A politikai gondolkodók számára komoly nehézségekbe ütközik az anarchizmusról nem negatív értelemben gondolkodni, mivel mindannak ellentmondani látszik, amin a konvencionális politika alapul, vagyis azon az eszmén, hogy szükség van egy konstruált és meghatározott rendre, és nem vagyunk képesek a tevékenységeink koordinálására, amíg valaki nem segít benne. Az anarchisták azzal az eszmével lépnek fel, hogy az anarchia a rend, míg a fennálló a rendetlenség. Ez rémisztően hat az emberekre.
Edouard Mathieu: Először is kezdjük azzal, hogy tudnál-e mondani egy saját definíciót az anarchizmusról?
Ruth Kinna: Ez mindig trükkös. Szerintem az anarchizmus gyakorlatok halmazát írja le. Az anarchizmus politika, mint ahogy hagyomány is, és e hagyományon belül megtalálható kultúrák halmaza. Jól körülhatárolt politikai mozgalom, amit viszont támogatói definiálnak, akik anarchistának vallják magukat. Elkötelezik magukat ezen hagyományok és kultúrák mellett, és idővel megváltoztatják gyakorlataikat.
EM: Lehetséges, hogy az anarchizmus a legnagyobb félreértésekkel terhelt politikai elmélet, és a legnagyobb ellentét feszül aközött, hogy hogyan definiálják a teoretikusok és egy, az utcán találomra kiválasztott ember, aki meghallja az „anarchizmus” szót. Szerinted ez miért lehet így?
RK: Komoly nehézségeik vannak a más politikai irányból érkező embereknek a tekintetben, hogy értelmet tulajdonítsanak az anarchizmusnak a mainstreamen belül. Egy bizonyos módon keretezik azt, ahogy az intézményeinkről, alkotmányainkról és politikai szervezeteinkről gondolkodunk: alapvetően az az elméleti előfeltevés, hogy szükségünk van valamifajta struktúrára annak érdekében, hogy az állampolgárokat engedelmessé és együttműködővé tegyük. Az anarchisták nagyon eltérő alapról közelítik meg a kérdést: szerintük az ember lényéből fakadóan együttműködő. Lehet ezt nagyon szociábilis módon érteni, abban az értelemben, hogy baráti kapcsolataink vannak, vagy szűkebb értelemben, hogy szorongásaink, antagonizmusaink és konfliktusaink ellenére is képesek vagyunk az együttműködésre. Az anarchisták pedig úgy gondolják, hogy az együttműködés az, amin keresztül megalkotjuk intézményeinket.
A politikai gondolkodók számára komoly nehézségekbe ütközik az anarchizmusról nem negatív értelemben gondolkodni, mivel mindannak ellentmondani látszik, amin a konvencionális politika alapul, vagyis azon az eszmén, hogy szükség van egy konstruált és meghatározott rendre, és nem vagyunk képesek a tevékenységeink koordinálására, amíg valaki nem segít benne. Az anarchisták azzal az eszmével lépnek fel, hogy az anarchia a rend, míg a fennálló a rendetlenség. Ez rémisztően hat az emberekre. Az a mód, ahogy az anarchista mozgalom a francia és az amerikai forradalom utáni helyzetben megjelenik, azt a látszatot kelti, hogy az anarchisták jóval fenyegetőbbek más kritikai csoportoknál, mivel nem a játékszabályok szerint játszanak.
Az anarchista praxis korai története megragadható ennyiben: amikor az anarchisták a 19. században reagálnak az ellenük bevetett represszív erőkre, bekapcsolódnak az erőszak köreibe és olyan hírnévre tesznek szert, amelynek ők maguk az ellenkezőjét sugallják. Könnyen evidenciává válhat, hogy az anarchisták terrorisztikus, agresszív, destruktív, nihilista egyének, egyszerűen azért, mert különféle merénylőkre és csoportokra mutathatsz rá, akik erőszakos eszközök mellett érvelnek annak érdekében, hogy megdöntsék a fennálló intézményeket. Ez a róluk alkotott kép elég erőteljes és bizonyos szempontból majdhogynem romantizált. Az irodalomban, majd később a filmekben nagy figyelmet kap, melyek segítik fenntartani ezt az értelmezést. Az anarchisták számára jelentős akadályt jelent megszabadulni ettől a képtől, bár néha ők is eljátszanak vele.
EM: Ez az, ami miatt ritkán hallani az emberektől, kiváltképp értelmiségiektől, hogy magukat anarchistának vallják? Míg még mindig úgy tűnik, hogy a szocializmust és a kommunizmust egyformán terhelt történelmük ellenére sokan nyíltan támogatják.
RK: Még mindig vannak értelmiségiek, akik anarchistának címkézik magukat. Noam Chomsky egy közülük vagy Naomi Klein – akiben nem vagyok biztos, hogy anarchistának vallja magát, de egyértelműen képvisel olyan nézeteket, melyek anarchisták. Klein anarchista mozgalmakról beszél és anarchista gyakorlatokat támogat. Tehát vannak emberek, akik anarchistának mondják magukat. Mindenképpan vannak társadalmi mozgalmak, melyek anarchistának mondják magukat, vagy olyan munkásszervezetek, amik tele vannak anarchistákkal, még ha a szakszervezet nem is vallja magát annak. A Világ Ipari Munkásai [Industrial Workers of the World] tagsága például lényegében anarchista szakszervezet, még ha nem is köteleződik el egy konkrét ideológia mellett. Bizonyos, hogy a kései ‘90-es évek társadalmi igazságosság-mozgalmának felemelkedésével sokkal tágabb értelemben van jelen, az alulról szerveződő baloldalt anarchista eszmék határozzák meg. Jelenleg hatalmas irodalma van az anarchizmusnak. Vannak magukat anarchistának valló kiadók és kooperatív mozgalmak. Tehát az anarchizmus itt van, létezik, de igazad van: nem létezik a nagy nyilvánosságban, legalábbis nem a mainstreamben.
EM: Hogyan kezdtél el érdeklődni a téma iránt?
RK: Egyetemista koromban. Korábban soha nem találkoztam az anarchizmussal. Virtuálisan ilyen vagy olyan módon mindent a marxizmus határozott meg. Minden irodalom annak meghatározásáról szólt, hogy milyen fajta marxista voltál. Néhány szokatlan kurzus is elkezdett beáramlani az egyetemekre, mint például a feminizmus. Elkezdtem érdeklődni ezek iránt, de egyik, az egyetemen aktív marxista csoporttal sem azonosultam.
Aztán elvégeztem néhány kurzust. Az egyik a modern Spanyolországról szólt, a spanyol polgárháború és forradalom eredetét és kitörését vizsgálta. Ez volt az, amikor először találkoztam az anarchista mozgalommal és soha nem láttam ehhez foghatót. Ösztönözve éreztem magam arra, hogy elgondolkodjam azon a dilemmán, amivel az anarchista mozgalom szembesült a spanyol környezetben: a forradalomért harcolsz vagy kompromittálod a forradalmat annak érdekében, hogy döntő csapást mérj a fasiszta rezsimre? Bevezetést nyertem a dilemmára adott néhány anarchista válaszba, és ez volt az a pont, amikor elkezdtem anarchista irodalmat olvasni.
EM: Szerintem ma is elég hasonló a helyzet: tíz évvel ezelőtt politikaelméletet tanultam, és bár tanultunk szocialista gondolkodókról, röviden még Proudhon is említésre került, nem hiszem, hogy valaha is olvastunk volna Kropotkint vagy Bakunyint.
RK: Ez azért is van így, mert az anarchistákra nem tekintenek jelentős teoretikusokként. Néhány hihetetlenül összetett eszmével játszadoznak, és többnyire a politikaelmélet fősodrához kapcsolódnak, beleértve Rousseau-t, Hobbest, Marxot, Machiavellit… Az anarchisták viszont hajlamosak esszéisztikusak lenni, így nincs egyetlen nagy mű, amire könnyen rá tudnál mutatni, mondván, hogy ez az elmélet lényege – nincs A tőke, nincs Kommunista Kiáltvány. Ez megnehezíti az anarchizmus tanmenetbe történő beillesztését, mivel nemhogy nagyon másképp kell gondolkodnod és kétségbe kell vonnod minden öröklött eszmédet ahhoz, hogy lásd, honnan jönnek az anarchisták, hanem mert nincs egy világos szöveg, ami elvégezné ezt a munkát. Ugyanakkor néhányon könnyű gúnyolódni: Bakunyin hosszú, strukturálatlan, szerkesztetlen értekezéseket írt, amikre könnyű azt mondani, hogy híján van a szigornak és csak üres fecsegés. Erről viszont azt gondolom, hogy nagy hiba.
EM: Mivel említetted őt, beszéljünk akkor először az első választásodról, ami Pjotr Kropotkin (1842-1921) 1911-ben megjelent bejegyzése az anarchizmusról az Encyclopædia Britannicában. Hogyan kérték fel ennek a cikknek a megírására?
RK: Nem vagyok biztos benne, hogy ki kérte fel őt, de 1911-re Kropotkin már biztosan helyet talált magának az irodalmi körökben. Száműzték Oroszországból, és száműzetésének első részét Svájcban, majd Franciaországban töltötte, ahol bebörtönözték. Szabadon bocsátásáért nagy kampányt szerveztek, így az 1880-as évek elején Angliába ment. Kropotkin földrajztudósként, tudósként és arisztokrataként volt ismert. Nyilvánvalóan negatív sajtója is volt, de volt egy támogatói köre is, és jól integrálódott egyes irodalmi körökbe. Így nem meglepő, hogy felkérték, írjon valamit az anarchizmusról a Britannica számára. Persze nem tudok elképzelni olyasvalakit, mint ő, hogy most felkérjenek egy enciklopédiacikk megírására. Különösnek tűnhet, de a 20. század eleje tényleg egy más korszak volt, és Kropotkinra egyszerűen szakértőként tekintettek.
Akkoriban már volt néhány anarchizmusról megjelent könyv, az egyik az osztrák újságíró Ernst Viktor Zenkertől, a másik híres könyv pedig a német jogprofesszor Paul Eltzbachertől. Az anarchizmust egyre inkább lefedték, az emberek megpróbálták kidolgozni, hogy mit jelenthet. Kropotkin a cikkében Lev Tolsztojt is említi, aki addigra már sokat tett az anarchista eszmék felkarolásáért, még ha nem is nevezte magát anarchistának. Ezért ezek az eszmék forgalomban voltak és bizonyos berkekben komolyan vették őket.
EM: Gondolom, azért esett elsőként Kropotkinra a választásod, mert az ő cikke hosszú és precíz definícióját adja mindannak, ami anarchizmus és ami az lehetne. A legelső mondat úgy határozza meg az anarchizmust, mint „egy elv vagy egy lételmélet nevét, melyet kormányzat nélküli társadalomként gondolnak el – egy ilyen társadalomban a harmóniát nem törvénytisztelettel vagy bármiféle autoritásnak való behódolással érik el, hanem a különféle területi és hivatásbeli csoportok között megkötött szabad egyezségekkel, a termelés és fogyasztás kedvéért önként megalkotva, mint ahogy a civilizált lét szükségletei és törekvései végtelen változatosságának kielégítéséért.” Később az anarchizmust a „szocializmus balszárnyának” hívja. Szerinted ez jó összefoglalás?
RK: Sokáig azt gondoltam, hogy ez a Britannicának írt anarchizmus-bejegyzés meglehetősen korlátolt. Mindig is jobban kedveltem Kropotkin rövidebb és korai esszéit, Az ifjakhoz[1] például fantasztikus írásmű. Ám minél többször olvasom a bejegyzést, annál jobbnak tartom. Bizonyos módon az egész cikk egy definíció, és Kropotkin különböző perspektívákból szemléli az anarchizmust. Abból az elképzelésből indul ki, hogy az anarchizmus a szabad egyezségről szól, és megpróbálja kibontani, mit jelent a „szabad egyezség”. Ez nem szerződés, hanem bármiféle megállapodás, melyet önkéntesen kötnek. Bizonyos értelemben nagyon liberális eszme. De Kropotkin mindenféle autoritást lehánt róla, mondván, hogy a szabad egyezség csak alulról jöhet, az embertársaiddal való tárgyalás útján, akikkel együtt élsz és akikkel osztoztok a közös kilátásokban.
A szabad egyezség az, ami meghatározza a politikádat, és elméletileg összeköttetésben áll a változékonysággal és az áramlással. Az anarchiában nem létezik végső megállapodás vagy szabálykészlet, amivel szemben minden mást megítélünk. Az anarchia egy folyamat, amibe belépünk. Ez a kiindulópont. Kropotkin kifejti, hogy ez az eszme mindig is velünk volt: találkozhatunk vele a görögöknél, az ókori kínai gondolkodásban, mindenütt. A modernitásban az Első Internacionálé szervezetével kristályosodott ki. Az 1860-as évektől kezdve egy anarchista politikai mozgalmat látunk magunk előtt, ami magáévá teszi a változékonyság, áramlás és szabad egyezmény időtlen eszméit, és a munkások kizsákmányolóik ellen folytatott harcának meghatározott kontextusába helyezi át őket. Az anarchizmus egyben urakról, szolgákról és uralomról is beszél.
Ebben az értelemben Kropotkin azt mondja, hogy az anarchizmust a szocializmus baloldalán helyezhetjük el, mert az anarchisták nem olyan emberek, akik egyszerűen át akarják venni a kormány ellenőrzését és használni az eszközeit annak érdekében, hogy egyenlőséget érjenek el. Az anarchisták teljességgel el akarják törölni azt a rendszert, ami szabálykészleteket és szabályozásokat ír elő, amiket mindig a praxisod szempontjából kell megítélned. Ez az, amiért az anarchizmus a baloldalon található.
EM: Amint Kropotkin végigmegy az anarchizmus fogalomtörténetén, beszél a preszókratikus filozófusról, Kitiai Zénónról, említi a középkort, de kifejti, hogy az első igazi anarchista Pierre-Joseph Proudhon volt. Egyetértesz ezzel?
RK: Az egyik dolog, amit szeretek ebben az esszében, hogy Kropotkin megpróbálja megkülönböztetni az „anarchia” fogalmát az „anarchizmus” ideológiájától. Itt van tehát az ellenállás politikája és egy, az egyéni szuverenitás igényén alapuló eszme, ami elismeri, hogy az emberek társadalmi környezetbe születtek, de végül is minden általuk hozott döntés visszaszáll rájuk. Proudhon azért fontos, mert ő használta elsőként az anarchia mindenkiben rémületet keltő fogalmát, amit pozitív értelemben határoz meg. Ezzel megalapozza az anarchista mozgalom ugródeszkáját. Számára az anarchizmus, ellentétben a konvencionális gondolkodással, nem a demokrácia korrumpálódása, hanem valami olyasmi, amit szívvel-lélekkel kell felkarolnunk, ami egy hatalmas állítás.
Kropotkin nagy szolgálatot tesz azzal, hogy rákérdez arra: mit jelent az anarchia a szabadság, a változékonyság és a változás tekintetében. Amikor Proudhon anarchistának nevezi magát, pontosan erről beszél: a szabad erők áramlásáról és annak módjáról, melyben az emberek egy harmadik fél közbeavatkozása nélkül lépnek interakcióba egymással. Kropotkin szerette idézni a francia utópikus szocialista Charles Fourier-t, mondván: „Végy egy doboznyi követ és rázd meg őket, majd meglátod, hogy elrendezik magukat.”
EM: Korábban említetted Hobbes-ot and Rousseau-t. Bizonyos értelemben azt gondolják az anarchisták, hogy az ember alapvetően természeténél fogva jó és hogy még kényszerek és szabályok nélkül is pozitív módon viselkedik?
RK: Amikor az anarchisták azt mondják, hogy az egyének együttműködőek, nem feltétlenül arra gondolnak, hogy az emberek jók, csupán arra, hogy együttműködőek. A Hobbes-ra és Rousseau-ra vonatkozó kritikájuk abban áll, hogy a gondolatkísérleteikben az emberek egyedül vannak és elszigeteltségük szabja meg túlélési feltételeiket. Ez azt jelenti, hogy az egymással való versengéssel végzik. Ám nincsenek olyan feltételek a világon, ahol az emberek teljesen egyedül lennének. Az anarchisták azt mondják, hogy ha az emberek olyan körülmények között találják magukat, ahol az erőforrások korlátoltak, akkor a legjobb opciójuk az együttműködés, mivel együttműködéssel sokkal többet tudsz nyújtani, mint egymagadban. Az együttműködés pedig létrehozza a saját szabályait. Nincs olyan, hogy bárki e kereten kívül megítélhetné, hogy milyen szabályoknak kell lenniük. A szabályok idővel megváltoznak és az emberek új gyakorlatokat fognak magukévá tenni, de mindig együttműködőek lesznek.
EM: Gyorsan vitassuk meg „A tulajdon lopás” Proudhontól – és valószínűleg az anarchizmustól – származó leghíresebb idézetét, ami egyben talán a leginkább félremagyarázott is. Mit értett Proudhon ez alatt?
RK: Proudhon kétfajta tulajdont különböztet meg: használati tulajdont [property in use] és birtokosi tulajdont [property as dominion]. Amikor azt mondja, hogy a tulajdon lopás, akkor a kizárólagos tulajdonjog [ownership] alkotmányos jogáról beszél. Ha az alkotmány fenntartja valakinek a kizárólagos jogát arra, hogy földet, munkát vagy bármit mást birtokoljon, akkor ez szükségképpen egyenlőtlenséget von magával, mivel az erőforrásaink szűkösek. Következésképpen néhány ember tulajdonossá válik, míg másokat kisemmiznek. Itt az a felismerés, hogy az egyéni tulajdonjognak nincsen morális alapja. A világban minden mindenkihez egyaránt tartozik. Hogy nekem miért lehet több, mint neked, ennek igazolására fel kell találnod egy elvet. És amint ezt teszed, mondja Proudhon, mindenki mást megfosztasz a tulajdonjogtól. A kisemmizett mindenben függővé válik a tulajdonostól, hogy fenntartsa jóllétét és fedezze megélhetését. Míg ők dolgoznak és termelnek, az így megtermelt javakat valaki másnak kell beszolgáltatniuk. Ez lopás! Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne birtokolhatnál valamit. Az emberek gyakran kérdik: „ezt még mindig a fogkefémnek hívhatom?” Hát persze.
EM: Egy másik Kropotkin által említett aspektus, mivel része az anarchista tájéknak, a német filozófus Max Stirner individualista hagyománya, ami ma nagyon is élő az olyan ideológiákban, mint az anarchokapitalizmus. Számos ember anarchistának vallja magát, akik nem is baloldalról jönnek?
RK: Max Stirner újra divatba jött, nagyrészt olyan emberek munkáinak köszönhetően, mint amilyen a brit politikai gondolkodó Saul Newman munkája a posztanarchizmusról. Stirner mindig problematikus volt a szocialista anarchistáknak. Az Egyesült Államokban Stirnert más individualista anarchistákkal együtt felkapták az anarchokapitalisták és a minarchista[2] jobboldali libertariánusok. Tehát úgy néz ki, hogy van egy átfedés, amit a szocialista anarchisták mindig megtagadnak, visszautasítanak.
Kropotkin bánásmódja Stirnerrel igazán érdekes: nagyon pozitív vele kapcsolatban, ahogy Friedrich Nietzschével is. Azt mondja, hogy fantasztikus, hihetetlenül inspiráló irodalmat alkottak meg. Stirner nagy ötlete, hogy nem szabad alárendelned magad valami nagyobb eszménynek, amit nem magad hoztál létre. Az egyetlen és tulajdonában[3] kifejti, hogy az egyéneket miként kényszerítik bizonyos elvek elfogadására azon csoportok, akik azt mondják, hogy van egy emberiséget szolgáló programjuk. De Stirner felteszi a kérdést: mi az emberiség? És miért kellene kényszereket elfogadnom annak érdekében, hogy kivitelezzék ezt a programot, ami állításuk szerint mindenki javát szolgálja? Egy bizonyos ponton azt írja, hogy a francia forradalom az emberi jogok nyilatkozatából indult ki, és az emberek lefejezésével végződött. A korrupció olyasvalami, aminek tudatában kell lennünk. Kropotkin teljességgel egyetértene ezzel. A tény, amit ő is mond, hogy az anarchia az egyén szuverenitásának elismeréséről szól, az a mindannyiunk mint egyének fontosságára vonatkozó állítás.
De a különbség kettejük között, hogy Stirner az egyéntől mindenféle társadalmi környezetet elvonatkoztat, aminek következtében minden társadalmi megállapodásra [arrangement] kényszerként tekint. Kropotkin viszont azt mondja, hogy nem tudjuk kivonni magunkat a társadalmi környezetből, és ezt azt jelenti, hogy el kell gondolkodnunk arról, hogy hogyan lehet megszervezni a társadalmi viszonyokat olyan módon, ami lehetővé teszi az egyének számára, hogy kétségbe vonjanak normákat, hagyományokat, magatartásokat és szokásokat. Stirner hibája abban rejlik, amikor azt mondja, hogy „elméletileg az egyént leválasztom a társadalmi környezettől és ezért normatív módon kijelentem az egyén ahhoz való jogát, hogy bármiféle célt megvalósítson bárkivel szemben.” Ez, ahogyan Kropotkin mondja, problematikus, mert arisztokratikus, kompetitív és feltehetően egy „akinél a hatalom, annál az igazság” elvén alapuló egyenlőtlenségben végződik. Nincs tekintettel azoknak a jóllétére, akik nem elég alkalmasak, hozzáértőek vagy erősek vagy egyszerűen csak más emberek, akik nem akarnak így élni. Etikailag ez egy alapvető különbség egy Kropotkinhoz hasonló szocialista és egy Stirnerhez hasonló individualista között.
Ezt mondván nem gondolom, hogy csak azért, mert az anarchokapitalisták örökségüknek vallják, ebből arra kellene következtetnünk, hogy Stirner valamennyi eszméje szükségszerűen terhelt. Például azt gondolom, hogy Stirner nagyon érdekesen beszélt az oktatásról.
EM: Ez nagyszerű átvezetés az általad választott második könyvhöz, Eugenia C. DeLamottéhoz, mely egy individualistaként induló anarchistáról szól: Voltairine de Cleyre-ről (1866-1912). Ki volt ő és miről írt?
RK: Voltairine de Cleyre amerikai író és költő volt, de eredetileg szabadgondolkodóként érkezett az anarchista mozgalomba. Az apja után nevezték el Voltairine-nek, a francia felvilágosodás korabeli filozófus Voltaire után. Szabadgondolkodású hagyományban nevelkedett és anarchizmusát a következő ismertetőjegyek fémjelzik: kritizálja az egyházat, Thomas Paine-t olvas, és elmerült az amerikai republikánus hagyományban. Pályafutását pedagógusként kezdi Philadelphiában, de számára és sok más anarchista számára akkoriban nagy fordulópont volt a haymarketi anarchisták kivégzése 1887-ben.
Az 1880-as évek Amerikája, különösen Chicago, egy intenzív munkásharc időszaka volt. A munkások a nyolcórás munkanapért kampányoltak, nagy munkástüntetéseket szerveztek, amiket hihetetlen erőszakkal vert le a Pinkerton-féle magánhadsereg, melyet a munkáltatók béreltek fel és vetettek be a munkások ellen. Az anarchista csoportok nagyon aktívak voltak Chicagóban. Sok német bevándorló áramlott be az Óvilágból menekülve és helyet akartak maguknak találni az Újvilágban, csakhogy rá kellett jönniük, hogy nem voltak annyira különbözőek az elnyomást illetően. Sokan közülük megtapasztalták a párizsi kommünt és Németország egyesítését. Látták az állam felemelkedését és annak módjait, ahogyan az oktatást aljas módon kiterjesztették. Amerikai környezetbe kerültek és rájöttek arra, hogy Amerika nem a „szabadok földje”. Ezért elkezdték megszervezni magukat, különösen a nyolcórás munkanap mozgalmát.
1886-ban Chicagóban tüntettek a Haymarket Square-en. Ledobtak egy bombát és több embert meggyilkoltak. De a kulcsesemény a tüntetés után történt: számos anarchistát összetereltek, pusztán azért, mert anarchisták voltak. Bíróság elé állították őket, ahol az esküdtszék döntését előre elkönyvelhették, a per teljesen méltánytalan volt. Mindenki láthatja, hogy korrupt tárgyalás volt, aminthogy nem volt konkrét bizonyíték a vádlottak ellen. A tárgyalás egyik döntő jellemzője volt, hogy az anarchistáknak teret adott arra, hogy megvédjék magukat, ezért anarchista meggyőződésük igazolására hosszú nyilatkozatokat tettek. Albert Parsons, aki a bíróság elé állított személyek közül a legvilágosabban beszélt, nyolc órán keresztül tartó beszédet mondott az esküdtszéknek. Ezek hihetetlenül erőteljes kijelentések.
Ezt hosszas fellebbezések sorozata követte és a tárgyalás nemzetközi cause célèbre-vé vált, de végül öt vádlottat halálra ítéltek. Egyikük kivégzése előtt öngyilkos lett, a többi négyet pedig felakasztották. Néhány évvel később az ítéletet semmisnek nyilvánították, elismerték, hogy a tárgyalás teljesen korrupt és méltánytalan volt, de addigra a haymarketi anarchisták precedense a korai anarchista mozgalom csatakiáltásává vált. Éppen akkor, amikor az anarchisták elkezdték magukat a szocializmus más formáival, nevezetesen a marxista szocializmussal szemben meghatározni, az anarchistáknak már egy sor emberük volt, akikkel tudtak azonosulni, az anarchizmust magyarázó nyilatkozataik és az embereket összehozó, évenként megtartott ünnepség. Mindezen dolgok együttesen járultak hozzá az anarchista álláspont meghatározásához.
Így ezen eseményektől fogva Voltairine de Cleyre elkezdett magára a mozgalom részeként tekinteni. Nem csak a mindennapjaiban foglalkozott az anarchisták ügyével, hanem az esszéiben is, kezdve a mexikói forradalommal és megbélyegezve az amerikai gyarmati uralmat. A másik ok, amiért őt választottam, az az, hogy de Cleyre ír arról, mit jelent az anarchizmus a mindennapok társas viszonyaiban. Írt egy sorozatot arról, amit ő „szexuális rabszolgaságnak” nevez és a házasság kérdéséről. Nem mondja magát feministának, mert ekkoriban a feminizmust többnyire a választójogért küzdő nőkkel társították. Mégis ő az egyik legerőteljesebb hangja azoknak, akiket ma anarchista feministáknak nevezünk.
EM: Épp úgy a nők szavazati jogáért való küzdelemmel szemben szállt síkra, mint kortársa, Emma Goldman?
RK: Általában véve úgy látták, hogy a szavazati jogért folytatott kampány voltaképpen tárgytalan küzdelem. Az anarchisták már korábban így érveltek a marxista szociáldemokratákkal szemben, amikor a munkások felszabadulásáról volt szó. Már lefektették az alapelvet, miszerint a képviseleti intézményekben történő, egymással vetélkedő szavazásokkal lehetetlen elnyerni a hatalmat – hiszen a hatalom magába szippant. Nem eszközölhetsz ki lényegi változásokat az effajta intézményekbe való belépéssel, hiszen ezek az intézmények maguk is a cselekvéstér korlátozására szolgálnak. Az egyetlen, amit tehetsz, hogy rajtuk kívül tevékenykedsz. Az anarchista nők, mint de Cleyre és Goldman, ugyanígy érvelnek, amikor tulajdonképpen azt mondják: harcolhatsz ugyan a szavazat lehetőségéért vagy egyéb jogokért (például hogy beiratkozhass az egyetemre), de mindez nem fogja alapjaiban változtatni a rendszeren belüli függőségeden, ami a házasságot szabályozó törvényekben vagy a férfiaknak való alávetettségben érhető tetten. Magán e terepen kell küzdened.
A Közvetlen akció című esszéjében de Cleyre arról ír, hogy az anarchisták és a szavazati jogért küzdők abban különböznek, hogy az utóbbiak élnek ugyan az anarchista taktikával, ám csupán eszköznek tekintik. Valójában nem köteleződnek el az önfelszabadítás mellett, mindössze a tüntetés fontos számukra. De Cleyre nem ítéli el a szavazati jog mellett kampányolókat, de azt mondja, hogy a közvetlen akció révén való, napról napra folytatott küzdelem az egyetlen módja annak, hogy valóban magadénak tudhasd a jogaidat. A szabadság kapui című esszéjében így ír: „azoknak vannak jogaik, akiknek van merszük ragaszkodni hozzájuk”. A társadalmi rendszereket aszerint is megítélhetjük, hogy milyen jogokat biztosítanak az embereknek, de végső soron a jog azon dől el, hogy milyen kihívást fogalmaznak meg az elnyomottak az igazságosságért való küzdelmük során, nem pedig azon, hogy milyen megállapodásokat kötnek, miként egyezkednek.
EM: Említetted, hogy de Cleyre szabadgondolkodóként kezdte, majd igyekezett bírálni a különböző társadalmi konstrukciókat, mint a házasság, a vallás, a szépség vagy a szexualitás, elutasítva a róluk való népszerű vélekedést és a különböző prekoncepciókat. Ebben a tekintetben John Stuart Mill nyomában járt, aki úgy vélte, önértéke van, ha lehetővé tesszük a szabadgondolkodásnak, hogy létezzék, és ha egy pillanatra sem hagyunk fel az életmódunkra való rákérdezéssel. Szabad akaratunkból kell választanunk, hogy a készen kínált lehetőségeknél maradunk-e.
RK: Érdekes, hogy John Stuart Millt említed, mert őt – akárcsak Voltairine de Cleyre műveit – egy angol filozófus, Mary Wollstonecraft inspirálta. Mindketten úgy vélték, hogy az uralom republikánus elutasítása a politikáról való gondolkodásuk sarokköve. Ami a zsarnokságot és azt illeti, ahogyan az uralom szolgalelkűvé teszi az embereket, alávetve őket és korlátozva őket a képzeletükben, van valami közös abban, amit de Cleyre és Mill mond (utóbbi A szabadságról lapjain): mindketten a sokszínűséget ösztönöznék, lehetővé tennék az emberek számára, hogy különbözőképpen gondolkodjanak, kövessék az érdekeiket és a vágyaikat – járjanak az általuk választott úton. Ez a törekvés akkor lesz anarchisztikus, amikor egy bizonyos irányt vesz. Amennyiben az általad követett elvből az következik, hogy „bármely vágyat kövessük és meglátjuk, hol lyukadunk ki”, ez különbözik a kizsákmányolás és az uralom anarchista elutasításától. A szabadgondolkodás számít, de nem igaz, hogy „bármi megteszi” – és ez Millnél sincs így. Adott számunkra egy etika.
EM: De Clayre később „jelzők nélküli anarchistának” tekintette magát, ami felveti az anarchizmushoz társuló jelzők kérdését. Úgy véled, hogy a szabadgondolkodásra való törekvés teszi az anarchizmust olyan politikai elméletté, melynek számos változata van?
RK: Maga az érv az anarchizmuson belüli váltásból fakadt, melynek Kropotkin is részese volt, de Errico Malatesta és az olasz anarchisták is. Az Első Internacionáléval való szakítás után az anarchisták önálló szervezkedésbe fogtak. Számos anarchista a proudhoni vagy a bakunyini hagyományból érkezett, és a meghatározó felfogás a kollektivizmus volt, ami alatt mindinkább azt az elvet értették, hogy a javakat az elvégzett munkamennyiség figyelembevételével osztják el.
Kropotkin érve szerint ez aggályos, hiszen valamiféle tulajdon következik belőle, és szerinte, ha az anarchisták következetesek lennének, kommunistáknak neveznék magukat. Kropotkin és mások küzdöttek a kommunizmus azon felfogása ellen, mely a francia forradalom óta létezik. Eszerint a kommunizmus kifejezetten centralizált, tervszerűen működő kormány forma. Ez a jakobinizmusból fakadt, olyan emberek közvetítésével, mint Gracchus Babeuf vagy az utópisták. Kropotkin alapvetően azt állítja, hogy az anarchistáknak a szükségletek szerinti elosztás elvére kell építeniük, mert elejét veszi a gazdasági egyenlőtlenség és az uralom felbukkanásának.
Ahogy a mozgalom átalakult és Kropotkin győztesként került ki a vitákból, a kommmunizmus az anarchizmus fő áramlata lett. Ám voltak olyan helyszínek, különösen Spanyolországban, ahol a bakunyini tradíció gyökerei mélyre nyúltak és felvetették a kérdést: „miért lennétek az egyetlenek, akik megmondják, hogyan szerveződjünk? Úgy lehet, mi éppenséggel el kívánjuk ismerni a tulajdon egy fajtáját. Anarchistákként rugalmasaknak kell lennünk, majd menet közben eldöntjük.” Vagyis Spanyolországban kibontakozik egy mozgalom, ami úgy véli, hogy a forradalmárok következetessége érdekében a népnek magának kell döntenie a társadalmi viszonyokról. Ahelyett, hogy a „kommunista” vagy a „kollektivista” jelzőt aggatták volna magukra, „jelzők nélküli anarchistáknak” nevezték magukat. Voltairine de Cleyre egyetértett.
Hogy az anarchizmusnak ilyen sok változata tűnt fel – mint az ökoanarchizmus, az anarcha-feminizmus, az anarchoszindikalizmus – azért van, mert a mozgalom a gyakorlat révén és a politikai feltételek változása közepette bontakozik ki. Miután az anarchizmus feltűnt a színen, voltaképpen hozzá lehetett kapcsolni bármely problémához vagy küzdelemhez, mint amilyen a patriarchátus, a gazdasági fenntarthatóság, a nemnövekedés stb.. Bármely elköteleződést illetően lehetünk többé vagy kevésbé anarchisták. Az emberek ökoanarchistáknak tekintik magukat a környezetvédő mozgalomban, hogy kifejezzék a hierarchiával szembeni elutasításukat. Ekképpen magukévá teszik az anarchista hagyomány egyes elemeit. Mindez egyfajta családot képez, és segít a közös alapok megvetésében.
EM: Nem gondolod, hogy az anarchizmus zavarba ejt, amikor először találkozunk az alapvető eszmékkel, és közben felfedezzük a különböző változatokat és mozgalmakat?
RK: Alighanem igen, de gondolj bele: más hagyományokban, például a marxizmusban is számos válfaj akad: lehetsz sztálinista, leninista, trockista, lukácsista stb. De személynevekhez kötődnek, és ez valahogy megközelíthetőbbé teszi őket.
EM: A harmadik választásod Tolsztoj (1828-1910) esszéje, a Korunk rabszolgasága.[4] Gyakran keresztény anarchistának tekintették (ismét egy jelző), de mint már korábban említetted, ő sohasem nevezte magát annak.
RK: Így van, de az anarchisták világszerte maguk közül valónak tartották. Tolsztoj volt a legtöbbet fordított anarchista szerző például Kínában és Japánban, és óriási hatást gyakorolt Mahatma Gandhira Indiában.
EM: Történetileg milyen az anarchizmus és a vallás viszonya? Elsőre ellenséges viszonyt várnánk, tekintettel az egyház uralmára.
RK: Csakugyan problematikus a viszony. Kétségtelen, Európa-szerte, például Franciaországban vagy Spanyolországban a katolikus egyház erős volt, és az anarchisták hagyományosan antiklerikálisak voltak, ellenségesek a vallás társadalom feletti kontrolljával szemben, különösen az oktatást illetően. Spanyolországban Francisco Ferrer az egyház ellenében hozta létre az Escuola Modernát.
Ugyanakkor ezen belül az olyanok, mint Bakunyin, azt az érvet szorgalmazták, hogy nem annyira az egyházról van szó, mint inkább arról, ahogy egyes, az ember gonoszságára, hiányosságaira vagy cselekvésképtelenségére vonatkozó eszmék keretezik a gondolkodásunkat. Ez a kritika nem csak az egyház, hanem az állam híveire is érvényes. A szekuláris politika általában hasonló logika szerint jár el, mint az egyház: az embereket tökéletesíteni kell, és ezt csak az erkölcsi inténzmények révén lehet elérni. Ezt nevezte Bakunyin politikai teológiának.
Amennyiben ellenzed a politikai teológiát, valószínű, hogy antiklerikális leszel, de elképzelhető a teológia nélküli vallási gyakorlat is. Úgy vélem, az anarchisták így gondolkodtak és maga Tolsztoj is. Az ő hite nem a külső szabályok belsővé tételére támaszkodott. A Korunk rabszolgaságában Tolsztoj arról ír, hogy lehetetlen a szabad egyetértés, ha közben végig büntetéssel fenyegetnek, evilágon vagy a túlvilágon. A hit annyi, mint mozgásba hozni azt, ami benned és másokban jó – hogy jobb életet éljünk.
Szó se róla, számos anarchista ezt nem tudja elfogadni, hiszen magával vonja az istenség eszméjét, ami ellenkezik az elveikkel. Ám úgy vélem, az anarchistáknál is lehet esélye a hitnek. A mai anarchista mozgalmakban tetten érhető egyfajta mozgástér a különböző hitrendszereket illetően, melyek fedhetik egymást, kereszteződhetnek, például a gyarmatosításellenes vagy az őshonos népekkel szolidáris csoportokon belül – és rezonálhatnak az anarchista gyakorlattal.
EM: Maga a könyv egy pamflet arról, hogy Tolsztoj milyen nézeteket vall a munkások 19. századi helyzetéről, és arról, mit kellene tenni ezzel kapcsolatban, és hogy miért nem bízhatunk abban, hogy az állam elvégzi helyettünk. Először is leírja a férfiak és nők rémesen hosszúra, akár megállás nélkül 36 órára nyúló munkáját, melyet csaknem ingyen végeznek, túlzsúfoltan, egészségtelenül elszállásolva. Noha manapság is világszerte sokan nagyon rossz körülmények között élnek, Európában javultak a munkafeltételek. Úgy véled, hogy ezért volt az anarchizmus fénykora a 19. században, illetve hogy nehezebbé vált mozgósítani a tömegeket az állam rendszerével szemben, hiszen az életfeltételek általában véve elfogadhatóbbak lettek?
RK: Nagy a kísértés hogy azt mondjuk: ezek a nehézségek nem léteznek. Egy ponton Tolsztoj azt állítja, hogy „hipnotizáltak” minket. Azt is sugallja, hogy „lekenyereznek” bennünket a számunkra hozzáférhető javak. Szerinte a szocializmus egyik hiányossága, hogy úgy véli, elegendő kisajátítani a termelési eszközöket, és mindenkinek meglesz az, ami manapság csak a gazdagoknak adatik meg. Tolsztoj szerint ez nevetséges; ha valóban anarchista életet kívánsz magadnak, hozzá kell szoknod egy másfajta, a rendelkezésre álló eszközökre, forrásokra hagyatkozó élethez. Napjainkban ez az ökológiai forrásokra való hagyatkozást jelentené, Tolsztoj pedig arra gondolt, ami a falusi társadalom helyi termelése révén rendelkezésre áll.
Manapság a prekárius lét, a bizonytalanságban tengődés széleskörű, és más problémákkal nézünk szembe, mint Tolsztoj idejében: szorongással, depresszióval, unalommal, bűnözéssel, vagyis mindazzal, amiről a később anarchisták szóltak, mint Paul Goodman az 1960-as években. Ezek továbbra is a rabszolgaság feltételei. Tolsztoj azt mondja, hogy ez nem metafora – csakugyan erről van szó. Kapard meg a felszínt, és meglátod. Nem fogsz megszabadulni tőle, amíg az életedet alapjaiban nem változtatod meg. Részben azért választottam ezt az esszét, mert egy elbeszélés, egy történet keretében tárja elénk mindezt. Belecsöppensz a munkások közti párbeszédbe, és el tudod képzelni egy mai, másfajta kontextusban is.
EM: Úgy véled, hogy a bullshit munka, amiről David Graeber ír[5] (még egy példa a kortárs anarchista értelmiségire), a rabszolgaság modern formája lenne? Vagyis a naponta végzett munkád értelme, célja elvész?
RK: A rabszolgaság arra kényszerít, hogy dolgozz a puszta fennmaradásod érdekében. Tolsztoj akkor élt, amikor Amerikában megszüntették a rabszolgaságot, és húszmillió jobbágy szabadult fel Oroszországban. Mégis azt állítja: mindez illúzió. Nincs valódi szabadság. A „felszabadított” jobbágyok adósságba keverednek, hogy szolgálhassák uraikat, akik korábban birtokolták őket. Graeber pontosan így érvel: az adósság révén tartanak minket rabszolgaságban. Tolsztoj azt firtatja, hogy mi a különbség az ura pöcegödrét kipucoló John, a rabszolga és az immár munkásként dolgozó John között, akinek van „szabadon megkötött” szerződése, és elvileg elutasíthatja, hogy kitisztítsa a munkáltatója pöcegödrét, de a helyét bármikor elfoglalhatja valaki más, aki készen áll a munkára. Ez továbbra is rabszolgaság, hiszen uralmon alapszik. Mindössze a tulajdonforma változott meg.
EM: A negyedik könyv az Autonómia, szolidaritás, lehetőség,[6] vagyis Colin Ward (1924-2010) brit anarchista válogatott írásai. A 20. század egyik legjelentősebb anarchistájának tekintették.
RK: Colin Ward a II. világháború vége felé kezdett el anarchista műveket olvasni, de nem indult tudatos lázadóként. Wardnak a bíróságon kellett tanúskodnia, amikor néhány anarchistát zendülés vádjával fogtak perbe [mivel a katonákat az engedelmesség megtagadására biztatták – a fordítók], hiszen maga Ward is olvasta a [per alapjául szolgáló] lázító pamfletet. Így vált anarchistává. Tíz éven át szerkesztette az Anarchy című folyóiratot, és szószólója lett annak, amit olykor pragmatikus anarchizmusnak nevezett. Az foglalkoztatta, hogy az anarchisták jelentős történelmi múlttal rendelkező eszméi miként alkalmazhatóak a háború utáni világban konstruktív módon a szociálpolitikában és azokban az intézményekben, melyek „anarchizálhatják” a társadalmat. Ez a tulajdonképpeni hozzájárulása.
„Amikor Proudhon azt állítja, hogy a tulajdon lopás, a másokat kizáró tulajdonhoz való alkotmányos jogosultságra gondol.”
Autodidakta, rendkívül olvasott ember volt, a helyi településtervezésből indult ki. Számos írása a politikára, a szociológiára és a várostervezésre is kiterjed. Úgy ír Angliáról, ahogy csak kevesen George Orwell óta; arról az Angliáról, melyet az alulról szerveződő közösségi azaz grassroots cselekvés formál. Nem aktivista mozgalmakról beszél, hanem a mindennapi életüket élő emberekről, akik úgy tevékenykednek, hogy közben a tekintéllyel és a központi tervezéssel szemben terjesztik ki szabadságterüket.
EM: Colin Ward 2010-ben hunyt el. Miként írnád le az időközben átalakult anarchista mozgalmat a 21. században? Hol bukkanhatunk rá egyáltalán? Azokban a mozgalmakban, melyek rányomták a bélyegüket a 2010-es évekre?
RK: A társadalmi mozgalmak számos elemzője azt mondaná, hogy a társadalmi igazságosságért küzdő csoportok, a térfoglaló mozgalmak, az Occupy, vagyis az elmúlt évek e nagy mozgalmai anarchista jellegűek voltak. Különösen az Occupy, hiszen a Wall Street-i megmozdulás globális hullámokat vert, és olyan anarchisták is részt vettek benne, mint David Graeber. Számos széttöredezett társadalmi csoport van, de az anarchizmus olyanokból áll, akik meglátják bennük a lehetőséget: a házfoglaló mozgalmakban, a prekárius munkásokban, az őslakos okban, a határok nélküli [no-border] mozgalmakban, a feministákban stb. Úgy fogalmaznék, hogy manapság az anarchizmus az éltető erő, ahogy egyetemista koromban a marxizmus is annak számított. A vezetőktől mentes cselekvés eszméje, a kölcsönös segítségnyújtás, a horizontális szerveződés alapvető elveknek számítanak az aktivizmus legtöbb változatában – és mindezt az anarchizmus inspirálja.
EM: Az egyik leggyakrabban vitatott kérdése az anarchizmusnak manapság, különösen a média fősodrában, a black bloc csoportoké vagy a Láthatatlan Bizottságé Franciaországban[7] . Vajon az anarchizmus puszta maradványait képezik, melyek még a forradalomban reménykednek?
RK: Úgy tűnik, hogy a forradalom eszméje kevésbé van terítéken, mint bármikor korábban. Bizonyos értelemben ez szégyen, a forradalmiságot pedig gyakran azért olvassák az egykori mozgalmak fejére, hogy hiteltelenítsék őket. Ha azonban utánanézel, hogy a Voltairine de Cleyre-hez hasonlók mit gondoltak a forradalomról, látni fogod, hogy nem feltétlenül a barikádokra utaltak.
Nem veszem biztosra, hogy azok, akik belépnek egy black bloc csoportba, forradalmárokként tekintenek magukra. A black bloc csoportoknak nyilvánvalóan van egyfajta belső kultúrájuk, de nem az erőszak határozza meg, hanem a düh, az ellenállás vagy valamely eszme, ami köré a tüntetés szerveződik. Mi sem könnyebb, mint elolvasni a szalagcímeket, és levonni a következtetést, hogy ezek az emberek irracionálisak, őrültek. A legnagyszerűbb az, hogy bárki a black blochoz tartozhat, anélkül hogy bárki más tudna róla. Csatlakozol és anélkül élet át ennek az erejét, hogy bárki is karmesterként vezényelne.
EM: Ez az Anonymous csoportot juttatja eszembe, egy másik mozgalmat, melyet az elmúlt években anarchistának tekintettek. Alighanem nehezebb megállapítani, hogy csakugyan anarchistaként működött-e, hiszen különböző emberek voltak a részesei, egymástól elég különböző politikai nézetekkel. De vajon az általuk használt eszközök és a mozgalom vezető nélkülisége jó ok-e arra, hogy legalább az anarchizmus egyes elemeit lássuk viszont benne?
RK: Van anarchista eleme, és ez azért érdekes, mert az Anonymouson belül voltak viták annak az etikájáról, amit csinálnak, és arról, milyen célpontjaik legyenek az akcióiknak, miként gondolják el őket. Megint csak az van, hogy az egyes csoportok úgy is anarchista jellegűek lehetnek, hogy belül viszont csak többé-kevésbé anarchisztikusak.
EM: Az utolsó választásod egy nemrég megjelent könyv, az akadémiai szférában kutatók műve. Steven Hirsch és Lucien van der Walt könyve, az Anarchizmus és szindikalizmus a gyarmatokon és a posztkoloniális világban.[8] Miért esett erre a választásod?
RK: Szerettem volna megmutatni, milyen széleskörű az anarchizmus, és milyen munka zajlik e téren. Rendkívül fontos könyv, ami korrigálja az egyes anarchizmusról elterjedt mítoszokat, például azt a sematikus ívet, miszerint a mozgalom leginkább Spanyolországban dicsőült meg, majd eltiporták, és csak 1968-ban és a rákövetkező hullámok során tért vissza. Az egyik legmeggyőzőbb érvük szerint nem helyes az anarchizmust kizárólag európai keretek között szemlélni, mi több, kifejezetten félrevezető, figyelembe véve az anarchizmus globális kiterjedtségét. A szerzőket nem csupán az érdekli, hogy hangsúlyozzák az Európán kívüli területek anarchista mozgalmainak jelentőségét, mind városi, mind falusi környezetben, hanem felvázolják azt a hálózatot is, melynek révén az anarchizmus működni tudott.
A könyvet olvasva megértheted, hogy a kis csoportok, néha tényleg csak egy maroknyi ember, miként tudtak számottevő mozgalmat építeni azokan a területeken, melyekről általában nem gondolnánk, hogy az anarchizmus számottevő volt. Argentína, Kuba, Kína, Egyiptom, Dél-Afrika mind megjelennek. Ez a munkásmozgalom hálózata, mely a közös eszmékből táplálkozott, másrészt a helyi körülmények közepette szervezte meg magát, hogy küzdelmeit az adott helyzetben vívja meg. Ekképpen az anarchizmust sokkal számottevőbb erőnek láthatjuk, mint manapság Európában szokás. Az anarchizmus nem csupán a múlt jelensége [...], hanem tovább rezonál a jelenben.
EM: A 20. század első felének Spanyolországán kívül másutt is kísérletet tettek az anarchia megvalósítására?
RK: Manapság az emberek Rojava példájáról beszélnek, Észak-Szíria Demokratikus Föderációjáról, ahol az amerikai társadalomteoretikus, Murray Bookchin révén igyekeznek elgondolni alternatív, nem állami jellegű viszonyrendszert egy etnikailag hihetetlenül sokszínű népesség keretében. Bizonyos értelemben hasonló a helyzet, mint Spanyolországban, mert olyan sok ellensége van a forradalomnak, hogy falhoz van szorítva, mégis működik. Van egy felfoghatatlanul dinamikus feminista vonulata, ami horizontalista, szövevényes és anarchista.
Mindig kihívással jár, ha példákról beszélünk, mert noha az egyes esetek és pillanatok fontosak, Hirsch és Van der Walt hangsúlyozzák, hogy az anarchizmus szüntelen nyomásgyakorlásának fenntartása, a mozgalmak és küzdelmek sokrétű szerveződése az, ami számít. A helyi mozgalmak megfontolt kísérletek arra, hogy a közösségen belüli hatalom működőképes maradjon, és hogy a politikusokkal való megegyezés kedvéért ne adják fel, különösen ne a munkáscsoportok. Ez egy szélesebb típusa a küzdelemnek, mely figyelembe veszi azt, ahogy a munkások helyi közösségei működnek és működni kívánnak.
EM: Úgy gondolod, hogy más mozgalmakhoz hasonlóan (mint a társadalmi nemek tanulmánya vagy a feminizmus) esetében, az anarchistáknak is időbe telt, mire felismerték mindazt, ami Európán és az Egyesült Államokon kívül történik?
RK. Csakugyan, és ez részben az akadémiai kutatómunka jellege miatt van. Nehéz kiküzdeni a megfelelő manőverezési teret az anarchizmus számára az egyetemi rendszerben, és az a kevés ember, akinek megvan az a privilégiuma, hogy ezen a témán dolgozzon, nagy valószínűséggel elsőként a hozzá térben közel álló mozgalmakat fogja figyelembe venni. Már régóta vannak anarchizmus-tanulmányok, amelyek a helyi mozgalmakkal foglalkoznak, de ezt a könyvet az teszi különlegessé, hogy nem csak a különböző nemzeti történelmeket veszi figyelembe, hanem a nemzeteken átívelő mozgalmakat is. A több nyelvet beszélő tudósok, akik megírták, meg tudták osztani a tapasztalataikat és az értelmezésüket annak érdekében, hogy képet kapjunk arról, hogy mi a világszerte működő anarchizmus. Van értelme, mert másképp hogy érthetnél meg egy, a határokat és államokat megszüntetni kívánó mozgalmat, ha nem globálisan?
Losoncz Márk és Tillmann Ármin fordítása
Ruth Kinna a politikaelmélet professzora a Loughborough University-n, a Politika, történelem és nemzetközi kapcsolatok tanszék munkatársa. Eszmetörténettel foglalkozik, különösen a 19. és korai 20. századi szocialista eszmekörrel, valamint kortárs radikális politikával, kiváltképp anarchizmussal. 2007 óta az Anarchist Studies folyóirat szerkesztője. Rendszeres munkatársa a londoni székhelyű STRIKE! Magazine-nak, továbbá felkért hozzászólója a BBC Radio 4’s Ideas in Our Time-nak és a 3’s Nightwaves-nek.
Ruth Kinna által ajánlott anarchista irodalom:
DeLamotte, Eugenia C.: Gates of Freedom: Voltairine de Cleyre and the Revolution of the Mind. Michigan: University of Michigan Press 2004.
Hirsch, Steven, Lucien van der Walt: Anarchism and Syndicalism in the Colonial and Postcolonial World, 1870–1940: The Praxis of National Liberation, Internationalism, and Social Revolution. Amsterdam, Brill Press, 2010.
Kropotkin, Pjotr: Anarchizmus. Fordította: H. Kovacsics Zsuzsa. Budapest, Karta, 2007.
Tolsztoj, Lev: Korunk rabszolgasága. Budapest: Adler Sándor 1900.
White, Damian F., Chris Wilbert, Colin Ward (eds.): Autonomy, Solidarity, Possibility: The Colin Ward Reader. California, AK Press, 2011.
Kapcsolódó irodalom:
de Cleyre, Voltairine: „Közvetlen cselekvés”. In (szerk.: Misetics Bálint): Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás. Fordította: Lázár Júlia. Budapest, Napvilág, 2016, 79–93.
Kropotkin, Pjotr: Kölcsönös segítség mint természettörvény. Fordította: Madzsar József. Budapest, Népszava, 1924.
Stirner, Max: „Az egyetlen és tulajdona”. In (szerk.: Bozóki András, Sükösd Miklós): Anarchizmus. Fordította: Farkas Mária. Budapest, Századvég, 1991, 45–59.
[1] Pjotr Kropotkin: Az ifjakhoz. Budapest, Világosság Ny., 1905 (Szocialista diákok könyvtára).
[2] A minarchizmus a liberalizmus olyan válfaja, mely a piaci anarchizmussal ellentétben nem kívánja teljességgel megszüntetni az államot, csak minimális hatókörre redukálja, ún. éjjeliőr államra (rendőrség, honvédelem, igazságszolgáltatás, adóztatás). (a ford. megj.)
[3] Max Stirner: „Az egyetlen és tulajdona”. In (szerk.: Bozóki András, Sükösd Miklós): Anarchizmus. Fordította: Farkas Mária. Budapest, Századvég, 1991, 45–59.
[4] Lev Tolsztoj: Korunk rabszolgasága. Budapest, Adler Sándor, 1900.
[5] David Graeber: Bullshit munkák. Fordította: Boross Ottilia. Budapest, Typotex, 2020.
[6] Damian F. White, Chris Wilbert, Colin Ward (eds.): Autonomy, Solidarity, Possibility: The Colin Ward Reader. California, AK Press, 2011.
[7] Láthatatlan Bizottság: „Az eljövendő felkelés”. In: rednews. Interneten: http://rednews.hu/index.php/a-kozelgo-felkeles/639-az-eljovendo-felkeles+ http://rednews.hu/index.php/az-elmelet-gyakorlata/640-meghalt-a-szelsbaloldal-eljen-az-ultrabalodal
[8] Steven Hirsch, Lucien van der Walt: Anarchism and Syndicalism in the Colonial and Postcolonial World, 1870–1940: The Praxis of National Liberation, Internationalism, and Social Revolution. Amsterdam, Brill Press, 2010.
