Tudjuk, bizarrul, talán morbid módon, talán szívtelenül is hangzik, de van mit megköszönnünk a vírusnak. Nélküle mennyi ideig tartottunk volna minden gondolkodás nélkül szükségesnek olyan dolgokat, melyekről most pillanatok alatt lemondunk? A globalizáció, a verseny, a légi közlekedés, a költségvetési kényszerek, a választások, a sportesemények spektákuluma, Disneyland, a fitnesztermek, a boltok oroszlánrésze, a parlamentek, az iskolarendszer, a tömegrendezvények, az irodai munka, mindez a részegítő társadalmi élet, amely nem más mint a nagyvárosok magányos bolyongói rémületének másik oldala: ez a sok szükségszerűség hirtelen elpárolog a szükségállapot idején.
A koronavírus-járvány meghúzta az eddig senki által nem talált vészféket civilizációnk pusztulásba rohanó vonatán. Felfüggesztette a gépezet működését, melynek mindannyiunk túszai vagyunk. Megmutatta, hogy a „normalitásunk” milyen abnormális.„Másra, azaz a piac láthatatlanan kezére, a tőkés értéktermelés hideg logikájára bízni az élelmezésünket, a védelmünket, az életünket: egyszerűen őrültség.” „A válságban nincsenek költségvetési korlátok: az egészségnek nincs ára” – mondják politikusaink ma. Bizony a válság mintha kicserélte volna kormányzóinkat. Az őket megillető helyre kerültek a kis arrogáns nagypofájúak. Hirtelen milyen egyértelművé vált, hogy ezek a fickók nem csak feleslegesek, hanem egyenes ártalmasak. Nem vagyunk mi mások számukra, mint a rendszerük reprodukciójának kisegítő elemei, kevesebbek mint a rabszolgák voltak annyak idején. Még a planktonokat is jobb sorsban részesítették, mint bennünket.
Nem érdemes kormányzóinkat azonban komoly szemrehányásokkal illetni kétségtelen alkalmatlanságukat látván. Kötelességeik elmulasztásával vádolni őket: jelentőségüknél fontosabbnak tüntetné fel őket. Inkább az kell megkérdezünk magunktól, hogyan volt ilyen kényelmes ezek által kormányozva élni. Méltatni a kínai modellt a brittel szemben, magasztani a tekintélyelvű-állami megoldást a liberális-szociáldarwinista helyett, azt jelentené, hogy nem értjük sem egyiket, sem másikat. Szörnyű az egyik, gyomorforgató a másik. A liberálisok mindig irigykedve nézték a kínai birodalmat, nincs ez ma másképp sem. Egymás tükörképei csupán.
Ne hagyjuk, hogy azok kérkedjenek azzal, hogy kihúznak bajból, akik mindezt okozták: nem tesznek ők mást, mint még ördögibb poklot készítenek számunka, még mélyebb gödörbe taszítanának minket. Ha megtehetnék, még a túlvilágon is a hadseregük járőrözne.
Tudjuk, bizarrul, talán morbid módon, talán szívtelenül is hangzik, de van mit megköszönnünk a vírusnak. Nélküle mennyi ideig tartottunk volna minden gondolkodás nélkül szükségesnek olyan dolgokat, melyekről most pillanatok alatt lemondunk? A globalizáció, a verseny, a légi közlekedés, a költségvetési kényszerek, a választások, a sportesemények spektákuluma, Disneyland, a fitnesztermek, a boltok oroszlánrésze, a parlamentek, az iskolarendszer, a tömegrendezvények, az irodai munka, mindez a részegítő társadalmi élet, amely nem más mint a nagyvárosok magányos bolyongói rémületének másik oldala: ez a sok szükségszerűség hirtelen elpárolog a szükségállapot idején. Köszönjük hát meg a vírusnak az elkövetkezendő hetek igazságát: végre a saját életünket fogjuk élni, az ezernyi menekülési útvonal nélkül, melyek jó és rossz időkben fenntartották a fenntarthatatlant. A mostani rendkívüli idők nélkül mindez sosem vettük volna szemügyre, sosem tudtunk volna beköltözni saját életünkbe.
Mert bizony eddig életünk beköltözésének dobozai között éltünk, és nem is igen tudtunk róla. Végre hazaköltözünk. Nem lehetetlen, hogy elönt bennünket a vágy, hogy szétverjünk a mindennapi életünk eddig díszleteit. Az az igazság, hogy már alig tartoztunk ehhez a világhoz, az elidegenedés nagyvárosaihoz. Ez a világ már régóta nem volt igazában élhető, mást sem tettünk, mint önmagunktól menekültünk belőle. Fejest kellett ugrani a világ állandó mozgásába és szórakozási lehetőségeibe, hogy egy pillanatra megszabaduljunk az ocsmányságától. A benne létezők közti alig létező kapcsolatoktól. Ahol minden annyira hatékonnyá vált, hogy már semminem sem volt értelme. Köszönjük meg a vírusnak az ettől való megszabadulást, és isten hozott mindenkit a való világban!
A vírusnak köszönhetően határozatlan ideig nem dolgozunk többé, a gyerekeink nem mennek iskolába, és mégis: mindez éppen ellentéte a vakációnak. A vakáció az az idő, melyet mindenképpen ki kell töltenünk valahogy a munkába való bizonyos visszatérésig. De a tátongó idő, amely most a vírusnak köszönhetően előttünk áll nem előre behatárolt. A járvány munkátlanná tett minket. Semmi sem garantálja, hogy a vírus előtti antivilág visszatér. Ez az egész abszurd gazdasági világ lehet, hogy egyszerűen megszűnik létezni. Ha senki sem fizet minket, mi sem természetesebb, hogy mi sem fizetjük a lakbért. Miért törlesztene az a banknak, aki úgysem tud többé dolgozni? Nem öngyilkos az a világ, ahol végeredményben még a kertjeinket sem tudjuk művelni? És akinek nem lesz pénze többé, az mégsem fog éhen halni: akinek ereje van, kenyere is lesz. Köszönjük meg a járványnak, hogy elvezett minket ahhoz a nagy kérdéshez, amely csendesen eddig is strukturálta a létezésünket: gazdaságot vagy életet. Előttünk a döntés. A nagy történelmi kérdés. Vagy a kormányzók ránk kényszerítik a rendkívüli állapotukat, vagy mi találjuk fel a miénket. Vagy végre ragaszkodunk azokhoz az igazságokhoz melyek most napvilágra kerültek, vagy mind a vesztőhelyen végezzük. Vagy kihasználjuk a megnyíló időt, hogy újjáalakítsuk az éppen a szemük előtt lezajló összeomlás utáni világunkat, vagy az ő világuk lesz egyre radikálisabb. A pusztításnak vége, ha a vége a gazdaságnak. Maga a gazdaság a pusztítás. Egy hónapja ez elmélet volt. Ma: tény. Ma már mindenki tudja, hogy rendőrségre, felügyeletre, propagandára, logisztikára és home office-munkára is szükség van ezen igazság elfojtására.
A járvánnyal szemben ne adjuk át magunknak se a pániknak, se veszélyessége tagadásának. De ne dőljünk be a biopolitikai hisztériának sem. Az eljövendő hetek szörnyűek, lesújtóak, kegyetlenek lesznek. A halál kapui tágra nyitódnak. A járvány maga a pusztító termelés pusztító terméke. A világ igazságtalansága sosem lesz kiáltóbb. De mindez a civilizációnkat jött temetni, nem minket. Akik élni akarnak, azok kénytelenek lesznek új, ámde immár számukra megfelelőbb szokásokat felvenni. Ne „másokért”, a „lakosságért”, „társadalomért” tegyük ezt meg, tegyük meg inkább a hozzánk közel állókért. Gondoskodjunk a barátainkról és a szeretteinkről. Gondoljuk el velük együtt az élet egy igaz formáját. A járvány gócpontjaiból legyenek a jó élet karanténjai, szélesítsük egyre őket és a vírus tehetetlen lesz ellenünk. Ez felhívás nem a fegyelem visszatértére, hanem az egymás iránti figyelemre. Nem a gondtalanság, hanem a felületességére végére. Mit fejezhet ki jobban ez a járvány, mint hogy az üdvösség ott van minden gesztusban?
A vírus felhívta a figyelmünket az evidenciára: az emberiség csak azokat a kérdéseket teszi fel magnak, melyeket nem tud többé nem feltenni.
(Ez az írás némileg módosított, rövidített verziója az itt elérhető eredetinek: Monologue du virus)
