Ahogy a nagy Franz Fanon (aki többek között pszichiáter is volt) mondta egyszer: úgy tűnik, hogy az európai iszlám vallásúak „fobogenikus tárgyai” társadalmunknak. Önmagukban tökéletesen veszélytelenek, azonban nagyon is veszélyes reakciókat válthatnak ki erre hajlamos emberekből. Őket hívjuk fóbiásoknak. Erről a kínos betegségről szeretnénk most szólni. Ki találta ki az iszlám veszélyt? „Euarábiát”? A fenyegető „iszlamizációt”? Elsősorban ők szégyelljék magukat, ne a megint becsapott, ennek a népellenes erőszaknak az ópiumával elkábított szegény szerencsétlen nép. Mert a népellenes erőszak – ez az iszlamofóbia igazi sötét titka. Akik harminc éve etetik ezt a szörnyet, melyet szélsőjobboldalnak hívunk, most széttárják a karjukat és nem értik mi történik. Mindez a „populisták” hibája, vagy persze magáé a populusé, az iszlám integristáké, a válságé – mindenkié, leszámítva magát a politikai- és média-elitet.

 

"Ugyebár, kedves fiam, mikor Marius visszajött a barbár Afrikából a kulturált Rómába, és diadalmenetet tartott, olyan formán, hogy Jugurthát végighurcolta az utcákon, láncra verve és kifestve, ezer ékszerrel felkarikázva, (…) ugyebár ez kétségtelenül az erkölcs és a műveltség, a történelemi igazság és a római jog, az esztétikai magasabbrendűség és a fehér faj elíziumi hivatásának volt igazolása? Lehet itt kétség? Látod, Cicero, azt a félkiklós aranykarikát Jugurtha orrában? Látod azokat a zöldre-kékre mázolt stucctollakat Jugurtha köldökébe tűzve? És a kötélhágcsóknál hosszabb és nehezebb fülbevalókat elálló fülében? Ez a barbarizmus. És a kultúra? - őt láncra verni, kéjelegni a győzelem bestiális mámorában, duplára hízni egy fél óra alatt az érzéstől, hogy Jugurthát megaláztam, kéjelegni Jugurtha szenvedésében, nagyokat bandzsítani a diadalmenet aranykocsijából a római erkélyről lenéző arisztokrata és demokrata, optimata és populista hölgyecskékre..."
(Szentkuthy Miklós: Cicero vándorévei)

Ahogy a nagy Franz Fanon (aki többek között pszichiáter is volt) mondta egyszer: úgy tűnik, hogy az európai iszlám vallásúak „fobogenikus tárgyai” társadalmunknak. Önmagukban tökéletesen veszélytelenek, azonban nagyon is veszélyes reakciókat válthatnak ki erre hajlamos emberekből. Őket hívjuk fóbiásoknak.

Erről a kínos betegségről szeretnénk most szólni.

 

Minden nagyobb szabású elemzést, esszét illett egy időben azzal kezdeni, hogy talán a két legolvasottabb kortárs politikai gondolkodó, Samuel P. Huntington és Francis Fukuyama:  tévedett. Kissé árnyalta ezt a dolgot, hogy a tévedés tényét leszögező szerzők maguk két dologról voltak meggyőződve: a civilizációk harcban állnak egymással és a kapitalizmuson túli horizontok egyszerűen elképzelhetetlenek.

A történelem nagyon is véget ért.

A két neves szerző szerencsésen kiment a divatból, de persze a helyzet mit sem változott: a kapitalizmus örökkévalósága (a maga ontológiai jellemzőivel) éppúgy vitathatatlan tény, mint a dzsihád  és a nyugati, univerzális [sic!] értékek engesztelhetetlen küzdelme. Ennek a háborúnak jelentik az ötödik hadoszlopát az Európában élő muzulmánok, akik így értelemszerűen veszélyforrásként értékelődnek.

Az európai iszlámról (és a dolgok logikájából következően a „bevándorlásról”) szóló minden képet, leírást, esszét és a legtöbb „szociológiai” tanulmányt alig tagadhatóan mintegy eleve determinál maga a „veszély” létének a feltételezése és az ezt megoldani hivatott javaslatok, melyek variálódhatnak az állampolgárságtól való megfosztástól a tömeges kiutasításon át egészen a fizikai erőszakig (1).

Másrészről a feltételezett „muzulmán problémából” közvetlenül eredő iszlamofóbia legfontosabb következménye az agambeni értelemben értett „rendkívüli állapot” – azaz a rendes jogrend felfüggesztése egy meghatározott társadalmi csoport esetében.

Akiknél sajnos a mimimuma is hiányzik annak, hogy elviseljék tőlük különböző emberek közelségét, azok általában a „kulturális relativizmus” ellen való harccal kezdik végtelen litániájukat, amely tartalmát gyakran illetik az „univerzalizmus” jelzővel, de ne tévedjünk: csak saját felsőbbrendűségi érzésük szánalmas kifejeződéséről van szó.  És persze milyen jól is hangzik mindez: „olyan emberekkel kell tömegével együtt élnünk, akik nem hasonlítanak ránk” = „de még csak nem is igyekznek azon, hogy ránk hasonlítsanak, azaz más identitásúak, kulturájúak, mint mi vagyunk” = „kommunitarizmus”, „a köztársaság, a laicitás, az univerális értékek vége”. Fantasztikus.
Az ilyen hülyéskedésnek mindig az a vége, hogy úgy maradnak. Az ország iszlamizációjáról szóló mítosz, melyet terjesztenek, azonban valódi kollektív kényszerképzetté válik (2). Liogier beszél egyébként „metafizikiai muzulmánról”, azaz arról, hogy az európaiak az iszlám hit legkisebb külső jelét is azonnal „túlzónak” és „inzultálónak” ítélik meg, ezzel kompenzálván saját hitetlenségüket és az ebből fakadó félelmeiket, melyeket így a muzulmánok gyűlöletévé alakítanak át, minden csalódásuk, elsősorban egzisztenciális frusztráltságuk, forrásává.

Nyilvánvaló, hogy persze a média-ipar mindenebben játsza a maga szokásosan sötét szerepét: polgártársaink káros fixációnak való alájátszás egyszerűen igen rentábilis. Nincs is nagyon skrupulusuk ezügyben egyébiránt.

Csak pár francia hetilap-címlap az utóbbi egy-két hónapból (azaz csak az írott sajtó, nem is szólunk az elképesztő televíziós reportage-okról, az internetről, a facebook-csoportokról stb.): : „A hódító iszlám”; „Franciaország, a jövő iszlám köztársasága?”, „Az iszlám, a francia identitás fenyegetője” „A jövő nélküli ifjúság az integrizmus felé fordul”, , „Az iszlám, a laicitás alásója”, „Az iszlám, az asszimiláció akadálya”...

Franciaország, bevándorlás, iszlám

Mint jól tudjuk, Európa számos országában az „iszlám jellemzők” sok alkalommal „problematikusnak” értékelődnek, magyarázatként szolgának arra, hogy azok a társadalmi problémák melyekkel a „muzulmánok” (legyen azok valóban iszlám vallásúak, vagy éppen egyszerűen csak „iszlám külsővel bírók”) találkoznak, közvetlenül kapcsolatba kerülnek a feltételezett vallási jellemzőikkel. Most egy rövid kísérletet teszünk arra, hogy némi tényt hozzunk nyilvánosságra a franciaországi bevándorlásról és az iszlámról, hogy ezt az uniformizáló és egyszerűsítő képet megcáfoljuk.

Ennek a köztudomású hiedelemvilágnak két alapvető eleme van: Franciaországban egyre több a bevándorló és ezek egyre kevésbé „integrálódnak” a társadalomba.

Mondanunk sem kell, hogy mindkettő hamis.

Franciaország (Japán és Csehország után) a legzártabb ország az OECD-tagállamok közül. A francia hatóságok a kétezres évek eleje óta minden évben 200.000 tartózkodási engedélyt (carte de séjour) állítanak ki (Németországban 300.000-t, Nagy-Britanniában 320.000-t), ehhez jön még hozzá nagyjából évi 55.000 főre tehető EU-n belüli bevándorlás. Ez azt jelenti, hogy például 2011-ben a bevándorlók aránya a francia összlakosság 0,33 százalékát jelentette, ez az OECD országok közül az egyik legalacsonyabb adat: Svájcban ez az arány 1,57 százalék, Norvégiában 1,22%; de még Portugáliában (0,35) vagy éppen Írországban (0,75) is magasabb ez az érték.  Ráadásul jól tudjuk, hogy nem csak bevándorolnak egy országba, hanem emberek el is hagyják azt, azaz Franciaország népességének migárciós többlete 2012-ben  62.000 főre volt tehető – egy 65 milliós országban!

Ha másik szempontból nézzük a kérdést, azaz nem az aktuális folyamatokra vagyunk figyelmesek, hanem magára a fennálló helyzetre, akkor sem mondhatunk nagyon mást. A 2010-es Insee-felmérés szerint Franciaországban 5,5 millió bevándorló (azaz mindenki, aki nem az országban született, tehát idetartoznak még az  elvesztett gyarmatokról – leginkább ugye Algériából – repatriált fehér franciák is) él, ez a népesség 8,5 százaléka. Ez az arány az Egyesült Királyságban 12 százalék, például Spanyolországban 14,6; még Ausztriában is 16 százalék, nem beszélve mondjuk Svájcról (27,3%), vagy Luxemburgról (42,1%).

Röviden: a mai Franciaország nem célpontja valamiféle masszív bevándorlásnak napjainkban. Ilyen ország volt a két világháború között és az ún. Trente gloireuse idején – de már nem ilyen.

Mi az oka, hogy a masszív bevándorlásról szóló fantazmagória mégis ilyen életképes (túl a rosszindulaton, a poltikai érdekeken, a rasszizmuson, a tudatlanságon stb.)? Egyrészt a jelenség, hogy a bevándorlásból érkező családok viszonylag koncentráltan élnek a nagy ország pár régiójában. Másrészt persze az, hogy aligha ártatlan összekeveredése történik meg nap mint a a bevándorlónak (aki tehát a szó szoros értelmében bevándorolt valahova) és a bevándorlók leszármazottainak - persze csak akkor, ha az utóbbiak nem fehérek. Ez persze vérlázító dolog: a francia identitást a külvárosi utcagyerekektől féltő Alain Finkielkraut-t senki sem tartja lengyel zsidónak, a roma-táboroktól rettegő párizsi főpolgármestert, Anne Hidalgo-t spanyolnak, a  bevándorlófaló nizzai polgármestert, Christian Estrosi-t olasznak és így tovább. De egy Saint-Denis-ben született, az országot soha el nem hagyó, csak franciául beszélő fekete srác „bevándorló”. Lehet találgatni miért.

Ebben a tekintetben Franciaország valóban olyan ország, ahol a bevándorlás nagyon is komoly szerepet játszott. Ha nem a bevándorlókról beszélünk, hanem a bevándorlókról és a bevándorlók leszármazottairól, akkor az országban a legmagasabb ezek aránya Európában, 27 százalék (ez azért nem olyan kiugró: az arány 20 százalék Spanyolországban, 22% Nagy-Britanniában, 24% Németországban, az EU-átlag 17 százalék).

Ma már a második, harmadik generáció jóval népesebb mint a szó szoros értelmében vett bevándorlók csoportja. A francia modell ilyen: nem hirtelen, sokkszerűen érkező bevándorlók tömegéből áll, hanem évtizedeken át húzódó lassú, ámde folyamatos bevándorlás jellemzi. Kostrowitskytől (talán Appollinaire-ként ismertebb) Vasarelyn, Platinin és Lino Venturán át egészen a besszarábiai Copelovici-ig, akinek az unokájából Jean-Francois Copé lett, a nagy jobboldali párt, az UMP vezetője és aki szerint „a bevándorlás veszélyezteti a nemzet identitását”...

Ha beláttuk, hogy ha nem vagyunk egészen nyíltan rasszisták (azaz nem teszünk bőrszín alapján különbséget bevándorlók gyerekei között), akkor  ki kell jelentenünk, hogy franciaországi „bevándorló-probléma” távolról sem olyan  jelentős, mint azt hinni szokás.
Ugyanez a helyzet a másik bevett a „bevándorlásról” szóló „igazsággal”  is, azaz hogy „a bevándorlók integrációja egyre rosszabbul működik”. Ezzel szemben a tény az, hogy nagy többségük a francia társadalom integráns részének érzi magát: az Insee adatai szerint az első generációs bevándorlók 61 százaléka „franciának tartja magát”, ez a szám a második-harmadik generációnál egyenesen 91 százalék! Ezt azért talán nevezhetjük intergációnak. Ennél is sokat mondóbb, hogy még az országban tartózkodó  nem francia állampolgároknak majdnem a fele is franciának tartja magát. A médiákban állandóan szereplő „kommünotarizmus”, „a nemzetet veszélyeztető iszlám integrizmus” szemmel láthatóan csak egy nagyon szűk kisebbségre jellemző. Aki járt vagy élt már párizsi külvárosban az pontosan tudja, hogy mi az igazság: valamiféle radikális, integrista iszlámra utaló jeleket sohasem lehet látni, a külvárosokban bőrszínek, nemzetiségek elképesztő kavalkádja uralkodik, a vitathatatlan közös nyelv a francia és így tovább.

Vagy másrészt: még az első generációs bevándorlók majdnem felének a házastársa sem ugyanabból az országból származik, ahonnan ő (azaz a fő vádpont, az etnikai kommunitarizmus nem is lehet érvényes), 68 százalékuk beszéli „jó” vagy „nagyon jó” szinten a francia nyelvet és egyébként a nők szülési hajlandósága igen gyorsan konvergál egymáshoz a bevándorlók és az „eredeti” franciák között (tehát az is rosszindulatú hazugság, hogy a „bevándorlók szülik tele az országot”, ezért nő folyamatosan Franciaország népessége – nem ezért, hanem például a nagyon bőkezű gyermek- és családtámogatási rendszer miatt...).

Persze ettől még igaz, hogy maga az „integráció” egy igen összetett folyamat: az út diszkriminiációkon, társadalmi egyenlőtlenségeken, iskolázási problémákon át vezet. És a válság (meg a „válságkezelés”) persze nem sokat segített a dolgon: a nem európai bevándorlók körében a munkanélküliség a 2007-es 19 százalékról 2013-ra 25 százalékra nőtt. Vagy az iskola: ha a bevándorlók 30 és 49 év közötti  leszármazottjai 18 százalékának nincs érettségije (ez a népesség egészében 14 százalék), akkor az jóval kevésbé etnikai származásuknak köszönhető, mint szociális helyzetüknek. Például azok aránya, akiknél egyik szülő sem rendelkezik érettségivel, de ők mégis megszerzik azt, 37 százalék a teljes népesség körében éppúgy, mint mondjuk a maghrebi bevándorlóknál...Mit mondhatnánk? Természetesen azt, hogy a bevándorlók gyermekei esetében az iskolában a társadalmi helyzet játsza a legnagyobb szerepet - éppúgy mint a teljes társadalomban. És hát ők bizony gyakrabban jönnek szegény családból. Erre azt mondani, hogy „nem működik az integráció” (sőt: „nem is akarnak integrálódni”) egyszerű osotbaság, vagy rasszista ízű rosszindulat.

A társadalmi mobilitás, ami nem működik – és akik alul vannak jobban megszenvedik ezt, legyenek azok bevándorlók, vagy sem.

A két generáció

Az Európában élő mintegy 16 millió muzulmán mintegy harmada él Franciaországban (ez az összlakosság  7 százalékát jelenti): ezen kívül nagyjából három millióan vannak Németországban; Olaszországban és Hollandiában pedig egy-egy milliónyi iszlám vallású embertársunkkal számolhatunk.  A francia esetben ezek a számok 4 és 6 millió között ingadoznak általában az ezt emlegető megszólaló érdeke szerint, mivel az országban tilos etnikai vagy vallási eredetre utaló hivatalos statisztikákat készíteni. Ez persze elég erős metodológia kételyeket is magában rejt: hogyan különböztethetnénk meg egymástól a kulturális identitást és a vallási hovatartozást? Vagy: egyszerűen muzulmánnak nevezhetünk valakit etnikai gyökerei  miatt?  Egy ezredvégi, nem hivatalos családi kutatásokra alapozódó becslés 3,7 millióra teszi az iszlám vallásúak számát, ez kiegészül a nem ilyen családi gyökerekkel rendelkező áttértekkel, mintegy 4 milliós számot kiadva. Ezek fele lehet francia állampolgár.

Ezen népesség országon belüli eloszlása távolról sem egyenletes (például egész Nyugat-Franciaországban Normandiától Bretagne-on át Aquitániáig elenyésző a muzulmánok száma): mintegy 35 százalékuk él Ile-de-France-ban (azaz a nagy-párizsi agglomerációban), 20 százalékuk Provence-Alpes-Côte d’Azur régióban, 15 százalékuk Rhône-Alpes-ban, míg 10 százalékuk Nord-Pas-de-Calais-ban. A két déli régió felülreprezentáltságát a Maghreb közelsége magyarázza,  míg a másik kettő az iparosodás fellegvára volt, amely az első esetben kiegészül a főváros sokrétű vonzerejével.

A Franciaországban élők iszlám vallásúak között nem kevesebb mint 123 nemzetiség található, de a Maghreb jelenti mintegy a 80 százalékukat: főleg Algéria és Marokkó, majd őket követve Tunézia.

Az iszlám bevándorlás már az első világháború előtt megkezdődött, de a bevándorlás oroszlánrészét az ún. Trente gloireuse (a második világháborút követő nagymértékű iparosítást magával hozzó gazdasági felfutás harminc éve) hozta magával. Az ekkor bevándoroltak többnyire fiatalok voltak, nagyon erős többségükben férfiak, igen kevéssé képzettek és iskolázottak - ők adták a fentebb említett iparosodás munkaerejének egy jelentős részét. Integrációjukban a fő szerepet a (helybéli, francia) szakszervezetek (mindenekelőtt a kommunista CGT) és a saját, a szociológia jellemzőik miatt elsősorban munkás-, szervezeteik játszották. Maga a vallás szinte teljesen visszaszorult a privát életükbe: a hetvenes évekig az iszlám jelenléte a közterületeken szinte észrevehetetlen volt Franciaországban. A kultusz máig legfontosabb helyének, a párizsi Nagy Mecsetnek (Grande Mosquée de Paris) 1926-os felépítése inkább hommage volt a Franciaország mellett harcoló gyarmati csapatoknak, mint valamiféle elismerés, vagy éppen meglevő igény jelzése. Az iszlám gyakorlatnak sokáig lakások, hotelszobák, kisboltok hátsó szobái („l’islam des arrières boutiques”) voltak a helyszínei: ennek értelmében meglehetősen keveset tudunk az ebben a korszakban bevándoroltak vallási gyakorlatáról. Mindenesetre a személyes beszámolók arra látszanak utalni, hogy viszonyuk a valláshoz nem vol túl szoros: a nagyon kemény munkaviszonyok, a meggyőződés, hogy franciaországi tartózkodásuk csak átmeneti, nem alakították ki bennük az igényt, hogy a közéletben, a nyilvános tereken is jelen levővé tegyék az iszlám vallást. Mely amúgy sem jelentett prioritást számukra (a kor egyébként az anyaországukban is az arab nacionalizmus, a modernizáció stb. korszaka volt).

A helyzet gyökeresen  változott meg a hetvenes években. Először is az igazi, „munkavállalói” bevándorlás 1974-ben (jogilag is) megszűnt, helyét átvette az ún. családegyesítő bevándorlás (azaz a korábban érkezettek lehetőséget kaptak arra, hogy Franciaországban együtt éljenek a hátrahagyott családtagjaikkal). Ezzel egyszerűen megváltozott a „környezetükhöz” fűződő eddig elég passzív viszony: Franciaország az otthonukká vált. A családtagok itt leltek újra egymásra, már Franciaországban születtek gyermekeik: ez teljesen természetesen magával hozta az elismerésre vonatkozó igényeiket. Mindez szintén teljesen természetesen a vallási kérdéseket is érintette, ráadásul az addig háttérbe levő iszlám (megint nem függetlenül nemzetközi jelenségektől: Irán, a  Muzulmán Testvériség stb.) újra a felszínre került. Egyrészt persze mint a most már véglegesen hátrahagyott szülőföld iránti nosztalgia megjelenési formája, másrészt már a gazdasági válság idején vigaszt is jelentett az egyre súlyosbodó szociális problémákra, a munkanélküliségre és így tovább.

A kerületi, külvárosi imaház jó szolgálatot tett bizonyos közösségi kötelékek újraszövésére, a szociabilitás megélésre: sokak számára az iszlám vallás ebben az egyre keményebb világban identitásképző erővel bírt, egyfajta ellenállást testesített meg a környezettel szemben. Nem véletlenül ekkor éppen az előbb lefestett első generáció fordult (persze csak kisebbségében) a vallás felé: szociális vigasz volt ez és egyfajta „helyettesítő nemzettudat” (une nationalité de substitution), ahogy a francia szociológusok emlegetik.

Franciaország többé nem ideiglenes állomási hely volt, hanem a közösséghez tartozás teljesen természetes terepe, a második generáció számára pedig egyenesen a szülőföld. Jól jelzi mindezt az egyre hangosabb követelés a temetőkben kialakítandó „iszlám parcellákra”: mindez az ország „földjében” való végleges meggyökerezésnek a szimbóluma is volt.

Komoly gondot jelentett az iszlám vallási építmények felállításában, hogy ez a bevándorló-népesség igen szegény volt, márpedig a híres francia laicitás (laicité, az állam és az egyház elválasztását kimondó törvény) 1905-óta előírja, hogy mindez a hívők ügye, az állam ebben nem vállal szerepet (értsd: nem ad rá pénzt). Ennek az lett a következménye, hogy a mecsetek, imaházak iránti igényt többnyire külső segítséggel kellett kielégíteni, mindez főleg az Öböl-államok pénzét jelentette – ez persze nem maradt hatástalan arra, hogy ezekben mely iszlám vallási irányzatok jelentek meg főképpen. Más helyeken azzal próbálkoztak, hogy kulturális központokat létesítettek a mecsetek mellett, melyekre már igényelhető volt állami támogatás.

Mindenesetre ma már közhelyszámba megy: valamiféle egységes iszlám társadalomról beszélni Európában hatalmas tévedés. A feltételezett „európai (mondjuk: francia) iszlám közösség” egyszerű, nem is mindig a legjobb szándékú, konstrukció, hiszen nem is csak a végtelen etnikai, nyelvi sokszínűségéről van szó, hanem főként és mindenekelőtt a lehető legváltozatosabb egyéni és csoportos stratégiákról arra nézvést, hogy ezek az emberek valamiképpen megéljék az iszlám vallásukat Európában. Minden erre irányuló kutatás ez irányba mutat: maga a valláshoz való viszony is természetesen ezerféle lehet az iszlám külsőségek megjelenítésétől az egyszerű hiten vagy a tradícionális szokások betartásán át a spirituális istenkeresésig. Minden persze józan ésszel aligha lehet meglepő (persze az iszlámhoz való viszonyulásban éppen a józan ész a hiánycikk), hiszen ezzel a vallással is ugyanaz történt és történik mint más hitekkel: egyszerűen a mai társadalmainkra jellemző modern individualizmus jegyében, a vallásos meggyőződés a mintegy beleszületett automatizmusból egyéni döntéssé válik. Minden vallással így megy ez: kereszténynek sem születünk többet, hanem azzá válunk, ha van erre indíttatásunk. A veszett iszlamofóbia éppen ezt akadályozza meg egy vallás esetében: ahogy a XIX-XX. századi antiszemtizimus idején, itt is arról van szó, hogy egyszerűen a többség akarja megmondani, hogy ki a zsidó, vagy éppen manapság a muzulmán.

Mivel egy történelemi folyamatról beszélünk, amely az európai iszlám esetében nem is olyan régi, ezért a valláshoz való viszonyulásban generációs különbség is létezik. A fiatalabb nemzedékek számára már más mindennek a logikája, mint szüleiknél: nincs szó valamiféle kulturális és szimbolikus patrimónium megőrzéséről, vagy éppen a vallás révén a származási országhoz való kötelékek (erősen fiktív módon persze) megőrzéséről. Ezek a fiatalok, akár a szüleik, vagy a nagyszüleik részesítették őket vallásos nevelésben, akár nem; akár őrízte a családi közösség a valamilyen értelemben vett iszlám hagyományokat, akár nem, már választják az iszlám vallást, nem egyszerűen beleszületnek (3).  Az iszlám individuális választás ügye lett, amely azt is jelenti, hogy sokszor az iszlám társadalmi szokások inkább háttérbe kerülnek a vallási meggyőződés javára – az „etnikai” iszlám, amely a szülők esetében a származási ország nemzeti kereteiből érkezett, pedig teljesen eltűnik.

A hittől az identitásig

A kilencvenes évek elejétől egy új jelenségre lehetünk figyelmesek: az egyre inkább „integrálódott”, azonban szociálisan a társadalom peremére vetett főleg maghrebi származású (mármint a szüleik és nagyszüleik révén) fiatalok, revindikatív cselekvésükben egyre inkább identitásuk iszlám összetevőjét kezdték el hangsúlyozni. A látens, vagy kevésbé látens rasszizmust, a társadalmi kizártságot személyük, identitásuk elleni támadásként élték és élik meg: logikusan a védekezési mechanizmusuk ezen identitásuk authentikusságának, érvényességének fokozottabb kidomborítása lett. Hányszor halljuk külvárosi fiúk és lányok szájából ha társadalmi témára kerül a szó a „respect” szót! Respektáljátok személyünket és válaszottt identitásunkat! Az iszlám könnyen alapvető összetevője lehet (lehet, azaz távolról sem mindig ez a helyzet) kulturális és szociális identitásuknak, annál is inkább mert ez az egyetlen olyan kulturális tőkéjük, amellyel az „eredeti” franciák nem rendelkeznek. És a kör így zárul be: a társadalmi kizártság egyik eleméből így lesz büszkén viselt megkülönböztető jegy.

Ez persze még egy dolgot is jelent: az identitásjegy egyben az ellenállás egyik összetevője is. Ez mondjuk így, „baloldali” szempontól sem mindegy (4). Ezt nem voltak hajlandók megérteni azok, akik a legócskább érvekkel támadták („olvassátok újra Marxot”, „az imámok pártján álltok”) a szélsőbaloldali NPA-t, amikor az egy foulard-t (iszlám fejkendőt) viselő fiatal lányt indított az egyik külvárosban. Az igencsak emancipáltnak tűnő hölgy hiába magyarázta, hogy senki sem kényszeríti arra, hogy foulard-t viseljen, hogy maga is a laicitás híve, hogy számára a fejkendő egy hagyományhoz, egy helyhez (nem Mekkához, hanem az adott külvároshoz...), az ellenállás egy formájához való kötődést jelenti – semmi sem számított. Másrészt a fejkendő ügyről még: a foulard-t valamiféle integrista vallási jelnek tekinteti elképesztő idiótaság. Ki ne látott már foulard-ban, de miniszoknyában, testhez álló farmerben, átlátszó blúzban lányokat? Ezt a foulard-t komolyan lehet venni, mint „vallásos jelképet”, a „nőket rabszolgaságban tartó obskúrus vallás szimbólumát”? Ugyan már.  Nem beszélve arról ,hogy a foulard szexi (és ezzel, ahogy az lenni szokott, a foulard-t hordó lányok vannak leginkább tisztában...). Ráadásul a foulard-t betiltani az iskolákban (2004 óta ez a helyzet, a baloldal is megszavazta egyébként), mint hivalkodó („ostensible”) vallási jelképet...Ilyen tényleg csak paraoid társadalmakban fordulhat elő.

De a lényeg mégiscsak ez: az iszlám (nagyon is viszonylagos egyébként) „előretörése” nem elsősorban vallási kérdés, hanem identitás-ügy. Ez természetesen azt is jelenti, hogy az „iszlám öntudat” legalább annyira külső körülmények hatására erősödik, mint valamiféle egyéni belső meggyőződésből. Kevésbé eufémisztikusan: az, hogy a közéleti viták jelentős része az „iszlám-problémára” fókuszálódik (ráadásul a mintegy fenyegetett helyzetben levő „többségi nemzeti kultúra” szemszögéből) nyilvánvalóan váltja ki és erősíti az iszlám szolidaritást. Ez az iszlámhoz való tartozás, melyet sokan magukának vallanak és kevesen külső jeleit is viselik, nagyon kevéssé írható le a „valláshoz való fordulás”, az „iszlamizáció”, a „kommünotarizmus” kategóriáival – inkább egy diszkriminiált identitással való természetes szolidaritásról van itt szó.

Ez persze ennek a dolognak a határait is jó körülírja: bármilyen erős legyen ez a szolidaritás, legyen akár mögötte valódi vallási érzület is, távolról sincs arról szó, hogy ez az identitás kizárólagos lenne ezen generáció esetében: erre utal az is, hogy a feltűnő iszlám külsődleges jegyek igen ritkák a francia társadalomban, a legtöbbük számára a fentebb kifejtettekkel együtt az iszlám mégis csak magánügy, a magán életük ügye.

Franciák, ahogy mások?

A probléma nem is bennük van, hanem a társadalomban melyben élnek: minden probléma, amellyel az európai muzulmánok találkoznak rögtön az ő specifikus problémájukká válik és azonnal kapcsolatba kerül a vallásukkal. Ez a „poszt-szeptember 11” beteges kontextust mindenki ismeri: az iszlám idegen test, ötödik hadoszlop a civilizációk harcában, a mohamedán állampolgárok lojalitása legalábbis megkérdőjelezhető (ha nem egyszerűen másodrendű állapolgárok), a külvárosokban iszlám lázadásokra került sor (5) és így tovább.
A valóság ezzel szemben az, hogy ezek a második, harmadik generációs „bevándorlók” igen kevéssé különböznek a társadalom többi részétől. Arról pedig egyszerűen szó sincs, hogy az integrációjuk kudarc lenne, hogy teljes szakításban lennének az európai (mondjuk a francia) társadalommal, melynek „tagadnák az alapvető értékeit”.

Ez gonosz, rosszindulatú, tragikus következményekkel járó, ostoba előítélet.

Minden szociális felmérés azt támasztja alá, amit magunk is gondolhatunk, ha nem vagyunk teljesen eszementek: a nemzeti identitás és a vallási hovatartozás nem kizárja, hanem kiegészíti egymást, vagy más dimenzióban játszik szerepet, de semmiképpen sem egymás alternatívájaként jelentkezik. Ahogy a származási országban maradt családtagokkal való szorosabb kapcsolattartás sem zár ki nagyon is közeli kapcsolatokat „eredeti” franciákkal, vagy éppen egy kerülethez, egy külvároshoz való tartozás nem megy szembe szükségképpen a nemzeti identitással, hiszen maga legtöbbször nem is etnikai karakterű. És persze abban is biztosak lehetünk, hogy a vallási hovatartozás ezeknél a fiataloknál bizony „identitás-karakterű” jellemző, azonban távolról sem kizárólagos. Az iszlámhoz való tartozás bonyolult egyéni élettapasztalatok eredője, kivülről nézve tanácsos, mint arról az imént hosszan szóltunk, nem mindent vallási jelenségnek látni, még ha elsőre annak is tűnik. Ahogy egy francia kutató megfogalmazta: „manapság muzulmánnak lenni Franciaországban [és ez lehet a helyzet szerte Európában] nem egy program, vagy egy koherens gyakorlat”.

Mert hát maga az integráció, a társadalomba való befogadtatás nem két véglet (azaz az asszimiláció és a margninalitás, kizártság) között írható le, hanem maga is folyamat: a megőrzésé, valami új létrehozásáé, idegen dolgok magunkba fogadásáé, invencióké és így tovább. Ebben nincs egységes modell.

Ha valami bizonyos, akkor az inkább az, hogy ezeknek a másod-, harmadgenerációs „bevándorlóknak”, melyek jó része iszlám vallású, a sajátlagos társadalmi tapasztalatuk (azaz a kulturális asszimiláció és a szociális kizártság kettőssége – tehát úgy élnek mint mindenki más, azonban mások másnak látják őket) az őket jellemző feszültség fő forrása.

Az iszlamofóbia sötét titkai

Ha a mainstream véleményekre vetünk egy pillantást a kép elég egyértelmű: iszlamofóbia vagy egyszerűen nem létezik (mindez az „integristák” találmánya egyrészt, hogy áldozati szerepben folytassák az európai nemzetek megsemmisítésére irányuló aknamunkájukat, másrészt hogy elhallgattassák az iszlám reformereket – mindebben fontos szövetségesük az islamo-gauchiste baloldal, akik vagy „hasznos idióták”, vagy egyszerű nemzetárulók), vagy ugyan van, de az a nép sara. Az alsóbb néposztályoké, ezeké a retardált nacionalistáké és idegengyűlölőké.

Ebben az ügyben (cigánygyűlölő-regiszterben vagy éppen Fidesz-ügyben, mintha a „baloldali” poltikusok, közírók, szavazók mentesek lennének előbbitől...) elég egy pillantást vetnünk a magyar balliberális sajtóra, honlapokra stb., hogy értsük miről van szó: a nép ostoba, gyűlölködő fajankók gyülekezete, amely megérdemli a sorsát. Demokráciánk egyetlen védőbástyája a fehér, nagyvárosi, tanult, jólnevelt  középosztály, különösen ha ATV-t néz és Élet és Irodalmat vagy galamus.hu-t olvas.

No mindegy, szóval Franciaország és az iszlámgyűlölet. Aligha tagadható, hogy ha vannak igazi felelősei a mai elképesztő helyzetnek azok nem mások, mint a politikai elit (azaz maga az állam) és persze az értelmiségiek.

Nem egy műveletlen, beborozott, touloni melós volt, aki a nagy, 1983-as Renault-sztrájk idején (ahol a munkások nagy része kétségtelenül algériai és marokkói bevándorló volt) a következőket mondotta: „a bevándorló dolgozókat [„travailleurs”, megfosztva még az „ouvriers” patinájától is, pedig ők aztán igazán munkások voltak] vallási és politikai csoportok lázítják, akik úgy határozzák meg önmagukat, amelynek igen kevésköze van a mai francia valósághoz”. Hanem a korabeli baloldali miniszterelnök, Pierre Mauroy. A belügyminiszter integrista, muzulmán, siíta [?, no jó, akkoriban Khomeini miatt ez volt a szitokszó] sztrájkolókról [„sztrájkosok”, ahogy a magyar ballib sajtó szerette mondani egy- ja nem, kettő – kormánnyal ezelőtt] beszélt. A mai Manuel Valls mindennek csak egyenes következménye (és iszonyatos bukás lesz ebből is persze, ahogy például Serge Halimi, a nem is radikális Le Monde diplomatique kitűnő vezérpublicistája hónapok óta sikoltja az éterbe: „ássátok a saját sírotokat!” – de persze mindenki meg fog lepődni az ilyen-olyan választásokon keresztül egészen az eljövendő teljes katasztrófáig, a 2017-es elnök- és parlamenti választásokig).

Hiszen azért végeredményében azok, akik arról döntöttek, hogy minden ellenállási jogot kivesznek a munkások kezéből csak azért mert „idegenek”, még mindig köztünk járnak. Mert nem egy elzászi proto-fasiszta munkanélküli jelentette ki már 1984-ben, hogy a Nemzeti Front „helyes kérdéseket tesz fel, csak rossz válaszokat ad rá” (hányszor hallottuk ezt azóta szélsőjobboldali pártokról szólván? A sikerek sem maradtak el – mármint az övékéi (6)). Hanem Laurent Fabius, szintén szocialista miniszterelnök, ma külügyminiszter, az emberi jogok fáradhatatlan, köztiszteletben álló harcosa szerte a világon.

És persze a jobboldal és a szélsőjobboldal hamar eltanulta a dolgot: a nagypofájú melósokat muzulmánoknak kell hívni, az segít.

Végül is ez az iszlamofóbia legfontosabb funkciója: a rasszizmus elfogadhatóvá tétele (7).

Az illegális bevándorlókat sem a nép javaslatára tartják szerte Európában még a börtönöknél is rosszabb körülményeket nyújtó börtönökben, bélyegzik meg őket ezzel bünözőként, emberalatti lényekként, „illegális emberekként” (SENKI SEM LEHET ILLEGÁLIS!- vö. G. Agamben, homo sacer). Nem a „populista nép” [sic] a bűnös a kényszer charterekben, az elképesztő kitoloncolási kvótákban, abban hogy megfosztják a szabadságtól és az egyenlőségtől a nyugati országokban élő és dolgozó milliókat.

Ha legalább annyit elvárhatnánk a mostani baloldaltól, hogy ezt ne tegye...de erről szó sincs. A „baloldal érti a nép igényét a biztoságra, a rendre” (persze ismerős, egyébként a forrás a halhatatlan Anthony Blair – „a rend szocialista érték” -, akinek háládatlan hívei épp most újítják meg a magyar baloldalt: az eredmények jól láthatóak). A rendre persze. Nem kell gondolnunk olyasmire, mint hogy a kapitalizmus legfékevesztettebb őrültségeinek megfékezése, az országokat, osztályokat, generációkat a kétségbeesésbe és a nyomorba taszító „válságkezelésre” (bár most már ez az elnevezés sincs: mostantól ilyen az élet és kész). Nem. A rendet a papírok nélküli bevándorlók fenyegetik, különösen ha arabok, pakik, feketék stb. (és persze mi kelet-európaiak is sorra kerültünk, ahogy nagyon is várható volt, sokan meg is jósolták – persze minden hatásnélkül; másrészről a régi  mondás – „az antiszemitizmushoz nem kellenek zsidók” – itt is igaz: a magyar iszlámgyűlölethez nem volt szükség iszlám vallásúakkal való érintőleges kapcsolatra sem).

Azt, hogy az arabok és a feketék teszik tönkre a francia oktatási rendszert, hogy ők verik szét az egyébként teljesen rendben levő külvárosokat, hogy ők jelentik a veszélyt szabadságunkra, hogy ők akarják rabságba vetni asszonyainkat és lányainkat, hogy túl sokan vannak a foci-csapatunkban, hogy idejöttek a saját ostoba szokásaikkal (ahogy valaha ugyanez szólt a zsidókról és a métèque-ekről) és itt is akarnak maradni – mindezt nem végletekig kizsákmányolt, elkeseredett petites blanches pénztárosnők találták ki, hanem értelmiségiek.

Hiszen mindez a hetvenesek „új filozófiájából” jön, ebből a reakciós eszmei (és persze gyakorlati) ellenforradalomból: a nyolcvanas évekre mindez  – mint láthattunk – politikai közhellyé vált: a bevándorlással, az iszlámmal nem stimmel valami.

Ki találta ki az iszlám veszélyt? „Euarábiát”? A fenyegető „iszlamizációt”? Elsősorban ők szégyelljék magukat, ne a megint becsapott, ennek a népellenes erőszaknak az ópiumával elkábított szegény szerencsétlen nép.

Mert a népellenes erőszak – ez az iszlamofóbia igazi sötét titka.

Na de persze most már vannak arab miniszterek (mindkét poltikai oldalon egyébiránt) – igazi „díszzsidók” ők. Franciaországban például a híres beur-meneteket szervező, később az SOS Rascisme élén álló Harlem Désir: maga a katasztrófa.  Szimbóluma annak, hogy egy arab akkor lehet sikeres („bien intégré”), ha mindent elfelejt abból, amiért valamikor harcolt. A hatalmi pozícióba kerülő színes bőrű bevándorlók szociológiai profilja igencsak specifikus: igen gyakran nők, középosztálybeliek, diplomások, semmiféle külső vallási jelet nem viselnek magukon, sőt elleneznek minden ilyesmit, támogatják a foulard iskolai tiltását, a laicitás lekes hívei – egyszóval a megfelelő bevándorló politikus az, aki pontosan az antitézisét nyújtja mindazoknak az előítéleteknek, melyek a politikai- és média-elitben léteznek róluk. Bravó.

Még egyszer: végül is a fő kérdés abban áll, hogy ez a közhellyé (így „többségi véleménnyé” – bár ezügyben azért lehetnek kételyeink) vált meggyőződés, az értelmiség és a politikai elit sokadik árulása vajon nem előidézte-e ezt a helyzetet?

Ha ez így van, akkor egyrészt ez azért jó hír, másrészt meg talán beszéljünk erről, ne háborogjunk cinikus módon a „populistákon” (8).

Akik harminc éve etetik ezt a szörnyet, melyet szélsőjobboldalnak hívunk, most széttárják a karjukat és nem értik mi történik. Mindez a „populisták” hibája, vagy persze magáé a populusé, az iszlám integristáké, a válságé – mindenkié, leszámítva magát a politikai- és média-elitet.

Másrészről: az „iszlám”, a bevándorlás-kérdése  (mint láthattunk Franciaországban a második, harmadik generációról van  szó, amely nem is „bevándorló” a szó valódi értelmében) a politikai  jobboldalon a helyezkedés  alapvető eszköze lett („Európa” mellett: manapság azok a pártok népszerűek, akik a lehető legtöbb rosszat tudják elmondani az Unióról: ki állítaná, hogy nincs – persze máshogy – igazuk?). Alig tagadható az is, hogy egyre gyakoribb, hogy a nagy jobboldali („mérsékelt”) pártok személyi állományának egy jó része egyenesen a  szélsőjobbról érkezik (9). Mindez egyrészt azt mutatja, hogy egyre kevesebb a különbség (lényegében csak a Unióhoz való viszony, amely pedig ugye – érthetően – egyre népszerűtlenebb, tehát további „szélsőjobboldali előretörésre” lehet számítani mindenfelé) a mérsékelt jobboldal és a szélsőjobboldal között, másrészt pedig hogy mindez a szélsőjobboldali gondolatok társadalmi térnyerését jelenti valójában (10).

De persze mindez elválaszthatatlan a baloldal nagy vereségétől, minden emancipatorikus terv feladásától, bármely progresszív reform lehetetlenségétől, a szellemi állomány tragikus zülléséről, a neokonzervatív-neoliberális ellenforradalom sikerétől és így tovább.

Ez nem akadályozza meg teljesen, hogy a baloldal kormányra kerüljön (noha egyre ritkábban történik meg mindez), hiszen természetesen az inga kileng (és a mersékelt jobboldal sem népszerű, elsősorban azért mert EU-barát...de ez most messzire vezetne).

A kérdés végül is rém egyszerű:  ha a társadalom- és a gazdaságpoltikákban lényegében megszűnt a különbség a két oldal között, akkor logikusan kerülnek más jellegű problémák a politika középpontjába. Az is igaz lehet, hogy a „bevándorlás”, az „integráció”maradt a a kevés területek egyike, ahol az államok még kiélhetik teljes hatalmukat. Ez néha erősen kompenzációs jellegűnek tűnik: az államok úgy küzdenek kevéssé lényeges kérdésekért (hiszen a Európai Unió gazdaságpoltikai béklyója igen sok fontos kérdést ha nem is vett ki a kezükből, de a megoldási módozatokat olyan kemény korlátok közé szorította, hogy valódi választás alig lehetséges) mintha az életük múlna rajta.
A többi (azaz a lényeg: a gazdaság- és társadalompolitika) olyan mértékben van béklyóba szorítva a nevetséges közgazdasági bűvészkedés által meghatározott „hiánycélok” és az ezekből következő megszorítási intézkedések révén, hogy érthető módon a politika fókuszába a „kulturális” (franciásan : sociétales) kérdések kerülnek (10). A homoszexuálisok jogai, a női egyenjogúság kérdései, de elsősorban és mindenekelőtt a bevándorlás kérdése és az iszlám (mint „tőlünk eltérő kultúrájú emberekkel való együttélés”).

Azonban azt is nehezen lehetne tagadni, hogy ezeknek a kulturális kérdéseknek a kezelése és képviselete is meglehetősen osztályszempontú: a homoszexuálisok és a nők jogainak előtérbe helyezése (vagy legalábbis annak módja) elsősorban középosztályi probléma, míg az iszlámmal, a „bevándorlással”, mint problémával kitűnően lehet „lefelé rúgni”. Utóbbi probléma mindig egy irányba mutat: a bevándorlás kérdése szociális harc is, „fordított osztályharc”, ahol az elit nagyon is szemmel látható osztályegysége ténykérdés.
A problémát az okozhatja számukra, hogy ebben a nagy egységükben is fogy a talaj a lábuk alatt (11).

Mivel a teljesen irracionális gazdaságpoltikájukban valóban nincs különbség baloldal és jobboldal között, ezért a szélsőjobboldal  (és halkabban a szélsőbaloldal) mikor azt mondja hogy ezek egykutyák: igaza van.

Tényleg egykutyák (12).

Ma már nagyon kevéssé bizonyosság az a közhely, hogy a szélsőbboldali szavazat csak az idegengyűlöletből ered. Ez valóban kevéssé bizonyított- noha a politikai kommentátorok így hiszik, tehát a pártok és a médiák is, szóval a dolog vitán felül áll. Ma már az elit-ellenesség, az Unió erőteljes bírálata, a neoliberális gazdaságpoltikák elvetése és így tovább igen fontos szerepet játszanak. Azonban ezeket a szociális kérdéseket a mérsékelt jobb- és baloldali elit képtelen megoldani, ezért lesz a szélsőjobboldali szavazat mindenképpen „rasszista” voks és ezért lesz a baloldal „kulturális kérdés” (13).

De természetesen az iszlám elleni támadás alapvetően mégiscsak egy szélesebb horizontú nem is olyan titkolt szociális háború nem is oly nagyon titkos fegyvere. Ez a rassz nélküli rasszizmus, ez a széles körben immár elfogadott, respektált gyűlölet a fejünkbe táplálja, hogy egy „fenyegetett”, „ostrom alatt lévő” társadalomban élünk, amely allergiás mindenre, ami más, ami idegen.

Ez egy kevert társadalomban lényegében állandó polgárháborút jelent, melyet különösen gyormorforgatóvá tesz, ha mindezt végeredményében respektálható elvek (laicitás, republikanizmus, „a nők jogai” (14) és így tovább) nevében űznek. Csak semmi rasszizmus bien évidemment: ezek az emberek csak egyszerűen „problémát jelentenek”, fenyegetik a köztársaságunkat, a laicitásunkat, a nők jogait, a békés együttélést.  Ez a „humanista” (sőt, gyakran egyenesen antirasszista!) maszk alatti gyűlölet nem csak az iszlámot érinti, hanem a romákat, a kelet-európaiakat, a szociális rendszer „parazitáit”, ebből a gyülőletből épülnek fel a Schengeni határok, a bevándorlókat bebörtönző „ideiglenes központok”, ebbe a gyűlöletbe fulladnak bele az afrikaikak Lampedusánál, Ceután vagy éppen a görög szigeteknél.

Pedig nincs másról szó, mint hogy egyszerűen az európai társadalmak a bevándorlással megváltoztak: nem működhetnek tovább olyan írott és íratlan szabályok szerint, melyek egy teljes más társadalomban számítottak természetesnek.

Igen, meg kell szoknunk: ezek az emeberek itt vannak és itt is fognak maradni. És ők is itthon vannak itt. Az lehet az érzésünk, hogy a „bevándorlókkal” riogatóknak, az iszlám elleni keresztes háború vitézeinek valójában minden kevert társadalommal gonjuk van. De hát ez legyen az ő gondjuk.

Ha vannak igaz ”antimodernisták”, azokat nem a külvárosokban kell keresnünk, hanem belvárosi értelmiségi lakásokban, TV-stúdiókban, egyetemi tanszékeken és újság-szerkesztőségekben. Ez a New Age-rasszizmus szeret azzal riogatni, hogy a civilizációk háborújában, a „bevándorlók” az ötödik hadoszlop, amely belülről fenyegeti civilizációnkat.

Mit mondhatnánk?

Bár igaz lenne.

 

Jegyzetek:

(1) Túl a konkrét fizikai erőszakon (muzulmán temetők, mecsetek, halal éttermek elleni akciók, iszlám fejkendőt viselő nőket ért támadások stb.) a szimbolikus erőszak is tetten érhető. Ilyenek a külvárosokba szervezett nagyon tréfás „saucisson-pinard” vagy „soupe au porc” „apéro”-k  és így tovább. De tulajdonképpen egész (az interneten és a valóságban is létező) szubkultúra épült ki az iszlámgyűlölet talaján a szélsőjobboldali szervezetektől a laicitás akár baloldali védelemzőin át a feminista mozgalmak egy részéig (például a „történelmi” Ligue du droit des femmes stb.).

(2) Vö: Liogier Raphaël: Le mythe de l’islamisation. Essai sur une obsession collective, Paris: Seuil, 2012.

(3) Ezért is lehet olyan rémisztő a többségi társadalom számára az iszlám: ezek az obskúrus középkori barbárok egyszerűen hisznek istenben! Hiszen, noha van némi keresztény (és zsidó) reneszánsz is Európában, ez azonban aligha jelent valódi vallási újjászületést, inkább valamiféle hagyományhoz való fokozottabb ragaszkodásról lehet szó, azaz tulajdonképpen identitás-keresésről (l. például a több százezres melegházasság-ellenes tüntetéseket Franciaországban, melyekben a katolikus szervezeteknek, „a hagyományos keresztény család védelmében”, kulcsszerepe volt).

(4) A történetről, a francia iszlamofóbiáról l. Balázs Gábor: „Írtsátok ki a gyalázatost!”, Beszélő, 2011. július-augusztus.

(5) Ennek a tarthatatlan voltáról, magukról a lázadásokról: Balázs Gábor: „Allo la France, ici la banlieue...”, Kritika, 2006/4.

(6) És persze szerencsétlen sorsú hazánkban ezt halljuk a Jobbikról is (immár az egyre inkább a teljes talajvesztés állapotában levő magyar baloldalról): mintha a „cigánybűnözés” emlegetése lenne a „valós problémafelvetés”, vagy a „rend” hiánya lenne az igazi gond a magyar falvakban, nem tragikus szegénység...

(7)  Másutt, Franciaországban különösen, a nyílt rasszizmus nem divat. Ha egy franciának megmutatnák, hogy mit írt a magyar balliberális sajtó például a 2005-ös külvárosi lázadásokról  (a köztiszteleben álló Váncsa István, az elképesztő Tóta W. Árpád stb. ) alighanem meglepődne, hogy ezek a sötét figurák még mindig „baloldali” lapokba írnak, erkölcsi értelemben még léteznek, nincsenek kiközösítve stb.

(8) A kifejezés példátlan diadalútja, mely régóta elszakadt minden valós történeti-ideológiai jelentésétől (különösen persze Európa fekete lyukában, Magyarországon), nem véletlen. A mindent (így semmit sem) jelentő kategória egyrészt  szolgál a nép megvetésének kifejezésére, másrészt természetesen a szélsőjobb és az (igen mérsékelt, szintén mélyválságban levő – vö.: „pénzügyi tőkézés”, „bankározás”, fehér, nyugat-európai osztályönzés, „munkahelyvédelem” stb.) szélsőbaloldal összemosására. Erről is írtunk már: „Görögország és a két szélsőség teóriája”.

(9) Franciaországról ezzel kapcsolatban vö.: Balázs Gábor: „A francia Tea Party születése”, Új Egyenlítő, 2013/4.  Magyarországon sincs ez másként: érdemes lenne egy kutatóintézetnek egyszer megvizsgálnia, hogy a  Fidesz hány helyi kádere, önkormányzati képviselője, polgármestere érkezett a MIÉP-ből vagy ifjúsági szervezeteiből. Valószínűleg elég megdöbbentő képet kapnánk: ma már az is látszik, hogy tulajdonképpen ez volt a polgári körök értelme.

(10 Ezért van az, hogy a nyugat-európai országokban is kultúrharc folyik (még ha ebből a fáradt „bezzeg Európa”-litániába menekülő magyar ballib sajtó nem is igen tud), mely lassan valóban a fő politikai törésvonalat jelenti a baloldali és a jobboldali pártok között. Pár gondolatot idézünk a mérsékelt jobboldali „Le Figaro” című napilap (egyébként ez az ország legnagyobb országos napilapja, a médiamágnás, fegyverkereskedő és jobboldali szenátor – Franciaországban az osztályviszonyok néha igen egyértelműek – Serge Dassault tulajdona) egyetlen, 2014 május 16-i számából: „Conchita Wurst: a mai európai férfi egy szakállas nő, a terméke a divatban levő ideológiának, amely nem hajlandó tudomást venni a nemek, a kultúrák és a népek közti különbségekről”;  „az európai elitek, melyek deklarálták a nemzetek halálát az univerzalizmus és a hódító iszlámmal való megbékélés nevében”; „a civilizációk harca elképzelhetetlen ezen Európa-hívők számára, akik készek minden megalázkodásra, hogy megvásárolják békéjüket”, „az európai civilizáció veszélyben van” (ez maga François Fillon volt miniszterelnök nagyinterjújából), „az iszlám világ egyre nehezebb rejti véka alá a Nyugat iránt érzett gyűlöletét, amelyet a muzulmán közösségeinkben rejtőzködő dzsihádista csoportok országainkban is terjesztenek”; „Christiane Taubira igazságügyminiszer nem énekelte a Marseillaise-t”; mely adónem árt a legtöbbet a termelés növekedésének? a progresszív jövedelemadó”; „az elmúlt 15 évben Franciaországban a munka termelékenysége kevésbé gyorsan nőtt, mint a bérek: magában a termelési rendszerünk szívében van tehát a probléma, amely lerombolja versenyképességünket”...Ennek a másik oldala természetesen, hogy a két oldal gazdaság- és társadalompolitikájában lényegében egyre kevesebb különbség fedezhető fel, azaz az „osztályharc” frontvonalai nem esnek egybe a politikai törésvonalakkal. Főleg ennek köszönhető a szociális fordulatot (ne felejtsük el a tíz évvel ezelőtti szélsőjobboldali pártok többnyire liberális gazdaságpolitikát vallottak) végrehajtó szélsőjobboldal sikere. A francia Nemzeti Front átalakulásról l.: Balázs Gábor: „Egy perc néma csend: a francia szélsőjobboldalról”, Egyenlítő, 2012/4.

(11) A valóban botrányos magyar választási rendszert azért sem érhették komolyan vehető kritikák Nyugatról, mert ott pedig évtizedek óta példátlan igazságtalansággal tartják távol a szélsőjobboldalt a törvényhozásokból (vagy csökkentik minimálisra befolyását). Például a húsz százalék körüli francia Nemzeti Frontnak két képviselője van a majd 600 fős Nemzetgyűlésben.

(12) Jellemző volt erre a joggal teljes érdektelensége fulladt Junker-Schultz-vita mindenki számára nyilvánvaló vált tanulsága: alapvetően semmi különbség nincs a két amúgy is konszenzusos (Juncker körülbelül a legkevésbé őrült jobboldali, Schultz pedig a legjobboldalibb baloldali technokrata, mindketten egyébként is elősorban európai bürokraták, minden fantázia, minden ötlet, minden mondanivaló nélkül) jelölt között.

(13) A francia Terra Nova nevő think tank (egyébként a parlamentarizmus kiüresedésének további jele, hogy már a pártok programalkotása is kikerült a meglevő demokratikus ellenőrzés – itt: a pártagság – alól, hogy semmilyen demokratikus legitimációval sem bíró „kutatóintézetek” kezébe kerüljön, akiknek minden alaposabb elemzést, ideológiai elkötelezettséget nélkülöző javaslatai minden pártnál éppen 50 százalékban jönnek be: vagy igen, vagy nem) remek – és persze megvalósított – ötlete volt a 2012-es kampányban, hogy a francia Szocialista Párt forduljon a menthetetlenül „retrogárd fehér alsó középosztály” felől a „kulturálisan nyitott” középiosztályok felé.  Voilà, ma magasan a Nemzeti Front a legnagyobb munkáspárt.

(14)  Ezt próbáltuk bemutatni említett iszlám cikkünkben:  a „meghamisított laicitás” („la laicité falsifiée”, hogy Jean Baubérot híres, nagyszerű könyvének a címét idézzük) aligha véletlenül ma már elsősorban a szélsőjobboldal szlogenje.

Szóljon hozzá!

Név (kötelező)

E-mail cím (kötelező)

Weblap

Kérek értesítést a következő hozzászólásokról

Frissítés

Küldés (Ctrl+Enter)

Mégse