1789 és 1793

A minket ma is kormányzó ilyen vagy olyan színű thermidoriak gyalázatként emlegetik ezeket a nagy időket, a nagy francia forradalom népi éveit. Mi azonban őrizzük meg jó emlékezetünkben a korszakot, ahol a legkomolyabban gondolták, hogy „a nincstelenek a föld hatalmasai, akiknek joguk van úrként szólni minden kormányzathoz”, hogy „a szabadság csak fantom, az egyenlőség csak fantom, a Köztársaság csak fantom, ha nélkülözés a hatalmasok karmában tartja az embereket” – és hogy „a társadalom célja a közös boldogság".

Rev1 Korunkban, amikor már a felvilágosodásnak és az emberi jogoknak is egyre rosszabb a híre, mit mondhatnánk a nagy francia forradalomról? Nem csak arról van szó, hogy a Forradalom története a teljes érdektelenség és tudatlanság homályába vész (noha baloldaliaknak 1917 mellett aligha van nagyobb dátum a történelemben, mint 1793), hanem arról is, hogy minden idők egyik legfontosabb történelmi eseményéből alig maradt más, mint a terror és a guillotine.

Túl azon, hogy a Forradalom története ismeretesen a XX. század politikai katasztrófáihoz kötődött (jakobinizmus/bolsevizmus, Robespierre/Lenin vagy Sztálin), a történelmi esemény elválasztódott a „demokrácia” (a képviseleti kormányzat) valamiféle illuzórikus felfogásától. A Forradalom a korlátozhatatlan népszuverenitás, az abszolút politika, az elvek és eszmék uralma, a nép kulturális forradalma, az állampolgári erényen alapuló forradalmi igazságszolgáltatás diktatúrája képében jelent meg: minden, amelytől a mai langyos „demokraták” irtóznak.

A bicentenárium híres történészi vitájában jutott uralomra (termesztésen nem függetlenül a korabeli politikai képlettől: a liberális demokráciában így vagy úgy, de a történelem végét látó elképzelésektől) a nézet a „szabadságot megalapozó” 1789 és a „démoni, sőt totalitárius” 1793 közti megkülönböztetésről – azaz a Forradalom 1792-ben „kisiklott” (ez a híres dérapage). Mondanunk sem kell, hogy abban a pillanatban, amikor a nép istenigazában belépett a Forradalom színpadára. Noha már a kezdetek kezdetétől igaz, hogy a nép nélkül aligha lett volna forradalom, gondoljunk magára a Bastille elfoglalására (amely megakadályozta a királyt, hogy erővel tegyen rendet), az októberi asszonyok menetére (amikor az ország politikai központja Versailles-ból Párizsba került, annak minden óriási következményével), vidéken a „nagy félelem” korszakára (amely nagy szerepet játszott a feudalizmus lebontásában) és így tovább.

Az ún. revizionistáknak persze nagyon is volt fontos hozzájárulásuk a Forradalom történetéhez: az 1789 előtti burzsoázia aligha volt tőkés osztály, az 1789 és 1791 közti események pedig valóban inkább az elitek forradalma volt, mint a valamiféle burzsoá osztályharc a nemesség ellen. Sok tekintetben a viták a tőkés rendszer és a polgárság osztályuralma egymással való azonosításán alapultak (érdekes, hogy mindkét oldalon: azaz a „marxisták” és a „revizionisták” olvasatában is). Jól tudjuk, hogy ebben maga Marx sem volt teljesen ártatlan, elsősorban a mégis leginkább olvasott munkája, „A kommunista kiáltvány”.

Ahogy mondani szokás: nem a burzsoázia csinálta a Forradalmat – hanem a Forradalom hozta létre a burzsoáziát. Végeredményében az „első” Forradalom két legmeghatározóbb pillanata valóban a tőkés rendszernek tört utat: elsősorban a feudális privilégiumok és a földesúri terhek megszüntetése, másodsorban a hivatalok vásárlása rendszerének felszámolása révén. Másrészről az is igaz, hogy ezzel végeredményben az ancien régime elitjének két legfontosabb rétege vesztette el privilégiumait: a nemesség és a hivatali burzsoázia. És persze az elitek forradalmának a vezetői mégiscsak baron Duport, marquis La Fayette, comte Lameth vagy Mirabeau voltak, míg a Forradalom következményeként az új politikusi gárda már polgárokból állt.

Ez a két nagy forradalmi változás megszüntette a parasztok feletti földesúri gazdaságon kívüli kényszert (ez a tőkés átalakulás legfontosabb pillanata, ez hozza létre a „szabad”, azaz tisztán áruvá váló, munkaerőt) és teljesen átalakította az ancien régime legfontosabb társadalmi mobilizációs csatornáját. Eddig szükség volt hivatalra ahhoz, hogy valaki ranghoz jusson – az új rendszerben rang kellett ahhoz, hogy valaki hivatalba kerüljön. A rangot pedig úgy hívták: tulajdon (még a legalapvetőbb „ranghoz”, az aktív választópolgári státuszhoz is tulajdonosnak kellett lenni a cenzusos rendszerben).

Rev7 Mivel a földesúri terheket megváltással törölték el (pontosabban: a földekre vonatkozó jogokat, a parasztok feletti személyes hatalom tűnt el teljesen), ezért a nemesek tulajdona nem szenvedett kárt, sőt az új rend garantálta a tulajdonjogukat, ahogy az Alkotmányozó Nemzetgyűlés egyik képviselője, Ferrières márki mondta némi cinizmussal: „a privilégiumok vége sem akadályoz meg senkit, hogy az apja fia legyen”…Azt a végeredményében igen szűk réteget, amely nemet mondott erre a kompromisszumra (egyenlő jogok mindenkinek – l. a híres-neves Emberi és polgári jogok nyilatkozata, cserébe: a tulajdon szentsége) nevezték „arisztokráciának” a Forradalom első szakaszában.

Egy igazi konzervatív rendszer jött létre: a Forradalom elmúltával nem véletlen, hogy ez a helyi vagyonos réteg (a „notables”) irányítja a francia helyi társadalmat lényegében az egész XIX. században (Stendhal vagy Balzac, de még Flaubert olvasói is jól tudják mindezt).

Lényegében az Alkotmányozó Nemzetgyűlés (1789-1791) vezetőinek két céljuk volt: a királyi hatalom korlátok közé szorítása és nép távoltartása a politikai hatalomba való beleszólástól. Nem csak a cenzusos választójoggal, hanem szinte minden területen a sajtószabadságtól a petíciós jogon át a munkahelyi egyesülésig, vagy éppen a népi társaságok (société populaires) politikai korlátozásáig.

Az új alkotmánnyal (1791) létrejött rendszerben az ancien régime hatalmi struktúrái napok alatt eltűntek: helyi szinten választásokat tartanak, az igazságszolgáltatás is teljesen átalakul, megszűnnek a régi parlamentek, a teljes adóügyi igazgatás és így tovább. Nem lényegtelen, hogy a Forradalom egészen a „népi háborúig” (1793) a lehetőségekig decentralizált rendszer volt – Tocqueville-lel szemben mondhatjuk, hogy a forradalmi bürokráciának igen kevés köze volt az ancien régime államszervezetéhez (mely egyszerűen elpárolgott 1789-ben): a háború, a terror, a maximum-törvények hozták létre, majd a Direktórium és Bonaparte alatt professzionalizálódott, hogy végül 1800-ban a prefektusok rendszerében (azaz a helyi önkormányzatiság formális végével) érjen a csúcsára. Mindez nem csak a Forradalom eredeti elveivel állt szemben, hanem egyébként a „jakobinusok” (a Hegypárt) eredeti elképzeléseivel is: centralizáció számukra is kényszer volt egy kivételes helyzetben. A legendákkal szemben a hagyományos francia centralizáció nem „jakobinizmus”, hanem „bonapartizmus”.

Mindenesetre az ancien régime bizony véget ért: kialakult egy decentralizált, a pénz arisztokráciája hatalma alatt álló, erősen népellenes, liberális, de antidemokratikus rendszer – hát igen: sok tekintetben valami ilyesmiben élünk ma is.

Nem véletlen, hogy „1789” a mai liberálisok körében még mindig népszerű.

„Nincsen semmi, ami jobban hasonlítana egymásra, mint a XVI. Lajos és a Lajos Fülöp alatti francia társadalom” – írja a híres liberális történész, azaz a francia forradalom lényegében felesleges volt, kicsúszása a forradalmi burzsoázia és a nép „inattendu” (váratlan) szövetségének tragikus eredménye csupán, vagy a revizionizmus igazi megalapozójának könyvcímével: a Forradalom egy mítosz csupán.

A Forradalom – ahogy mondani szokás – azért mítosznak elég durva volna.

"Polgártársak, ti forradalmat akartok forradalom nélkül?

A cenzusos választójoggal létrehozott Törvényhozó Nemzetgyűlés (1791. október) képviselői még mérsékeltebbek voltak, mint az Alkotmányozó Nemzetgyűlés főleg a helyi patrióta körök által megválasztott delegáltjai. De még inkább: sokkal fiatalabbak voltak (Robespierre javaslata volt, hogy az Alkotmányozó Nemzetgyűlés tagjai nem lehettek tagjai a Törvényhozó Nemzetgyűlésnek) és sokkal tapasztalatlanabbak – márpedig gond hirtelen lett éppen elég.

Míg korábban a király hatalmának a korlátozása volt az „elitek forradalmának” egyik központi problémája, 1791 második felétől inkább az egészen nyilvánvaló ellenforradalmi, royalista lázadás: a „király szökése” az egész alkotmányos monarchiát illúzióvá tette – a nép egyre nagyobb része számára is, amely kezdett szembefordulni az egész cenzusos rendszerrel (ez már a népi társaságok, a klubok, a radikális sajtó ideje). A kiút, mint a népszerűtlen rezsimek számára általában, nem volt más mint a háború.

A háború gyorsította fel a harmadik rendben már eddig is meglevő törésvonalakat, hiszen a finanszírozásra két lehetőség állt rendelkezésre: az ellenforradalom megadóztatása és az infláció révén a népé. Az ellenforradalom megadóztatása az egyház és az emigránsok javainak a konfiskálását jelentette, előbbi 4 milliárd, utóbbi 3 milliárd frankra rúgott, óriási összegek voltak ezek - azaz magasan a Forradalom liberális korszakában történt a tulajdonviszonyok legradikálisabb átalakítása. Ezek a javak szolgáltak az ún. asszignáták fedezetéül, melyeket a konfiskált, immár nemzeti javak (biens nationaux) eladásával párhuzamosan ki kívántak vinni a forgalomból. Azonban nem ez történt: egyrész jóval sebesebben bocsájtották ki őket, mint ahogy az eladás történt, másrészt a burzsoázia azonnal elkezdett spekulálni az értékével: ezáltal jóval értéken alul szerezték meg a nemzeti javak jó részét, másrészt a törvény is a segítségükre sietett, amely 12 évre elhúzta a megszerzett javak kifizetését. Mindennek az eredménye az lett, hogy az állami kötvény papírpénzzé vált, másrészt rohamosan inflálódott. Elsősorban ennek volt köszönhető az élelemiszerek hatalmas drágulása: a nép is megfizette a burzsoázia tulajdonszerzését. Mindez a burzsoázia nagy részét a Forradalom ügyéhez kötötte – a probléma az volt, hogy mindeközben a nép éhezett. Főleg Párizsban volt súlyos a helyzet: a nép nem látta az összefüggést az árak emelkedése és a papírpénz túlzott mennyisége között, felelősöket keresett: a harácsolókat, az árdrágítókat, a spekulánsokat, az ellenforradalmárokat. A megoldást az ún. taxationban látta, azaz az árak állami maximálásában.

Mindenki másért akart háborút (a király leginkább azért, hogy elsöpörje ezt az egész vircsaftot), végül februárban (1792) a kormányra került girondistáknak sikerült elérniük a kihirdetését, majd értő irányításuk alatt a villámgyors kudarcát. Nyár elején úgy tűnt, hogy heteken belül mindennek vége lehet: a külső ellenségen túl, a Forradalmat a katonai diktatúra veszélye fenyegette (Dumouriez majd La Fayette révén), a király hazaárulásban tevékenykedett, a Gironde inkább tartott a néptől, mint a királytól és az áruló hadvezéreitől, vidéken royalista felkelések bontakoztak ki: nyilvánvaló volt, hogy a háborús vereség elsöpri az egész Forradalmat.

Rev9 Ilyenkor szoktak a forradalmakban történni a csodák: ez általában nép beavatkozását jelenti. A háború, mint gyakran, éppen ellentétes következménnyel járt, mint kirobbantó szerették volna: a rendszer nem megerősödött, hanem az összeomlás szélére jutott, a diadalmas háborúból forradalmi önvédelmi harc lett – és (ebből következően is) színre léptek a sans-culotte-ok. Az augusztus tizedikei népfelkelés, a Tuileriák elfoglalása, a király elmozdítása: az ellenforradalmi veszélyből pár nap alatt a királyság bukása lett, az elitek forradalmának vége – vagy az eliteknek: „a forradalom kicsúszása”.

Mindenesetre alapvetően változott meg a Forradalom képe: Párizs népe a törvényhozás fontos befolyásolójává vált. Maga a párizsi kommün (Commune de Paris), azaz községtanács 1789-ben jött létre; az 1790 májusától létező 48 párizsi „szekció” kerületi-helyi gyűlései rendszeresen megválasztották a tagjait és az élére egy polgármestert. Ezt a „törvényes” községtanácsot váltotta fel az 1792. augusztusi forradalmi napokban a felkelő kommün (Commune insurrectionnelle), amely Párizs legradikálisabb sans-culotte szekcióit tömörítette. A párizsi nép kényszerítette ki a szekciók üléseinek állandóvá tételét, a szekciók képviselőiből létrejött párizsi Kommün irányító tanácsa pedig lényegében a szekciók állandó felügyelete alatt állt. A felfegyverzett sans-culotte szekciók komoly erőt jelentettek, a párizsi Nemzetőrséget pedig a Kommün irányította. Kialakult a képlet, melyet a későbbi forradalmak „kettős hatalomnak” neveznek. A népi közvetlen demokrácia intézményei és a képviseleti törvényhozás között – azzal a lényeges különbséggel, hogy mint látni fogjuk (és ez a Forradalom történetek egyik alapvonala), hogy a népi (sans-culotte) mozgalom nem nyújtotta ki kezét a hatalom felé, sok tekinteteben autonóm volt, önállóan cselekedett, de mindvégig támogatta a képviseleti törvényhozás egy frakcióját: a Hegypártot. Vagy társadalmi téren (nyilván kissé sematikusan) ezt nevezzük a sans-culotte-ok és a „forradalmi burzsoázia” szövetségének.

A dolog kétségtelenül nem a legszebben indult: a szeptemberi börtönmészárlások a Forradalom legsötétebb (mindazonáltal nem érthetetlen) fejezetét jelentik. Danton, az igazságügyminiszter nem nagyon tett semmit a dolog megakadályozásra (nem is nagyon akart), a Kommün nem nagyon tudott (bár a küldöttei kétségtelenül megpróbálták), Marat az ártatlanok, lényegében: a köztörvényesek, megmentésére szólított fel (azaz a nem ártatlanokéra nem…), mindenesetre érdekes, hogy minden korabeli szereplő egy dologról meg volt győződve: ez nem a „csőcselék" műve volt, hanem magáé a népé (a mészárlások mintegy 1.000-1.300 áldozattal jártak).

Excursus – A „terror”

A Forradalom „terrorjának” megértéhez a legkevésbé annak esztétizálásra és depolitizálására van szükségünk, hanem megértésére. Ehhez talán a jó kérdés arra irányul, ha megpróbáljuk szemügyre venni hogyan lett a nép nagy félelméből bosszú és igazságszolgáltatás követelése? Hogyan lettek a terrorizáltakból dühösek, majd félelmetesek? Milyen célokat szolgált a terror? Ezek a kérdések 1792 májusához-júniusához vezetnek minket vissza, amikor a Forradalom végveszélybe került: a nép ijedelme, majd felindulása a király és hadserege arisztokrata vezetése árulásával, a Gironde-kormány tehetetlenségével szemben lassan politikai aktussá alakult: „a szent elkötelezettséggé” a Forradalom védelmében. A népfelkelés és a terror egy tőröl fakad: a Forradalomról van szó, „a nép üdvéről” (le salut du peuple) egy engesztelhetetlen küzdelemben két kibékíthetetlen ellenség között. A „haza végveszélyben” és a „terror” egymással összefüggő jelszavak: a népfelkelés és a népi igazságszolgáltatás összefügg egymással a korlátlan népszuverenitás keretei között. A népnek kell saját üdvének elsőszámú aktorává válnia – ezzel a Forradalom olyan vezetői is tisztában voltak mint Robespierre, Danton vagy Marat. A terror nem egy vérszomjas erkölcsi lejtő első állomása volt, hanem a népi mozgalom megszületésének jelzése.

A Tuileriák ostroma (1972. augusztus 10.) a népet a politika főszereplőivé tette: a felkelés során mintegy ezer ember halt meg a nép oldalán – a törvényhozás azonban visszautasította a bűnösök megbüntetését. A nép szemében a Tuileriák ostroma olyan szerepet játszott mint három évvel ezelőtt a Bastille-é: ha a bűnösöket megbüntetik meg, a felkelés legitimmé válik, a nép szuverén, az egalitárius elvei uralomra jutottak: egy új rendszer alapítása megtörtént. Ha nem: oda az igazság. A szeptemberi börtönmészárlások ebben a kontextusban találják meg az értelmüket: a nép úgy érezte, hogy nem respektálják a szuverenitását, ezért a saját kezébe vette az igazságszolgáltatást. Bosszúról volt szó alig tagadhatóan, de nem valamiféle archaikus (azaz ősibb, mint az állami büntetőjog) ösztön felszínre töréséről, hanem egy másfajta igazságszoláltatásról: nem a büntetés az igazi cél, hanem a társadalom egy részének egy identifikációs aktusáról van szó, „a nép becsületének helyreállításáról”. A népszuverenitás aktusáról, ahol a nép egyszerre a törvényhozó, a végrehajtó és az igazságszolgáltató – a korban ez mindenkinek világos volt. A szemtanúk szörnyűnek, elviselhetetlennek találták a szeptemberi jeleneteket, de a legtöbben úgy vélekedtek: jogosak voltak. A nép cselekedett nem valamiféle csőcselék, vagy a szekciók szavaival: „a nemzeti bosszú minden esetben annyira szent amennyire igazságos, és talán nélkülözhetetlenebb is, mint maga a felkelés”.

A történészek a terror igazi korszakát 1793 szeptemberétől a Thermidorig tartó időszakra használják: ekkor a terror intézményesülése éppen azt a célt szolgálta, hogy „szeptember” ne ismétlődjön meg. Emlékezzünk Danton híres mondatára mellyel a forradalmi törvényszék megalakítása mellet érvelt: „legyünk szörnyűségesek, hogy maga a nép ne váljon azzá!”. A forradalmi törvényszék nem egyszerű bíróság, továbbra is a fenti szociális bipolaritás érvényesült bennük: a bosszú intézményei voltak, ahol a nép állt szemben az ellenségeivel. A nép azt követelte, hogy ez a képlet mindennapi gyakorlattá váljon: a király pere, a június felkelés (1793, a Gironde bukása), a törvényhozás megtisztítása az árulóktól nem volt hiába. Danton éppen a népi mozgalom korlátok közé szorítását célozta, a nép és képviselő közti bizalom helyreállítását, ez a terror inkább a népszuverenitás és a bosszú korlátok közé szorítását volt hivatott szolgálni. A szeptemberi (1793) „gyanúsak” elleni törvény (melyben a történészek egy része a teljes őrület jeleit látja) egyrészt a gazdasági törvények (spekulánsok, harácsolók elleni fellépés, az ármaximálás) betartatását, másrészt a vérfürdő erőteljes mérséklését szolgálta. Egyikben sem volt sikertelen: a városi éhezés megszűnt, a börtönök ugyan megteltek, de a guillotine alig működött.

Végül a „nagy terror” 1794 tavaszán az ún. prariali törvényekkel indult el: a főszereplő ebben már nem a nép, hanem a forradalmi kormányzat. A logika már nem a bosszúé, hanem a háborúé: már egy másfajta rendszer magalapozásáról volt szó, melynek a célja „az erény a Köztársaság életlébe való beiktatása”, azaz új törvények, a szabadság és az egyenlőség betartását felügyelő civil intézmények létrehozásával a Forradalom lezárása. A bosszú ciklusa két módon zárható le: erénnyel vagy terrorral. Terror mindenki számára, aki az erénnyel, a Köztársaság értékeivel szemben áll: innen, hogy a forradalmi törvényszék csak két ítéletet hozhatott: felmentést vagy halált (és innen a vádpontok jellege: „a közvélemény megtévesztése”, „az állampolgári tudat rombolása”, "a közerkölcsök korrumplása”, de az ítélethozatal jellege is: a törvényszék bírái minden tárgyi bizonyíték nélkül egyszerűen a „morális és patrióta” meggyőződésük alapján dönthettek). Az elitélt nem tartozik többé a közösséghez, egyszerű ellenség: „a Forradalom szabadságharc az ellenségeivel szemben”. Saint-Just egyszerre volt a „halál arkangyala” és egyszerre kívánta a boldogságot mint új eszmét bevezeti Európában („Mit akarnak azok, akik nem akarnak sem erényt, sem terrort?”). A forradalmi kormányzat elve egyszerre volt az erény és a terror.

Ezek az 1792. augusztusi-szeptemberi napok egyébként Danton nagy pillanatai, melyek révén legenda lett, bármi is történt azután: megtalálta a megfelelő szavakat („bátorság, bátorság, bátorság”) és tetteket, hogy mozgósítsa a francia népet – és megmentette ezáltal a Forradalmat.

Az immár általános választójog alapján létrejött új törvényhozás, a híres-neves Konvent, alighanem minden idők legkiválóbb törvényhozása volt nagy korszakában, azaz 1792 és 1794 között. Képviseleti szerv volt és még azt sem lehet nagyon elmondani róla, hogy a nép különösebben képviselve lett volna benne (leginkább a Forradalom helyi vezetői, funkcionáriusai, bírák, ügyvédek, a Nemzetőrség, a klubok helyi elitje alkották tagjait), és mégis: aligha volt valaha olyan törvényhozás, melyben a nép (átvitt és gyakorlati értelemben is) inkább hallatta volna a hangját.

A szekciók rendszeresen küldtek delegációkat a Konventbe, ez gyakran formális dolog volt (ahol hitet tettek a „forradalmi eszmék és elvek” mellett stb.), de az is előfordult, hogy a párizsi nép nyomása alapvető döntéseket kényszerített ki a törvényhozásból. De szebben szólnak nálunk a nagy Victor Hugo szavai:

„A Konventben a nép otthon volt. Nincs különösebb, mint a Konvent politikai tribünjei, ott a nép valóban szuverén volt... A Konvent inkább a Forradalom volt, mint a Köztársaság... A Konvent tribünjein a forradalom tegezte a törvényhozást, elképesztő szimbiózis volt ez. A Konvent volt a nemzet gyűlése, a tribünökön az univerzális nép jelenléte volt érezhető. A nép tanú volt és időközönként bíró, szívesen tapsolt és szívesen mart, közbeszólt és félbeszakított. Az antik tragédiák kórusa volt, meghatározta a fennálló helyzetek filozófiáját, irányította a színpadra való ki- és belépést, segítségére sietett azoknak, akiket elhagyott a memóriájuk, felszólított mindenkit a szerepek, az elvek, a szavak, a célok tiszteletben tartására. Hatalmas dráma volt, ahol az események voltak a szereplők és a nép a súgó.”

Közben szinte azonnal megindul a nagy harc a Gironde és a Hegypárt (ez a helyes kifejezés ekkor, nem a jakobinusok: egyrészt a Gironde tagjai is jakobinusok voltak 1792 októberiég, másrészt a harc elsősorban a Konventben folyt, ott pedig ezek az elnevezések voltak használatosak; a két csoport között „terült el” a Síkság, vagy kevésbé udvariasan: a Mocsár – mely egyébként a Konvent abszolút többségét alkotta) között. Lényeges volt, hogy a Gironde képviselői szinte mindannyian vidékiek voltak (noha persze nem feltétlenül Gironde megyéből), míg a Hegypárt nagy neveit (Robespierre, Danton, Marat, Saint-Just, Billaud-Varenne, Collot d’Herbois…) a forradalmi, „sans-culotte” Párizs küldte a Konventbe.

A girondistáknak már az augusztusi felkelés is inkább figyelmeztető jel volt: az ugyan nem ellenük jött létre (sőt tulajdonképpen őket juttatta hatalomra a választások után), de akaratuk ellenére és nélkülük. Nem teljesen alaptalanul vádolták a "triumvireket" (Robespierre, Marat, Danton) a népi mozgalom kihasználásával, kevésbé joggal a szeptemberi mészárlásokért való felelősséggel (noha egyikük sem nem titkolta, hogy még ebben az ügyben is a nép mellett áll, itt hangzik el az ezerszer idézett Robespierre-mondat: „Polgártársak, ti forradalmat akartok forradalom nélkül?”), még kisebb joggal azzal, hogy egyeduralma törnének.

A király pere (1793 január) volt a talán a fordulópont, addig végeredményben a Gironde volt a többség és a Hegypárt a kisebbség – ez továbbra is így volt, de a dolgok dinamikája megváltozott. A Gironde meg kívánta kímélni a király életét, a Hegypárt (és a mögötte álló népi mozgalom) máshogy vélekedett, ebben a vitában tűnik fel Saint-Just egyébként („ez az ember uralkodik vagy meghal”; „nem lehet ártatlanul uralkodni” - mondta Capet polgártársról). A király kivégzése mindenki számára nyilvánvaló tette: nincs visszaút (éppen ez volt a célja), másrészt igazi választóvonal volt abban a kérdésben is, hogy a Forradalom vezetői mint gondolnak a pillanatokról, amikor a nép valójában gyakorolta a szuverenitását (a Gironde nem sok jót gondolt erről – és ezzel a nép is tisztában volt). De még ezen is túl, a király (bármit is meséljenek történészek is a mostani reakciós korszakunkban) távolról sem volt ártatlan (Marie-Antoinette-tel ugyanez volt a helyzet): összeesküvést szőtt a saját országa ellen háborús körülmények között, összejátszott az ellenséggel – ezt, Forradalom ide vagy oda, semelyik állam sem szokta nagyon eltűrni.

A Gironde és a Hegypárt harcát végül is két dolog döntötte el: a Gironde alkalmatlansága az egyre súlyosbodó helyzet kezelésére (1793 tavaszán a forradalmi csapatok vereségeket szenvednek, Vendée-ban hatalmas ellenforradalmi népi felkelés tör ki, Párizs népe továbbra is éhezik), másrészt a Hegypárt hajlandónak mutatkozott, hogy rendkívüli intézkedéseket hozzon a Forradalom védelmében.

„Életben tartani a szegényeket”

Az egyre durvuló konfliktus (mindkét oldalon, még a „jó Camille”, Desmoulins is külföldi ügynököknek, royalistáknak, Franciaország felosztását tervezőknek nevezte a Gironde-ot – ebből persze egy szó sem volt igaz) örök kérdése: politikai perpatvar volt ez vagy szociális alapú konfliktus két társadalmi felfogás között? Az igazság valahol félúton volt: a Hegypárt képviselői nem kevésbé voltak társadalmilag „burzsoák” (mentalitásuk, nyelvezetük, akár az öltözködésük, társadalmi hátterük, elveik nem különböztek a girondistákétól), sőt a gazdasági liberalizmus hívei voltak (a kor uralkodó paradigmája a fiziokratizmus volt, tulajdonképpen például a gabona szabad ára forradalmi vívmány volt: az ancien régime gyakran nagyon is beavatkozott az árakba, éppen, hogy elkerülje az éhezést). Azonban a Forradalom megmentése érdekében hajlandónak voltak (hangsúlyosan, bevallottan: ideiglenesen – a Hegypárt antiliberalizmusának még a szótára is liberális volt) engedni a sans-culotte követeléseknek. A vidékre küldött képviselők révén talán jobban is látták mi a helyzet az országban, ahogy egy képviselőjük szólt visszatérvén a Konventbe: „Vidéken a gazdagok gyűlölik a Forradalmat, a nép pedig kenyeret akar. Mindenképpen életben kell tartani a szegényeket, ha azt akarjátok, hogy segítsenek nektek véghez vinni a Forradalmat!”

Elsősorban Párizsban a sans-culotte mozgalom lényegében folyamatos felkelésközeli állapotban volt már 1793 tavaszán, a Kommünbe és a Konventbe a szekciók megállás nélkül juttatták el a követeléseiket: „Ha van élelem Párizsban: osszatok szét. Ha nincs: mondjátok meg, hogy mi ennek az oka. Szerettessétek meg velünk a Forradalmat: nem ígéreteket akarunk, hanem valódi cselekvést”. Még aggasztóbb volt, hogy lassan a mozgalom, ha nem is vezéreket, de szóvivőket kapott: ők voltak a hírhedt „veszettek” (enragés). Először fordult elő, hogy a nép szószólói szemtől-szembe támadták a burzsoáziát, amely meggazdagodott miközben kiéheztette a népet. A "veszettek" sem mentek tovább teoretikusan mint maga a sans-culotte spontán mozgalom (a harácsolók ellen léptek fel, nem az inflációt és vele a drágaságot okozó folyamatok ellen), azonban először kötötték össze a sans-culotte demokrácia és a társadalmi egyenlőség programját. A "veszettek" (három deklasszált, lázadó, szinte aszketikus, a nép között élő mozgalmár: Jacques Roux, Jean-François Varlet és Jean-Téophile Leclerc: utcák, terek kellene hogy viseljék a nevüket) kihívó bátorságukkal azzal a veszéllyel fenyegettek, hogy a sans-culotte mozgalmat lecsatolják a Hegypártról. Ellenük azonnal harcba szállt mindenki (még Marat is…), mindenesetre egyre egyértelműbbé vált: a sans-culotte-ok nélkül nem lehet megmenteni a Forradalmat.

A Hegypárt igazi sebészeti beavatkozásra szánta el magát: megszabadulni a Gironde-tól a nép nyomása révén, de mindeközben nem engedni a sans-culotte közvetlen demokrácia nyomásnak. A dolog nem volt kockázat nélküli, de végül is siker koronázta a taktikát: az 1793-as júniusi népfelkelés a törvényhozás egyik frakcióját juttatta a hatalomba – a másik frakció eliminálása révén. A felkelő népnek és a sans-culotte Kommünnek (noha ideiglenesen ők voltak a helyzet urai) szüksége volt a Hegypártra és a Konventre, hiszen a vidéket képviselő törvényhozás nélkül nem lehetett kormányozni az országot (ezt nem is annyira különböző körülmények között a párizsi kommün kísérelte meg 80 évvel később: tragikus következményekkel); a Hegypártnak pedig szüksége volt a Kommün „nyomására” (nagyon finoman szólva: a felfegyverzett párizsi nép ágyúkat szegezett a Konventre és követelte a girondisták kiadását…), hogy meggyőzze a „Mocsár” képviselőit és ezzel törvényesítse a felkelést.

Az ún. föderalista lázadás igen gyors bukása (föderalistáknak nevezték a Gironde híveit, ez a korban vádponttal ért fel, hiszen a „Köztársaság egységes és oszthatatlan”, később a girondistákat a történészek is a „jakobinus centralizáció” ellenzőiként kezdték el emlegetni: ennél mi sem volt tévesebb, a girondisták nem voltak föderalisták, „föderalizmusuk” a párizsi sans-culotte mozgalom és a vele szövetséges Hegypárt ellen irányult, semmiféle mélyebb tartalma nem volt) jól mutatta, hogy a burzsoázia szélesebb rétegei bizonyos szempontból „átálltak”: ideiglenes jelleggel hajlandóak voltak elfogadni a Hegypárt programját a Forradalom megvédésére, azaz a kivételes intézkedéseket.

A veszettek azonnal a sans-culotte követelések teljesítésére szólítottak fel: ez lett a vesztük. Miközben 1793 szeptemberétől a programjuk tulajdonképpen megvalósul, őket magukat ellenfeleik leléptetik a színről. Helyüket sok tekintetben a túlzók (exagérés), ultra-forradalmárok („ultra-révolutionnaires”) vagy egyszerűen a „Cordeliers” (a Cordeliers-klub hasonló klub volt, mint a jakobinusoké, azzal a nagy különbséggel hogy nem volt országos hálózata) vették át.

Míg a jakobinus klub az országos hálózata miatt volt jelentős és tudta eljátszani a forradalmi eszmék terjesztőjének a szerepét, a másik híres klub, a Cordeliers amellett, hogy jóval népibb, populárisabb jellegű volt (újságírók, politizáltabb sans-culotte-ok, a szekciók „személyzete” voltak tagjai) inkább „akciócsoport” volt. A célja tulajdonképpen a hatalom ellenőrzése és felügyelete volt, a leleplezés, a nép mozgalmának a szervezése. A Cordeliers klub nagy erejét a sans-culotte szekcióhoz és népi társaságokhoz való közvetlen kapcsolat jelentette: tagjaik nagy része a szekciók adminisztrációjából került ki. Chaumette révén lényegében ők irányították a párizsi Kommün tanácsát is. Az ultraforradalmárok voltak a Forradalom népi adminisztrációjának képviselői.

A „túlzók” történelmi értékelése még a baloldali történészek tollán is inkább negatív: a rend oldaláról Jaurès vagy Mathiez számára demagóg karrieristák voltak, a nép dühének szítói és kihasználói, a libertárius oldalról Daniel Guérin a népi forradalmi spontaneitás alapvetően program nélküli önjelölt vezéreit látta bennük. A sans-culotte progamot képviselték, de képviselték: Hébert és társai nem kívántak szakítani a Hegypárttal, mindösszesen részt kértek a hatalomból. Minden tagadhatatlan demagógiájuk és karrierizmusuk ellenére: sok tekintetben hatalmat és büszkeséget adtak a nép kezébe.

A sans-culotte forradalom

Az 1793 júniusa és decembere közti események a Forradalom történetének vakfoltját jelentik a mai napig. A sans-culotte osztályharc nagy krónikásának példátlanul szép munkája, Daniel Guérin alapkönyve hasonló helyzetben van, mint a mi nemzeti partrimóniumunk (1848/49) hasonló szellemű remekműve Szabó Ervin könyve: mindenki tudja, hogy igaz, de jobb róla nem beszélni. A baloldal szempontjából ledöntené a jakobinus (a Gironde bukása után hívhatjuk így) mítoszt, a liberális jobboldal nézőpontjából pedig a „totalitárius irányt vett Forradalom” képét.

Osztályharc volt-e a sans-culotte-ok társadalmi háborúja, vagy ahogy a korban mondták: „a szegények háborúja a gazdagok ellen”? Szigorú értelemben nem: osztályok csak a tőkés rendszerben vannak. Ha tulajdonviszonyok a döntőek (márpedig az osztályoknál ez a helyzet), akkor a sans-culotte-ok nem voltak osztály: többnyire tulajdonosok voltak, kétharmaduk műhelytulajdonos vagy kiskereskedő (maradék részük munkás a műhelyekben, inas, művész, tanár, „szellemi szabadfoglalkozású”). Ennek a társadalmi rétegnek a közvetlen termelés és a közvetlen eladás volt az ideálja – ez szembeállította őket a burzsoázia jó részével is. A tulajdon korlátozása szerepelt a követeléseik között: elsősorban azért mert a túl nagyra nőtt vagyoni különbségek veszélyeztetik magát a politikai egyenlőséget.

Rev3 Mindenesetre volt egy társadalmi réteg, amely szociális státuszában, mentalitásában, társadalmi ideáljaiban, demokrácia-felfogásában alapvetően különbözött a forradalmi burzsoáziától. A Le Père Duchêsne nevű „túlzó” lap 1793-as leírásával: „(…) sans-culotte-nak nevezzük a legnagyobb létszámú, legszegényebb osztályból kikerült embereket”, „a bátor sans-culotte az, aki napról napra él saját keze munkájából, aki esténként megjelenik szekciójában, hogy teljes erejével támogassa azokat a javaslatokat, amelyeket jónak lát”.

Az 1790-es év folyamán alakultak az első testvéresülési társaságok („sociétés fraternelles"), kerületi forradalmi klubok a cenzusos választójoggal szemben, a nép élelmiszerrel való valódi ellátást és a király menekülése – 1791 június – után köztársaságot követelve (a Forradalomban a Köztársaság az egyenlőségen alapuló rendszer szimbóluma volt, ezért ellentéte nem a monarchia, hanem az ellenforradalom). A párizsi nép, legalábbis militáns elemei, a Forradalomban létrehozott, ha nem is egy pontosan kidolgozott politikai programot, de egy jól elkülönülő politikai „pártot” mindenképpen. Létrejött egy igen hatékony politikai cselekvési eszköz és társadalmi létezési mód: ez volt a híres sansculottizmus. Egy történészük szavaival:

„A Forradalom nem szavak színháza volt, melyet egyébként is folyamatosan túlhaladtak a párizsi események... A Forradalom a plebejusok szívében nyugszik, a külvárosok pikáin, a klubok és a szekciók zúgásában, a névtelen vagy rettegett emberekben, akik tetteikkel kihívják az erőseket, feltüzelik a gyengéket, a dogmák és a zsarnokok gyűlöletének magjait hintik szerteszét...”

A sansculottizmus alapja a népszuverenitás felfogásának legalapvetőbb formája volt, mely szerint a nép közvetlenül, konkrétan, a mindennapokban gyakorolja hatalmát – ennek voltak az eszközei a sans-culotte szekciók. Ezek az állandóan gyűlésező szekciók ellenőrzik, befolyásolják, de akár vissza is hívhatják a jogalkotó képviselőket, számukra a képviselői sérthetetlenségi jog „gyűlöletes privilégium” volt.

A sansculottizmus nem egyszerűen politikai elv és gyakorlat volt, hanem társadalmi létforma is. A sans-culotte-oknak egészen másfajta koncepciójuk volt a társadalmi kapcsolatokról, mint akár a „kispolgári” jakobinusoknak is (jellemzően Robespierre gyűlölte talán leginkább ezeket az új társadalmi érintkezési módokat). A „fraternité” nem a népek közötti barátságot jelentette ekkor, hanem a legszorosabb kapcsolatot a citoyenek között, valóban szinte családi közösséget. A szekciók nyíltan szavaztak, hiszen tagjainak nem volt egymás előtt titkolnivalójuk, szerettek egyhangúlag dönteni, hiszen éppen a citoyenek közössége volt a cél, természetesen tegeződtek, hiszen „az Ön megfelel a Monsieur-nek, a te a polgártársnak, az Ön a feudalizmus maradványa, a te az egyetlen szabad emberekhez méltó szó”, és így tovább.

Excursus – a sans-culotte nők

A Forradalom női szereplőiről alig hallunk, akkor is szinte teljesen egyoldalúan. A képet szinte teljesen uralja Marie-Antoinette és Charlotte Corday alakja, republikánusokról már jóval kevesebben tudunk, de Olympe de Gouges, Madame Roland, Théroigne de Méricourt neve ismerős lehet sokaknak. A nép női szereplőiről azonban szinten semmit sem tudunk, noha az összes sans-culotte mozgalom élcsapatát alkották (az asszonyok menete 1789 októberéből közismert, de nem csak ott játszottak fontos szerepet). A nép nőiről megmaradt kép a tricoteuse-ök (a „kötőnők”) alakjában öltött testet, a vérszomjas sans-culotte nőkében, akik a Konvent és a forradalmi törvényszék tribünjein szólítottak volna fel a guillotine minél gyakoribb használata a nép ellenségeivel szemben.

A nagy forradalom alatt azonban nők igen fontos szerepet játszottak a szekciók életében is, a nőellenes előítéletek hiánya a sans-culotte-ok között minden bizonnyal a népi életmód egyik jellemző jegye volt: a korabeli városi társadalmakban a nők ugyanolyan fontos szerepet játszottak, mint a férfiak, a népi mozgalmakban, városi lázadásokban (melyek igen gyakran a hagyományos női feladatnak számító „kenyérkérdés”, azaz a család élelmezése körül törtek ki), talán még fontosabbat is - ahogy az 1795-ös párizsi felkelés idején: „Kenyeret és az 1793-es alkotmányt!”.

A Forradalom 1792 szeptemberében tette szabaddá mindkét nem számára a válás lehetőségét, sőt egyenlő jogokat biztosított a fiú és lánygyermekeknek az öröklésben. A válás jogával elsősorban éppen a városi sans-culotte nők éltek a leszívesebben, akik egyébként is kikerültek a hagyományos családfelfogásból.

Az 1793-as év kulturális forradalmában merült fel először a teljes női egyenjogúság a gyakorlatban. Ez a kulturális forradalom sok tekintetben nem az intézményes hatalom, hanem a sans-culotte mozgalom ügye volt – akárcsak a női emancipáció. A Konvent 1793 áprilisában elutasította a női szavazati jogot, azonban a sans-culotte népi társaságokban a női részvétel egyre elterjedtebb lett, sőt a szavazati joguk sem volt ritka. Külön női klub is alakult (Club des Citoyennes républicaines révolutionnaires), komoly mozgalom indult meg a női egyenjogúságért, amelyet a "veszettek" is támogattak. Nem véletlen, hogy a sans-culotte mozgalommal történt jakobinus leszámolás a női klub bezárásával indult: amikor a forradalom megfagyott, a női emancipáció ügye is háttérbe szorult.

A Gironde bukása után a mozgalom nem állt meg, Párizsban egymást érték a felfordulások, ráadásul a „túlzó” Kommün is a mozgalom mellé állt. A megalakuló „nagy”, jakobinus Közjóléti Bizottság (valljuk be, kormány sem sok volt komolyabb ennél: Robespierre, Saint-Just, Couthon – a politikaiak, majd szeptemberben Billaud-Varenne és az ultraforradalmárokhoz közel álló Collot d’Herbois; a technokraták: Barère, Lindet, Carnot) kezdetben ingadozik a sans-culotte program végrehajtását illetően (maga, a tántoríthatatlan Saint-.Just is a gazdasági liberalizmust illetően igen mérsékelt), de szeptemberben, amikor a nép, a sans-culotte szekciók és a Kommün, újra megjelenik a Konventben végül bedobja a törülközőt. Ármaximálás (az ún. elsődleges szükségletekre, de ez is érint harminc alapterméket), a papírpénz kötelezővé tétele (fix árfolyamon lehet mással is fizetni, de csak úgy), a bérek maximalizálása (az árak az 1790-es árak egy harmadával növelve, a fizetések a felével), a „gyanúsak” elleni törvény és egyáltalán: a híres mondattal „a terror napirendre tűzése” a forradalmi törvények betartatása érdekében (ennek hatékonnyá tétele érdekében még tavasszal létrejött a forradalmi törvényszék).Októberben létrejön az élelmezésügyi bizottság, amely az egész országra kiterjedő hatáskörrel ellenőrzi a maximumtörvényeket, megalakul az ún. forradalmi hadsereg, a legelkötelezettebb sans-culotte-okat felfegyverezve a „gyanúsak” azaz a szabotálók megrendszabályozására. Ősszel sor kerül a girondisták perére (21-et kivégeznek közülük), de vérpadra jut Marie-Antoinette, Égalité Fülöp, Barnave, Bailly, Madame Roland is.

Rev4 Nehezen lehet túlbecsülni annak a ténynek a jelentőségét, hogy 1793 nyarán-őszén a forradalmi sans-culotte szekciók befolyását törvény intézményesítette. Túl azon, hogy a szekciók a párizsi nép hivatalos önkormányzatát jelentették 1792 augusztusától, a szekciók választották a forradalmi törvényszékek bíráit, majd 1793 márciusában létrejöttek helyi forradalmi bizottságok (comités révolutionnaires). Ezek a szekciók által választott forradalmi bizottságok valóban a Forradalom és a sans-culotte mozgalom élcsapatai voltak: a legelkötelzettebbeket tömörítették, akik ráadásul egy idő után fizetést is kaptak mindezért. Ezek a bizottságok lényegében valamiféle párhuzamos rendőrséget jelentettek: fontos hatáskörük volt az ún. certificat du civisme kiadása (ezen „állampolgári igazolás” nélkül senki sem vállalhatott hivatalt), összeállították a „gyanúsak” listáját, házkutatásokat tartottak a harácsolóknál, letartóztatásokat hajtottak végre a forradalmi törvényszék számára. A Konvent megpróbálta legalábbis határok közé szorítani a mozgalmat, ezért megszüntette a szekciók állandó ülésezését és heti két napra szorította aktivitásukat. A sans-culotte-ok a törvény kijátszására hozták létre a szekciók által választott népi társaságokat (sociétés populaires), amelyek túl azon, hogy állandóan üléseztek, valóban a nép legaktívabb, „legforróbb” részét tömörítették, mely fokozatosan átvette az irányítást a szekciók felett is. Lényegében a „kettős hatalom” részeként ezek a népi társaságok párhuzamos önkormányzati hatalmat jelentettek. A párizsi sans-culotte mozgalom volt természetesen a legjelentősebb, de a jelenség nagyon is létezett vidéken is: csak a forradalmi bizottságoknak mintegy 70.000 tagja volt országosan (a falvakban nem nagyon léteztek, inkább a város diktatúráját gyakorolták a falu felett, elsősorban előbbi élelmezését biztosítva). A küldöttségeik, petíciók állandó kapcsolatot jelentettek a Konventtel – a törvényhozás folyamatos befolyásolását.

A sans-culotte mozgalom 1793 szeptemberétől lényegében képes volt arra, hogy (a hegypárti forradalmi burzsoázia gyakran szinte kényszerként jelentkező befolyásolásával) gyakorlatba ültesse programját: ha nem is az élvezetek, az élet szépségeinek egyenlőségét (l’égalité des jouissances), de a nép nélkülözésének a végét; ha nem is a vagyonok határok közé szorítását (erre a Konvent és a forradalmi burzsoázia sosem volt hajlandó), de a gazdagok féken tartását; a sans-culotte-okra jellemző politikai, társadalmi és morális elvek ha nem is kötelezővé tételét, de polgárjogát a társadalomban.

A tőzsde 1793 júniusában bezárt, a Konvent súlyos büntetésekkel fenyegetett mindenkit, aki az élelmiszerek kétféle (asszignátákban vagy nemesfémben kifejezett) árával spekulált. A legendákkal szemben a dirigista (sőt, a legtisztább kényszeren alapuló: a sans-culotte „terror” nem csak politikai ügy volt, hanem sok tekintetben a gazdasági kényszer hatékony eszköze: a forradalmi törvényszék leginkább a harácsolók ellen lépett fel, a forradalmi hadsereg pedig vidéken ugyanezért tartott házkutatásokat, a helyi sans-culotte forradalmi bizottságok is leginkább a gazdasági törvények betartásával foglalkoztak) távolról sem volt sikertelen, sőt. Az asszignáták zuhanása nem csak megállt, hanem visszájára fordult; a nép élelmezése a Forradalom kezdete óta (vagy talán ki tudja mióta…) először biztosított volt.

De a sans-culotte forradalom nem csak ezt jelentette: a forradalmi burzsoáziával szövetségben (ahol pár hónapon keresztül előbbiek legalábbis egyenrangú felek voltak) a leszámolást az ancien régime civilizációjával, azaz a szó legszélesebb értelmében vett „kulturális” (azaz az egész civilizációt érintő) forradalmat.

„Jézus, az igazi sans-culotte, aki a papok kezétől veszett el”

Mindebben az első lépés a monarchia közterületi jeleinek a teljes megsemmisítése volt: bizony nem csak szobrok dőltek le (például Párizsban nem csak XIV. Lajosé, hanem a „jó” IV. Henriké is: a sans-culotte-ok tényleg nem akartak „forradalmat forradalom nélkül”…), királyi sírokat dúltak fel, nemesi kastélyok archívumait eresztették szélnek. De már a színházakból is eltűntek a királyi udvarban játszódó darabok. 1793 őszére a monarchia még rossz emlék sem maradt.

De az igazi ellenálhatatlan, hatalmas vihart mégiscsak a dekrisztianizációs mozgalom jelentette, Kirobbantásában talán a Cordeliers-klub politikai érdekei szerepet játszottak (tulajdonképpen Hébert és társai a népi mozgalom révén kívántak részt a hatalomból), de aligha kétséges: egy olyan hatalmas népi mozgalomról volt szól, amely „pár hét alatt tizennyolc század tévedéseit tette semmissé”.

A nép akciója nem nélkülözte a logikát: az ancien régime-ből még egy intézmény volt talpon, az arisztokrácia és a királyság régi szövetségese: az egyház (a Forradalom 1791-ben létrehozta az alkotmányos egyházat, azaz lényegében államvallássá tette a katolicizmust). Az 1793 szeptemberében kibontakozó mozgalom valóban szinte vulkanikus erejű kitörés volt: néhány hét alatt Párizsból (ahol maga az önkormányzat, azaz a Kommün és a sans-culotte szekciók is támogatták a kampányt) eltűnt a katolikus kultusz – de a mozgalom gyorsan terjedt vidéken is. Alighanem egyedülálló jelenség zajlott le ekkor Franciaországban: a papok ünnepélyesen megházasodtak (maga Párizs érseke jelentette be a Konvent előtt, hogy „észhez tért” és lemondott papi mivoltáról), a nép felgyújtotta, lerombolta a kultusz szobrait, a misekellékeket, a szent könyveket. A jelenségeknek alig tagadhatóan volt némi népi orgiasztikus jellege, de a kampány nem volt frivol: nagyon is volt mélység benne. Az évszázados szolgasággal való leszámolás mélysége.

A vidéki települések küldöttei százával jelentek meg a Kommün előtt, hogy ünnepélyesen tudtul adják az inkább döbbent képviselőknek: leszámoltak a (kor szóhasználatával) fanatizmussal. A Konvent a képviselők többségét tekintve alighanem inkább undorral, mint egyetértve figyelte az eseményeket – és kellőképpen megrémülve a kampány erejétől, lendületétől és kiterjedtségétől (lényegében áldását adta a dologra, azzal hogy nem kellett a törvényhozás beleegyezése, hogy egy település megszabaduljon a vallástól).

Magukat a templomokat nem rombolták le: az értéktárgyak a nemzet tulajdonába mentek át, a harangokból ágyút öntöttek, az épületet pedig más közösségi célokra használták fel. A kampány csúcspontja talán a deszakralizált párizsi Notre-Dame-ban, az „Ész templomában” tartott ünnepség volt, ahol az oltár helyén a filozófia allegóriája, Szűz Mária helyett pedig egy fiatal hölgy képében a Liberté allegórikus alakja kapott szerepet. Az egyházi ünnepeket felváltották a patrióta, népi ünnepségek, a katolikus szenteket a Forradalom hősei és mártírjai (leginkább a júliusban meggyilkolt Marat).

A mozgalom Párizsban nagy siker volt, nem kevés vidéki városban szintén – vidéken, főleg az első hullám elmúltával, a lehető legkevésbé. Sőt, a mozgalom alighanem komolyan hozzájárult egyfajta népi ellenforradalmi mozgalom kialakulásához és megerősödéséhez. Természetesen leginkább a mélyen katolikus Vendée-ról van szó – noha az ottani felkelés jóval megelőzte a dekrisztianizációs kampányt (de az igaz, hogy a népi ellenforradalomban a Forradalom egyházpolitikája óriási szerepet játszott, a gondok már 1791-ben az alkotmányos egyház idején megkezdődtek: a royalista nemesek gyakran kétségbeesve tapasztalták, hogy a Forradalom ellen lázadó parasztok valójában nem a királyt akarják vissza, hanem papjaikat…).

Az igazság az, hogy a Forradalom nem is olyan keveset tett a városi szegények érdekében – a parasztokéban jóval kevesebbet. Csak már igen későn, a földek nagy részének eladása után tett a Konvent kísérletet a nemzeti javak áruba bocsájtásának egyenlőbbé tételére: megpróbálták kisebb darabokban értékesíteni a földeket, ezzel a szegényparasztokat is tulajdonhoz juttatni. A földesúri rendszerben közös falusi használatban levő földeket egyenlő arányban osztották szét: ez szétverte a hagyományos paraszti földközösséget, de tulajdonost csinált a szegényparasztság egy részből. Ez a körülmény (és a városi szegények, elsősorban a párizsi sans-culotte-ok politikai befolyása – utóbbit csak a párizsi kommün, 1871, bukása töri meg véglegesen) okozta, hogy a tőkés rendszer jóval lassabban fejlődött ki Franciaországban – de ez messzire vezetne. Mindenesetre az igaz, hogy a Forradalom népi-radikális szakasza valóban hátráltatta a kapitalizmus teljes kifejlődését.

A dekrisztianizáció egy szélesebb kulturális forradalom része volt, melynek a célja a társadalom „regenerálása” volt, azaz teljesen új alapokon való felépítése. Ez, noha a népi mozgalomra nagyon is támaszkodott, elsősorban nem sans-culotte ügy volt (bár a népi mozgalom ösztönös egalitarizmusa nagyon is a részét képezte) – a forradalmi burzsoázia legnagyobb alakjai voltak az inspirálói.

Végül is a cél aligha lehetett volna ambiciózusabb: „jobbá tenni az embereket a törvényeiknél”, azaz, hogy a honpolgári erénynek a belső meggyőződés legyen az alapja. A cél a Forradalom „bevezetése” volt az erkölcsökbe: szinte ösztönszerűvé tenni a jó követését és a rossz elutasítását (tulajdonképpen a Legfőbb Lény ünnepe, mint „polgári vallás” is erre szolgált): végeredményében a híres „erény” nem volt más mint „az egyenlőség szeretete”. Az egyenlőségre törő nép jó, erényes, nagylelkű, türelmes, az emberiség, az általános érdek szószólója – sőt: a nép erényessége teszi lehetővé, hogy a nép szuverenitása gyakorlása által visszahozza az erényt az emberi közösségekbe.

Ehhez a nép nevelésének számtalan eszközét igénybe vették a sajtótól (a magas analfabétizmus miatt nyilvános felolvasások is voltak), a népi ünnepeken, a színházon (a korban nagyon is volt „elkötelezett népi színház”, hogy egy másik kor szavait használjuk: az előadások a Carmagnole-lal kezdődtek, majd a didaktikus darabok után a nép együtt táncolt a színészekkel) át a művészetekig (ahol a nép kollektív hőse volt a legtöbbször megformált alak). Mindez valamiféle felülről jött népnevelés lett volna (persze valamennyire az is volt, noha minden igazi köztársaság bizonyos mértékben „erényterror” – egyébiránt a mai világunknak sem ártana némi honpolgári erény), ha nem állt volna mögötte a francia nép egy jó része honpolgári mobilizációjának talán a történelemben példátlan intenzitása.

A kulturális forradalomnak igazi népi támogatása volt – a sans-culotte-hegypárti szövetség sok tekintetben valóban sikerrel üzent hadat egy ezeréves tradíciónak. Ez elképesztő dolog volt – és ez váltott ki igazi gyűlöletet és bosszúvágyat a kortársakból, de (máig) az utókorból is.

Végül is a fentieken túl is, olyan események történtek, mint a keresztény Gergely-naptár kihajítása: és nem valamiféle forradalmár, népnevelő elit ügye volt ez, hanem a társadalomé (nem véletlen, hogy a naptár egészen Bonaparte koronázásáig érvényben maradt): egy hatalmas nép ezentúl máshogy számolta a napokat mint a keresztény civilizáció (a dekrisztianizációnak is fontos eleme volt a vasárnap eltűnése). Vagy mit mondjunk arról, hogy mintegy háromezer településnek változott meg a neve – ezt senki sem erőltette felülről, a helyi szekciók, forradalmi bizottságok, patrióták ügye volt. Eltűntek a volt földtulajdonos nemesek, a királyok (sok település nevében ott volt a „roi” szó a valaha volt tulajdonosról), tömegével jelent meg a településnevekben a Peuple (nép), a Montagne (Hegypárt), a Sans-culottes kifejezés (talán a leghíresebb, hogy a Montmartre-ból Mont-Marat lett). Még a keresztnevek is félelmetes változás jeleit hordozták, ennek köszönhetjük Anaxagoras Chaumette-et és persze Gracchus Babeuf-öt, de népszerű volt a patrióta hős, Mutius Scaevola és a zsarnokölő Brutus is. A korábban sematikus, a nép passzív részvételére épülő forradalmi ünnepet is megszállta a nép – és populárissá tette azok komolyságát és eddig üres szimbolikáját: a forradalomi dalok mellett az ünnepek fontos kelléke volt az „állampolgári eskü”, ahol tömegek tettek hitet a Forradalom értékei mellett és esküdtek a megvédésére. Sok tekintetben a tegeződéssel, a hangsúlyos egalitarizmussal (Michelet írja valahol, hogy az apja gyerekként akkor értette meg, hogy véget ért a Forradalom amikor Thermidor után egy kocsis „Maître”-nek szólította gazdag utasát…) a Forradalom eszméi megjelentek az otthonokban, a dekorációkban, de még a kártyalapokban is (nem volt többé király vagy „valet”)…

Egy szó mint száz: a nép nem csak a politikai hatalom egy részét gyakorolta, hanem oly befolyással bírt, hogy képes volt magát a társadalmat az egalitarizmus elvei mentén komolyan átalakítani (természetesen ez nem volt független attól, hogy a Hegypárt alatt a hivatalos ideológia is ezt segítette). Az elit és a nép között talán sohasem volt kisebb a távolság, mint a nagy sans-culotte idők alatt.

Bizony megtörtént, amelytől kicsiny lelkek úgy tartanak: az eszmék és az elvek betörtek a mindennapokba. Az ezeréves civilizáció leggazdagabb, leghíresebb, legfontosabb, legkiterjedtebb kulturális hatással bíró népe valami egészen gigantikus vállalkozásba fogott.

Sokan meg is rémültek ettől – a legnagyobb baj az volt, hogy a közvetlen szövetségesek is.

A jakobinus diktatúra, majd Thermidor

November végére komolyan remegett a léc, alighanem a Hegypárt vezetőinek a fejében is megfordult: lehet hogy a Gironde-nak volt igaza? Hogy a sans-culotte-okkal való összefogás tényleg „anarchiához” vezet? A jakobinusok ellentámadása a számukra legbotrányosabb sans-culotte dolog ellen indult meg: a dekrisztianizációs kampányt Robespierre (aki az események fősodrába és Párizsba visszatért Danton messzemenő támogatására is számíthatott a népi mozgalommal szemben) a legkeményebb szavakkal ítélte el (a leghíresebb: „az ateizmus arisztokrata”), Danton is a Konventen belüli „istentagadó maszkabálok” beszüntetésére szólított fel. A Konvent is a dekrisztianizáció befejezését követelte, a megijedt ultraforradalmárok (noha Hébert lapja és Chaumette Kommünje elsődleges szerepet játszott a kampányban) meghátráltak. Végül, legalábbis hosszútávon és vidéken valóban a katolikus egyház került ki győztesen a dologból (végül is még több mint egy évszázadig Franciaország hivatalosan is katolikus ország maradt), de nem is ez volt a legfontosabb: a Hegypárt és a Danton körül „indulgensek”, mérsékeltek új szövetsége mélyütést vitt be a sans-culotte mozgalomnak, megtörte annak lendületét, innentől kezdődöen a nép defenzívába szorult. A sans-culotte-okkal (vagy az ultraforradalmárokkal) szimpatizáló történészek egyenesen erre a pontra teszi a Forradalom nagy fordulatát: innentől indul a Forradalom lassú hátrálása.

Rev8 1793 december valóban fordulópont: decemberben megindul a központi hatlom (azaz Saint-Just elnevezésével: a „forradalmi kormányzat”), azaz a Közjóléti Bizottság folyamatos megerősödése – kevésbé az ellenforradalommal, mint inkább a népi mozgalommal szemben. A hagyományos történészi félreértéssel szemben az 1794-es év nem a „jakobinus diktatúra” betetőzése, hanem tulajdonképpen kezdete, a népi mozgalom megtörése és egy újfajta diktatúra bevezetése (és egyébként innen a Robespierre/Lenin, jakobinusok/bolsevikok analógia is).

”Excursus” – Robespierre

Aligha lehet kétséges, a Forradalom legfontosabb szereplője: Maximilien Robespierre. A „Megvesztegethetetlen” és a zsarnok. Robespierre nem volt a szó szoros értelmében gondolkodó, de ő gondolta el legmagasabb szinten eszmékben a Forradalmat, az ő nagy különlegessége volt az eszmék és az események közvetlen egymáshoz kötése. Aligha volt valaha az emberi jogoknak szenvedélyesebb politikai harcosa mint „az egyedüli patrióta az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben” (Marat) vagy éppen a „emberi jogok deklarációjának élő kommentátora” (Desmoulins) – ha Robespierre 1791-ben meghal, alighanem a legnagyobb liberálisok között emlegetnénk a nevét. Még felsorolni is nehéz azokat az ügyeket, melyeket gyakran egyedül képviselt a törvényhozásban: a cenzusos választójog (és petíciós jog) ellen, a civil esküdtekért, a színes bőrű szabadok jogaiért, a halálbüntetés ellen, a korlátlan sajtószabadságért, a zsidók egyenjogúságáért…Robespierre nem csak „a nép szava” lett a törvényhozásban, hanem egyre többek számára az ember, aki elmagyarázza, hogy mi a Forradalom, hogy mik a forradalmárok feladatai, hogy méltók legyenek ehhez a példátlan történelmi eseményhez: a szabadság megalapításához. Ő volt az emberi jogok embere: a morális feliáltójel, amely felhívja a figyelmet ezen jogok ígéretei és megvalósulásuk közötti eltérésre. Robespierre a legalizmus embere (még az augusztusi felkelésben sem vesz részt), a háború ügyében ismeretesen a népszerűtlenebb álláspontot képviseli („senki sem szereti a fegyveres hittérítőket”), de nem rejti véka alá: „a Forradalom nem fejeződött be”.

A Konventtel maga is érzi, hogy új szakasz jött el: a régi rendszer lerombolása után, a szabadság rendjének megalapításé. Robespierre is szinte új ember lesz: a nép ügyvédjéből az idealizált nép megszemélyesítője. „Nem a nép védelmezője, maga a nép vagyok” – fellengzős álszerénység, gőg és támadhatatlan attitűd (ki mondhatna ellent a népnek?) és persze áldozati exhibicionizmus a korrupt, önző világgal szemben. Személyes síkon ez többé-kevésbé elviselhetetlen, de a közéletben ez adta Robespierre sokszor ellenállhatatlan vonzerejét. Még a vele rokonszenvezők is gyakran óva intették: „Robespierre, a patrióták nem kedvelik, hogy Ön önmagából csinál látványosságot…Robespierre szavai tele vannak nagy eszmékkel és őszinte érzésekkel, oh ha néha el tudná felejteni önmagát!” (Sylvain Maréchal).

Ez egyéni személyiségjegyként nem lenne túl érdekes, ha nem tett volna szert politikai jelentőségre. Robespierre a népet idealizáló és ünneplő őszintesége aligha lehet kérdéses: nem demagóg volt, aki ünnepli a népet és cinikusan megveti (Dantonban volt ilyen hajlam), az ő önzetlensége vitathatatlan. Ami igazán fontos, hogy a Forradalomra jellemző erény lesz belőle: az egyén teljes odaadása a közösség iránt, a magánember feláldozása közösségért. Természetesen nem Robespierre személyisége volt ebben a döntő (a dolog inkább fordítva áll: Robespierre sajátos személyisége felelt meg ennek és tette a Forradalom legfontosabb szereplőjévé), de kétségtelenül szinte megtestesítette a dolgot: egyszerre ünnepli saját maga végtelen erényességét és egyben ennek az erényességnek a feloldódását a nép természetes (ha van valami, amit igazán Rousseau hatása, akkor ez mindenképpen az) erényességében: rém veszélyes dolog ez, de példátlanul hatékony.

Robespierre tulajdonképpen egy idő után ezen karakter- és korjegy révén gyakorol úgy „diktatúrát”, hogy az a személyiségétől a lehető legtávolabb áll: a szavai és beszéde zsarnokiak, nem a személye. És persze mindez izolálja is (az ideiglenes diktátort kereső Marat is észreveszi, hogy Robespierre teljesen alkalmatlan erre a szerepre): egyedül ő hallja meg a nép, a közérdek, szavát, mindenki más „korrupt” (innen a név: a Megvesztegethetetlen nem azt jelenti, hogy nem korrupt, hanem hogy sosem helyezi a saját egyéni érdekét a közérdek elé), nincs középút, mindenki más összeesküvő, royalista, a külföld ügynöke. Ha (a népet leszámítva) mindenki legalábbis gyanús, akkor a közéleti fellépéshez persze személyes bátorság is kell („minden patrióta tuja, hogy az életével játszik”), melyet Robespierre igen szeretett is hangsúlyozni: a sajátos önmagát feláldozni kész melankólia, a tántoríthatatlan elvhűség („hajlíthatatlanok vagyunk, mint az igazság, hajthatatlanok, tántoríthatatlanok, elviselhetetlenek mint az elvek”) példátlan erővel bírt.

A Gironde-dal vívott kíméletlen hatalmi harc (és persze a későbbi fejleménye, elsősorban a „frakciókkal”, az ultraforradalmárokkal és a mérsékletekkel való leszámolás) alapozta meg Robespierre rossz hírét. Két szempontból nem is alaptalanul: egyrészt az elvek magaslatáról mélyen jellemző volt rá a humanizmus teljes hiánya (és mi lenne félelmetesebb mint a gyilkos ártatlanság?), másrészt a hajlama, hogy a politikai leszámolások ügyében nem csak a legmagasztosabb elveket hívta segítségül, hanem gyakran a legképtelenebb hazugságokat is (a girondisták nem voltak royalisták, az ultraforradalmárok vagy a mérsékeltek sem voltak külföldi ügynökök és így tovább).

A Gironde bukása Robespierre-t ellenzékből a hatalomba emelte: a cél immár a Köztársaság megalapítása volt a nép nevében. A nép nevében, de nem a nép által: Robespierre a képviseleti demokrácia híve volt és maradt. A „frakciókkal” való leszámolás után a Köztársaság ugyan áll, de az ürességben lebeg, a Forradalom megfagyott, a nép visszahúzódott a magánéletbe. Ahhoz, hogy a nép tagjai a saját érdekeit és boldogságát a köz érdekében és boldogságában találja meg erény kell, az erényt be kell emelni a törvényekbe és az adminisztrációba. Ehhez még mindig a vallás a legjobb garancia: „az emberek egymással és teremtőjükkel összekötő szent kötelék”. Honpolgári vallás ez valójában semmi több: „a Legfőbb Lény léte és a lélek halhatatlansága állandó hivatkozást jelent az igazságosságra, ezért szociális és republikánus”. Minden kétségtelenül közel vitte Robespierre-t és híveit valamiféle republikánus Árkádiához (az egyszerre a testvériségen és a barátságon alapuló közös boldogságkereséshez), amely sok tekintetben nehezen volt összeegyeztethető a modern gazdasággal, individualizmussal és így tovább. De a Benjamin Constant-tól származó toposz a „régiek szabadságáról” elég mérsékelten igaz: nagyon is modern ember volt Robespierre (Saint-Just talán még inkább), inkább a feladat hatalmassága (ne feledjük: az emberi társadalom az erényre való alapozása!) szinte természetszerűleg vezetett történelmi előképek kereséséhez – de a legkevésbé vitték túlzásba ezt a Spárta-analógiát.

Robespierre bukásának körülményei közismertek: a frakciók bukása után nem az erény került napirendre, hanem az erény és a terror egyidejűleg. Mindenki rettegett és Robespierre maga is bezáródott egy gondolati sémába, ahol mindenki áruló, aki nem ért vele egyet. Sokáig a legtöbben (nem csak a Hegypárt, hanem a Mocsár jó része is) azért csatlakozott hozzá, mert ő látszott megmenteni a Köztársaságot – a terror fokozásával már inkább úgy látszott, hogy olyan dologba akarja belevenni, melynek nem nagyon látszott a vége. A nép és az erény nevében – melynek ő az egyedüli képviselője. Egyre inkább diszharmóniában a köz akaratával is: a „bűn” egyre kimeríthetetlenebbnek látszott, ahogy harcolunk ellene (Robespierre az utolsó beszédében lényegében „mindent újra kíván kezdeni”). Joggal kérte ki magának, hogy diktátor lenne, hiszen kevesebb is volt annál, meg több is: nem használta a diktatúra hagyományos kellékeit (noha persze inspirálta őket), egyfajta morális vezér volt, nem irányította sosem a diktatúra gépezetét, a szavaival ás személyes példámutatásával „uralkodott”.

A despotizmus valaha volt legnagyobb ellensége az egyik legveszélyesebb despotává vált, mintegy akarta ellenére, a dolgok erejétől fogva: nem létezett immár sem az erényes nép, sem a nép hatalma. Maximilien Robespierre egyedül maradt.

Nem sok jót jelentett, hogy már ősszel elhalasztották az esedékes önkormányzati választásokat, Danton, a mérsékelt Danton pedig egyre nagyobb hangon követelt erősebb kormányzatot (azaz nyilvánvaló volt, hogy a célpont: a sans-culotte mozgalom). A decemberi rendeletekkel lényegében felszámolták a helyi önkormányzatokat, a Bizottság által kinevezett ún. agent national lett felelős a törvények betartásáért (maga Chaumette is a párizsi Kommün élén a Bizottság alkalmazottja lett). A helyi forradalmi bizottságok a Közbiztonsági Bizottság hatásköre alá kerülnek, azaz ezentúl kinevezték, nem megválasztották őket. Minden településnek megtiltoták, hogy "közvetlen kapcsolatba lépjen más településekkel", hiszen a párizsi Kommün tett kísérletet erre: ez a közvetlen demokratikus formák országos hálózattá válásával kísértett (azaz az ultraforradalmárok voltak az igazi föderalisták, nem a girondisták).

A forradalmi hadseregbe bevezetik a katonai fegyelmet, a magasabb rendű elöljárók választását megtiltják; a még fennálló kormány teljesen háttérbe szorul (elsősorban a hadügyminisztériumban volt komoly bázisa a Cordeliers-nek), lényegében a két Bizottság végrehajtó szervévé válik; a megyékben felállított forradalmi hadseregeket felszámolják; a Konvent által vidékre küldött képviselők hatalmát megnyirbálják (1793 tavaszától a vidékre és a hadsereghez küldött képviselőknek alapvető szerepe volt a Forradalom megmentésében) az agents nationaux-k javára, ezzel szemben a Bizottság különleges küldötteinek a hatalma korlátlanná válik (ekkor kerül Saint-Just Strasbourgba, ahol a legendákkal szemben a mérsékeltek mellé áll és legyűri a helyi nép mozgalmat: „Saint-Just győzött, a szabadság elveszett”, hirdették a város falai). Nyilvánvalóvá vált a sans-culotte mozgalom politikai gyengesége amikor korábbi szövetségeseivel, a forradalmi burzsoáziával került szembe: a sans-culotte demokrácia csak ebben a szövetségben volt életképes.

Más tényezők is szerepet játszottak: elsősorban persze az idő, a sans-culotte szekciók személyzete öt éve volt fáradhatatlan harcban – 1794-re egyszerűen elfáradt: a mozgalom sokat vesztett harapósságából. Tagadhatatlan, hogy a mozgalom nagy része is úgy látta, hogy ideje a Forradalmat befejezni, vagy legalábbis normalizálni a helyzetet, a háború végével és a nép megélhetésnek biztosításával. Ennek a követelésnek lett a szimbóluma az 1793-as alkotmány bevezetésének sans-culotte igénye (az alkotmány életbe lépését a háború végéig elhalasztották: végül sosem került rá sor). A dolog némiképp paradox volt, hiszen (hírével ellentétben) ez az alkotmány is a képviseleti demokrácia talaján állt (Robespierre és a Hegypárt legbaloldalával is ez volt a helyzet), nem korlátozta volna különösebben a tulajdonjogot, igaz, homályos biztosítékot jelenthetett sok mindenre a „létezéshez való jog” deklarálása vagy éppen a felkelés jogának alkotmányos garanciája. Kétségtelen tény az is, ahogy lenni szokott, a konformizmus, a bürokratizálódás az egyéni érdek is egyre nagyobb szerepet játszott a sans-culotte szervezetekben: „a forradalmi elkötelezettségemért megérdemlek egy fizetett posztot” mentalitás könnyebbé tette a forradalmi bizottságok és a szekciók adminisztrációjának domesztikálását, személyzetük kormányalkalmazottá tételét – főleg, hogy a kormány politikája éppen ez volt: sokszor a legnyíltabb kényszerrel.

Mindezek a jelenségek együtt okozhatták, hogy a forradalmi kormányzatnak sikerült felszámolnia a sans-culotte mozgalmat, de legalábbis „megfagyasztani a Forradalmat”.

Közben 1793 telét a politikában a forradalmi kormányzat „kétfrontos harca” uralta: az ultraforradalmárokkal és a dantonista mérsékeltekkel szemben. Előbbiek, Hébert és társai, mémileg elszakadva a sans-culotte mozgalomtól is, kísérletet tesznek, ha nem is egy felkelésre, de egy augusztus tizedekéhez, az 1793-as szeptemberi nagy napokhoz hasonló népi mozgósításra (inkább a Bizottságok befolyásolására és részt kérve a hatalomból, mint konkrétan ellenük) – ezek az idők azonban már elmúltak, a forradalmi kormányzattal szemben már nem lehetett ilyesmit megtenni. Hébert és társai alig pár héttel előzik meg (1794 márciusában) Dantont, Desmoulins-t a vérpadon – a kormányzat kétfrontos harcának radikális lezárása keretében. Az ultraforradalmároknak veszniük kellett, mert a Hegypárt többé nem akart hallani a sans-culotte-programról; az indulgenseknek veszniük kellett, mert úgy tartották, hogy Danton mögött ott lapult az ellenforradalom. Ez a későbbi fejleményeket tekintve nem volt alaptalan – ahogy persze Dantonnak is igaza lett híres szavaival: „Robespierre, követni fogsz a vérpadon”.

Sokan a dantonistákkal való leszámolást tartják a Forradalom legnagyobb tragédiájának – mi nem tartozunk közéjük. Jellemző, hogy a Konvent hegypárti, sőt Robespierre mellett álló képviselői is így voltak vele: a Gironde vagy Danton vérpadra küldése forradalmi szükségszerűség volt, de velük „patrióták” vesztek el, akikkel közös nyelvet beszéltek, majdnem kimondtuk: közös osztálytudatuk volt. Ezzel szemben sans-culotte kapcsolataik miatt Hébert, Chaumette, Momoro, Ronsin és társaik, az ultraforradalmárok, a Cordeliers még a hegypárti visszaemlékezésekben is „külföldi ügynökök” (ez nyilvánvaló képtelenség volt) és „a vér szavának túlzói”. A girondisták és a dantonisták bukása két tucat embert érintett, az ultraforradalmárok halála a sans-culotte mozgalom végét is jelentette: mintegy 10.000 embert ért valamilyen represszió (vidéken még egyszer ennyit), a szekciókat, a forradalmi bizottságokat, a Kommünt megtisztítottak a radikális elemektől, a népi társaságokat felszámolták, a forradalmi hadsereget feloszlatták. Az ultraforradalmárok vezérkara számára Jaurès találó szavaival a Forradalom „ideál és karrier volt egyszerre”: a népi mozgalom céljait magukévá tették, de használták is nyomásgyakorlása a saját céljaik érdekében, mindenesetre a céljaik között sosem szerepelt a forradalmi burzsoáziával vagy a Hegypárttal való radikális szakítás (ha történelmi analógiákat keresünk, az ultraforradalmárok derékhada, mely a Forradalom, helyi adminisztrációjában kapott szerepet, a későbbi szovjet pártbürokráciára emlékeztethet minket: ebben az analógiában kap értelmet a Robespierre/Sztálin párhuzam, ahol utóbbi a nagy terrorral éppen ezzel a pártbürokráciával számolt le).

A bevett történészi elbeszélésekkel szemben a „jakobinus gazdasági kényszer” valójában sans-culotte program volt, hiszen utóbbi mozgalom bukásával ért véget, mind Robespierre, mind Saint-Just „a gazdaság egészséges működéséhez való visszatérésnek” tartotta az 1793 őszén bevezetett intézkedések eltörlését. Az ármaximálás gyakorlatilag megszűnik, az asszignátákat újra szabadon lehet átváltani, nincsen többé fellépés a harácsolók ellen, a kereskedelem ismét teljesen szabaddá vált, a forradalmi terror pedig lassan az újra éhező nép ellen fordult.

Bizony Thermidor elkezdődött már Thermidor előtt.

Robespierre és társai bukásához vezető ismert utat már nem meséljük el: sokan az összeesküvők közül (az ultraforradalmárok maradványai, Robespierre baloldali ellenzéke a két Bizottságban) azt hitték mindez csupán egy palotaforradalom lesz - Themidor lett, az ellenforradalom diadala.

A sans-culotte-okat az aranyifjúság és a muscadinek hirtelen bátorrá váló bandái űzték Párizs utcáin, fehérterror tombolt vidéken, a nép éhezett, az emberek nem születtek többé egyenlőnek, a közügyek újra a gazdagok privilégiumai lettek: a nép elhallgatott egy fél évszázadra.

A sans-culotte mozgalmat és a Hegypártot a Forradalom utolsó szakaszában már csak egy dolog kötötte össze: a vérpad. Egymás után léptek fel oda, mert mindennel együtt ugyanannak az ügynek voltak a képviselői. Robespierre, Saint-Just, Couthon, Billaud-Varenne, Collot d’Herbois, a Konvent vidéki hegypárti képviselői, a helyi jakobinusok, igazi patrióták, nagy emberek voltak, a nép őszinte barátai. És egyúttal persze a nép közvetlen hatalomgyakorlásának meghiúsítói: az erényes nép a szemükben helyettesítődött a nevében és érdekében hatalmat gyakorlókkal, egy diktatúrával, amely (alighanem őszintén) nem látta magát diktatúrának.

Címlap

1789 és 1793