Ha valaki olvassa az egyre bizonytalanabb és riadtabb magyarországi balközép sajtót, az a benyomása, hogy hegyomlással vagy árvízzel, azaz természeti jelenséggel van dolga, amelyre emberi akaratnak úgyszólván nincs befolyása – nem pedig választási küzdelemmel, amelyben éppen az emberi akarat szokta a főszerepet alakítani. Igazi harc ma voltaképpen csak a jobboldalon folyik – a Jobbik és a Fidesz-KDNP között – , méghozzá elkeseredett, gátlástalan, szabályokra fittyet hányó párviadal, bandázs nélkül, végkimerülésig. Néhány mérsékelten liberális közéleti személyiség próbálkozik  ugyan a szélsőjobboldalt támadó frázisokkal, de ezeket már úgy alakítják, hogy munícióként szolgálhassanak a Fidesznek.

Terminológiai hadicselek

Ilyen frázis az ún. nemzeti bolsevizmus. A közkedvelt monarchista történész leleményét a 168 Órától, a KlubRádiótól és a budapesti főpolgármestertől a szélsőjobboldali, ám hatalomtechnikailag fideszes Magyar Hírlap tulajdonosáig kórusban, uniszónó hangoztatták sokan az elmúlt hetekben. Mire jó ez a terminus mint a Jobbik politikájának jellemzése?

Természetesen elsősorban arra, hogy a Jobbik elleni stratégiákat elfogadhatóvá tegyék a jobboldali értelmiség számára, amelyet évek óta arra tanít a konzervatív sajtó, hogy az antifasizmust mint aljas judeobolsevista-plutokrata manővert elutasítsa. A „közös antifasiszta föllépés” szocialista szorgalmazását már csak azért is elvetik a konzervatív jobboldalon, mert a Magyar Szocialista Párt többé nem jelentős tényező, de azért is, mert ez ellentmondana a baloldali főveszély másfél évtizedes sulykolásának, amelyre a nehezen megalkotott konzervatív összefogást alapozták.

A nem kommunista antifasizmus amúgy is gyér és gyönge hagyománya – a mélyen konzervatív Kolnai Auréltól és Szekfű Gyulától Barankovics Istvánig és Bibóig – feledésbe merült. A legerősebb elemét ennek a hagyománynak (a szociáldemokrata és radikális változatot) a kommunisták semmisítették meg, ennek sincs folytonossága, a Századunk, a Szocializmus, a Munka, a bécsi Világosság, a Szép Szó, a Haladás bekötött évfolyamait természetesen a kutya sem olvassa. Az antifasizmus merőben kommunista hagyatéknak tetszik, amely eszköz volt a Horthy-rendszerben és a vészkorszakban kompromittálódott „történelmi osztályok” tönkretételére. Így hát új szavakat kell keresni.

Olyan szavakat, amelyek rejtetten, szubliminális módon a baloldalt is támadják, hiszen a „bolsevista” kifejezést a mai – politikájában neokonzervatív, neoliberális – „baloldalra” is alkalmazzák a konzervatív lapok és műsorok, s így érzelmileg, izgalmilag alátámasztják a Fidesz-KDNP mai kétfrontos harcát az MSZP és a Jobbik ellen. Sajnos ez a szóhasználat hazug.

A nemzeti bolsevizmus létező jelenség volt a weimari Németországban. A „nemzeti bolsevikok” a földre tepert, éhező Németország, „a proletár nemzet” érdekében akartak szembeszállni az antanttal, szövetkezve a Szovjetunióval. Nem voltak antiszemiták és nem voltak a restauráció hívei se, nem voltak a hierarchia, az újrendiség, a korporatizmus, a militarizmus, a totalitárius kontroll szorgalmazói, magyarán nem voltak fasiszták vagy nácik. Nem értettek egyet (méltán) a szörnyű békeföltételek teljesítésével, ennyiben szembenálltak a weimari demokratikus kormányokkal. Tehát az analógia történetileg száz százalékig téves, mint az analógiák a tragikusan műveletlen magyarországi közéletben majdnem mindig azok.

Nemzeti bolseviknak nevezni a Jobbik politikusait azt jelenti, hogy elkerüljük a konzervatív jobboldalnak elviselhetetlen „fasiszta” kifejezést és azt a látszatot, hogy a Jobbikban a „legitim jobboldaliság” valamely variánsát támadjuk, hiszen a Jobbik ellenfelei között ma szélsőjobboldaliakat is találunk, nem utolsósorban magát Csurka Istvánt.

A másik ilyen kifejezés a „radikális”. Ez a szóhasználat arra alkalmas, hogy mindenfajta radikalizmust mintegy fasiszta gyanúba keverjen, s evvel egyben trivializálja a fasizmust. Ha a „radikális” a „fasiszta” szinonimája, akkor egy füst alatt (burkoltan, rejtetten) lejárattuk a radikális feministákat, a radikális pacifistákat, a radikális állatvédőket stb., így újabb – szubliminális – szolgálatot tettünk a konzervatívoknak; arról nem szólva, hogy Magyarországon a radikális szó foglalt: történelmileg Ady, Jászi és Csécsy híveire vonatkozik, akiket persze a konzervatívok évszázada gyűlölnek immár.

A harmadik a fura módon egyes számban használt „szélsőség”. A „szélsőségek” kifejezés, többes számban, legalább megengedi annak a föltételezését, hogy a szélsőjobboldal és a szélsőbaloldal különbözik. A kettő közelségének, pláne azonosságának hangoztatása úgyszintén konzervatív sajátság. (Erre használják az ún. totalitarizmus elméletét is, amely túl sokat magyaráz meg, ennélfogva semmit se.) A „szélsőség” elítélésével ugyancsak a nemzeti konzervatívoknak tesznek szolgálatot, akik csak a baloldallal egyetemben hajlandók vagy képesek megbélyegezni a nácizmust. (A fajgyűlölők ugyancsak egyes számban használják az „etnikum” és a „kisebbség” kifejezést: nem kisebbségekről és etnikumokról van szó, hanem a cigányságról, a romákról. Ugyanilyen szóhasználat a szélsőjobboldal ajkán a „másság”, amelyet a balliberális klisé kiforgatásával egyszerűen – és gúnyosan – a melegekre értenek.)

Ez a szóhasználat általános a balközép sajtóban, amely ezek szerint (is) legbelül, a lelke mélyén már megadta magát a konzervatív jobboldal győzedelmes fő erejének. Többen azt sejtetik, hogy a Fidesz-KDNP menti majd meg a magyar demokráciát a Jobbiktól, de azt nem taglalják, hogy ki menti meg a magyar demokráciát a Fidesz-KDNP-től.

Fölháborodás vagy cáfolat?

A posztfasiszta diadalmenet egyik eleme (nem mondanám azért, hogy: oka) a mára elhalkult antifasiszta propaganda intellektuális gyöngesége, a liberális antifasiszták életismeretének hiányossága. Az antifasiszták az elmúlt húsz esztendőben szünet nélkül fölháborodtak. „Hogy lehet ilyet mondani?” – kérdezték döbbenten évtizedekig. Mintha ez újdonság lenne. Úgyszólván senki nem ment oda az aluljárók, pályaudvarok újságos asztalaihoz – a liberális antifasiszták nyilván gépkocsival járnak – , ahol húsz éve hódít a náci irodalom. Az állam tulajdonában lévő közterületeken (vasút, metró, buszpályaudvarok) olyan náci (fasiszta, nyilas) lapok kaphatók nyíltan, mint sehol a világon. A Großadmiral Dönitz és a Kriegsmarine hőstetteit dicsőítő neonáci förmedvényt ma reggel láttam az újságosom asztalán – az ilyesmi részben amerikai importáru, amelyet az Egyesült Államokban csak zárt borítékban, a tartalom megjelölése nélkül lehet terjeszteni postán, könyvárusi forgalomba nem kerülhet – , állítólag ugyanaz a terjesztő küldi szét, amely a Népszabadságot is. Az antifasiszta kritika a szélsőjobboldali irodalomnak az egyötödére se terjed ki. A múlt héten a budapesti Nyugati pályaudvaron 14 neonáci-újfasiszta lapot számoltam össze egyetlen bódéban, a föltűnően láthatókat értve csak ide. A második világháborút Hitler szemszögéből bemutató, angolszász szerzői álnevek alatt „terített”, méregdrága, színes, albumméretű és -külsejű, áltörténelmi kiadványokkal másfél évtizede tele vannak a populáris könyvesboltláncok. Ott vannak a közkönyvtárakban is.

A liberális antifasiszták – akiknek erről a komoly tőkebefektetéssel, jelentős fordítói, szerkesztői, bibliográfiai munkával előállított irodalomról fogalmuk sincs, csak a Szkítia boltokban fölbukkanó nyilas újrakiadások tűnnek föl nekik, holott ez csak a jéghegy csúcsa: ami Nyugaton ezoterikus, aprócska szubkultúrák gondosan őrizgetett és jelentéktelen sajátja, az nálunk tömegfogyasztás tárgya – azt hiszik, hogy a fiatal posztfasiszták ugyanarra az antifasiszta történeti és politikai irodalomra támaszkodnak, mint ők, csak éppen meghibbantak.

Az 1945, s különösen az 1970-es évek óta megszilárdult antináci konszenzus a mai Magyarországon nemcsak hogy gyönge, hanem jószerivel ismeretlen.

Úgyszólván senki nem közölte a fölnövekvő nemzedékekkel, hogy – teszem azt – a zsidó világuralomról alkotott közkeletű vélemény tárgyilag hamis. Csak azt, hogy ilyesmit állítani nem illedelmes, esetleg erkölcsileg elvetendő. A holokauszttagadást (az interneten: „hollókoszt”, „holokamu”) tiltó törvényt is így fogják föl sokan: ahogyan nem illik a nyilvánosság előtt a nemi szerveket emlegetni, pedig tudjuk, hogy léteznek, az állam szerint nem szabad hangoztatni a „zsidó holokausztlegenda” hamisságát, mert ez sérthetné a „kisebbséget”. De mindannyian „tudjuk”, hogy az európai zsidóságot nem gyilkolták meg, genocídium nem volt, illetve a zsidók maguk tehetnek róla, ha mégis volt. A Milyen 6 millió? föliratú pólóban feszítő izompacsirtákkal hosszú évek óta találkozhat bárki a pesti villamoson.

Az európai zsidóság megsemmisítését azért kell tagadni, mert ez logikailag lehetetlenné teszi a zsidóság világuralmáról szóló legendát mint világmagyarázatot. Miféle világuralma van (vagy lehetett) a népnek, amelynek a kétharmadát szisztematikusan meggyilkolták, s ebben a III. Birodalmat és szövetségeseit senki se volt képes – és semmilyen hatalom nem is nagyon akarta – megakadályozni? Ha nincs a vészkorszak, ma Magyarországon mintegy háromnegyed millió zsidó élne, nem mintegy ötven-hatvanezer. Ez azért észrehevehető volna. Mint ahogy észlelhetők a vidéki zsidó temetők, amelyekbe évtizedek óta nem temetkezik senki, és láthatók a raktárrá és mozivá átalakított, omladozó vidéki zsinagógák. Így hát természetesen a holokauszttagadók is tudják, hogy amit mondanak, nem igaz.

De az igazság makacs hangoztatása helyett csak azt mondták a szélsőjobboldalnak, hogy nem szabad ilyet mondani. Hogy csak ostoba vagy gonosz ember mond olyat. Csak ostoba ember mondja meg az elhunyt lányának a temetésen, hogy imádott édesapja tolvaj gazember volt és hűtlen férj. Efelől az állítás igaz lehet. A jobboldal mérsékeltebb része így is tett: nem nagyon emlegette a zsidók elleni előítéletes népmondákat, minek bántsa a túlérzékeny biboldókat, de „tudta, amit tudott”. Az újfasiszták csak kimondták „az igazat”. Senki nem vonta hatásosan kétségbe a mindenfelé – az állami és egyházi oktatásban is – föltűnő balítéletek érvényességét, hanem azt vitatták egyre növekvő hévvel, hogy szabad-e ilyesmiket beszélni. A liberálisok ezen csak veszthettek, mert a nemleges válasz nem illik a hagyományukhoz, a posztkommunista óbaloldal pedig haragudhatott a liberálisokra – aki úgymond „megengedték” a náci beszédet, ami abszurdum – , akikre veszélytelen haragudni.

A moralizálás és a szüntelen illemtanóra pedig odavezetett, ahová nem kellett volna: nem csak azt kezdték szalonképtelennek nyilvánítani, aki náci dolgokat fecsegett, s aki ennélfogva náci volt, hanem ildomtalannak neveztek bármit, amit a nácik történetesen mondtak – akkor is, ha ez másvalakitől átvett, elcsórt igazság volt. Nem az igazságról szólt a vita, hanem az illendőségről. Szélsőjobboldalinak kezdett számítani sok ésszerű nézet, amelyet a posztfasiszták is fölkaptak, egyrészt, mert senki se csak náci, benne él a társadalomban, másrészt, mert a posztfasiszták is népszerűek akarnak lenni, mint minden mozgalom, ezért elterjedt eszmékkel vegyítik borzalmas alapgondolataikat. A posztfasiszták ráültek a – teljesen indokolt – társadalmi elégedetlenség, nemzedéki és osztálygyűlölet hullámára, ennél fogva a jó modor őrei fasisztának nyilvánítottak minden tiltakozó mozgalmat a megszorítások okozta nyomor ellen szerte a világon, akkor is, ha jól látszottak a fényképeken a marxista pártok vörös és az anarchisták fekete zászlai.

Liberálisnak neveztek nyugati posztfasisztákat, ha – fajgyűlölő alapon – nekiestek a muzulmán kisebbségeknek, mert a muzulmánokat zsidóellenesnek, tehát nácinak tartják (az iszlámizmus nem nácizmus; nem minden antiszemita fasiszta is egyben – és viszont). Magyar liberális hetilapban olvastam Pim Fortuyn, Theo van Gogh és Geert Wilders dicséretét. (!) Miután a liberális mainstream tabukat, tilalmakat állított föl, rendkívül következetlenül (és eredménytelenül), az a látszat keletkezhetett, hogy a posztfasiszták a tabutörő, képromboló lázadók, akik végre kimondják..., tekintet nélkül az érzékenységekre és a következményekre. És minden tiltott mondatról azt vélelmezi a történelmi baloldal által évszázadokig a lázadás tiszteletére nevelt közönség, hogy igaz.  Ez az antifasizmus – sok egyébbel együtt manapság – megbukott.

Mi a Jobbik titka?

A Jobbik és eszmerokonai (legközelebb az ausztriai FPÖ és BZÖ áll hozzá, de mindkettőnél keményebb, és hajlamosabb a fizikai erőszakra) nagyon fontos történelmi funkciót töltenek be. A többi – pl. a Jobbik hivatalos választási programjának mérsékelt szociáldemokrata jellegű javaslattömege, amellyel senki se törődik – körítés. Ez a funkció így jellemezhető röviden:

1. A technikai fejlődés (mind az ipari termelés: mikroelektronika, robotizálás, automatizálás, informatizálás, miniatürizálás, biotechnológia; mind a szállítás változása: egy része gyorsul, más része fölöslegessé válik, mert mindent mindenütt elő lehet állítani; mind a pénzügyi tranzakciók fölgyorsulása, a kereskedelem, a banki szolgáltatások, a hitelüzlet elektronizálása; a kommunikáció forradalma), továbbá a nemzetközi kereskedelmi jog, találmányi és más szerzői jog, adójog, versenyjog átalakulása, amely a forgalom (elsősorban a tőkejavak körforgása) megkönnyítését szolgálja, hatalmasan megnöveli a relatív értéktöbblet mennyiségét. Ugyanazt az értéket sokkal kevesebben termelhetik meg egyre kevesebb idő alatt, növekvő termelékenység, fehérre izzított munkaintenzitás mellett. A munkanélküliség – a kereskedelmi ciklusoktól egyre függetlenebbül – csakugyan strukturálissá, állandóvá válik, a prekaritás, részmunkaidős és rendszertelen foglalkoztatás, távmunka, alulfoglalkoztatás, kényszer-„vállalkozás” (Ich-AGs), létminimum alatti bérezés, feketemunka stb. beépül abba, amit korábban „munkának” neveztek.

2. A globalizáció – közelebbről a kereskedelmi és pénzügyi tranzakciók liberalizálása – következtében az ipar zöme az alacsony bérű ázsiai országokban koncentrálódik.

3. A „tudásipar”, kommunikáció, szórakoztatóipar, szolgáltatások stb. értéktermelési és fölszívóképessége elér a határáig. Ez a nyugati métropolisz körletében súlyos szociális és kulturális problémákat vet föl, átalakulnak az életformák, a korábbi fegyelmező mechanizmusok (a munka és a katonai szolgálat) szétmállásával véget ér a pár évtizedes békés intervallum. A prekaritás, a munkanélküliség, a reálbércsökkenés, az elöregedés folytán problematikussá válik a fogyasztás és az egyre nélkülözhetetlenebb szociális szolgáltatások, közszolgáltatások finanszírozása. Ezt csak hitelezéssel lehet megoldani, ami válságokhoz, népi és állami erőszakhoz vezet. (A munka reális alávetése általános lesz.)

4. A lakosság fogyasztásának és a tőle egyre kevéssé megkülönböztethető szociális ellátásnak a hitelből való finanszírozása államcsődöket okoz – s ennek következtében a világpolitikai-hatalmi viszonyok átalakulását.

5. A prekárius, munkanélküli, munkaképtelen, nyugdíjas lakosság hol abszolút, hol politikai többségbe kerül, de képtelen – szétszórtsága, eltérő érdekei, kultúrája, nemzedéki rögzöttségei miatt – olyan erővel megszervezni magát és önreprezentációját, mint a klasszikus munkásmozgalom. A munkába állítható, a munka fegyelmének – a tőkés társadalom alapvető kohéziós erejének – alárendelhető népesség aránya csökken. A termelés társadalmasító szerepe lassan elenyészik. A munka/tőke dichotómián túl egyebet elképzelni nem tudó rendszer (csak ez a két legitim jövedelemforrás létezik) meginog.

6. A munkán/tőkén túli jövedelemforrást létrehozza az állam – ez a szociális ellátás, segélyezés rendszere – , de ennek a legitimitása bizonytalan. Ez a legitimitás addig volt erős, ameddig ezt – az 1945 utáni nyugat-európai „szociális alkotmányok” elvein kívül, amelyeket az Európai Unió alapvető (hatályos) dokumentumai pl. már nem tartalmaznak – az erőteljes parlamenti, mozgalmi és szakszervezeti szocializmus politikailag garantálta. Ilyen erő ma nem lehetséges. Az államok egyre-másra adják föl a szociális ellátások legitimációs és motivációs elveit.

7. Föl kellett merülniük politikai kezdeményezéseknek, amelyek ezt a delegitimációs energiát megtestesítik. Ezek az erők csakugyan erkölcsi forradalmat indítanak. Látszólag konzervatívok – rend, munka, család, hierarchia – , de valójában az alávetett munkából kiszorult populációkért való össztársadalmi (állami) felelősségvállalást – ami még belefért a régi európai konzervativizmus, pl. a keresztyéndemokrácia, „keresztyénszocializmus” programjába – óhajtják megfosztani a legitimációjától, amennyiben a szociális szerencsétlenséget mint erkölcsi fogyatkozást tüntetik föl. Ki NEM méltó a segítségünkre? – ez a mai forradalmi (azaz ellenforradalmi) szélsőjobboldal messzehangzó kérdése. Természetesen a romák, vagy nyugatabbra a színes bevándorlók, etnikai kisebbségek, a dolgozni nem képesek és nem hajlandók, a csonka családok, a betegek és öregek – akiket a magyarországi internet „nyuggerek”-nek (nyugdíjasok) nevez megvetően és gyűlölködve – : ezek egytől egyig méltatlanok az „adófilléreinkre”, ingyenélő, lusta gazemberek, ringyók, paraziták, szenilis barmok. Ugyancsak a magyarországi interneten – képzelt roma kiejtést imitálva – „segíly”-nek nevezik a segélyt. A Jobbik és hívei számára a munkából kiszorultak helóták, akiknek a kunyhóin időnként  át kell száguldania a fegyveres erőnek, megölve közülük néhányat a miheztartás végett.

8. Természetesen a posztfasiszták és a nemzeti jobboldal hozzájuk közelebb eső feléhez tartozók nem neokonzervatívok, akik szerint „segíly” egyszerűen senkinek se jár, tehát támogatást azért nyújtanának a „családoknak”, a „kisvállalkozásoknak”, csökkentenék a „munkára nehezedő terheket” (tehát a szociális költségeket nem a tőkéseknek kell megfizetniük, hanem az államnak, azaz az adófizetőknek), magyarán segítenék a fiatal, fehér, keresztyén, árja, heteró középosztályi férfiakat.

9. Ez a program – ettől enyhén különböző szelekciós kritériumokkal – majdnem az összes párt közös programja, ámde csak a posztfasiszták állnak rá készen itt Magyarországon és egyebütt, hogy öljenek is érte. Ezért nélkülözhetetlen a Jobbik, amely az összes mainstream irányzatú politikai kommentátor, elemző, társadalomtudós, publicista stb. szerint „valóságos problémákat vet föl” (a mélyszegénység kultúrájába belesavanyodott népesség már nem hajlandó dolgozni, aki nem dolgozik, ne is egyék, blablabla), a nem dolgozóktól el kell venni az eddig elvben mindenkinek kijáró életlehetőséget, amivel egy csapásra véget vetettünk az egyenlőség bármiféle-fajta alakváltozatának.

A Jobbik azért látszik „a valóságos problémák” fölvetőjének, mert az összes polgári párt azt a homogeneitást és kohéziót várja el a polgári társadalomtól, amely soha nem volt a sajátja. Ebbe a koholt organikus egységbe beilleszthetetlen elemeket – olyanokat is, akik ennek az imaginárius ikonjába nem illeszthetők: zsidók, kommunisták, anarchisták, melegek, feministák, művészek, akik munka/tőke-ellenesnek tetszenek, megélhetésük forrásai titokzatosak – a legegyszerűbb, a náci módon iktatja ki, persze mindannyiukat elsősorban (de nem kizárólag!) képzeletben. Képzelete még a régi nácikénál is szadisztikusabb: Hitler szerette Wagnert és a Lehár-operetteket, a szkinhed rock még neki is sok lett volna, de az Egészséges Fejbőr, a Romantikus Erőszak vagy a Titkolt Ellenállás zúzása a Jobbiknak meg se kottyan. Imádják. (Vö. Kriza Bori zseniális filmjével: Dübörög a nemzeti rock.) Elvégre a nácik titkolták valódi tömeggyilkos szándékaikat. A Jobbik meg játszik. Roma integrációs programokat (!) hirdet, miközben a sajtója kedélyesen „mokkavadásznak” nevezi a cigányok rasszista gyilkosait.

A posztfasiszták – esetünkben a Jobbik – aligha fognak kormányra kerülni, de kifejezik és gyakorolják azt a nyomást, amely manapság minden „mérsékeltebb” európai kormányra nehezedik, s amely egyértelműen két nemzetre osztja a politikai közösségeket. (S ez már önmagában fasisztoid jellegű folyamat.) Az egyik nemzetbe tartoznak a tőke-munka kontinuumban helyet foglaló „egészséges elemek”, a másikba a szociális hulladék: az „improduktív”, „inaktív” elemek: a munkanélküliek, a kisebbségek, a nyugdíjasok, a drogosok és í. t. Ami Olasz- és Franciaországban már kormánypolitika, azt a Jobbik és a bolgár Ataka még kívülről proponálja. A fasizmus/nácizmus alapvető tulajdonsága: a politikai közösségen (az államnemzeten) belül jelölni ki az ellenséget katonai-jogi értelemben is – ahogyan ez korábban csak rivális nemzetállamokkal, államnemzetekkel és tagjaikkal történhetett meg – , és megvonni az elismerést a honpolgárok alapvető jogainak egyetemességétől, tehát megvonni sokaktól a honpolgárság lényegét: ez fölszámolja (már fölszámolta voltaképpen) az eddigi alkotmányos rendet.

Az InfoRádióban megkérdezték a Herder- és Kossuth-díjas költőt, aki a mindent elárasztó hamisságról panaszolkodott, hogy mikor kezdődött a hamisság korszaka. A jelentékeny poéta válasza: 1945-ben. Ezek szerint tehát 1944-ben még nem volt hamisság. A kijelentés jellemző. Bibó István még azt kérte, véssék a sírkövére: „Élt 1945 és 1948 között.” Az antifasiszta konszenzusnak vége.

A fasizmus első számú funkciója – a munka reális alávetésének kierőszakolása, minden ellenállás letörése – a tőkének érdeke is, meg nem is. (Vö. T. G. M.: „A hosszú huszadik század”, Élet és Irodalom, LIV/2, 2010. január 15., a cikk kibővített változata a Rednews-on.) Az 1920/30-as években a polgárságnak át kellett adnia a politikai hatalmát, hogy megőrizhesse a rendszer lényegét, de ma a szó „rendi”, azaz  kulturális és politikai jelentésében nincs többé polgárság. (Vö. T. G. M.: „Kinek kampec?”, Népszabadság, 2010. március 27.: a korábbi uralkodó osztály maradékai távoznak, uralmi vákuum.) A posztfasiszták az egyenlőség és a szociális állam legitimitásának fölszámolása mellé állítják a maradék, még dolgozó munkásosztály fontos elemeit, persze saját érdekeik ellenében – és mozgósítják őket a „szociális hulladék” társadalmi megsemmisítésére. Ebben – azaz a lényeges ponton – a liberális, „polgári” antifasizmus ma nem mond nekik ellent. A munkatesztet, az „Utat a munkához”, a szociális kártyát nem a Jobbik találta ki. Mintegy két éve a Jobbik az összes párttal együtt tüntetett Miskolcon a „cigánybűnözés” hipotézisének védelmében. A Szlovákia elleni sovén hangulatkeltésben (nem érdekes, hogy ez csak a még agresszívabb szlovákiai sovinizmusra adott válasz külalakját öltötte) a Jobbik ugyanazt csinálta a „terepen” szkinhed, hipernáci és irredenta szövetségeseivel, amit a „szocialista” színezetű kormány (és a konzervatív-liberális államelnök) a diplomáciában.

Kétféle antifasizmus

Az antifasizmus arra szolgált a spanyol polgárháborúban, a franciaországi népfrontkorszakban és egész Európában az 1945-i győzelmet és fölszabadulást követő években, hogy az akkor még létező klasszikus munkásmozgalom a szociális állam keretében segítsen a munkakényszer helyreállításában. A „demokráciát” a kemény munka állítja helyre, most magunknak dolgozunk – ezt nem csak a kommunisták hirdették Kelet-Európában, hanem mindenki mindenütt. A fasizmusnak ehhöz nem volt szüksége a régi munkásmozgalomra (átvette ennek az elnyomó-szervező-társadalmasító funkcióit), ám a polgári és „népi” demokráciának igen. Az antifasiszta népfrontok folytatták a fasizmus által megkezdett preventív ellenforradalmat. Ezt a húzást most annál könnyebb megismételni, mivel se klasszikus munkásmozgalom, se klasszikus burzsoázia nincs már. A „polgári” antifasizmus ma amellett a neokonzervatív „leépítési” program mellett mozgósít, amelynek a tanulságait éppen a posztfasiszták vonják le a legbrutálisabban. Az EU és a NATO ellen hamis (mert merőben nacionalista) érveket fölhozó szélsőjobboldal lehetővé teszi a „polgári” antifasizmusnak, hogy a globális repressziót belefoglalja propagandájába, mintha a meg nem választott nemzetközi szervezetek diktátuma a demokráciához tartoznék.

Lehetővé teszi a posztfasizmusnak, hogy fölszabadító és forradalmi látszatokba burkolózzék. Még a fenyegetett romák és zsidók melletti humanista kiállás is eltűnőben van. A Jobbik ellen ma csak a szélsőjobboldalnak a konzervatívokkal szövetséges szektora harcol igazán a szokott gyalázatos eszközökkel. Az antifasiszta pártok e tekintetben mellébeszélnek.

A nép többsége vagy bedől a rendszerváltás tagadhatatlan kudarcát hangsúlyozó Jobbiknak, vagy úgy érzi, semmi köze ehhöz a konfliktushoz. Egy korábbi nemzedéki párt (a Fidesz) küzd két új nemzedéki párttal (Jobbik, LMP), s a régi MSZP listavezetője is avval hivalkodik, hogy jóval fiatalabb Orbán Viktornál. Mindenki „új”. Ez a szempont szembeszökően üres, a „fiatalság” – amúgy is gyanúsan elterjedt, a weimari szélsőjobboldalra emlékeztető – álságos politikai kultusza (amellyel összhangban áll a fizikai erő  civilizáció előtti csodálata, vö. a sportolás közben fotózott politikusokkal vagy a nemzőképességet, potenciát bizonyító családi képekkel) a tartalom nélküli, animális behódolást involváló, tipikusan represszív retorikai – és szó szerint értett – fegyver.

Az antifasizmusnak nincs esélye, ha azt a rendszert védi a posztfasizmus ellenében, amelyet a posztfasizmus még jobban véd. Az, hogy a Jobbik politikusai vérben forgó szemű, véresszájú és hamarosan talán véres kezű idióták, akiknek a dumája az egykori nyilas színvonalat sem éri el, igaz, de nem döntő. Ők a militáns kezesség az éhséglázadások ellen. Ha az antifasiszták nem állnak a szűkölködők és a lecsúszott plebejusok mellé, akkor a neonáci dinamika győz. Ezért a magyarországi baloldalnak határozottan szakítania kellene eddigi intézményeivel, szervezeteivel, szövetségeseivel.

Ha a Fidesz szokásos ügyetlenségével csak relatív többséget szerez és nem tud egyedül kormányt alakítani, akkor kitör majd a zűrzavar. Ha mégis sikerül neki, a megnyugvás rövid lesz. Mind a radikális „rendcsinálás”, mind a kiegyezés az eddig kormányzó erőkkel a posztfasisztáknak használ. Én egyetlen most induló pártra se vagyok hajlandó szavazni. (Vö. T. G. M.: Hosszú séta egy rövid mólón) Az, hogy rettegnek – joggal – a fasisztáktól, nem teszi őket antifasisztává. Az, hogy nem alakítanak paramilitáris rohamosztagokat és nem dicsőítik a fajgyűlölő gyilkosságokat, még nem teszi őket demokratává. Az, hogy olykor megsimogatják nyugdíjas öregasszonyok buksiját, nem teszi őket szocialistává. A nemzeti konzervatív sajtó évek óta gúnyolódik azokon, akik úgymond „riogatnak a képzelt fasiszta veszéllyel”. Ezt most már nem hangoztatják – de mit szóljunk az esélyes hatalmi aspiránsok éleslátásához és elvárható gondosságához, amely a panaceaként kínálgatott „jó kormányzás” (good government: észak-amerikai, különösen kanadai klisé) föltétele? Ez az egész bagázs fabatkát sem ér.

Úgy vélem, mindent elölről kell kezdenünk.

Szóljon hozzá!