Az Autonomia olyan gyakorlati és teoretikus mozgalom volt, amelynek a felidézésébe még ma is beleremeghet a hangunk. Minden, amit az ultrabaloldal összeírt és teoretizált az ellenállás lehetséges formáiról, hirtelen magává a valósággá vált, ráadásul egy olyan elméleti útkereséssel is kísérve, amely „szavakat adott” a társadalmi gyakorlatnak.
Az hatvanas-hetvenes évek „újbaloldaláról” szóló hivatalos történetírás egyik legfényesebb ideológiai diadala az olasz Autonomia-mozgalom valóságának, teroretikus jelentőségének igen sikeres elhallgatása. Másrészről ez azért jól mutatja, hogy ezt a mozgalmat (legtöbbször: „Autonomia”, „Autonomia operaia” vagy „Movimento 1977”) éppen radikalizmusa révén nem lehetett a nagy progresszista, liberális demokrata 68-elbeszélésbe beilleszteni. Ha 68-cal kapcsolatban is nagyon kínos azt gondolni, hogy a neoliberális társadalom 68 diadala lett volna, nem tragikus bukásáé, akkor mondjuk az Autonomia győzelemének (és nem teljes vereségének) tekinteni a „hálózati” vagy immateriális munkát, nagyon kevesek számára igazán komolyan vehető.
Kétségtelen tény, az Autonomia olyan gyakorlati és teoretikus mozgalom volt, amelynek a felidézésébe még ma is beleremeghet a hangunk. Minden, amit az ultrabaloldal összeírt és teoretizált az ellenállás lehetséges formáiról, hirtelen magává a valósággá vált, ráadásul egy olyan elméleti útkereséssel is kísérve, amely „szavakat adott” a társadalmi gyakorlatnak. Noha szégyenszemre magyarul még egy esszé-jellegű írás sincs az Autonomiáról[1], most mi mégis csak vázlatos képet vázolhatunk fel szólunk az Autonomia-mozgalom valóságáról és persze aktualitásáról.
Az ún. operaismo-t[2] maga mögött hagyó mozgalom idején már, hogy az egyik legfontosabb teoretikust Mario Trontit idézzük „a munkásosztály a tőke ellenes harcában immár önmaga ellen is harcol mint tőke ellen”. Azaz a nagy különbség a különböző, akár igen forró revindikatív harcokhoz képest, hogy itt már a harc maga a termelés, a gyári fegyelem, azaz a munkásosztályként való létezés ellen zajlik. Ez az munkás-autonómia (Autonomia operaia) ideje. Ekkor már ez az autonómia nem egyfajta hagyományos ouvrierizmust jelent, azaz a munkásosztály politikai-ideológiai-szociológiai autonómiáját más osztályoktól, polgári származású értelmiségiektől, politikusoktól, hanem a munkások különállását a tőkés rendszertől, a termeléstől, a kapitalista időtől, a gyártól, a gépektől, a munkától...Maga a munkás szubjektivitás, a munkás-hatalom ellen, kívül a gazdasági és politikai rendszeren: a munkások, akik nem akarnak többé munkások lenni.
Éppen attól kell megszabadulnunk, hogy besorolhatók legyünk valahova: munkás-autonómia nem(csak) azt jelenti, hogy megszabadulunk a szakszervezeti vezetők uralmától, hanem azt, hogy megszabadulunk a munkás léttől. Vagy a feminizmus nem arról szól, hogy „büszke nőkké” válunk, hanem hogy megszabadulunk a tőkés társadalom ránk kényszerített „nő” fogalmától...és így tovább. Az Autonomia feminista mozgalma (a „boszorkák”, ahogy magukat nevezték: „tremate, tremate, le streghe son tornate”...) az egyik legjelentősebb esemény volt a korban: „a test és a gazdaság, az ingyenesség és a bérmunka, az öntudat és az elidegenedett politika, a mulatság és az aktivista macsóság, a vágy erotizmusa és a repetatív szex, a szabad orgazmus és a fallokrata rabszolgaság, az érzelmi közösség és a család közti szakítás a feminizmust tette az Autonomia, mint életforma igazságának legfontosabb hordozójává.” (M. Tarì: Autonomie..., 152.).
Azonban, ahogy a tőkés rendszer egyre totálisabbá vált, az élet egyre több területét hódította meg, a kapitalizmus már nemcsak a termelésben van ott, hanem a mindenapjainkban is, úgy vált egyre egyértelműbbé magában a gyakorlatban[3], hogy a rendszernek való ellenállás már nem lehetséges csak magában a termelésben. Magát a gyárat is egy ellenséges környezet veszi körül: a város, a métropolisz. Az Autonomia operaia-nak ez volt a teoretikus és gyakorlati kulcskérdése: hogyan lehetséges hatékony támadást indítani ezen ellenséges környezet ellen? A gyakorlatban és persze teoretikusan is: hogyan lehet a munkás- és városi harcoknak politikai és intellektuális kifutást találni? A gyakorlati válasz erre a kor szótárában az „autonómia”, azaz milliónyi kis, egyre szaporodó ellenállási góc, módszer, csoport, az Autonomia korának „autonóm területei” (area dell’Autonomia): ebben már a munkásosztálynak mint szociológiai csoportnak semmilyen kitüntetett szerepe sincsen, a proletariátus nem más immár, mint szubverzív életformák kollektív megélése, a métropolisz harcos élcsapata, amely proletár, de nem a termelésben betöltött hely, hanem az életformája alapján.
A munkásosztály helyett a „plebejeusok” („a munkás lét tagadása a gyakorlatban”, ahogy Michel Foucault mondta) vidám csoportjai, az Autonomia operaia helyett immár a jelző nélküli diffúz Autonomia (vagy még inkább a kisbetűs autonomiák milliárdjai), a termelés helyett magában a városban „vörös bázisok” létrehozatala, a szociális követelések helyett a „,kommunizmus újrafeltalálása a mindennapokban”, a legkülönbözőbb szubverzív életformákban, amelyek keresztbe-kasul (vö. „transversalité”, az Autonomia „Guattari és Deleuze a gyakorlatban” – mondták volt a korban) hasítják a társadalmat, a tőkés rendszer által kiosztott szubjektivitások helyett a kommunista életmódok megélése a gyakorlatban - és mindezt valahogyan szervezett formában, ráadásul rendszerellenes offenzív tartalommal (kisajátítások, foglalások, szabotázsok, viták, saját bölcsődék, óvodák, közösségi házak, rádiók, az információ gerillái, egy új nyelv, koncertek, bulik, orgiák, „orgasmo della mente”…) , a „szükségletek követelése” (a bérharc) helyett a vágyak kielégítése, mindig szigorúan a gyakorlatra alapozva...hát igen. Végül is az Autonomia nem volt más, mint egy-egy ilyen „szabad terület” (area) immár a nagyvárosban, főleg az utcákon és a tereken, ahol a cél immár a métropolisz tőkés rendszer által rajzolt topográfiájának szétverése: a város visszahódítása. Az autonómia területei, ahol a társadalom legkülönbözőbb tagjai nemcsak magát a tőkét pusztítják el, hanem vele együtt azt is, amit a tőke csinált belőlük...Az autonómia politikai szervezte („pártja”) sem más, mint „egy olyan életforma, amely egybeesik saját politikai formájával”.
Ahogy a mozgalom csúcspontjának számító 1977-es év (mely valódi jacqurie volt, igazi vörös zászlós rendkívüli állapot) végén írták a „nagyvárosi indiánok” egyik kiáltványukban: „Nem maradunk tovább a rezervátumaikban! Ez az év végre a mulatság és a háború jegyében fog telni. A mulatságéban: mert szükségünk van rá, hogy együtt legyünk, hogy érezzük egymás melegségét, hogy megtaláljuk a kollektív vágyunkat a harcra, önmagunk és a világ megváltoztatására, hogy legyőzzük a reménytelenséget és megvalósítsuk álmainkat. De a harcéban is, mert nem vagyunk hajlandók a tőkéseknek áldozni az életünket és képzeletünket. Az arcukba akarjuk üvölteni reménynélküliségünket és életörömünket!” (M. Tarì: Autonomie..., 192.). Azaz sohasem szeparálni egymástól a kreativitást, a szórakozást, a mindennapi élet szabad életformáit és a politikát. Ezzel szemben tökéletesen szeparálódni a tőkés rendszer mindennapjaitól: ennek a szeparációnak a kollektív aktusa az Autonomia óta híres SEPAR/AZIONE, majd ennek általánossá válása révén, maga a kommunizmus: ”a vágyak gyakorlása, amely szubverzívvá válik, amint kollektívvá lesz”.
A „város bevétele” után immár az „élet visszavétele”: a szubverzív tettek érintik immár a szexualitást, a családot, a társadalmi reprodukciót, egyszóval amiről szó van az egészen egyszerűen a boldogság kollektív keresése. A lázadás mint a magatartások lázadása, a polgárháború kiterjesztése a mindennapokra, hiszen a kapitalizmus „főhadiszállása” már nem „az állam szívében” vagy a termelésben található, hanem mindenhol, az ezernyi különböző tevékenységformára épülő szabad közösségek, kommunák hálózata, melyek keresztbemetszik a fennálló társadalmat, a „kommunizmus a métropolisz ellen”, mert ezeknek az életformáknak időre és térre van szüksége, hogy valódi gyakorlatokká váljanak, a diffúz autonómiák rendszere, mely mai is stratégiai kérdés: tulajdonképpen ez az eljövendő felkelés.
Mindennek a térbeli helyszíne: a métropolisz. A régi történelmi város siratása, az ún. métropolisz születése is a kor ultrabaloldalának egyik igen fontos teoretikus hozzéjárulása volt. A legfontosabb gondolkodó ezen a területen természetesen Guy Debord volt és a francia szituacionisták: ők húztak élesszeműen párhuzamot a spektákulum egyik fő jellegzetessége („a történelem elpusztítása”) és a régi város halála között. Míg a városi levegő szabaddá tett, addig a métropolisz (a modern urbanizmus terméke, város és vidék egyidejű felszámolása) rabbá : „a kapitalizmus...az abszolút uralomra való logikus hajlamának engedelmeskedve saját egyedi díszletévé alakítja...a tér teljességét.” Aligha van beszédesebb ellentét a hagyományos, munkásmozgalmi baloldal és a szituacionisták között, mint mondjuk Le Corbusier építészete és az ún. egységes urbanizmus (urbanisme unitaire) között.
Persze a métropolisz más értelemben is jelentős: arról van szó, mint az Autonomia esetében, ahogy a harcok hangsúlya a gyárból, a tömegmunkástól, a városra és a „szociális egyénre” került. Szimbolikusan a munkás Torinó gyáraiból a burzsoá Milánó utcáira. Másrészt, ha létezik még egyáltalán lehetőség az ez ellen való lázadásra, az természetesen csak kívül állhat a hagyományos értelemben vett politikán, munkásosztályon és így tovább. Az Autonomia után már mindenki számára egyértelmű, hogy a rendszernek nem lehet a rendszer által kifejlesztett másik absztrakció az ellenfele, a proletariátus. „Ma már világosan látszik: a munkásosztály csak a proletariátus - a tiszta tagadás osztálya - ideiglenes állomásozási helye volt. A proletariátus vagy kommunista, vagy nem létezik.”
Az Autonomia reneszánsza
Napjainkban az ultrabalodal legszebb hagyományai elelvenednek fel mind a stílust, mind a teoretikus tartalmat illetően. És kétségtelen, hogy van is valami ilyesmi a levegőben: ha nem is konkrét „felkelések” (bár persze az arab tavasz igazi népi felkelések sorozata volt), de az „Indignados”, az Occupy Wall Street jeleznek azért egyrészt egy igazi elégedetlenséget, másrészt a fennálló politikai formák teljes kiüresedését. A hetvenes évek ultrabaloldali irodalmának, teóriájának feléledése aligha véletlen jelenség: a hetvenes évek óta vagyunk „válságban”, a rendkívüli állapot a dolgok és emberek irányításának természetes módjává vált[5], a „terrorizmust” is ebben a korban találták ki (természetesen nem a terroristák, hanem az állam, amely levezényelte ezt a „nagy szemantikai hadműveletet”, ahogy maga Francesco Cossiga, az egyik véreskezű bűvészinas nevezte a jelenség feltalálását), a politikai erőszak visszatérőben van (a nagyvárosok gettóiban éppúgy, mint az egyre vadabb sztrájkokban, akik ellen gyakran kell „kozákokat” vezényelni) és így tovább. Egyszóval a politikai klíma tényleg nyomasztó és ezzel mindkét fél tisztában is van.
Másrészről az ultrabaloldal újraéledő hívei a mai külvárosi lányokban-fiúkban a hetvenes évekbeli „nagyvárosi indiánok” (indiani metropolitani) utódait látják, akik hasonló gettókban éltek, és mai is élnek, mint az indián rezervátumok. Ezek a külvárosi fiatalok, akik rezervátumaikból (melyek nem mások, és ez már a hetvenes években is így volt, mint a régi városi vörös negyedekből kiszorított volt munkások lakótelepei, melyekben van ugyan fürdőkád, mosógép, parkolóhely az autónak, de igazából nincs is semmi más) törnek rá a belvárosokra, akik szemben szüleikkel, vagy a „68-as” diákokkal már tudják, hogy rájuk nem vár más, mint a rossz, alulfizetett munkák, a kínlódás, az életről való lemondás a túlélés érdekében. A társadalom iránt érzett dühük és erőszakosságuk éppen arányban van azzal (a mára ráadásul – részben - etnicizálódott) osztálygyűlölettel, amellyel szembesülnek.
Az is igen lényeges körülmény, hogy a forradalmi-poltikai erőszakhoz való viszonyulásban is alapvető szerepet játszik az olasz Autonomia teoretikus és gyakorlati tapasztalata. Először is abban, hogy a helyzetet tényként kezeli: igen, az állam eszközei radikalizálódtak, a neki való ellenállás formái is keményebbek lesznek. Ez így volt az Autonomia idejében is: talán jószándékú, de mindenképpen téves azt állítani, hogy a korabeli erőszak mindösszesen reakció lett volna az állami és félállami fasizmusra[6]. Ez nem igaz, mindenki tisztában volt vele, hogy egy új korszak jött el a hetvenes években, az Autonomiára nem volt jellemző, hogy „forradalmat akart volna forradalom nélkül”...De, és ez nagyon lényeges, ez igen távolt állt a Brigate Rosse-féle szélsőbaloldali fegyveres ellenállástól: az Autonomia esetében a harc minden formája (így akár a fegyveres harc is) alá van vetve egy életformának: a fegyveres harc sosem lehet szeparált ettől, hiszen akkor az egész dolog az értelmét veszíti. Az Autonomiának is volt fegyveres szervezete (többek között a Primea Linea, „az első vonal”), de ez sosem volt elkülönült magától a mozgalomtól, valamiféle belső avantgárd volt, amely a fegyveres harcot mindig a többi küzdelem dinamikájában értékelte, mint a „mozgalom ereje szintjének jelenlegi kifejeződését”[7]. A Brigate ezzel szemben abszolút politikai jelentőséget tulajdonított a fegyveres harcnak, frontális háborút indított az állammal szemben (másképp kifejezve: “egy az egyben”, mint két társadalmi alany akart megküzdeni az állammal, ez természetesen nem sikerülhetett). Nem véletlen, hogy az Autonomia a diffúz gerilla harcmodorát választotta, amely természetszerűleg anonim.
A közvetlenül az Autonomiától eredő mai kommunizmus-kép (Giorgio Agamben „eljövendő közössége”,” la comunità che viene”) is gyökeresen különbözik a „mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint” nevezetű őrülettől. A kommunizmus nem egy eszme vagy egy program, hanem egy végtelenül gyakorlati kérdés: sokszínű, vidám, a külső kényszerektől megszabadult emberek érzelmi közössége, az életformák, identitások állandó változása és játéka, a vágyak megélése és még ezernyi más...
[1] Persze az igazság az, hogy nem olaszul sincs túl széles irodalma a mozgalomnak. Az olasz, nagyon érdekes, a kor sok főszereplőjének hozzájárulásával (Paolo Virno, Sergio Bologna, Franco „Bifo” Berardi...) készült alapkönyv: Nanni Balestrini, Promo Moroni: L’orda d’oro 1968-1977, terza ed., Milano: Feltrinelli, 2003. Mi e mellett az interneten azért szép számmal lelhető kisebb írásokon túl (főleg www.infokiosque.net ), két francia nyelvű könyvet használtunk főleg: Marcello Tarì: Aunomie!, Italie, les années 1970, Paris: La Fabrique éditions, 2011 és Steve Wright: A l’assault du ciel, Composition de classe et lutte de classe dans le marxisme autonome italien, Marseille: Senonevero, 2007 – utóbbi természetesen angolul is létezik.
[2] Az operaismo (az operaio „munkás” szóból a kifejezés) lényege az volt, hogy visszahozták a munkásosztályt a politikai-ideológiai küzdőtérre a Togliatti-féle néppárti stratégia ellenében politikailag, és a reformizmus ellen ideológiailag: újra a munkásosztály lett a történelem motorja, az ún. tömegmunkás (a marxi, munka a tőkének való reális alávetésének bérmunkása), a szakképzetlen gyári munkás képében. Ez a munkás távolról sem integrálódott a rendszerbe (az első jele, hogy vége a felszabadulás utáni demokratikus konszenzusnak, már 1962-ben megmutatkozott – ez volt a híres Piazza Statuto-i erőszakos összeütközés, ahol a főleg déli munkások felgyújtották a szakszervezeti székházat is), sőt – legalábbis az operasimo második korszakában, azaz a Mario Tronti és Antonio Negri Classe operaia c. lapjának idején - maga a munka válik a tőke külső korlátjává, azaz a a harcban álló munkásosztály. Végül is az operaismo nagy korszaka (1964-69), éppen erről szólt: politikai fomát adni a tőke korlátjának, azaz a forradalmi munkásosztálynak. A lázadásnak ez a politikai formája (amely legtisztábban a Potere Operaio volt), amely már a „munkások lázadása volt a munka ellen” nem egyszerűen csak a főleg dél-olasz tömegmunkások viselkedésének konkrét megnyilvánulási formáin alapult (akik egyszerűen nem akartak többé a tömegtermelés gyári munkásai lenni), hanem teoretikus megfontolásokon is, elsősorban a Grundrisse (főleg az éppen ekkor híressé váló része a gépekről) és a Tőke VI. fejezetének felfedezésén. Ebből igen sok minden következett a politikai stratégiára, az államhatalommal való összeütközés kérdéseire és így tovább, de erre itt most nem térhetünk ki.
[3] Ezt teorizálta zseniálisan a korabeli Antonio Negri: a korban a mindenre kiterjedő termelési logika, az egész világból társadalmi szintű gyárat csinál (fabbrica-società), melynek munkásai immár a társadalom elsöprő többsége, mindannyiunk: a tömegmunkást felváltva, az operaio sociale.
[5] Ahogy a korban, az olasz szituacionista Gianfranco Sanguinetti fejtegette egyik remek kis könyvében (Del terrorismo et dello stato.., franciául: Du terrorisme et de l’Etat, La théorie et la pratique du terrorisme divulguées pour la première fois, Paris: La Fin Mot de l’Histoire,1980), hogy miközben a társadalom fájdalomküszöbe egyre csökken, úgy nőnek a rendszer felénk támasztott túlélési igényei: „a rendszer mindenkitől mobilizációt vár, hogy történelem-ellenes mozdulatlanságát megőrizhesse” (69.). A Sanguinetti által joggal a hanyatló Római Köztársaság, Machiavelli és Dante pokolbéli bűnöseinek erkölcseivel rokonított olasz hetvenes évek nem csak az ultrabaloldal újjászületésében tértek vissza, hanem a korabeli Itália „az ellenforradalom olyan laboratóriuma, ahol kidolgozták a rendőri technikák legmodernebb módozatait” (89.).
[6] Másrészről, mit arra az idézett munkájában Sanguinetti felhívja a figyelmet, azt állítani (ahogy a korban még a szélsőbaloldal is tette), hogy a „fasiszták” hajtották végre a merényleteket (Piazza Fontana stb.) ugyanolyan hazugság, mint az „anarchistákat” vádolni ugyanezzel. Maga az állam követett el merényleteket a saját lakossága ellen!
[7]“Sosem többet tenni, mint mire erőnk van, nem félelemből: taktikából” - Az Autonomia fegyvereseire volt jellemző, hogy mindig hangsúlyosan mutatták, hogy van nálunk fegyver a tüntetéseken (azaz legtöbbször pisztolyt formáztak kezeikből...) : éppen azért, hogy ne kelljen használniuk.
