A republikánus baloldal és a népi jobboldal, melyet szorosan összefűz az „antiliberalizmus”, a globalizáció-ellenzése, a „multikulturalizmus” ostorozása, a bevándorlók és a kozmopolia elitek bűnbakká tétele, az „identitás-politika”, a krónikus Európa-ellenesség és így tovább. 
Ezen két oldallal szemben a globalizált elitek (és politikai pendantjuk a mai mainstream jobb- és baloldal, és persze a „médiák”) illetve a „nagyvárosi bevándorlók” teljesen képzeletbeli szövetsége, amely révén egy papírok nélküli bevándorló, aki a La Défense-ban takarít vagy menzás, hirtelen a „dinamikus, globalizált Franciaország” része lesz...A kozmopolita elitek és az idegenek szemben az igazi néppel: mintha láttunk volna már ilyet.

Az idei franciaországi „rentrée”, a nyári szabadság vége, igen mozgalmasra sikeredett: sor került egy nagyszabású kormányátalakításra, melynek értelmében az utolsó baloldal illúziók is elvesztek a szocialista kormányzatot illetően (ahogy egy jobboldali képviselő mondta nem kis malíciával Manuel Valls miniszterelnökről: „igen jó jobboldali kormányfő lehetne”); a lehető legrosszabb gazdasági-társadalmi adatok hullanak napról-napra a statisztikákból (megállíthatatlanul nő a munkanélküliség, gyakorlatilag folytatódik a recesszió, ennek nyomán hiába a megszorítások, Franciaország továbbra is képtelen a hírhedt három százalék alá nyomni a hiányát), az államelnök volt élettársa olyan gyilkos pamfletet jelntetett meg François Hollande-ról (lényegében azt állítva róla, hogy nagyjából olyan minőségű ember, mint politikus), hogy mindenki a levegőt kapkodta és így tovább. És ekkor mindezt megkoronázva jött egy könyv (La France périphérique, Comment on a sacrifié les classes populaires, Paris: Flammarion, 2014), amely megmagyarázni vélte mindazt a rossz közérzést, amely körbelengi a francia mindennapokat: az elit elárulta népet, csak magával, a bevándorlókkal és a külvárosok gondjaival törődik, feláldozta az igazi Franciaországot!

Persze, hogy siker lett. A szerző, Christophe Guilluy lassan egy évtizede jelentkezik esszékkel, publicisztikákkal, könyvvel, melyek mondanivalója nagyjából ez volt: az igazi törésvonal (fracture) a globalizált, nagyvárosi (aires métropolitains) Franciaországot választja el a globalizáció veszteseinek vidéki, kis- és középvárosi, „periférikus” Franciaországától. Az elit feláldozta ezt a Franciaországot, a szociális kérdést leredukálta a bevándorlók és a külvárosok problémáira (akik szintén a nagyvárosok lakói: így függ össze a földrajz és a politikai szociológia), ennek a classes populaires-nek azonban most lett elege, csalódván a jobboldalban (2007, Sarkozy) éppúgy, mint a baloldalban (2012, Hollande), az őt valóban megértő politikai erő felé fordult.

Igen, a szélsőjobboldalhoz, Marine Le Penhez és a Nemzeti Fronthoz.

Guilluy írásai sokáig mérsékelt érdeklődést váltottak ki, noha távolról sem voltak érdektelenek. Azonban most úgy tűnik, hogy tényleg politikai bestsellert írt: ha igazsága nem is lett több, mint volt (igaz, kevesebb sem), most úgy tűnik, hogy eljött az ő ideje. Hiszen Marine Le Pen tényleg a kapuk előtt áll, a helyzet tényleg egyre rosszabb, tényleg mindenkinek elege van abból az irtózatos semmitmondásból, amely a bien pensant elit felől érkezik nap mint nap, és tényleg nem ártana valamilyen magyarázatot találni minderre.

Másrészről, bár ez Magyarországról több-kevésbé láthatatlan, valódi kultúrharc folyik Franciaországban, melyben  a „népi jobboldal” áll nyerésre, amelynek éppúgy elege van a gazdasági liberális, globalizált, Európa-barát jobboldalból, mint a gazdasági liberális, globalizált, Európa-barát baloldalból. Lassan minden erről szól: a szélsőjobboldal egyre komolyabb választási eredményei vagy éppen a választásokról való távolmaradás, az „identitás-kérdésekről” folytatott alig leplezetten etnicista diskurzus a legkülönbözöbb távolról sem szélsőjobboldali hírben álló fórumokon, a republikánus-demokrata konszenzust érő mindennapos támadások (célpontban az iszlám, a bevándorlók, a külvárosok, az „elitek”, a brüsszeli technokraták stb.), a mainstream elleni népi lázadás legkülönbözőbb fajtái a melegházasság-ellenes tüntetésektől a városőrségek felállításának igenlésén át a „vörös sapkás” bretonokig (1).

Persze aligha véletlen, hogy kik kedvelik Guilluy könyvét, kik biztosítanak neki példátlan média-megjelenést: természetesen egyrész a kemény, „népi” jobboldali szerzők, a helyi Bayer Zsolttól, Eric Zemmourtól (akit többször itéltek már el explicit rasszizmus miatt, ez nem akadályozza meg, hogy rádiók és televíziók ünnepelt kommentátora legyen és a „mérsékelt jobboldali” „Le Figaro magazine” rendszeres szerzője) Natacha Polony-n át, aki a baloldali szuverenizmustól jutott el a média-sztárságig és aki szerint – ezzel névvel! – a republikánus iskolarendszer legnagyobb gondjai a „bevándorlók”, a „Marianne” című, „baloldali” lapig (eddig a „republikánus szemétkosárig”, ahogy Alain Badiou nevezte egyszer), amely egyenesen 18 oldalt szentelt legutóbbi számában a könyvnek, mely nem csak „megérteti mindenkivel a valódi francia társadalmi törésvonalakat”, hanem amelyet „minden politikusnak olvasni kellene”!

Szóval eklektikus brigád – éppen emiatt ilyen félelmetes.

A két Franciaország

A könyv kétségtelen nagy érdeme, hogy legalább állít valamit, amely ha nem is olyan forradalmian új, mint szerzőnk láttatni szeretné (a centrum-periféria megközelítés régi, mint az országút) és olyan mértékben egyszerűsíti a dolgokat, mindezt borzasztó implikációkkal, hogy a dolog igazsága is erősen megkérdőjeleződik. De a könyvnek  (és persze az általa kiváltott média-hátásnak) egy nagy előnye azonban biztos van: ha legalább annyi történik, hogy megszabadulunk attól az elitre jellemző beszédmódtól, a lenézés, a paternalizmus és a megvetés  gyomorfogató keverékétől, hogy minden, ami nem felel meg az uralkodó osztályok uralkodó ideológiájának, az „populizmus” – talán már nem volt hiába az egész.

A kiindulópont egyébként nagyon is érdekes: Guilluy joggal kell ki egy legutóbbi Insee (ez a hivatalos francia statisztikai cég) országábrázolása ellen, amely egyenesen azt állítja, hogy a franciák 83 százaléka él olyan városias, vagy városi „befolyás” alatt álló területen (aires urbains), amely többé-kevésbé integrált a világgazdaságba. Ez egyrészt nyilvánvaló képtelenség: mondjuk a párizsi repülőterek körüli agglomerációt egy kalap alá venni Châteaudun vagy Tergnier külvárosaival, szociológiai  nonszensz. Fontosabb, hogy a dolog leginkább anakronisztikus: az Insee három katagóriával dolgozik, megkülönbözteti a városi (urbain), külvárosi-elővárosi (périurbain) és vidéki (rural) területeket – utóbbiba csak azokat a településeket számolva bele, melyek 1.000 főnél kevesebb lakossal bírnak. Ennek valóban nincsen sok értelme: mindez a Trente gloireuse optimista társadalom-képének a lenyomata, amely ma már igen távol áll a valóságtól. Ez a dinamikus társadalom-kép (középosztályosodás, urbanizáció, iparosodás stb.), amely ma már bizonyosan nem érvényes, bármilyen szép ábrákkal és statisztikákkal próbáljuk alátámasztani.

A Guilluy által javasolt módszer a két Franciaország (azaz a globalizált gazdaságba való integráció létének) megkülönböztetésére nagyon is indokokolt: nyolc változót vizsgál (munkanélküliség, határozott idejű munkaszerződéssel dolgozók, részmunkaidősök, átlagbér, lakásviszonyok stb.), mint a „társadalmi hátrányos helyzet mérőszámait” (indicateurs de fragilité sociale). Ez alapján azt találja, hogy két Franciaországgal számolhatunk, mely társadalmi összetételében, gazdasági dinamizmusában nagyon is eltér egymástól. A népesség 39 százaléka él (2650 településen) a nagyvárosi Franciaországban, míg 61 százaléka (34000 tepülésen) a periférikus Franciaországban.

Szerzőnk szerint a hivatalos statisztikák – szándékoltan, szerinte az Insee statisztikái az „uralkodó osztályok térképei” (2) – egyszerűen alábecsülik a nagyvárosokra jellemző gazdasági-társadalmi kohéziót, a centrumok és a külvárosok közti törésvonal javára. Guilluy szerint ezen utóbbiak természetesen léteznek, de mégis: közös bennük, hogy mind a nagyvárosi centrumok, mind a külvárosok „integráltak a globalizált gazdaságba”.  Hogyan? „A nagyvárosi környezetben éppen az egyenlőtlenség, ami működik. Az angolszász világra jellemző gazdasági és kulturális meghatározók itt már ragyogóan érvényesülnek. Egymás mellett él egy magasan kvalifikált munkaerőpiac és egy másik, mely főleg a szolgáltatási szektorra jellemző, amelyben éppen ellenkezőleg az alacsonyan, vagy egyáltal nem kvalifikált állások a jellemzőek. (...) Ebben a nagyon egyenlőtlen világban jelen vannnak egyrészt a felső rétegek, a klasszikus burzsoáziától a bobókig, másrészről a népi rétegek, melyek elsősorban a friss, gyakran rendezetlen helyzetben levő bevándorlók alkotnak”.

Egy olyan univerzum ez, amelyet egyre inkább elveszíti a hagyományos egalitárius republikánus modell jellemzőit: „ezeken a területeken a gazdasági és társadalmi integráció egyáltalán nem mond ellent annak, hogy megjelenjen egy multikulturális, sőt gyakran kommünotarista társadalmi modell, amely egyre jellemzőbb különösen azokban a külvárosokban, ahol sok bevándorló él.” Ez a modell „éppen antitézise a tradícionális republikánus modellnek”.

Ez az országot irányító elitnek a valódi világa, amely a szociális kérdéssel csak külvárosok esetében találkozik, és amely utóbbiakat mintegy munkaerő-tartaléknak tekinti a rosszul fizetett szolgáltató állásokban vagy egyenesen a háztartásiakban (nevelőnők, bejárónők, takarítónők stb.). Mint láthatjuk azt Guilluy sem tagadja, hogy a külvárosok a sötét oldalai ennek a ville-monde-nak (hogy Braudellel szóljunk), de azt állítja, hogy mégiscsak a modell részei. A globalizáció részei mindezzel együtt: a dinamikus Franciaországé. „A mai megfagyott francia társadalomban végül is egy helyen létezik meg társadalmi mobilizáció: ez éppen a külvárosokból érkező diplomásokat jelenti, akik ma már egyedül bízhatnak abban, hogy felfelé is vezet út”.

Ezzel szemben létezik egy másik „classe populaire”, amely nem a nagyvárosokban él és ez nem jelenti azt (maximum az elitek szemében, ez Guilluy fő vádpontja), hogy szociológiailag nem létezik: „először fordul elő a történelemben, hogy a potenciálisan aktív rétegek egy nagy része [szerzőnk szerint Franciaországban a 60 százaléka] egyszerűen nem is ott él, ahol a társadalmi gazdagság termelődik. Guilluy szerint „a szociális kérdés nem a körgyűrűn kívül kezdődik [azaz a külvárosokban], hanem a metropoliszon kívül”. Ez a réteg ma már, ha akarna sem tudna visszakerülni az igazi vérkeringésbe: gyakran munkanélküli, vagy igen keveset keres, az ingatlana távolról sem ér annyit, hogy a visszaköltözést lehetővé tenné, az eladósodottsága amúgy is illuzórikussá teszi ezt, a közlekedés költségei magasak, a tömegközlekedés igen rosszul megoldott, az állami szolgáltató-szektor itt egyre rosszabb minőségű, vagy egyszerűen megszűnik, a helyi szolgáltatások a fizetőképes kereslet hiányában haldokolnak stb.

„A csapda rájuk zárult”.

Mi sem mutatja jobban ezeknek a területeknek a teljes reményvesztettségét, kilátástalanságát, hogy manapság a legmegdöbbentőbb „családi drámák”, erőszakos bűnesetek, elképesztő tragikus történetek nem a külvárosokban történnek (ott a klaszikus gettó-bűnözés a jellemző, főleg Marseille-ben és a párizsi külvárosok egy részében már kalasnyikovos leszámolásokkal, ami azért még tíz éve sem volt jellemző Franciaországban), hanem a vidéki Franciaország falvaiban és kisvárosaiban.

Mint láthatjuk ezeknek a rétegeknek a fizikai távolsága a globalizált világtól egyrészt társadalomföldrajzi tény, másrészt metafora: a társadalmi kizártságuk szimbóluma is egyben. Másrészről a szerző nem sok kételyt hagy az iránt, hogy véleménye szerint az elitek szándékosan hagyták az út szélén ezeket a társadalmi rétegeket: „néhány évtized alatt a globalizáció lehetővé tette az uralkodó osztályoknak, hogy csendben, nagyobb tiltakozások nélkül megszabaduljanak ettől a ballaszttól, azaz az új gazdasági modell számára már haszontalanná váló emberektől (3).”

Persze már a leírásban is sok helyen meglehetősen rezeg a léc, de az egyenlőtlenség geográfiai vizsgálatától hamar etnicizált, kulturalizált, identitás-kérdéseken alapuló perverz következtetésekhez jutunk el. Hiszen, ami ezek után következik, az már súlyosabb eset. Guilluy meglátása az, hogy a külvárosokat ez „az autochton és nem friss bevándorló réteg” (az ő szavai ezek) elsősorban – túl a szociális kérdéseken, munkalehetőségeken, a lakásárakon stb. – azért hagyta el, mert „ott nem érezte többé otthon és biztonságban magát.” „Az őslakos valaha modell volt, a bevándorlók számára kulturális referencia, akiknek másolták az életmódját. Ma a külvárosokban csak kisebbség, egy mások által meghatározott környezetben, amelyet az angolszász világból ismert, hangsúlyosan anti-egalitárius és kommünotarista normák irányítanak”.

Guilluy egyenesen azt állítja ezzel, hogy a gazdasági-szociális körülményeken túl az „őslakos vagy régebbi bevándorló” franciákat a „friss bevándorlók” űzték el a külvárosokból, akik ráadásul az elsőszámú haszonélvezői immár az állami szociálpolitikáknak (elsősorban a szociális lakásprogramoknak).

Azaz: nem lehet velük együtt élni, ráadásul sokkal több állami juttatásban részesülnek, mint a „franciák”. Ennek a gondolatnak a már-már elképzelhetetlenül paradox következménye (ez távolról sem francia jelenség természetesen), hogy ezek a periférikus népi rétegek egyszerre a szociális juttatások vérmes ellenzői és egyszerre a haszonélvezői! Azaz a bajok okozója sohasem a rendszer, hanem a másik szegény.

A könyv fő tézise meglehetősen egyértelmű: a francia társadalmat megosztó szociális törsévonalhoz hozzáadódik egy etnikai-kulturális cezúra (fracture ethno-culturelle), amely egyszerre választja el ezeket az „őslakos, vagy régebbi bevándorló” népi rétegeket a globalizált elitektől és a külvárosok „friss bevándorlóktól”. Ez pontosan az egyébként, amit a szélsőjobboldal mond, amely ellen egyébként a könyv íródott, de erre még visszatérünk.

A szerzőben fel sem merül, hogy nem a bevándorlók, de még csak nem is az elitek árulása „zárta rá a csapdát” erre a volt ipari munkásosztályra, hanem a kapitalizmus tendenciái: ez az ipari termelés a harmadik világ országaiba került (4), rájuk egyszerűen nincs többé szükség. A tőkés rendszer tartalékseregéből felesleges emberekké váltak: frusztrációjuk érthető, azonban egy baloldali értelmiségi célja éppen ennek a ténynek a bennük való tudatosítása kellene hogy legyen, nem a legrosszabb gondolataiknak a kvázi-tudományos alátámasztása és az ezeknek megfelelő „baloldali”politika követelése.

Másrészről a mai metropoliszoknak kétféle munkaerőre van szüksége: nagyon magasan kvalifikált káderekre és a lehető legkevésbé kvalifikált szolgáltatóipari segédmunkásokra. Ezért jár együtt a nagyvárosok esetében a dzsentrifikáció és a bevándorlás, és ezért kénytelenek elköltözni a volt munkás-, alkalmazott középrétegek a nagyvárosokból. Ennek megmagyarázáshoz semmi szükség a Guilluy-féle etnicista-kulturális mantrára az őslakosok és a frissen érkezett bevándorlók közti mély ellentétről.

Az elitek nem egyszerűen árulók, hanem valóban nem tudnak semmit javasolni ezeknek a rétegeknek: ettől még persze a halandzsájuk a „populizmusról”, arról, hogy „mobilnak kell lenni ebben a társadalomban”, hogy „nagyon is jó az ha életünkben többször munkahelyet váltunk” ésatöbbi, meglehetősen undorító (5), de alighanem leginkább csak védekezési mechanizmus, aligha hisznek ők ebben.

A nagy törésvonal: a globalizáció

Guilluy fontos észrevétele ellenben, hogy a „globalizáció-ellenesség” nem egyszerűen kulturális kérdés, ahogy a mainstream képzeli megkülönböztetve egymástól mondjuk „bezárkózókat és nyitottakat” (Magyarországon ez ugye még mindig nagy divat, amely a periférikus helyzetből adódóan kiegészül az egyre tarthatalanabb „bezzeg Európázással”, „nyugati modernizációval”, sőt „polgárosodással” stb.), hanem nagyon is gazdasági-társadalmi gyökerekkel rendelkezik. Nehezen tagadható, hogy ma a globalizáció az, amely kikényszeríti mindenütt a neoliberális politikákat. Mint ahogy az is, hogy ennek a nagyvárosok elitje az elsőszámú haszonélvezője, amely az államigazgatás felső rétegeiben, a pénzügyi szektorban, a nagyvállalatok központi igazgatásában, az egyetemi, kutatási szféra, a szolgáltató szektor csúcsain dolgozik. Ezzel szemben a globalizáció nagy vesztese (elsősorban az ipari termelés elköltözése miatt) a volt ipari Franciaország, amely így nem teljesen érthetetlenül nem szívleli a globalizációt, melynek valójában ő áll a frontvonalán: ők küzdenek meg a „kínai munkás” konkurenciájával, nem a nagy cégek nagyvárosi központjaiban dolgozó pénzügyi vezetők.

Ez mindenestre hihetőbb magyarázat (egyébként arra is, hogy az antiliberalizmus miért talán a legdinamikusabb politikai irányzat napjainkban), mint hogy a „globalizáció-ellenesség kulturális kérdés”.

Guilluy azonban nehezen érthető módon abszolutizálja mindezt, ami ellentmond a tényeknek is: nem csak a „periférikus Franciaország” szenved a dezindusztrializációtól, az állami szolgáltató szektorok válságától, a munkanélküliségtől, az anyagi gondoktól,  hanem természetesen maguk a külvárosok is. A Párizs-környéki „vörös öv” lassú eltűnése a legeklatánsabb példája mindennek. Az, hogy a nagyvárosok közelsége a szolgáltató szektor révén talán felszív némi feleslegessé vált munkaerőt innen talán igaz, de magyarázat nélkül hagyja, hogy miért itt vannak a legijesztőbb munkanélküliségi adatok (ijesztőbbek, mint a vidéki Franciaországban). Guilluy szerint erre az a magyarázat, hogy a nagyvárosok munkaerőpiaci szerkezete olyan, hogy igen sok magasan kvalifikált munkaerőre lenne szükség, azonban éppen ez, mellyel a külvárosok nem rendelkeznek. Ez a gazdasági környezettől való „dekonnexió”, amely magyarázza egyrészt a külvárosok magas munkanélküliségét, másrészt, hogy csak a legrosszabbul fizetett, a szolgáltató szektor legalján elhelyezkedő munkákat kapnak, ha kapnak.  Az a nagyon vékony réteg pedig, aki innen jól fizető álláshoz jut, azonnal el is hagyja az adott külvárost (azaz a  helyi munkanélküliségi ráta nem csökken ezzel).

Például szerzőnk provokatív kijelentése szerint a híres-hírhedt „93”, azaz Seine-Saint-Denis-megye távolról sem egy defavorizált vidék, hanem a párizsi-régió „egy szíve”. Ez nyilvánvalóan egyrészt nevetséges, másrészt pedig igen veszélyes meglátás. Természetesen arról van szó, hogy a szerzőnknek azt kell mindenáron bizonyítania, hogy a társadalomföldrajz mindent megmagyaráz (azaz a földrajzi törésvonalak mindig és mindenhol társadalmi törésvonalak is) – ez még a kisebbik probléma lenne. A fontosabb az, hogy ezzel azt akarja igazolni, hogy a külvárosok lakói egyrészt jobb helyzetben vannak, mint azt gondolni lehetne, másrészt, hogy objektíve közös érdekeik inkább a globalizált elitekkel vannak, mint a periférikus Franciaország népi rétegeivel (6)...

Azaz az „osztályharcnak” új frontvonalai vannak: a vidéki Franciaország áll szemben a nagyvárosi (gazdag belvárosok és a velük szimbiózisban élő külvárosok) Franciaországgal. Ráadásul a tézis nem fejeződik be itt: Guilluy egyértelművé teszi, hogy az „identitás-kérdések” alapvető szerepet játszanak ebben a vidéki, kisvárosi Franciaországban: egyszerre a globalizált elitekkel és a bevándorlókkal szemben a régi Franciaország védelmében. Tulajdonképpen ez az „osztálytudatuk”, a mély egyetértés két dologban: a globalizáció káros jelenségeiben és a bevándorlás negatív hatásaiban.

A tragédia mindebben az, hogy valóban a politikai, értelmiségi, médiákbéli elit az, amely aligha teljesen ártatlanul összemosta egymással a kulturális nyitottságot és a gazdasági liberalizmust (vagy például az európai integráció igenlését). Ez így van, de ez nem változtat azon a tényen, hogy miközben Guilluy állítólag meg akarja menteni a szociális kérdést (melyet az elitek állítólag azzal árultak volna el, hogy csak a külvárosokra vonatkoztatták, ahol szerzőnk szerint kulturális-identitás küzdelmek zajlanak inkább), miközben csak kulturalizálja és etnicizálja azt. A gazdasági globalizáció, mint láthattuk, valóban racionális ellenzéséből a bezárkózás, a „régi Franciaország” apológiája lesz, ahol a célkeresztben már nem csak az elitek vannak (szerintünk ez is őrültség: a rendszer tendenciái mutatnak ebbe az irányba, nem „az elitek akarata”), hanem „objektív szövetségesük”, a külvárosok bevándorlói is. Ez nyilvánvalóan megbocsáthatatlan. Raádásul Guilluy ugyanazt követi el, mint, amit az elitek: ő a a kommünotarizmust és az egyenlőtlenséget teszi egymástól függővé, mintha bármilyen kapcsolat lenne köztük.

Például joggal idézi azt a tényleg megdöbbentő adatot, hogy a társadalmi többségben levő népi osztályok soraiból évtizedek óta nem ismerünk parlamenti képviselőket (a Cevipof adatai szerint a 30000-nél nagyobb népességű városok polgármesterei közül 0,4 százalék érkezik a munkásosztályból!), de hát a bevándorlásból jövők olyan sokan vannak?

Pedig állítólag ők az elit egyetlen chouchou-jai...Az egész könyvből ez derül ki: a szerző szerint a baloldal nem egyszerűen a szegényeket hagyta magára, hanem a fehér szegényeket.

Ez gyomorforgató ostobaság.

A szociális kérdésből a globalizáció kérdése lesz, az antikapitalizmusból (vagy legalábbis a rendszerkritikából) antiliberalizmus, az osztályharcból pedig kulturális problémák, identitás-kérdések.

Erre mondhatnánk, hogy ha a baloldalnak ilyen barátai vannak, aligha van szüksége ellenségekre.

A szélsőjobb: a nép bosszúja

Guilluy azonban nem egyszerűen implicit politikai implikációkkal bíró szaktudományos munkát akart írni (maga sem szaktudós, nem tagja a geográfusok, vagy a szociológusok kutató- vagy egyetemi céhének – ez részünkről természetesen nem kritika, sőt), hanem politikai pamfletet is.

Mondanivalója egy mondatban összefoglalható talán: a globalizáció nyertesei, a politikai és gazdasági elitek magukra hagyták a folyamat veszteseit, népi rétegeket (classes populaires), a szociális kérdést leszűkítve a külvárosok gondjaira (amelynek egy részét a szolgáltató-szektor legalján használják, más részét pedig város- és szociálpolitikai eszközökkel eltartani vélik), ezek a népi rétegek pedig most azzal állnak bosszút, hogy a szélsőjobboldalt segítik a hatalomba. A választói többség megtalálja politikai többségét.

Ha eltekintünk a magyarazátaitól, a tények nem nagyon mutatnak mást: a Nemzeti Front választási szociológiája nagyjából megfeleltethető annak a „második Franciaországnak”, amiről Guilluy beszél. A párt a leggyengébb a nagyvárosok belső részein és a külvárosokban, ellenben a legerősebb a volt ipari területeken (ahol az idő múlása azzal is együtt járt, hogy a régi kommunista-, ritkábban szocialista, ellentársadalom, hegemónia egyszerűen kihalt: az ifjabb generációknál már nincs meg a kulturális gát, amely megakadályozta a szélsőjobboldalra való szavazást) és a vidéki, kis- és középvárosi Franciaországban. A globalizációhoz való viszony kérdése is döntőnek látszik: ezek azok a területek, melyek a legtöbbet veszítettek a globális versenyben való konkurenciával. A két nagy párt egyre inkább a globalizáció haszonélvezői és a tőle való védettséget élvezők (nyugdíjasok, állami funkcionáriusok) pártjai. A dinamika még egyértelműbb: ha az idősebbek nem lennének felülreprezentáltak a választásokon résztvevők között, a szélsőjobboldal még jobb eredményeket érne el. A Nemzeti Front a fiatalok és az aktívak (munkával bírók, vagy sem) legnagyobb pártja.

Kérdés, hogy mindezen (hiszen a szerző bevallott intenciója a baloldal felébresztése (7)) úgy segíthetünk-e, ha a szélsőjobboldal minden gondolatát alátámasztjuk egy féltudományos művel, persze azzal kiegészítve, hogy a Nemzeti Front amúgy veszélyes őrültségeket beszél. Hiszen az egész könyvből a jól ismert kép sugárzik: a szélsőjobboldal érti egyedül ezeket az elitek által magukra hagyott embereket, csak ő képes szavakat adni az elégedetlenségüknek, csak hát éppen „a jó kérdésekre rossz válaszokat ad”.

Ráadásul Guilluy a baloldalnak kíván leckét adni: melyek volnának azok a jó kérdések, amelyet a szélsőjobboldal vet fel (csak éppen rossz, vagy egyszerűen illuzórikus válaszokat ad rá – ezt Guilluy sem vitatja)? Hogy a külvárosok „friss bevándorlóit” (akiket állítólag elkényeztet a rendszer) és a periférikus Franciaország elfelejtett „autochton népi rétegeit” szembeállítjuk egymással? Ha az utóbbiakat a szociális válság áldozatainak nyilványítjuk, míg az előbbieket az „identitás-probléma részévé”? Ha azt állítjuk, hogy utóbbiak inkább az elitekkel élnek egy világban, míg az igazi nép máshol van?

Bizony Guilluy személetmódja a lenti Franciaországról („La France d’en bas”) alig áll távol a harmincas évek szélsőjobboldalának mély Franciaországától („La France profonde” – egyébként innen jön a „mélymagyar” kifejezés is, azaz import...), melyet már akkor is egyrészt a „kozmopolita elitekkel”, másrészt a métèque-ekkel (színesek, zsidók, sőt igény szerint még a protestánsok is) állítottak szembe.

Sokan tartottunk attól, hogy ez a beszédmód a „lenti Franciaországról” (nagyjából húsz éves a dolog egyébiránt: talán az 1992-es Maastrichtról tartott népszavazás volt a nyitódátum, ahol a teljes politikai-gazdasági-média elit nyomása ellenére csak egy hajszállal nyert az „igen”, majd először 2005-ben az Európai alkotmányról szóló népszavazás alkalmával lett többsége a „lentieknek” (8)), még egyszer igencsak veszélyes lesz. Az osztályszemléletet ezzel felváltotta a „nép” és az „elitek” közti szembeállás feltételezése, amely még sohasem vezett jóra: igényesebb helyeken ebből nem lesz idegenszívűzés (vagy egyszerű zsidózás), de a dolog mégis csak egyet jelenthet: a problémát többé nem a rendszer, vagy a rendszer fontosabb jellemzői jelentik, hanem a rendszert irányító emberek gondolatai, tettei, emberi minősége stb.

Hát most itt van, mi lett ebből az egészből.

Ez lenne a baloldal útja? Így lehetne „visszatalálni a néphez”? Az új politikai képlet lehet, hogy úgy fog kinézni, hogy egy republikánus baloldal (amely a République-ből csak az „egy és oszthatatlant” érti – azaz „bevándorlók”, csitt -, az egalitarizmust már igen szelektíven) áll szemben egy népi jobboldallal (azaz a szélsőjobboldallal és a jobboldal egy nagy részével, mely talán megszabadul az explicit rasszizmusától, de persze a bevándorlás végét követeli, EU-ellenes, a „Franciaország-erőd” híve stb.).

A republikánus baloldal és a népi jobboldal, melyet szorosan összefűz az „antiliberalizmus”, a globalizáció-ellenzése, a „multikulturalizmus” ostorozása, a bevándorlók és a kozmopolia elitek bűnbakká tétele, az „identitás-politika”, a krónikus Európa-ellenesség és így tovább. 
Ezen két oldallal szemben a globalizált elitek (és politikai pendantjuk a mai mainstream jobb- és baloldal, és persze a „médiák”) illetve a „nagyvárosi bevándorlók” teljesen képzeletbeli szövetsége, amely révén egy papírok nélküli bevándorló, aki a La Défense-ban takarít vagy menzás, hirtelen a „dinamikus, globalizált Franciaország” része lesz...

A kozmopolita elitek és az idegenek szemben az igazi néppel: mintha láttunk volna már ilyet.

Úristen, lehet, hogy tényleg ez a leosztás vár ránk?

Jegyzetek:

(1) A „Bonnets rouges”-lázadás sok tekintetben szimbolikus volt: a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből jövő kisemberek (kiskereskedők, munkások, teherautó-sofőrök, alkalmazottak, kisvállalkozók stb.) lázadtak fel a kormány écotax (környezetvédelmi adó a közúti szállítmányozásra) terve ellen Bretagne-ban. Gyakran erőszakos eszközökkel fellépve meghátrálásra késztették a kormányt. A dolog remekül megmutatta a mai baloldal gondjait: mi sem fontosabb a fő választói bázisának, a bourgeoisie bohême-nak, mint a környezetvédelem (persze, ha ez nem érinti fogyasztási szokásai változatosságát és színvonalát...), miközben a  nép mit sem törődik ezzel, amíg szocális problémái finoman szólva számosak.

(2) A könyv érdekes meglátása, hogy a Trente gloireuse idejére jellemző társadalom-reprezentáció, amelyben az egyre hatalmasabb növő, dinamikus, felemelkedő közposztály játsza a központi szerepet, továbbélése azzal a következménynel is jár, hogy a szociális kérdés a társadalomból való kizártságra (exclusion) redukálódik: ez okozza a külvárosi problémák kizárólagos megfeleltetését a szociális kérdésnek. Ma azonban nincs dinamikus középosztályosodás, nem csak a kizártság a gond: egyszerűen sokkan többen vannak más típusú bajban.

(3) Hát persze, hogy a magyar olvasó egy bizonyos rendszerváltásra gondol ezügyben: "Hesz Jancsi azt mondta, hogy amikor az elbocsátások szóba kerültek a munkásgyűlésen, mindenki azt kiabálta, hogy a vidékiek menjenek haza. Úgy lett. Akkor én most mit csináljak, ha munkásnak se kellettem, parasztnak se, miniszter meg nem kell annyi. Haljak meg?” (Tar Sándor: A mi utcánk, Budapest: Magvető, 1995, 78.)

(4) Az a nagyon kevés ipari szektor, amely megmaradt elsősorban a telekommunikációt jelenti és a nagyüzemi mezőgazdaságra épülő  élelmiszeripart, azonban itt is legfeljebb a „német modellről” lehet szó: részmunkaidő, bizonytalan állások, rendkívül alacsony bér.

(5) Nyilvánvaló az burzsoázia hipokrízise természetesen a „rasszizmust” illetően is: végül is egyedül a szegényebb rétegek élnek valójában egymással keveredve, a burzsoázia szereti az egzotikus boltokat és éttermeket, hogy éjszakára a kóddal zárt házaiba vonuljon vissza, gyerekei számára pedig legtöbbször irány az écoles privées („privées de racaille, je me comprends”, ahogy Renaud énekelte).

(6) Guilluy szerint ezért van az, hogy az évezred elei várakozásainkkal szemben nem került sok valódi, tömeges banlieue-lázadásokra Franciaországban, az igazi kombattivitást a „periférikus Franciaországtól” várhatjuk. Előbbi persze igencsak realítv (meg a dermedt reménytelenség erejéről ne is beszéljünk), másrészről a szélsőjobboldalra szavazni mégsem a lázadás csúcsa azért.

(7) Guilluy legközelebb a Jean-Claude Michéa filozófus nevével fémjelzett irányzathoz áll, amely (most leegyszerűsítve a kérdést) valamiféle visszatérést tartana pozitívnak a népi-proletár baloldalhoz az uralomra jutott individualista-liberális baloldallal szemben, ez kiegészül az egész „liberális modernizáció” erőteljes kritikájával. Ennek éles szemű bírálata: Anselm Jappe:  „Examen critique de l’ouvrage (L’Empire du moindre mal) de Jean-Claude Michéa”

(8) Azt is megállapítják a választási szociológusok, hogy ennek a társadalmi rétegnek az elit-ellenes (vagy akár most a szélsőjobboldali) szavazata ma már távolról sem valamiféle dühös, proteszt voks, ahogy az elit láttatni szeretné. A dolog nagyon is racionális: ők valóban az utolsó húsz-harminc év minden társadalompolitikai-gazdasági döntésének a vesztesei és ezzel tisztában is vannak. Sokan egyetértenek abban is, hogy a távolmaradás, vagy a szélsőjobbos szavazat ma nem a társadalmi anómia vagy a „populizmus” kifejeződése, hanem az alsóbb rétegek emancipálódásáé a mainstream véleményektől és pároktól. A szélsőjobb pártok nem befolyásolják a népi véleményeket már valójában, hanem eszközök a nép kezében, hogy hallassa a hangját (és ha elég ügyesek, akkor ehhez a hanghoz igazítják a mondanivalójukat).  A nagy reakciós filozófus, Marcel Gauchet jósolta meg („Les mauvaises surprises d’une oubliée: la lutte des classes”, le Débat, mai-août 1990), hogy „az osztályharc úgy fog visszatérni, ahogy  a legkevésbé számítunk rá: a szélsőjobboldal választási előretörésének motorja lesz (...), ez a voks nem egyszerűen tiltakozás: egyben a demokrácia követelése is”

Szóljon hozzá!