el még mindig ők végzik el a háztartási munka döntő részét, a szexuális előítéletek nem tűntek el és így tovább.

Mindezt ünnepelni, mint a női emancipáció diadalútját, ahogy a progresszisták teszik, vagy éppen sajnálkozni a női szerepek átalakulásán, ahogy a konzervatívok művelik – tévedés.  A változás valóban valós és radikális. A neve: barbarizálódás. Az egyre értelmetlenebb kapitalista kategóriák (mivel túlhaladásuk lehetetlennek tűnik) abban a formában barbarizálódnak, amelyben éppen léteznek.

A neoliberalizmussal, a kapitalizmus válságával az érték-leválás rendszerének klasszikus formája lassan elveszti jelentőségét: a munka világának a válsága a munkás, a férfi válsága is. Mint minden nap tanúi lehetünk azonban szó sincs arról, hogy maga a patriarchátus rendszere kérdőjeleződött volna meg. A világ és vele együtt a pariarchátus barbarizálódott. A modernizáció (a kapitalizmus) összeomlásával a barbárság kora jött el, nem a szocializmus.

A mai kapitalizmus alapvető tendenciája, hogy miközben az ön- és világpusztító tendenciái egyre nyilvánvalóbbak, az automata szubjektum önmozgásának imperatívuszai egyre kilátástalabbá teszik nem csak ezeknek az imperatívuszoknak a megkérdőjelezését, hanem már a pusztítás ütemének a csökkenését is. Ebben a tendenciában értelmezhető, hogy miközben az őrült logika társadalmi meghatározottságok sokaságát (magánszféra-közszféra, munka-szabadidő, férfi-nő...) teszi idejétmúlttá, ezeknek a meghatározottságoknak a kényszerítő ereje mit sem csökken. A meghatározottságok a maguk formájában barbarizálódnak.

A patriarchátusssal is ez történik, köszöni szépen, jól van - miközben egyre nagyobb őrültség. A kapitalizmus válsága nem az elpusztulásának lehetőségét jelenti egyelőre, hanem a világ elpusztulásáét. Az uralkodó társadalmi szubjektum nem tűnt el, hanem abban a formájában barbarizálódik, amelyben megfagyott: mint modern férfi. A patriarchátus megszüntetése nem lehetséges a tőkés értéktermelés felszámolása nélkül.

A nő csak a társadalmi konstrukció egy aspektusa: fetisisztkus forma, amely a nemben ölt testet. Ennek értelmében a nők felszabadulása nem azt jelenti, hogy ők is eljátszhatják a társadalomban a hagyományos férfi szerepeket, nem is csupán azt,  hogy megszűnik az alárendeltségük, hanem hogy megszabadulunk végre a „feminitás” (és persze a „maszkulinitás”) fetisisztikus kategóriáitól és vele végre véget vetünk az  az emberiség előtörténetének.

(Nagyon köszönöm Losoncz Márk a szöveg egy korábbi változatát érintő fontos kritikai észrevételeit, melyeket felhasználtam a tanulmány végső változatának megírásához.)

Jegyzetek:

(1) A német teoretikus irányzat a nyolcvanas évek óta létezik, ma már jelentős angol és francia nyelvű leágazásokkal is. Az iskola legfontosabb szerzői Robert Kurz, Anselm Jappe, Norbert Trenkle, Ernst Lohoff és Roswitha Scholz. Magyar nyelven a Wertkritikről: Anselm Jappe: „Robert Kurz, avagy utazás a kapitalizmus legmélyebb bugyraiba”

(2) Az elmélet alapkönyve: Roswitha Scholz: Das Geschlecht des Kapitalismus. Feministische Theorie und die postmoderne Metamorphose des Patriarchats, Bad Honnef: Horlemann-Edition Krisis, 2000.

(3) Ezen nem egyszerűen gondolati iskolát, vagy iskolákat értünk, nem is mindent, ami  „régi”, hanem egy teoretikus sémát, amely a munka transzhistorikus felfogásán, a kapitalizmusnak mint kizsákmányolásnak és osztályuralomnak leírásán, a tőkés rendszer elosztási (és nem a termelési) viszonyainak kritikáján alapul. L. minderről a Wertkritikhez igen közel álló Moishe Postone írását: “Repenser Le Capital à la lumière des Grundrisse“, Variations, 2012/17.

(4) A Wertkritik alapvető mondandója Marxról és későbbi életéről (a marxizmusról), hogy a közismert („exoterikus”), a modernizáció, a munkásmozgalom, az osztályharc, a „gazdasági érdek”, a proletariátus”, a „történelmi materizalizmus” gondolkodója mellett létezik egy másik („ezoterikus”) Marx is, akinek a kritikája nem a tőkés rendszer elégtelenségeit, hibáit, igazságtalanságait (noha ezekből is van szép számmal) veszi célba, hanem a rendszer szívére tüzel: ő a társadalmi fetisizmus és az absztrakt munka felfedezője és a hozzájuk tartozó represszív etika kiméletlen kritkusa. Dr. Jekill, az az exoterikus Marx a modernizáció, a kapitalizmus belső fejlődése, pozitív dalnoka, míg Mr. Hyde, azaz az ezoterikus Marx a kapitalizmus rendszerének kiméletlen kritkusa. Az ezoterikus Marx aki fényévnyire van ikertestvére nézeteitől, aki szerint a modernizáció valamiféle történelmi szükségszerűség volt, egy alapvetően civilizatorikus folyamat, amelyből egyszer csak kinőtt, mintegy szervesen a tőkés rendszer. A mi Marxunk a Tőke „eredeti felhalmozásának” a Marxa, aki oly érzékeletesen festette le a kialakuló kapitalizmus horrorisztikus barbárságát. Vö. Robert Kurz: „Marx két arca”

(5) L. erről magyarul: Losoncz Márk: „A munkátlanság dicsérete”, in: Vakító gépezetek, Újvidék: Forum, 182-209.

(6) Az alább következőkhöz a fő forrás: Roswitha Sholtz: „Remarques sur la notion de „valeur” et de „dissociation-valeur”, Illusio, n° 4/5 (Automne 2007), 555-566.

(7) Scholz műveiben a magánszféra (private Sphäre, Privatheit) és a közszféra (öffentlichte Sphäre, Öffentlichkeit) kifejezéseket használja erre az alapvető megkülönböztetésre. Nem tudjuk megítélni elméletileg mennyire végiggondolt ez, azonban számunkra nem megfelelő szóhasználatnak tűnik. A kapitalizmusban ugyanis a bérmunka magántevékenység, még ha ez a munka „társadalmiasult” is. Ahogy Tamás Gáspár Miklós fogalmaz félreérthetetlenül („Mi a filozófiai botrány?”, Beszélő, 2008. november-december): „...a civil szféra része a piac, és ide sorolódik a munka is. A munkaszerződést, amelyet a tőke és termelőeszközök nélküli személy köt a termelőeszközök tőkés tulajdonosával, a ma¬gán¬szféra részének tekintjük, mert a szerződés, nem kétséges, önkéntes alapon jön létre.”

(8) Vagy másrészről: azok a nők, akik a termelés világában tevékenykednek ugyanazon logika alapján kénytelenek cselekedni (mely logika persze hamar belsővé is válik), mint az ottani férfiak. Ezért nem lesz „jobb” a politika a nők nagyobb számától, az elidegenedett munka egy női főnöktől stb. Ettől még a nők egyenlő részvételére törekedni nagyon is támogatandó dolog, egyszerűen a női egyenlőség miatt.

(9) Ennek remek összefoglalása: Johannes Vogele: “Le côté obscure du Capital, “Masculanité” et “fémininité” comme piliers de la modernité”, Illusio, n° 4/5 (Automne 2007), 569-583.

(10) Ennek az elképesztő rémtörténetnek a nagy klasszikusa: Domenico Losurdo: Contre-histoire du liberalisme, Paris: La Découverte, 2013.

(11) Vö. Robert Kurz: „La femme comme chienne de l’homme” ill. Anselm Jappe: „Sade, prochain de qui?”, ”, Illusio, n° 4/5 (Automne 2007), 525-536. ill. 539-552.

(12) Noha Sade csodálói talán még mindig többen vannak, de szép számmal találunk igen nagy neveket (Horkheimer, Adorno, Lacan...), akik elég egyértelművé teszik, hogy Sade-ban nem a pornográfia vagy az agresszivitás az igazi botrány, hanem a „Felvilágosodás” eszméinek nevében az áru logikájának a végletekig vitele. Sade a minden tradícionális korlátot félresöprő  ember – a Felvilágosodás sötét oldala (arról, hogy Sade esetében mennyire nem a vágyak ösztönös megéléséről van szó, hanem nagyon is egyfajta racionalitásnak való alávetettségről, Sade és Kant összevetéséről – l. a fentebb hivatkozott két tanulmányt).

(13) Ezért van, hogy az „isteni márki” alakja abban a korszakban kultikus (akkor gondolják azt, hogy Sade „forradalmi” gondolkodó, akkor marad árnyékban az a mély azonosság, amely gondolatait összeköti a „kapitalizmus szellemével”), amikor még igaz volt, hogy a tőkés rendszer kulturális, erkölcsi, esztétikai „szuperstruktúrája” jóval lassabban fejlődött, mint maga a termelési „infrastruktúra”: amikor a termelésben már minden mi állandó volt elpárolgott, addig a kapitalizmus hivatalos morálja még mindig az áldozatos munkán, a takarékoskodáson, a puritán erkölcsökön, istenen, hazán, hagyományon, családon és persze a szexualitást érintő prüdérián alapult. Ezen az időbeli (azaz termelés valóságán és a társadalom proklamált értékei között meglévő) eltolódáson alapultak az avantgárd mozgalmak, mondjuk éppen a Sade-kultuszukkal (melyet a szürrealisták találtak ki alighanem) – a kultusz vége így aligha véletlenül „68” vége. Ma már ez tökéletesen idejétmúlt: a tömegpornó, az „I’m what I’m” világban senki sem gondolja már komolyan, hogy a „ szexuális vágyaknak” önmagukban valamiféle transzgressziós erejük lehetne.

(14)  A könyv létezik az összes világnyelven, franciául: Caliban et la sorcière. Femmes, corps et accumulation primitive, Genève-Paris/Marseille: Entremonde/Senonevero, 2014.

(15) Federici teljes joggal beszél többesszámban a bekerítésekről: nem csak a termőföldeket kerítették el, hanem az emberi testet is. Az árutermelés emberi üzemanyagai hirtelen olyan helyzetbe kerültek, hogy nem voltak urai többé saját újratermelésüknek, szexuális életüknek....ebben a helyzetben az emberek megfosztattak (enclosed) a testüktől. Sőt, folytatja Federici, bizonyos tudásfajtáktól való megfosztottságról is beszélhetünk, amelyek például a nők birtokában voltak, hogy szabályozzák a prokreációjukat. Teljesen jogos szerzőnk felvetése, hogy ebből a szempontból a marxi leírás meglehetősen egyoldalú és szegényes: nem csak a termőföldektől való megfosztásról volt szó és így a modern proletariátus létrehozataláról, hanem jóval többről.

(16) Ez a jelenség sohasem volt abszolút természetesen: mindig is voltak nők a termelésben, az üzleti életben, a politikában a kultúrában és így tovább. Ez azonban nem változtatott sohasem a nők, mint olyanok”, a „női tulajdonságok” stb. megítélésén. Mindenesetre ez azt jelzi, hogy az általunk emlgetett leválasztás nem egyszerűen a magán- és a közszféra, a háztartás és a termelés szétválasztását jelenti, ez a leválás áthatja magát a közszférát is.
(17) Mármint abban az értelemben, hogy a tőkés rendszer struktruálisan patriarchátus, azaz a férfi dominancia az uralkodó benne. Másrészről azonban a kapitalizmus jellemzője a dualitás, azaz a nemek, mint társadalmi konstrukciók, jellemzői egymást feltételezik (azonban hierarchikus viszonyban vannak egymással).

(18) Még negatív értelemben sem, azaz, hogy “munkabéresítésük” (ahogy az egyébként nagyon is szimpatikus Wages for housework-mozgalom követeli) mintegy belülről aláásná a munka világát. Kétségtelen tény, hogy a háztartásban (még mindig túlnyomó részt a nők által végzett) munka ugyanolyan központi jelentőségű a társadalom számára, mint a “valódi” bérmunka, mint ahogy az is igaz, hogy ennek megfizetlensége továbbra is függő helyzetben tartja a nőt a “kereső” férfitől, nehezebb helyzetbe hozza a nőket magán a külső munkaerőpiacon és így tovább. De ahogy a talán legnagyobb feminista marxista gondolkodó és mozgalmár Silvia Federici is elismeri: “ez a követelés nem jelent számunkra valamiféle végcélt, inkább egy kiindulópontot, ahonnan elképzelhető a férfi és a nő, illetve a tőke és a nő közti erőviszonyok megváltozatása…számunkra a háztartási munkáért bér követelő mozgalomnak a legfontosabb céla a nők egységbe tömörítése”. („Aux origines du capitalisme partiarcal: entretien avec Silvia Federici”). Másrészről azonban fel kell arra is hívnunk a figyelmet, hogy eredendően a háztartási munkáért bért követelő mozgalom (a hetvenes években az olasz ún. operaismo feminista szárnya által) jóval radikálisabb igényt fejezett ki: éppen arról volt szó, hogy ez a követelés nem bér-jellegű volt, hanem ezen „nem fizetett munka” révén akarta széttörni a bérmunka (itt inkább a kizsákmányolás) rendszerét. L. Erről Simona de Simoni: „La ‘vie quotidienne’: une analyse féministe”.

(19)  Ez azt is jelenti, hogy ezt a leválasztott világot valójában nem is annyira az érzelmi jellemzők túlsúlya, az idővel való bánásmód más logikája stb. definiálja, hanem éppen az, hogy az itt végzett munka nem absztrakt, mert nem uralkodnak benne az értékviszonyok, nincs munkabér és így tovább. A dolog paradoxona így tisztán áll előttünk: ezen tevékenységek munkabéresítése alighanem lépés lenne az nagyobb egyenlőség felé (a jelenség annyira nem új, Marx írja  a Grundrisse-ben: „a csereérték a valódi bázisa minden egyenlőségnek és minden szabadságnak”), ahogy az áru logikájának a politikára való kiterjesztése tette a proletárokat teljes jogú polgárokká.

(20)  A különböző feminista mozgalmak ezért fektetnek olyan nagy hangsúlyt a „nővé” és „férfivá” nevelés jelenségeire már az óvodában. Ebben kétségkívül igazuk van és ezek megváltoztatása alighanem élhetőbbé tenné társadalmunkat a nők és a férfiak számára egyaránt, kérdés persze (számos feminista követeléssel együtt), hogy mindez változtana-e az előbb fentebb általunk részletezett stuktruális jellemzőkön. Alighanem nem, ami persze nem ok rá, hogy ne harcoljunk értük.

(21)  L. erről főleg: Roswitha Scholz: „Marie, étends ton manteau, Production et reproduction à l’heure du capitalisme en crise”.

(22) Vö konkrétan az érték-leválás elmélete kapcsán: Roswitha Scholz: „Théorie de la dissociation sexuelle et théorie critique adornienne”

(23) Magyarul elsősorban: Claus Peter Ortlieb: „A játszma vége”, http://www.rednews.hu/az-elmelet-gyakorlat/default/a-jatszma-vege.htm

(24) Vö. Robert Kurz: „Vertus féminines. Crise du feminisme et management postmoderne”

(25) Vö. Norbert Trenkle: "Splendeurs et misères des travailleurs. Pour une critique de la masculanité moderne"