„A kezdetektől a mulatság magában hordozta a drámát; a dráma pedig visszanyerte eredeti jelentését: egy kollektív, valóságos ünnep volt, a nép által megélt és a nép által nyújtott mulatság, hatalmas mulatság, melyet elkísért a főszereplő önfeláldozása a bukás idején, azaz a tragédia.... A legalapvetőbb vágy lépett színre: a világ megváltoztatása, az életé, amilyen most, a dolgoké, ahogy most állnak - népi spontaneitás révén, amely a legmagasabb rendű eszmét hordozza magában, egy totális forradalmi tervét. A’mindent vagy semmit’ általánossá váló szédítő gondolatát”.
A párizsi kommün létrejötte igen összetett folyamat volt, amely végeredményben (alighanem még főszereplői számára is váratlanul) a Kommünbe torkollott. Egyrészt, és alighanem legfőképpen, a porondon volt egy patrióta népmozgalom a külső ellenséggel (a poroszokkal) és (legalábbis a nép szemében) tettestársaikkal, az árulókkal, a gyávákkal, a bonapartista tábornokokkal és a hadsereggel szemben, melyet felelőssé tettek a vereségért. Másodsorban létezett egy republikánus mozgalom „Versailles”, azaz a monarchista többségű Nemzetgyűlés, a konzervatív vidék és a legalábbis alapos joggal monarchistának gyanított kormány ellenében. Harmadrészt igen hangsúlyosan fellépett egy forradalmi mozgolódás is a bonapartista hatalomgyakorlás ellenhatásaként a parazita állam, a centralizáció, a bürokrácia türannisza ellenében – ez volt a „kommunális elv”, a föderáció igenlése, a kommün „proudhonizmusa” és ez volt, amit Marx szemrevételezett leginkább a kommünben, mint „a császárság ellentétében”. Végezetül tagadhatatlanul szó volt egy szocialista jellegű mozgalomról is, amely a korabeli tőkés rendszer jellegéből következően inkább burzsoázia- mint kapitalizmus ellenes volt, ahol az ellenfeleiről felvázolt képében gyakran keveredtek a szociális és politikai szempontok.
A kommün jelmondatában („Franciaország, Köztársaság, Munka”) a lehető legpontosabban vehetjük szemügyre ennek a komplex társadalmi eseménynek az összetevőit. Ebből következően a kommün a kompromisszumoknak és a szélsőségeknek érdekes keveréke volt – mindezt egyszerre reprezentáljak a végül realizált (többnyire igen szerény) intézkedései, de a társadalom teljes átalakításának vágya is.
A kommünből egy „átmeneti munkásosztály” képe rajzolódik ki: átmeneti a tegnap kézműves, kiskereskedő sans-culotte-jai (akik 1789 és 1848 júniusa közt minden forradalom élcsapatát alkották) és a jövő gyári proletárjai között. Egy pubertás korban levő, heterogén, távolról sem „strukturált”, vidékről frissen a városba érkező társadalmi réteg – melynek éppen „éretlensége”, heterogén jellege magyarázza egyrészt a forradalom „bizonytalankodásait”, másrészt azt a jellegét, melyben érdekesen keveredtek múlt (a párizsi sans-culotte forradalmak) és a jövő (a szocialista proletárforradalmak) jellemzői.
A kommün korának párizsi munkása még inkább a régi világhoz tartozott, mint az újhoz. A II. császárság évei alatt éppen csak elindult Franciaország indusztrializációja, tagadhatatlan változások történtek a proletariátus szerkezetében, de ezek a változások még igen távol voltak attól, hogy determináló hatásúaknak tekintsük őket.
Persze eltelt majdnem nyolcvan év a nagy sans-culotte idők óta, nyilvánvalóan nem nyom nélkül. A legfontosabb újdonság, amely 1830-ban még csak jelzésszerűen létezett, azonban az 1848-s forradalom és a későbbi munkásfelkelés idején már fenyegetővé vált, hogy a hatvanas évek végére szervezeti formákat is öltsön: megszületett a nagyvárosok munkásainak az osztálytudata és autonóm szervezetei (az Internacionálé és a munkásegyesületek). A hatvanas évek közepétől fellépő új generáció a császárság nehéz évei mellett is azt a következtetést vonta le az 1848-as köztársaság bukásából, hogy nem fogja többé más osztályokra bízni a munkások érdekeinek képviseletét.
„Ha sapkát látsz, le a kalappal, borulj le a munkás előtt”
A szűkebb értelemben vett modern proletariátus számbelileg még igen gyenge, szinte feloldódik egy nagyobb tömegben, amelyet népnek neveztünk. Proletárok, kézművesek, kiskereskedők, segédek, tanoncok, mesterek azonnal felismerik egymást közös külső jegyeikről: munkásinget (blouse) hordanak, ellenzős sapkát (casquette), szinte mindenki szakállt, a férfiasság és a tiszteletreméltóság korabeli szimbólumát, jelét az egyéni és társadalmi életben elért érettségnek. De nem csak külső jegyekről van szó, hanem szubjektív elemekről is, elsősorban a munka, a munkás lét méltóságáról: ez az osztálytudat talán kezdetlegesebb, naivabb, mint a későbbi modern proletariátusé, de nem kevésbé erős, sőt talán még hatékonyabb is, hiszen nem egyszerűen a társadalmi viszonyok tudatosításán alapszik, hanem a világ és a történelem egy morális koncepcióján, azaz az erényes nép és a parazita gazdagok/burzsoák szembeállításán. Nem valamiféle kidolgozott, absztrakt ideológia ez, hanem a közvetlen tapasztalat egyfajta szubjektív lefordítása.
A korabeli termelési viszonyok között az „osztályok” igen viszonylagosak, gyakran átjárhatóak akár egy ember életében is. Az egyenlőtlen társadalmi viszonyok nem annyira a termelésben jelennek meg, mint inkább a legközvetlenebb, vagyoni-tulajdoni formájukban. Természetesen ebben a társadalomképben tetten lehet érni illúziókat, hibás megszemélyesítéseket, félreértéseket – de az osztálytudat talán soha nem volt ilyen erős, ilyen élő, ilyen érzelmekkel telt, ennyire a valós élethez kötött, mint a XIX. századi városi társadalomban.
A munkásokat senki és semmi sem védte, sem a törvények, sem a szánalom – a legobjektívebb végtelen szegénységnek szubjektív képét csak fokozta a burzsoázia jóléte és bősége. A korban (Marx nyelvén szólva) a társadalmi viszonyok a lehető legkonkrétabbak voltak – nem tárgyiasultak, érzékelhetőek voltak mindenki számára, nem vesztették még el kettős karakterüket: egyszerre voltak a legkézzelfoghatóbbak és a historicitásba igen mélyen beágyazottak.
„A Kommün a nép joga, az egyenlőség, a felkelés, az árulók megbüntetése. A Kommün végül is… no, hát, az a Kommün!”
A „kommün”, mint idea, mint elv, mint teória és mint praxis, két gondolati hagyománynak, a sans-culotte Commune és a proudhoni kommün találkozásának volt igen eredeti terméke. A párizsi nép 1792 óta ahányszor részt kívánt venni a politikai események alakításában (hogy eufémisztikusak legyünk...azaz forradalmat robbantott ki), első kiáltása mindig ez volt: „la Commune!” (azaz a párizsi nép közvetlen demokratikus hatalomgyakorlása, amely a létrejövő forradalmi önkormányzat – ez lényegében a Kommün – révén erős presszió és befolyás alatt tartotta az orzság tövényhozását is). A kommün libertárius kollektivistái számára (ezt hívják „proudhonizmusnak – igen pontatlanul) számára a „kommün a bázisa minden politikai államnak, ahogy a család a társadalomnak…a nemzetet az autonóm kommünök federációja hozza létre”.
A kommün számos tekintetben a régi és új igen érdekes keveredése volt céljaiban és magában a nyelvében is: egyszerre volt szó „maximum-törvényről” (azaz nagy forradalom idejéből származó legtipikusabban sans-culotte követelésről: az árak maximalizálásról) és kisajátításokról, köztulajdonba vételről; egyszerre papokról, urakról de már gazdagokról, burzsoákról és kizsákmányolókról is; és persze a kommün a végletekig „papramorgó” volt, ebben is a Forradalom örököseként. Maga a bukást követő napokban írt Internacionálé, amely lényegében nem más, mint a kommün programjának megzenésített formája, maga is a réginek (a nagy forradalomnak) és újnak (a szocializmusnak, azaz a Kommunista Kiáltványnak és az I. Internacionálé Alapító Üzenetének) érdekes keveréke: „semmik vagyunk és minden leszünk” vagy a „közjó alkotói lettünk”; másik oldalról „munkások, mentsük hát magunkat”, „vagyunk a dolgozók nagy pártja”...A kommün során valóban talán még a régi dominált, de a legfontosabb mondanivaló mindezzel mégiscsak az volt, hogy „a föld fog sarkából kidőlni”, hogy a dolgok így nem mehetnek tovább, hogy mindenkinek joga van részt venni a közösség életben, hogy a demokrácia vagy részvételi és szociális, vagy mit sem ér.
Annyit mindenképpen elmondhatunk, hogy a kommünt alkotó különböző irányzatok igen nehezen feleltethetőek meg konkrét szociológiai csoportoknak: a „proletárok” éppúgy vérmesen patrióták voltak, mint a klasszikusabban „sans culotte” rétegek, a kommün legtöbb igazi szocialistája inkább kézműves munkás (vagy értelmiségi, vagy talán még inkább: munkásértelmiségi - a kor egyik nagy újdonsága) volt, mint modern proletár. Az igazán fontos mégiscsak az volt, hogy létrejött egyfajta párizsi népfront (a fenti négy mozgalom, persze állandóan változó, alakuló, hangsúlyváltozásokon áteső egysége révén) a burzsoáziával és az állammal szemben.
A társadalmi rend és az állam hatalma lassú dezorganizációja már a poroszok ostroma (1870 szeptember és 1871 januárja között) idején megindult Párizsban: a különleges körülmények között a városban lényegében megszűnt a termelés, azaz a munka, az emberek hirtelen rengeteg szabadidővel rendelkeztek, a tulajdonhoz való viszony is kezdett megváltozni (elősorban arra gondolhatunk, hogy az ostrom idejére moratóriumot hirdettek a lakbérek fizetésére), azaz lassan felfüggesztődtek a normális társadalmi viszonyok. Mindez kiegészült azzal, hogy lényegében az egész férfilakosság fegyverben állt a Nemzetőrség kereteiben. Ez azonban nem az élet valamiféle militarizációját jelentette, hiszen itt polgár-katonákról volt szó, éppen ellenkezőleg: hirtelen minden politika lett, Párizs hihetetlenül intenzív politikai-társadalmi életet élt, melyben elmosódtak a határok a közélet és a magánélet, a mindennapok és a legmélyebb politikai kérdések között. Bizonyos szempontból Párizsban forradalom volt már a kommün előtt is: a mindennapi élet forradalma. A város női és férfiai lassan a kezükbe vették az irányítást és nem látszottak akarni megállni félúton - létrejöttek a politikai-társadalmi részvétel folyamatosságának elemei is, a társadalmi klubok, a helyi bizottságok képében. A kormány a lehető legkevésbé kormányozta a várost, ahol a helyi népi szerveződések vették át a hatalmat, ilyen értelemben a márciusi felkelés csak egészen nyilvánvalóvá tette a már fennálló helyzetet. Ez persze azt is jelenti, hogy a kommün nem hagyományos forradalom volt, azaz tudatos résztvevők egyszeri, akaratlagos aktusa, hanem tulajdonképpen egy spontán, hónapokig tartó népmozgalom eredményeképpen jött létre. Ez természetesen sokat megmagyaráz későbbi történetéből is.
A kommünt végül is létrehozó felkelés a sokadik nagy példa volt arra, hogy egy viszonylag kisebb jelentőséggel bíró esemény (az ún. ágyúk ügye) milyen katalizátor szerepet játszhat a történelemben, persze ha fennállnak a történelemi szituációban a megfelelő politikai, társadalmi összetevők a szaturáció küszöbén. A felkelés másnapján a párizsi nép arra ébredt, hogy a külső kényszerítő hatalmak, úgy mint az állam, a hadsereg, a rendőrség egyszerűen elpárologtak.
Mindez azt jelentette, hogy a város lényegében polgárai önigazgatása alá került, nem akármelyik város: a kétmilliós Párizs, a XIX. század fővárosa.
A Nemzetőrség Központi Bizottsága, amely a felkelés után a város élére került, ingadozott, hogy magát Párizs ideiglenes önkormányzatának tekintse, vagy Franciaország új kormányának. A legsürgősebb teendő a közszolgáltatások megszervezése volt, a Bizottság talált (saját kebelén belül és azon kívül) tevékeny és önfeláldozó embereket, akik képesek voltak a párizsi adminisztráció újjászervezésére, a város és népe (és forradalma) életben tartására. Az adminisztráció felső rétege vagy Versaillesba menekült, vagy engedelmeskedett Thiers utasításának, mely megtiltotta a részvételt a „törvénytelen hatalomban”. A Bizottságnak az adminisztráció alsóbb rangú beosztottjaival és külső erőkkel (elsősorban a munkáselittel, az Internacionálé tagjaival) sikerült bebizonyítania, hogy a nép képes lehet egy óriási város irányítására is. Ez a gyakorlatban tulajdonképpen el is döntötte a kérdést: a választások által (igen, a párizsi kommün nagyon ritka, választásokkal létrejött forradalmi hatalom volt!) létrehozott Kommün (a Központi Bizottság) nem önkormányzati szerv volt, hanem „Párizs, szabad város kormánya”, amely az egész ország hasonló, kommunális átalakítását ajánlotta a francia népnek.
A „forradalmi feltételek” (a háborús vereség, az ostrom, a társadalmi-politikai struktúrák dezorganizációja Párizsban, a kormány politikája, a hatvanas évek legvégének „osztályharcos” hangulata és természetesen a párizsi nép társadalmi-gazdasági helyzete) mindegyike szükséges feltétel volt, de egyik sem lett volna elégséges. Még ezen feltételek együtt állása sem robbantotta volna ki a forradalmat, hiszen minden forradalomhoz kell egy embercsoport, amely orientálja a spontán népi cselekvést, irányt ad neki, programot az új struktúrák létrehozásához. A kommün forradalma sem jött volna létre forradalmárok nélkül. A forradalmárok csoportja általában többé-kevésbé homogén csoport, amely meg is szabja a forradalom „jellegét” – a kommün esetében ez a lehető legkevésbé volt így.
Kétségtelen tény: nem volt a kommün vezetői között sem egy Trockij, sem egy Lenin, sem a Hegypárt nagy vezetője közül valaki, de a kommün maga is túl libertárius szellemű volt ahhoz, hogy létrehozzon egy különleges hatalommal felruházott testületet. Ezek a „mindennapi emberek” őszintén hittek a demokratikus és szociális köztársaság gondolatában, nagy odaadással szolgálták a lázadó nép érdekeit, amelynek reprezentánsai (vagy inkább a mandátumával bírói) voltak. Minden köztük létező politikai-ideológiai (és gyakran személyes) ellentét dacára egységesek voltak Párizs népének érdekei védelmében, mely nép a kommün igazi bázisát adta. A kommün Párizs lázadása volt, ahol a város népe a kezébe kívánta venni sorsának alakítását - ennek a célnak a párizsi nép kormánya minden hiányossága, bizonytalankodása ellenére igencsak megfelelt.
A kommün forradalmár magja éppúgy múlt és jövő példátlan keveréke volt, mint társadalmi bázisa vagy ideológiája.
A blanquistákat szenvedélyes, már-már vallásos karakterű patriotizmusuk igen népszerűvé tette a városban, elsősorban éppen a hasonló érzelmekkel bíró nemzetőrök, azaz a párizsi nép „honvédő” része, körében. Ez kiemelkedő szerepet biztosított számukra a kommünt létrehozó felkelés idején, ezen energikus, elkötelezett, a cselekvéshez értő forradalmárok nélkül aligha jött volna létre a párizsi kommün. Népszerűségük és ezen szerepük joggal juttatta tucatnyi képviselőjüket a kommün irányító testületébe: ott azonban igazi politikai ideák, program és persze vezérük hiján inkább lehangoló teljesítményt nyújtottak (Edouard Vaillant, aki mindig is kilógott a blanquisták soraiból, nagy kivételével). Inkább a kommün megosztásához járultak hozzá az 1793-at újra játszani kívánó elképzeléseikkel: a blanquisták nem Robespierre-re, a Hegypártra, a jakobinus Konventre, hanem (sőt, éppen ellenkezőleg) az ún. hébertistákra, a Forradalom sans-culotte mozgalmára, a forradalmi Kommünre, a „külvárosok pikáira”, a sans culotte Párizs forradalmi diktatúrájára volt az „elmaradott” vidék felett, majd Babeuf-re és az egyenlők összeesküvésére esküdtek. A hébertisták voltak a blanquisták számára a Forradalom igazi főszereplői: a blanquisták azok akartak lenni a következő forradalom számára, akik a hébertisták volták 1793-ban: a plebejusok, a „bras-nus” (ahogy Michelet hívta a sans culotte-okat, akik „puszta kézzel”) vezérei, akik az elárult népért harcolnak, a racionális gondolkodású fanatikusok, a szabadság ellenségeinek kíméletlen ellenségei. A Kommün nem egyszerűen Párizs önkormányzata volt számukra, hanem az ellenforradalom elleni fellépés hatékony eszköze, amely sok tekintetben diktálta a forradalom ritmusát a törvényhozás (a Konvent) számára is.
A „hébertizmusukból” azonban kevésbé valamiféle közvetlen sans-culotte demokrácia igénye bontakozott ki, mint inkább a forradalmi diktatúráé, melynek valódi bevezetéséhez nem álltak rendelkezésre a történelmi körülmények, de alighanem magukból, a többnyire a párizsi bohém-forradalmár világból érkező fiatal blanquistákból is hiányzott az ehhez szükséges ambíció, igazi akarat és persze képesség. Leninnek és persze főleg Trockijnak igaza volt: ezek az emberek nem akartak igazában diktatúrát, de velük nem is igen lehetett diktatúrát csinálni.
A kommün (neo)jakobinizmusa inkább valamiféle lelkiállapot volt, mint konzekvens doktrína: Robespierre, a honvédő háború, a forradalmi nemzet, az 1793-as alkotmány, az egy és oszthatatlan Köztársaság, a demokrácia, de ellenségei számára a forradalmi diktatúra, a Közjóléti Bizottság...A szociális ügyeket illetően valamiféle homályos „társadalmi igazságosság” képviselete, de semmiképpen sem „kommunizmus”, ahogy maguk a neojakobinusok is tulajdonképpen egy kalap alá vették Louis Blanc, Proudhon vagy az Internacionálé tagjainak elképzeléseit. A kommünben részt vett 1848-51-es Hegypárt „nagy öregjei” maguk is (a kommün egyik leghíresebb vezetője és mártírja, Charles Delescluze kivételével) inkább a második vonal voltak, a 48-asok legismertebb alakjai (mint a szocialista Louis Blanc, vagy a démoc-socs vezetője, Alexandre Ledru-Rollin) a kommünnel szemben foglaltak állást és elismerték a versailles-i Nemzetgyűlés hatalmát. A kommün neojakobinusai számára a kommün volt az „utolsó lehetőség” a forradalomra, melyet a lehető leganakronisztikusabb elveik alapján kívántak megvívni, nem nélkülözvén a forradalmi pastiche elemeit sem (ez persze semmit sem von le bátorságukból). Proudhon írta korábban róluk, talán túlzottan is szigorúan: „a jakobinizmus könnyen képmutatásba és machiavellizmusba fordul: a jakobinusok a forradalom jezsuitái”. 1871-ben ez már inkább a „másodszor bohózat” képét öltötte magára (a blanquisták hébertizmusával egyetemben).
Kétségtelen tény, hogy amint a nagy forradalom az antik köztársasági Róma nyelvét használta, úgy beszélt a kommün sok tekintetben a Forradalom szavaival, de ez nem kizárólag a neojakobinusoktól vagy a blanquistáktól eredt, maga a párizsi nép használta ösztönszerűen a sans-culotte nyelvezetet, az egyetlen tradíció nyelvét, melyben a párizsi nép valóban a maga ura volt.
A neojakobinus fennkölt népbarátság és a blanquista őszinte forradalmi radikalizmus és társadalomellenesség lassan találkozott a társadalommal, a munkások gyakorlati követeléseivel és autonóm szervezeteik egyre nagyobb erejével. Ebből a találkozásból nőtt ki egy igen összetett karakterű, természetesen ellentmondásoktól sem mentes, de mindenképpen életerős, diffúz szocializmus, amely Franciaországra jellemző volt a XIX. század közepén. A lehető legkevésbé kidolgozott teória volt ez, de magját mégiscsak egy igazságos társadalom követelése, és ember ember általi kizsákmányolása megszüntetésének vágya jelentette. Az autonóm szervezetek azt is jelezték, hogy a munkások vezetőiben (akik maguk is munkások voltak) igen komoly bizalmatlanság élt az 1848-ban és 1851-ben a köztársaságot elveszejtő polgári politikusok iránt. A legfontosabb ilyen autonóm szervezet maga az Internacionálé volt, amelynek második generációja már a kollektivizmus talaján állt. Ez már alighanem nem a francia munkásmozgalom prehistóriája volt, hanem történetének kezdő lépései.
A romantikus republikanizmus lassan átadta a helyét egy materalista-ateaista elképzelésnek a társadalmi igazságosságról, az igazságos társadalomról, amely a munkaeszközök kollektív tulajdonán, a szolidaritáson és a valódi egyenlőségen nyugodott. Nyilvánvalóan nem tűnt el minden idealizmus ezekből az elképzelésekből, de egy valami változott: a dolog lehetségességének a tudata. Lehetségesnek tűnt megszabadulni a kapitalizmustól és a burzsoáziától (melyeket lényegében egymást szinonimájaként kezeltek). Mindazonáltal a kommün idején az Internacionálé tagjai végig ingadoztak egyfajta tiszta, radikális republikanizmus (kiegészülve a kommunális átalakulás programjával) és a munkásosztály korporatív gazdasági-szociális érdekeinek képviselete között. Az Internacionálé tagjainak elképzeléseiben keveredett egy valódi társadalomátalakító program (az osztályantagonizmusok vége, társadalmi egyenlőség, a munkásoknak a munkájuk értéke teljességének megfizetése) és radikális demokráciában minden probléma nélkül megvalósítható követelések (szabadságjogok, laikus oktatás, közvetlen demokrácia stb.) képviselete. De mindazonáltal igaz: az Internacionálé párizsi tagjai adtak a párizsi kommünnek forradalmi, szocialista jellegű tartalmat, rajtuk múlott leginkább, hogy a kommün nem 1793 „másodszor bohózata” lett csupán.
A Kommün valami igen különös, sokarcú és sokféle tartalommal felruházott jelenség volt: a „proudhonisták” (a libertárius kollektivisták) számára a föderalizmust jelentette, minden szocialista számára a jövendő társadalom alapegységét, a blanquistáknak az 1792-es sans culotte felkelő Kommünt, a (neo)jakobinusoknak a hegypárti Konventet és a Közjóléti Bizottságot volt. Az az instabil kompromisszum, amely kialakult ezen irányzatok között, lényegében a kommün egész fennállása alatt felborulásával fenyegetett. A nép szemében az 1793-1794-es esztendők keltek életre – bizonyos szempontból a város valóban ezeket az éveket élte újra a kommün alatt.
Mindenesetre a kommün vezető testülete a nép soraiból jövők kormánya volt: a Központi Bizottság tagjai nagy többségükben a párizsi munkáselithez tartoztak. De alighanem nem is a szociológiai összetétel számít itt, hanem az, amiről Alain Badiou szép szavai mesélnek nekünk: „A kommün próbálta meg először és ezidáig egyedülállóan, hogy megtörje a munkás- és népi mozgalmak mindenképpen a parlamentarizmus valamely formájába torkoló végzetét. Ez alkalommal, és csak ez alkalommal, nem helyezte a felkelés a sorsát oly kompetens politikusok kezébe. Ez alkalommal, és csak ez alkalommal a politikusok árulása nem valamiféle eseti körülménynek, szerencsétlen véletlennek tételeződött, hanem a dolgok rendjének, mellyel szembe kell nézni és levonni belőle a megfelelő következtetéseket. Ez alkalommal, és csak ez alkalommal, a felkelés semmi másra nem kívánt támaszkodni, mint magának a népi politikai mozgalomnak az erejére.”
Alighanem sok tekintetben a kommün (leginkább verbális) radikalizmusa is okozta a vesztét: sokáig egy igen széles egységfront valóban létezett, ha nem is a kommün gondolata mellett, de a monarchista, mélyen reakciós kormány ellenében. A kommün nem egy vezetőjének éppen egy ilyen szövetség ácsolása volt a nagy politikai ideája a „nép” és a „dolgozó burzsoázia” között – mindez részben meg is valósult, főleg a kiskereskedőket, az alkalmazottak egy részét és a kézműveseket illetően. Sokáig nem látszott éppen lehetetlennek, hogy ha nem is a Kommün, de a republikánus Párizs kerülhet ki győztesen a kormánnyal folytatott harcból. Mi volt hát az oka annak, hogy végül is a republikánus (akár a radikális republikánus) burzsoázia más rétegei végül is nemet mondtak erre a szövetségre?
Elsősorban természetesen az, hogy a kommün, ha félénk, ha habozó, ha a modern „osztályharcot” a zászlajára alig tűző, de mégiscsak: forradalom volt. A forradalmi tradíció 1792-től 1848-ig inkább a terrort és a félelmet jelentette a burzsoázia számára, mint a nagy kiegyezést és a szabadságot - bármit is mondott magáról a kommün. A forradalom veszélyeztette a tulajdont és széles értelemben is a társadalmi rendet, forradalmat azok csinálnak, akiknek nincsen semmijük azok ellen, akik van valamijük – a burzsoázia tapasztalata ez volt. Később persze egyszerűen igen szkeptikusak lehettek egy ilyen népi forradalom sikerében is, főként miután a polgárháború kész ténnyé vált.
Mint láthattuk, ha a kommün nem is hirdetett közvetlen osztályharcot, azt azért egyértelművé tette, hogy nem csak a társadalmi egyenlőség talaján áll, hanem eddig soha nem látott szerepet adott a politikai vezetésben a népnek, vagy a burzsoázia szótárával: a veszélyes osztályoknak. Aki inkább a burzsoáziához, mint a néphez tartozónak vélte magát, bizony aggódva konstatálhatta, hogy a kommün veszélyezteti a szociális státuszát, még ha egyet is értett a kommün kormányt kihívó álláspontjával és rendelkezéseivel. A kommün példátlanul véres eltiprása és az igen kevés burzsoá hang, amely ez ellen fellépett, jól mutatta, hogy mennyire illúzió volt a kommün egyes vezetőinek álláspontja a republikánus burzsoáziával való „egységfrontról”. És persze azt is, hogy hogy a burzsoáziában élő sztereotípiák, a félelem és a megvetés milyen mértékben voltak élőek a „néppel” szemben.
Ezek a körülmények voltak az okai annak, hogy a kommün idején nem lépett fel egy olyan republikánus-burzsoá politikai garnitúra, mely „magára vállalta” volna a forradalom vezetését, mint 1830-ben, 1848-ban és 1870 szeptemberében. Egyszerűen érezték, hogy ez nem az ő forradalmuk. Párizs népének jó része alighanem kivárt: végeredményben a kommün volt de facto irányítója Párizsnak és győzelme egy ideig nem látszott lehetetlennek, hiszen eleddig az a politikai erő, amely egy forradalomban meg tudta hódítani Párizst, az győzedelmeskedett az országban is. Mindenesetre tény: a középosztály egy széles rétegének (akár nyílt, akár implicit) támogatása nélkül (ez különböztette meg 1871-et 1848 júniusától) nehezen lehetett volna elképzelni, hogy a kommün képes lett volna Párizst irányítani, akár csak két és fél hónapon keresztül felvenni a harcot a kormány és hadserege ellen. Az 1848 júniusi munkásfelkelés a reménytelenség lázadása volt - a kommün mindennel együtt a reményé. Mint ahogy alighanem az is tény, hogy amint a kommün ügye elveszettnek látszott (vagy legalábbis a győzelme igen valószínűtlennek) a párizsi egységfront támogatása elég sokat veszített erejéből.
A kommün bukásának legfontosabb oka elszigeteltsége volt: vidéken nem zajlott le a társadalmi rendnek az a dezorganizációja, mely Párizsban az ostrom alatt megvalósult, nem jött létre valamiféle népi egységfront és hiányzott a vörös republikánusoknak és a szocialistáknak a szövetsége is, mely a kommün vezető gárdáját adta. A vidéki (akár radikális) republikánus burzsoázia nem támogatta Párizst a legitim, általános választójoggal megválasztott Nemzetgyűlés elleni harcában.
A végre megtalált politikai forma
A párizsi kommün talán legmaradandóbb és legeredetibb öröksége a népképviselet egy új teóriáját érinti – és ezzel összefüggésben az államszervezet egy új formáját. A két tradíció (a sans-culottizmus és a libertárius kollektivizmus) szerencsés találkozása volt a kommün népképviselet-koncepciója, a „nép önmaga általi kormányzása”, „kormányzók és kormányozottak közti különbség megszüntetése”. Mindez az egyedüli lehetséges eszközként értékelődött, hogy a saját keze munkájából élő nép átalakítsa a társadalmat a saját érdekei, elvei, akarata szerint. A nép felszabadulása volt a kommün központi programja, mellyel egyébként igen széthúzó vezetőinek mindegyike egyetértett.
Ez a program két megoldást hordozott magában: a nép közvetlen részvételét a törvényhozási folyamatban és az egyedül a népszuverenitásból létrejött hatalmi orgánum (a Kommün Központi Bizottsága) kiemelt szerepét a többi hatalmi szervvel szemben. Mindez azzal is együtt járt, hogy a népszuverenitás szerve valóban lényegében az összes hatalom birtokosa legyen. A kommün ezért utasította vissza a hatalmi ágak megosztásának rendszerét, amely elvesztette a jelentőségét, abban a pillanatban, amikor a „nép valóban önmagát kormányozza”. A kettő összeegyeztetésére volt megfelelő eszköz a kötelező mandátum elve és a nép valamiféle bevonása a döntéshozatali folyamatokba. Az utóbbit nem tették teljesen illuzórikussá a kétségkívül meglevő információs csatornák a nép és a törvényhozó hatalom között (a klubok állandóan megvitatták a Bizottság intézkedéseit, melynek legfontosabb tagjai egyben újságírók is voltak, a különböző dekrétumok gyakran hosszú ideológiai preambulumokat tartalmaztak, a plakátok, hirdetmények állandóan informálták a népet a döntésekről). Mindez kiegészült a nép más részvételi formáinak az elősegítésével is, ilyenek voltak a különböző helyi bizottságok, a Nemzetőrség helyi szervezetei, más részről pedig az igazságszolgáltatási-államigazgatási rendszer reformja révén a bírák, a népi ülnökök és a hivatalnokok közvetlen választása is a néphatalom felé mutatott.
A kommün legendájával szemben le kell szögeznünk: mindez 1871-ben alig-alig működött. A klubok semmiféle szerepet nem játszottak a döntéshozatalban (és nagyon úgy tűnik, hogy a Központi Bizottság tagjai, ideértve az elviekben „hébertista” blanquistákat is, nem is érezték szükségesnek a klubok valamiféle intézményesítését a néphatalom gyakorlásában); a kötött mandátum elve igen restriktív felfogásban létezett; nem hívtak vissza képviselőket és nem választották a hivatalnokokat vagy a bírákat. Nem lehet figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy 1793-ban a forradalmi sans-culotte szekciók befolyását törvény intézményesítette – ez a kommün alatt a klubokat illetően fel sem merült.
Igaz, hogy a közvetlen népuralomnak nem jöttek létre valódi intézményei, de a nép mobilizációja állandó maradt, elsősorban a klubokban, a helyi bizottságokban és a Nemzetőrség helyi szervezeteiben. A párizsi forradalom legfontosabb politikai tere nem a vezető testülete, vagy a kormányzata volt: hanem a kommün nagy újdonsága, a helyi demokrácia és társadalmiság ezen kitüntetett formái. A részvétel elsőszámú helyei az ún. társadalmi klubok az egész városra kiterjedő hálózata volt, a felkelés Collège de France-a, ahogy a korban mondták. Párizs ostroma alatt ezek a formák popularizálódtak és radikalizálódtak. Maga a Kommün gondolata, annak talán némileg elemi, nem túl szofisztikált formájában, de a klubok népétől eredt. A kommün a klubok, a Nemzetőrség helyi szervei terméke volt, a párizsi nép közvetlen demokráciájáé, nem az Internacionáléé, nem a neojabokinusoké, nem blanquistáké, de nem is a libertárius kollektivistáké.
Mindazonáltal alighanem az államszervezet átalakítása lett a kommün legmaradandóbb öröksége – elsősorban Marx tollán, aki a munka felszabadulásának végre meglelt politikai formáját fedezte fel a párizsi kommün rendszerében. A Marx műveiben a hegeli jogfilozófia bírálatától benne rejlő radikális állam- és politikakritika a kommünben öltött mintegy testet, a proletárforradalomban már nem csak a termelőerők felszabadításáról volt szó, hanem az állam- és az elkülönült politika végéről. A marxi teória a kommün tapasztalatára épült (mint ezt maga Marx, később pedig Engels többször hangsúlyozta), nem a Lassalle-féle német államelvű szocializmusra.
Később, jól tudjuk, minden másképp alakult.
A kommün bukása nem is az osztályharc élesedését hozta magával, hanem a kapitalizmus relatíve békés fejlődési korszakát (1871-1914), a forradalom elcsendesülését, a reformizmus és a parlamentarizmus diadalát. A kommün bázisát alkotó két csoportot, a „népet” és a proletariátust a parlamentarizmus (a „demokrácia”) és a munkásmozgalom integrálta a nemzetállamok és a tőke rendszerébe.
A kommün emléke és példája a lehető legnagyobb erővel tört felszínre az új forradalmi hullám idején, elsősorban és mindenekelőtt Lenin révén. Az „Állam és forradalom” legszebb sorai a párizsi kommün rendszerének az aktualitását zengik: az állandó hadsereg és a rendőrség végét, a bürokrácia felszámolását, a hivatalnokok választását, a mandátummal bírók állandó ellenőrzését és visszahívását, a nép állandó részvételét a döntéshozatalban...
Jól tudjuk, hogy itt is minden másképp alakult: az „állam és forradalomból”, inkább állam lett, mint forradalom; jelszóvá egy idő után a „semmi hatalmat a szovjeteknek” vált; az állandó népi részvétel pedig nem csak illuzórikusnak, hanem egyenesen károsnak is tételeződött. A kommün emlékéből csak a külsőségek maradtak, hiszen innen érkezett a későbbi „kommünök” és persze a szovjet államigazgatás nem egy jellemzője: a kollegialitás elve, a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat egyesítő Központi Bizottság, a szűkebb „kormány”, a Végrehajtó Bizottság, a különböző területek élén álló „biztosok”.
De mindez már nem sokat számított.
A bolsevikok könnyen elfelejtették, hogy a kommün, ez a kezdetben a városi jogokért, a haza és a köztársaság védelmében megindult lázadás azért vált szocialistává (persze annak XIX. századi értelmében), mert demokratikus volt. Igen: a kommün nem a bolsevik párt volt, hanem gyakran hezitáló, kaotikus, bizonyára sokszor nem a legjobban döntő forradalom, amelyet azonban maga a népi mozgalom vitt előre.
Másrészről, a kommünt létrehozó párizsi munkások meglehetősen nacionalisták, vagy legalábbis erősen patrióták is voltak. Engels szép dialektikus mondata („a munkásmozgalomban az igazán nemzeti érdekek...egyben mindig igazán nemzetközi érdekek is”) sok tekintetben igaz persze, de talán fontosabb, hogy a kommün ebben is a XIX. századi párizsi forradalmakra hajaz jóval inkább, mint az igazi háborúellenes és antinacionalista forradalmakra, az 1917 és 1923 közti forradalmi hullám epizódjaira. A kommün cementje és egyáltalán létrehozója a patriotizmus volt, nem az internacionalizmus (noha a távoli végcél persze a „szociális világköztársaság” volt), a kommün patrióta volt és honvédő.
A kommün historiográfiájának egy másik ága (már a XIX. század végétől) úgy vélekedett, hogy a kommün léte mintegy „megmentette a köztársaságot” az 1871-ben létrejött nemzetgyűlési monarchista többségtől. „A legtöbb felkelő őszinte köztársasági munkás volt, aki azt hitte, hogy a felkelés révén védi meg a köztársaságot”. Georges Clemenceau szavai ezek, aki talán a legkorábban érvelt a kommünárok amnesztiája mellett, sőt egyértelműen a monarchista többségű versailles-i Nemzetgyűlés felelősségéről beszélt a felkelés kirobbantásában, amely alapvetően „republikánus volt” - azaz a kommünárok „jó szándékúak” voltak, a testet öltött köztársaság idején már „nincs ok félni tőlük”.
Véleményünk szerint bizonyos szempontból ennek az ellenkezője igaz: a kommün bukása és igen véres eltiprása hozta létre végül a rendszert, amely „a legkevésbé oszt meg minket”, ahogy Thiers mondotta volt, azaz a mérsékelt, liberális-konzervatív köztársaságot. A kommün leverése adta meg a mérsékelt köztársaságiaknak az „igazolást” a monarchisták, vagy szélesebb értelemben a „rend pártja” szemében, hogy a köztársaságiak képesek a rendteremtésre, hogy a köztársaság nem feltétlenül egyenlő a forradalommal (tulajdonképpen egészen a kommünig a mitikus „Köztársaság” ellentéte nem a monarchia volt, hanem az ellenforradalom, a reakció), a rendszerük nem fenyegeti a tulajdont, a tradicionális értékeket, hogy a „journées parisiennes” (a párizsi forradalmi napok) ideje lejárt, hogy a köztársaság talán nem is olyan szörnyű, hogy az Année terrible (Victor Hugo kifejezése a "szörnyű esztendőre": az 1870 ősze és 1871 tavasza közötti időkre) lassan véget ér. Másik oldalról a kommün bukása a radikálisabb köztársaságiakat is meggyőzhette ugyanerről, de pontosan az ellenkező szempontból: a társadalom radikális, erőszakos átalakítása lehetetlen, a forradalmi erőszakra csak a még véresebb erőszak lesz a válasz, Párizs forradalmai lecsengtek, eljött az általános választójog, a parlamentáris politika, a szervezett munkásmozgalom ideje, forradalmi Kommün helyet politikai pártok (és szakszervezetek) kellenek. Nem tagadva a kommünárok amnesztiája mellett érvelők jószándékát, aligha volt ebben igazuk: nem a kommün hozta el a köztársaságot, hanem a kommün vérbe fojtása. És persze nem olyan köztársaságot, melyről a kommün álmodott.
Egy szó, mint száz: a kommün még a szocialista mozgalom előhistóriájához tartozik, vagy talán pontosabban: inkább az utolsó tipikusan XIX. századi (és tipikusan párizsi) forradalom, mint az első proletárforradalom volt. A kommün hívószava még inkább a „Peuple” (a nép), nem a modern értelemben vett proletár.
Sokan írják: a Kommün megnyitotta a XX. századot, mi inkább úgy tartjuk: lezárta a XIX. századot.
„Igazságot ennek a nagy városnak, amely kezébe tartja az emberiség jövőjét”
És igen: a kommün nagyon specifikus dolog volt, egy városban ment végbe – sőt, ami több ennél: csak egy városban mehetett végbe.
Párizsban.
A párizsi kommün alatt nem volt sem Robespierre, sem Trockij, sem Lenin – csak maga a nép. Az istenadta párizsi nép, mely, ha magához ragadta a kezdeményezést, az bizony nem sok jót ígért ellenségeinek.
A párizsi kommün már a modernizált Párizsban jött létre: nem egyszerűen a korábbi párizsi forradalmak megkésett újra játszása volt csupán, hanem a párizsi nép radikalizmusának modern városi körülmények közti reneszánsza (és alkonya).
Hiszen Párizs nem csak a XIX. század fővárosa volt – hanem a forradalmaké is.
A német (vagy talán kisebb mértékben, az angol) mintával szemben Franciaországban a „város” nem az „igazi” nép tagadása, veszélyeztetője, vagy éppen az elkorcsosulása, hanem éppen ellenkezőleg: a városi nép (persze elsősorban Párizs népe) a nép esszenciája volt – a „France profonde” (a „mély Franciaország”, az igazi, a vidéki, mindenféle külső befolyástól mentes, ezt veszi át a magyar jobboldal is, azaz a „mély Magyarország”: importcikk) mítosza a kommün utáni, és létrejötte nem független a kommün sokkjától. Itt is kialakultak persze ugyanazok a mítoszok a nagyváros erkölcstelenségéről, gyökértelenségéről a benne élő „veszélyes osztályokról”, de ez a párizsi nép egyben a forradalmak népe is, amely a lehető legközvetlenebbül gyakorolja a nép szuverenitását: a Bastille, a „Nyomorultak”, Delacroix, a barikádok...a párizsi nép forradalmi nép és éppen ezért a francia nép szimbóluma volt.
A főváros (1789 óta) szimbiózisban élt a közhatalom intézményeivel, természetesen nem csak földrajzi közelségről volt szó, hanem ennél jóval többről, mindez lehetőséget adott arra, hogy Párizs közvetlenül legalábbis ellenőrzése alatt tartsa a főhatalom intézményeit. Végeredményben 1830-ban és 1848-ban a párizsi topográfiának (is) lett áldozata a regnáló uralom: a középületeket szinte körbe folyták a népi negyedek és azok rebellis népe, a kisutcás negyedek váltak szinte bevehetetlen erődítményekké, míg a hatalom épületei a társadalom irányításának a fészkéből tulajdonképpen a felkelések célpontjaivá váltak.
A század ötvenes-hatvanas éveiben lezajlott híres nagy városátalakítás sok tekintetben éppen ezen helyzet ellen jött létre és hozta létre a modern Párizst, a „XIX. század fővárosát”: Párizsban materializálódott a burzsoázia felemelkedése a város társadalmi és urbanisztikai átalakulása révén, amelyet Haussmann báró irányított.
A nép számára azonban Párizs képe a nagy forradalomhoz képest nem sokat változott: Párizs a remények, az illúziók, azaz a forradalmak városa maradt. A katonai Párizs, a hivatalos Párizs, kaszárnyáival, palotáival, templomaival, impozáns középületeivel, szobraival és más szimbólumaival, nagy sugárútjaival kialakította már saját társadalmi és politikai struktúrait, ráterpeszkedett már a városra, de még nem tudta térdre kényszeríteni a régi Párizst és a párizsi népet. A kommün jóval kevésbé a város haussmanizációja ellen kitört felkelés volt, ahogy sokszor lehet olvasni (noha természetesen az is: a fényűző, korrupt város és despotikus urai és az elképesztő szegénység és nyomor igen feszült légkört hozott létre), mint sok tekintetben ennek a nagy átalakulásnak az eredménye.
A kommün bukása mindenképpen lezárt egy történelmi ciklust (az 1789 és 1871 közti időszakot), a párizsi forradalmak korát. Párizs népe talán legjobbjai vérét hullajtva búcsúzott el a „véres hét” alatt a nagy ambíciójától, hogy példát mutasson a világnak.
„Gondolkodjuk el egy pillanatra, lehetséges volna forradalmat csinálni nők nélkül?”
Már a kortárs reakció pontosan látta, hogy a kommün forradalma nem az elhagyott műhelyek kisajátítása, de nem is a politikai-adminisztratív rendszer átalakítása révén volt ilyen veszedelmes, hanem a társadalmi hierarchiák megremegése okán. Ennek a legfontosabb eleme mindenképpen a nép hatalomra jutása volt, ezáltal „az uralkodó osztályok” monopóliumának megkérdőjelezése a közügyek irányítását illetően – mindez együtt járt a nemi hierarchiák megkérdőjelezésével is.
A kommün a „nőket illetően” igazi sans-culotte lázadás volt, még a munkásmozgalmat és a tőkés rendszer teljes kiépülését megelőző korszak jellemzőivel.
A Kommün ebben a tekintetben is a közelebb áll a nagy forradalomhoz és a XIX. századi párizsi városi lázadásokhoz, mint a későbbi modern munkásmozgalomhoz: a nők hangsúlyos részvétele a forradalomban a tőkés modernitás teljes uralomra jutása előtti korba visz minket vissza.
Sokáig éppen a nők voltak a „nép cementje”, ők voltak a városi ellenállás esszenciái, egy-egy kerület lelkei, az eredeti népi kultúra fenntartói az egységesítő modernitással és annak tömegkultúrájával (legyen az akár a proletár ellenkultúra is) szemben. Amikor a „népet” felváltották az osztályok, melyek olyan dolgok köré szerveződnek, melyek a nők számára idegenek voltak: termelés, bér, gyár...,a lázadás élcsapatából legfeljebb segéderők lettek. Igen, a nők jóval folklorikusabbak voltak, a szó eredeti értelmében: azaz a modernitás által visszaszorítottak. De a kommün még sok tekintetben a párizsi folklór hangja volt – nem véletlen, hogy a nők olyan kiemelkedő szerepet játszottak benne.
A kommünárok ebben is sok tekintetben közelebb állnak a sans-culotte-okhöz, mint akár a munkásmozgalomhoz, akár a polgári női emancipációt érintő felfogáshoz. A nagy forradalom alatt a nők igen fontos szerepet játszottak a szekciók életében, a nőellenes előítéletek hiánya a sans-culotte-ok között minden bizonnyal a népi életmód egyik jellemző jegye volt: a korabeli városi társadalmakban a nők ugyanolyan fontos szerepet játszottak, mint a férfiak, a népi mozgalmakban, városi lázadásokban (melyek igen gyakran a hagyományos női feladatnak számító „kenyérkérdés”, azaz a család élelmezése körül törtek ki) talán még fontosabbat is. A kommün, ez a tipikusan XIX. századi városi lázadás, sokat megörökölt ebből a „nőképből” - aligha a modern női emancipáció jele volt mindez (valószínűleg éppen ellenkezőleg), de mindenesetre a kommün társadalmi forradalmában igen fontos helyet biztosított a nőknek is, fontosabbat, mint sokáig akár a polgári világ, akár a szocialista munkásmozgalom.
Másrészről a kommün idején a célkeresztben a társadalmi munkamegosztás rendszere állt, az elválasztás burzsoá és proletár, munkás és értelmiségi, szellemi munka és fizikai munka, kormányzók és kormányzottak között. És éppen ennek révén lehetett hadat üzenni az állam elkülönült hatalmának, amely maga is a társadalmi munkamegosztás rendszerén nyugszik.
Nem véletlen, hogy a legkevesebb a kommün kulturális forradalmából maradt (és ezt támadták ellenfelei a legszenvedélyesebben). A társadalmi és nemi hierarchia visszaállt, a szociális munkamegosztás rendszerében újra mély szakadék választotta el a szellemi és a fizika munkát, a kultúra újra kevesek kiváltsága lett: a kommün bukása azt is jelentette, hogy a föld nem dőlt ki a sarkából.
A kommün nagy krónikása, Prosper-Olivier Lissagaray a forradalom talán legszimpatikusabb hőse és mártírja, Eugène Varlin szájába adta a kijelentést: „Önök harcoltak a kommün ellen és mit értettek meg az egészből? A forradalom kezdődött meg, Önök pedig azt hitték, hogy a világ végét látják”. Azok, akik összekeverik az igazságtalanságra és az elnyomásra alapozott világuk végét a világ végével ma sincsenek kevesen.
Ünnepeljük hát a párizsi kommünt a forradalomról szóló talán legszebb könyv szerzője, a nagy Henri Lefebvre szavaival:
„Megesik, hogy a nép téved vagy túloz, mert a látványosság, melyet magának nyújtott, önmaga ellen fordul. Tragédiába, ahol a főszereplő, a kórus és a közönség egészen egyedi módon azonos. A kezdetektől a mulatság magában hordozta a drámát; a dráma pedig visszanyerte eredeti jelentését: egy kollektív, valóságos ünnep volt, a nép által megélt és a nép által nyújtott mulatság, hatalmas mulatság, melyet elkísért a főszereplő önfeláldozása a bukás idején, azaz a tragédia.... A legalapvetőbb vágy lépett színre: a világ megváltoztatása, az életé, amilyen most, a dolgoké, ahogy most állnak - népi spontaneitás révén, amely a legmagasabb rendű eszmét hordozza magában, egy totális forradalmi tervét. A’mindent vagy semmit’ általánossá váló szédítő gondolatát”.
Vive la Commune!
