Annyi minden százéves mostanában: a Kommunista (III.) Internacionálé, a Komintern is évszázados. Évszázados, de az elmúlt évszázad egyik főszereplője is volt: a kezdetben “az új társadalomért vívott világméretű küzdelem vezérkaraként” létrejött szervezettől joggal rettegtek a tőkések. Később nem kevésbé joggal a kommunisták. Olvasóink jól tudják, hogy milyen elképzelhetetlen szenvedések és hihetetlen hőstettek kísérték a Komintern és vele a kommunista mozgalom történetét.
Hiszen a Komintern nem csak a „vezérkar” volt, hanem valóban a világpárt”, igazi munkás tömegpárt, káderképző, kifejlett kiadói és sajtótevékenységgel, széles társadalmi szervezetekkel (vörössegély, az ifjúsági és a nőmozgalom, sport, művelődési és kulturális egyesületek…) és így tovább.
A Komintern nagy tragédiája az volt, hogy a moszkvai központú, egyre inkább a szovjet-orosz állam érdekeit prioritásként kezelő szervezet egy súlyos ellentmondással küzdött. Tudniillik: a nyugati forradalom lehetőségének felvillanása pillanatában az orosz forradalom egycsapásra meghaladottá vált, a leninisták, a bolsevikok későbbi sikerei a nyugati pártokban való hatalomátvételben éppen azt bizonyították, hogy a proletariátus ugyan megtámadta a tőkés társadalmat, de lerombolni nem volt képes. A leninizmus a kombattív szociáldemokrata mozgalom legmagasabb foka volt – nem a kommunista mozgalom.
A végül a Komintern pártjait irányító áramlat valahol félúton állt a régi forradalom és centrum között: ez a kényes egyensúly addig állhatott fenn, amíg a lehető legkisebb esély is kínálkozott egy nyugati forradalomra. A pártok „megtisztulása” (azaz a balszárny fokozatos kiebrudalása: Korsch, Monatte, Bordiga...- hogy csak a legismertebb példákat mondjuk) azt is jelentette, hogy a forradalmiság végleg kikerült ezen pártok látóköréből: maradt a centrum, azaz a szociáldemokrata ideológiai eredet.
Ez már nem „Október univerzális varázsa”, hanem Thermidor egyre súlyosabb árnyéka volt. Ráadásul – az európai kommunisták legnagyobb döbbenetére – teljes fordulat történt a Komintern politikájában is, az 1920 júliusi II. kongresszus lényegében defenzív politikát hirdetett meg, nem csak lemondott a világforradalmi perspektíváról, hanem már a centrummal való szakításban is óvatosságra intett.
Nem véletlen, hogy Lenin ekkor írja a kommunista forradalmi mozgalom minden bizonnyal legkártékonyabb könyvét, a „Baloldaliság, mint a kommunizmus gyermekbetegsége” című munkát, amely már a korban is egyértelmű volt, hogy ellenforradalmi munka. Leninnek sikerült úgy kezelnie a kommunizmus gyermekbetegségeit hogy a beteg...meghalt. Vagy, hogy másképp fejezzük ki magunkat: a kudarc nem a gyermekbetegség hibája volt, hanem az opportunizmusé, melyben akkor már a Komintern pártjai is osztoztak.
A híres-hírhedt 21 feltétel (1920. július) már nem annak a biztosítéka volt, hogy tagjai, szervezetei a szó szoros értelmében kommunisták, hanem annak, hogy viselhetik a Komintern franchise-át. Ezen 21 feltétel szerint az a kommunista, aki részt vesz a parlamentáris választásokon (9. feltétel) és tagja országa nagy reformista szakszervezetének (11. feltétel)...Nem véletlen, hogy az olasz párt vezérkarában, főleg Bordiga-nál, ez csapta ki igazából a biztosítékot, mint ahogy az is történelmi tény, hogy az olasz párt ezen fordulatát („Termidoro Italiano” – ahogy az olasz baloldali kommunisták nevezték...) egy bizonyos Antonio Gramsci vezényelte le. Aki azt gondolja, hogy a 21 feltétel csinálta a kommunista pártokat szerte Európában az kissé téved: a 21 feltétel szabadította meg őket kommunistáitól. A 21 feltétel nem elsősorban a centrum, hanem a balszárny ellen irányult.
A Komintern pártjainak a bolsevizációja pártonként változó módon, de 1926-28-ra lezajlott, ez semmi más nem jelentett, mint hogy ezek a pártok megszabadultak a baloldali szárnyuktól (lényegében a kommunistáiktól).
A bolsevizáció ezeknek a pártoknak a megtisztulásai folyamatát jelentette minden nem orosz mintájú államkapitalista ideológiától, míg a sztálinizáció teljes alárendelésüket a Komintern vasfegyelmének és alapvető szervezeti átalakulásukat (mely nem véletlenül immár párhuzamosan történt a szovjet párt átalakulásával): a bürokrácia eluralkodását a párttagság felett, a mindezzel járó perverz pártfegyelmet és a számunkra jól ismert ezzel járó jelenségeket. Mindenesetre ez nem változtat azon, hogy mindez az 1920-as évek végén történt, nem 1918-1920-ben - ez is lényeges dolog persze.
Ezentúl ezeket a pártokat kommunista pártoknak nevezni lényegében semmi mást nem jelentett, mint hogy a Kommunista Internacionálé tagpártjai voltak, mely – legkésőbb a húszas évek közepétől –a Szovjetunió, nem a világforradalom érdekeit szolgálta.
A Komintern Sztálin alatt ugyanoda süllyedt le mint elődje, a II. Internacionálé: az egyenlőség, a társadalmi igazságosság kispolgári bürokratizmusa szintjére és persze, ahogy elődje, megadta magát a nacionalizmusnak a „szocializmus egy országban” elvével éppúgy, mint az antikolonizációs-antiimperialista mozgalmak „nemzeti” olvasatával (jóllehet valóban a Komintern volt az első világmozgalom mely hadat üzent a gyarmatosításnak és az imperializmusnak – nem illik mindazonáltal elfelejteni, hogy ezek sokáig egyetlen ellenfelei a kommunisták voltak). Ennek a süllyedésnek különböző stációi voltak („osztály-osztály ellen”, „egységfront”, „népfront” – hogy csak a legismertebbeket említsük), a végponton a „kommunisták” (azaz a sztálinisták) már egyértelműen jobbra álltak a szociáldemokráciától is.
De nem is színezzük tovább, hiszen színezik szépen jó kamarádjaink, a Gondolkodó Antikvárium kollektívájának tagjai. Az ő szövegüket közöljük, melyet a “Világ proletárjai egyesüljetek!” elnevezésű anarcho-kommunista vitaestek keretében dolgoztak ki (2019. március elsején).
Tézisek a Kominternről
1. A Komintern a hagyományos munkásmozgalom szervezeti csúcspontja és egyúttal temetője is volt. A Kominternnel együtt bukott meg történelmileg az az illúzió, hogy a proletariátus és ezáltal az egész emberiség emancipációja felülről szervezett és irányított („elidegenült”) formában végrehajtható. (Az illúzió történelmi bukása nem jelenti ugyanakkor, hogy ne létezne mindmáig számos szervezet, amely továbbra is ezt az illúziót kergeti).
2. A Komintern megalapítása 1919-ben a szociáldemokrácia „árulására” – a I. világháború támogatására és a nemzeti burzsoáziával való nyílt szövetségkötésre – adott válasz volt a marxista munkásmozgalom radikális áramlatainak részéről. Sokan leírták már, hogy a szociáldemokrácia világháború alatti magatartásának „árulásként” való kvalifikálása egyúttal azt is jelentette, hogy a Kominternben domináns erők – mindenekelőtt az oroszországi bolsevikok – nem óhajtották kritikailag felülvizsgálni a szociáldemokrácia háború előtti gyakorlatát. Ehelyett inkább a megváltozott helyzet megváltozott követelményeit helyezték előtérbe, amely újfajta politikai módszereket tesz szükségessé. „A viszonylag békés tőkés fejlődés kora véget ért. Beköszöntött az imperialista háborúk és a proletárforradalmak korszaka” – szólt a jelszó.
3. A fenti értékelés persze leegyszerűsítő: a szociáldemokrata elmélet és gyakorlat bizonyos felülvizsgálatára sor került, többek között Lenin „Állam és forradalom” c. művében is. Ami azonban nem változott – főleg a bolsevikoknál nem –, az a saját mozgalmi szerveződési formájukhoz való feltétlen ragaszkodás, amelynek az októberi forradalom diadala csak további igazolást nyújtott. A párt volt és maradt minden igazság alfája és omegája, az abszolút viszonyítási pont, az egyedüli terep, amelyen belül a proletariátus osztályálláspontja tisztázható és képviselhető.
4. A bolsevik pártvezetés saját szerveződési modelljét – a demokratikus centralista struktúrát – kívánta meghonosítani minden ország kommunista mozgalmában, és az egész fölé egy hasonlóképpen szervezett „szuperstruktúrát” emelni: ez lett volna a Komintern. Ettől nem szabad elvonatkoztatni, ha helyesen akarjuk értékelni a munkásosztály autonóm szerveinek (szovjetek, gyári-üzemi bizottságok stb.) felmagasztalását a Komintern első néhány évében született dokumentumokban. A Komintern felfogása szerint a munkástanácsok nem csupán a proletariátus harci eszközei a kapitalizmus ellen, hanem egyúttal a proletárdiktatúra hatalmi szervei is, amelyek lehetővé teszik, hogy a munkástömegek közvetlenül részt vegyenek a társadalmi mozgások, változások irányításában. Ez szépen hangzik, de Szovjet-Oroszország – ahol mindez állítólag megvalósult – éppenséggel egészen más képet mutatott: a szovjetek a tényleges hatalmat szinte azonnal elvesztették, mihelyst 1917 októberében „megragadták” azt. A szovjethatalom ténylegesen a Népbiztosok Tanácsának hatalmát jelentette, és a szovjetek nagyon gyorsan alakultak át a központi akarat helyi végrehajtó szerveivé.
5. A Komintern központi, bolsevikok által dominált vonala egy efféle forradalomkoncepciót képviselt nemzetközi terepen is: Az egyes országok proletariátusa tanácsokat alakít. A tanácsokban a helyi kommunista párt domináns pozíciót szerez. A proletariátus felkeléssel megdönti a burzsoá kormányt, majd a kommunista vezérkar „tanácskormányt” alakít, amely kikiáltja a proletárdiktatúrát, és végrehajtja a termelőeszközök köztulajdonba vételét.
6. Hiába szánták az alapítók – a bolsevikokat is beleértve – a Kominternt a proletariátus „világpártjának”, valójában kezdettől fogva ránehezedett az egész szervezetre a „győztes proletárforradalom pártja”, azaz az oroszországi bolsevik párt tekintélyének súlya. Ha a II. Internacionálé a szocdem pártok egyfajta nemzetközi baráti társasága volt, amelyen belül a német párt a taglétszámánál, parlamenti erejénél és szervezettségénél fogva egyfajta igazodási minta volt a többi résztvevő számára, akkor a III. Internacionálé egy Moszkva által dominált, és nagyon hamarosan szinte kizárólag Moszkvából irányított szerveződéssé vált.
7. A radikális nyugati mozgalmárok, mindenekelőtt a német-holland baloldal képviselői lépésről lépésre kerültek szembe a Kominternnel. Előbb a bolsevik módszerek nyugat-európai alkalmazhatóságát kezdték el bírálni, és azt a módot, ahogyan ezeket a módszereket a Komintern megpróbálja kötelezően előírni (lásd például Gorter nyílt levelét Leninhez). Aztán bírálni kezdték az Oroszországon belüli állapotokat is. Végül eljutottak magának az októberi forradalomnak és a bolsevik pártnak az átértékeléséhez.
8. A Komintern mint történelmi kísérlet arra, hogy a világforradalomnak „felülről” adjanak szervezeti keretet – megbukott. A bukás legkésőbb a 20-as évek közepére nyilvánvalóvá vált: Kelet- és Közép-Európában a munkásosztály forradalmi mozgalmait leverték. Magyarországon Horthy, Olaszországban a fasiszták jutottak hatalomra. Szovjet-Oroszországban a kapitalizmust állami felügyelet mellett konszolidálták (NEP). A Komintern ugyan formálisan fennmaradt, de már nem volt több, mint külpolitikai nyomásgyakorló eszköz a moszkvai pártvezetés kezében. Azok a proletárszerveződések, amelyek túlélték a katasztrófát, és leváltak a bolsevizmusról, új kiindulópontokat kerestek: a kommunizmushoz, a kommunista forradalomhoz vezető utat az öntevékenység, önszerveződés, osztályautonómia fogalmain keresztül igyekeztek megtalálni, távol minden hierarchikus, intézményes struktúrától. Számukra a Komintern immár – visszatekintve – nem egy új világ nyitányát, hanem a régi világ, a régi illúziók, a régi szerveződési formák utolsó fázisát jelentette.
A GA-kollektíva elérhetőségei:
http://gondolkodo.mypressonline.com/elemek/vita.html
e-mail: Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
