A politikusok, akik nem tesznek semmit a klíma ügyében, mind ugyanazzal érvelnek: „Mi nagyon is szeretnénk cselekedni, de az emberek nem hajlandóak változtatni fogyasztási szokásaikon.”. A járványra adott társadalmi válaszok ezzel szemben éppen azt mutatják, hogy ha az embereket megfelelően tájékoztatjuk a veszélyekről, akkor nagyon is hajlandóak akár radikálisan is változtatni az életmódjukon. A vírus láthatatlan, mint a széndioxid, de nem szótlan. Arra int mindannyiunkat, hogy sose higgyünk azt, hogy erősebbek vagyunk a természetnél, melynek magának is a részei vagyunk csupán. Azt is mondja nekünk, hogy a tőkés rendszer produktivizmusa a szakadék szélére juttatott minket és nem a világ mostani urai fognak megmenteni bennünket: a saját bőrük fontosabb lesz nekik, bizony ott fogják hagyni az út szélén a szegényeket, a kizsákmányoltakat, az elnyomottakat és velük a szabadságunkat is.
A vírusnak van mondanivalója: több szolidaritásra, nagylelkűségre és mértékletességre int minket. Azt is mondja nekünk, hogy a féktelen magánosítás, a megszorítások, a jövedelmezőség iránti hajsza egyszerűen bűncselekmény, különösen az egészségünket illetően. Arra is felhívja a figyelmünket, hogy nagyon is lehetséges az üvegházhatás radikális csökkentése, akár évi 7 százalékkal is. Ehhez egyszerűen kevesebbet kell termelnünk és kevesebb árut szállítanunk.
Természetesen a vírus nemigen tesz különbséget: vakon lerombolja az összes káros kibocsátást, életeket pusztít el, fájdalmat, szorongást és izolációt okoz. Növeli a társadalmi igazságtalanságokat és a létbizonytalanságot. Végül is nem lehetetlen, hogy szembe kell néznünk a leszükségesebb dolgok hiányával is. Nyilvánvalóan abszurd és cinikus lenne mindennek örülni.
És persze még abszurdabb és még cinikusabb lenne a vírusra számítani a kibocsátások drasztikus csökkentésében éveken keresztül, mely a tudósok szerint szükséges lenne, hogy a hőmérséklet emelkedése ne haladja meg az 1,5 Celsius-fokot (ehhez az Unión belül a széndioxid-kibocsájtás 65 százalékos csökkentésére lenne szükség 2030-ig, világszinten 58 százalékos mérséklésére, végül 2050-ig a teljes megszüntetésére). Nem kétséges: ezt a járványt a lehet leggyorsabban fel kell számolni.
Mindez nem változtat azon a tényen, hogy a vírus hatékonyabb ezen a területen, mint a kormányok. A negyedszázada folyó tárgyalások eredményeképpen a széndioxid-kibocsájtás ma 60 százalékkal magasabb, mint 1992-ben, az első Föld-csúcs idején. A párizsi klímaegyezmény ellenére a kormányzati intézkedések 3,3 fokkal fogják növelni a hőmérsékletet – ez több mint a kétszerese annak az értéknek, melyet ugyanezek a kormányok nem kívántak átlépni!
Ezek a tények mindenesetre arra inthetnek minket, akár éppen a munkahelyünkön vagyunk, akár karanténban, hogy feltegyünk néhány kérdést. Mint például:
A vírus által okozott vak, rendezetlen csökkentése a termelésnek és a szállításnak miért ne adhatná át a helyét a társadalom által óhajtott és tervezett csökkentésnek, mely a káros és felesleges termelés visszaszorításával kezdődhetne?
Ezen káros, felesleges termelés (fegyvergyártás, reklámok, személyautók, műanyagok…) felszámolása által érintett munkások és munkásnők vajon miért ne őrizhetnék meg ezután is a jövedelmüket az emberek és az ökoszisztéma gondozására irányuló kollektív átállás révén, mely társadalmilag és ökológiailag is hasznos lenne és az önbecsülésüket is növelné?
A multinacionális cégek termelési láncain alapuló, csak a profitérdekek által irányított globalizációt miért ne válthatná fel egy a társadalmi és ökológiai igazságosságra épülő nagylelkű, dekolonizáló együttműködés, a személyek szabad vándorlása és letelepedése és az élelmiszerellátottság szuverenitása?
A biodiverzitást és az egészégünket leromboló mezőgazdasági tömegtermelés – amely hozzájárul a vírusok terjedéséhez is – miért ne adhatná át a helyét az ökológia szempontokkal összhangban lévő mezőgazdaságnak, amely jót tenne az emberi egészségnek éppúgy, mint a biodiverzitásnak?
Az társadalom súlypontja miért ne helyeződhetne át az árutermelés szférájáról az emberi és nem-emberi életek felőli gondoskodás terültére?
Miért ne volna lehetséges, hogy egyszerre termeljünk és szállítsunk kevesebbet, miközben többet osszunk meg: megosztjuk a gazdagságot, a tudást, a szükséges munkát és…az időnket, amely a legértékesebb kincsünk?
A politikusok, akik nem tesznek semmit a klíma ügyében, mind ugyanazzal érvelnek: „Mi nagyon is szeretnénk cselekedni, de az emberek nem hajlandóak változtatni fogyasztási szokásaikon.”. A járványra adott társadalmi válaszok ezzel szemben éppen azt mutatják, hogy ha az embereket megfelelően tájékoztatjuk a veszélyekről, akkor nagyon is hajlandóan akár radikálisan is változtatni az életmódjukon.
Másrészt mindez azt is jelzi, hogy akik ezzel szemben nem hajlandóan a változtatásra, azok éppen a gazdasági és pénzügyi döntések felelősei és részvényeseik. Láthatjuk, hogy még járvány idején is többet és egyre olcsóbban akarnak termelni, a profit maximalizálása érdekében. Akár a munkások, a munkásnők és az egész társadalom egészségnek a kárára is.
A járvány azt is megmutatja nekünk, hogy a kormányok ezeknek a politikáknak a szolgálatában állnak: miközben egészségügyi vészhelyzet van, nem hajlandóak leállítani a nem létfontosságú termelést; amikor az egészségügy pénzügyi támogatására van szükség, ők inkább a bankokat segítik; amikor több szolidaritás kellene, mást sem tesznek, mint a járadékot kapókat, a hajléktalanokat, a menekülteket, a nyugdíjasokat zaklatják; amikor a vírus legyőzéséhez több demokráciára és népi részvételre lenne szükség, különleges hatalmat adnak maguknak…
A hajléktalanok, a nehéz helyzetben levők, az idősek, a papírok nélküliek támogatására indult ezernyi spontán kezdeményezés, a kórházi dolgozók támogatása, a nem létfontosságú termelést végző gyárakban zajló sztrájkok és így tovább mutatják, hogy egy másfajta politika nagyon is lehetséges. Egy önfegyelmező, szolidáris, demokratikus, szociális, nagylelkű politika.
Az SARS koronavírus idején 2002-ben, a virológus szakemberek figyelmeztettek, hogy újabb hasonló vírusok kialakulása előrelátható, és lehetséges ellenük vakcinát kifejleszteni, azonban a kormányok visszautasították a kutatásaik finanszírozását. Inkább azt támogatták, hogy a gyógyszeripar multinacionális cégei kezében maradjon az egészségügyi kutatás, kinek célja nem a lakosság egészsége, hanem a profit, azaz gyógyszerek eladása a fizetőképes betegek piacán.
Ehhez hasonlóan a klímaszakemberek negyedszázada figyelmeztetnek, hogy klímaváltozás nagyobb sebességbe fordult és hogy lassan fel kell hagynunk az olaj, a szén és a gáz égetésével. De a kormányaink semmit sem tesznek. Mindent elkövetnek, hogy az energia a multinacionális cégek kezében maradjon, akiknek nem a lehető leggyorsabb ökológiai átállás a céljuk, hanem egyszerűen a profit minden előtt.
A klímaváltozás összehasonlíthatatlanul veszélyesebb, mint a mostani járvány. Azt a kockázatot hordozza magában, hogy a mostani tengerszint tíz méterrel megemelkedik. Ha nem cselekszünk a lehető leggyorsabban, akkor a földünk lakhatatlanná fog válni sok száz millió ember és végtelen számú más élőlény számára. Mindennek a legszegényebbek, a legelesettebbek fogják megfizetni az árát.
A veszély elleni harc módja a választott prioritásoktól függ. A mostani járvány megmutatta a tőkések módszereit és következményeit: az áruk termelése fontosabb, mint az emberek megóvása; a (például a maszkokkal) való spekuláció előrébb való, mint az emberek szabad áramlása; a bankok megmentése lényegesebb, mint a közszolgáltatásoké; különleges törvények és az általánossá vált felügyelet (mint a kínai példa mutatja) a demokratikus részvétel, a menekültek üldözése a szolidaritás helyett.
A járvány példáján mindenki könnyen elképzelheti, hogy ugyanezek a prioritások hogyan fognak érvényesülni, ha a tőkéseknek nem lesz más választásuk, mint tenni valamit – persze már túl későn – a klímaveszéllyel szemben is.
A vírus láthatatlan, mint a széndioxid, de nem szótlan. Arra int mindannyiunkat, hogy sose higgyünk azt, hogy erősebbek vagyunk a természetnél, melynek magának is a részei vagyunk csupán. Azt is mondja nekünk, hogy a tőkés rendszer produktivizmusa a szakadék szélére juttatott minket és nem a világ mostani urai fognak megmenteni bennünket: a saját bőrük fontosabb lesz nekik, bizony ott fogják hagyni az út szélén a szegényeket, a kizsákmányoltakat, az elnyomottakat és velük a szabadságunkat is. Azt mutatja meg nekünk, hogy a neoliberális politikusok nem fognak megmenteni minket: nekünk magunknak kell szerveződnünk, kezünkbe venni a sorsunkat és véget vetni a kapitalizmusnak, ennek az abnormális rendszenek, amely tönkretette a természettel és embertársainkkal való kapcsolatunkat.
Az eredeti cikk: L'avertissement du virus
